Már sok éve tekerek a túrakerékpárommal a több mint 4100 kilométeres Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán, de mindig csak annyit, amennyit időt rá tudok szánni. Idén Pécsről indulva két egymást követő háromnapos túrán már alaposan bekalandoztam a baranyai és somogyi tájakat, legutóbbi túrámat Nagykanizsán fejeztem be, a Zalai-dombság peremén. Innen folytatom most az utam, hogy egy újabb háromnapos túra során alaposan bekalandozzam a Zalai-dombságot, majd a Kis-Balaton medencéjén átvágva már a Balaton-felvidéken, Tapolcán szálljak vonatra és utazzak haza a bicajommal, a már lassan negyven éves Csepel Marathonnal.

Úgy nézett ki, hogy a vénasszonyok nyara ki fog még tartani október első teljes hetében is, de aztán egyre biztosabbá vált egy hidegfront csütörtöki érkezése, ekkor azonban családi programok miatt már nem tudtam változtatni a bringatúrám időpontján: kedden egy kora reggeli vonattal utazom le Budapestről Nagykanizsára, hogy aztán csütörtökön délután Tapolcáról térjek haza. Annyit tudtam csak tenni, hogy az első két szép őszi napra hosszabb meneteket terveztem be a szokásosnál, hogy csütörtökre minél kevesebb maradjon, szóval minél keveset kelljen az esőben áznom.

Kedd hajnalra a derült ég alatt szinte fagypontig hűlt a levegő Budafokon, a polárpulcsimon kívül még a kesztyűim is felvettem, amikor a 7-es úton legurultam Kelenföldre, aztán a még szinte néptelen Budaörsi úton és Alkotás utcán betekertem a Déli pályaudvarra. Negyed hatkor már lelakatolva várakozott a bringa a vonaton a kerékpárszállító kocsiban, én pedig kerestem magamnak egy olyan helyet, ahonnan szemmel tarthattam az utazás közben is. Végül a Tópart InterCity fél hatkor lendült neki a távnak és alig több mint háromórás utazás végén már Nagykanizsán cihelődtem le a poggyásszal és a bringával a vonatról. A peronon málháztam fel újra a kerékpárt, indítottam a kerékpáros GPS-t, fűztem fel az övemre a fényképezőgép tokját, aztán nyeregbe pattanva belevágtam a háromnapos kerékpártúrába.

Bár a nap már sütött ezerrel, de itt is hűvös volt a reggel, áldottam az eszem, hogy magamon hagytam a pulcsit, miközben az állomásról betekertem a belvárosba. Most csak egy pillanatra álltam meg az Erzsébet téren a szökőkútnál, elkészült a sablonfotó a medence előtt pózoló bringáról, aztán indultam is tovább, mivel már kilenc felé járt az idő, én pedig szinte még bele sem vágtam az erre napra tervezett vagy 95 kilométeres távba!

A Király utcán hagytam magam mögött a belvárost, aztán Kiskanizsára egy járda-kerékpárúton áttekerve egy mellékutcába terelt be az ott véget érő bringaút. Rápillantva a kerékpáros navigáció térképére láttam, hogy nekem jó a Varasdi utca is, nem kell visszatérnem a főútra, így a családi házak közötti csendes utcán végigtekerve értem vissza a főútra pontosan ott, ahol a Molnári felé induló mellékút kiágazott belőle. Tökéletes megoldás!

Szinte nulla volt az autós forgalom a 6834-es úton, viszont a magas száma ellenére kitűnő volt az aszfaltozása, így ráállva egy jól tekerhető tempóra úgy a 16-18 km/órás tartományban nekiindultam a kilométereknek. Apró dombhátakra kapaszkodott fel alattam az út a megművelt földek és erdőfoltok között, én pedig jól elfoglaltam magam a nézelődéssel. Egymás után sorjáztak el mellettem a községek: Szepetneket a parányi Semjénháza követte, ahol lefékeztem egy pillanatra a Szent Anna kápolna előtt. Kicsit furcsa volt az, hogy az óriásinak tűnő harangtornyhoz egy apró épületet ragasztottak, aztán a falucska dombjáról legurultam a bicajjal a Mura széles völgyébe, Molnáriba.

A községet elérve aztán megállás nélkül ráfordultam a Mura partjára, a csónakkikötőbe vezető keskeny, aszfaltos útra és eltekertem rajta a folyóig. Szépen befüvesített tisztásra és pihenőpadokra bukkantam a magasparton, jó 4-5 méterrel a mostani, eléggé alacsony vízszint felett. Hiába, az idei szárazság minden folyónkat, patakunkat, erecskénket érinti, ez alól a Mura sem kivétel, habár annak csak a fele folyik Magyarországon, a túlsó part ugyanis már Szlovénia! Körbefényképeztem mindent, még a vízhez is lesétáltam a meredek partfalba vágott széles úton, ezen tudják a vízitúrázók kihúzni és vízre tenni a csónakjaikat, kenuikat. Tulajdonképpen az egész pihenőhely a tűzrakóhelyekkel és a padokkal, asztalokkal számukra épült, hiszen nyáridőben rengetegen járják a folyókat.

Én csak megültem vagy tíz percre az egyik asztal melletti padon, tízórai gyanánt bekaptam két pizzás csigámat, ittam rá a cukor nélküli limonádémból, végül kis ejtőzés után visszakerekeztem a faluba. Molnári pecsételőhely a kerékpáros körtúra igazolófüzete szerint, ezért megálltam a központban a Condimentarius vegyesboltnál, vettem benn egy hideg kólát és itt kértem bélyegzést is. Készséggel adták a céges stemplit, aztán még pár percet elbeszélgettem az eladó hölggyel, honnan, merrefelé visz az utam. Továbbindulva megálltam még egy pillanatra a modern katolikus templom előtt és kibetűztem a malomkő-emlékkő szövegét: „A víz szalad, a kő marad. Molnári 1321 – 2021”. Nagy igazság!

A kanyargós Murát távolabbról követve pedáloztam végig a következő tíz kilométert egészen Letenyéig a sík vidéken keresztül, a legnagyobb emelkedő még az volt ezen a tájon, amikor fel kellett kapaszkodnom az M7-es autópálya feletti hídra. Gyorsan nőtt a kerékpáros GPS kijelzőjén a megtett kilométerek száma, közben a tájat nézegettem. Sok érdekesség persze nem volt, betakarított kukoricatáblák, már felszántott mezők mellett vitt el az utam, próbáltam kiszúrni a Google Earth légifényképein az erre környékre jelzett bunkereket, lőállásokat. Sajnos, egyet sem vettem észre közülük, aztán már Letenyére beérve épp az út mellé jelzett egyet a térkép, hát megálltam, ahol a legközelebb voltam hozzá és körülnéztem. Egy bozótos facsoport állt egy parányi dombocskán, ennek kellett lennie a bunkernek, de semmit sem lehetett látni belőle, annyira benőtt már mindent a növényzet.

Érdekes a történetük ezeknek az építményeknek! Még a Rákosi korszakban épültek, amikor az alapvetően szocialista berendezkedésű Jugoszlávia elnöke Josip Broz Tito volt, de mivel elmérgesedett a viszonya Sztálinnal, nálunk kiérdemelte „az imperialisták láncos kutyája” kitüntető címet. Ez tovább távolította Jugoszláviát a többi szocialista országtól. Mindez persze azzal járt, hogy közeledett a nyugati országokhoz, amolyan „kis nyugat” vált belőle az évek alatt. Mivel ekkoriban feszültté vált a magyar-jugoszláv államközi viszony is, kiépültek a határ mentén ezek a bunkerek, amelyek arra szolgáltak volna, hogy megvédjék az országot egy esetleges délről jövő támadás esetén. Rég volt, tán igaz sem volt – mondhatnám, de egyáltalán nem volt régen (hiszen akkor nőttem fel) és még ráadásul igaz is.

Gyorsan beértem Letenye központjába, pár száz méter erejéig rátértem a forgalmas 7-es útra, hogy aztán a Szapáry-Andrássy kastély előtti elágazásban le is forduljak róla. Megálltam a kastély mögötti parknál, megcsodáltam azt a hatalmas, vénséges platánt, amelyet 2010-ben az év fájává választottak és lombozatával beterítette a fél parkot, aztán rászántam öt percet, hogy valamilyen épkézláb képet készítsek a kastélyról, de annyira körbeültették fákkal, bokrokkal, hogy ez reménytelen vállalkozás volt. Végül pihentem egy keveset a platán alatti egyik padon, aztán nekiindultam a zalai domboknak.

A Zalai-dombság különleges ismertetőjele az, hogy hosszú, észak-déli irányú, egymással párhuzamos dombsorokból áll, a völgyekben futnak a patakok, itt haladnak a könnyen, jól tekerhető országutak is, azonban kelet-nyugati irányban meg kell másznunk a dombhátakat, amelyek persze nem magasak, a tövüktől a gerincükig mérve alig száz méter a szintkülönbség, viszont szivatósan meredekek! Ezt magam is megtapasztaltam már, amikor két alkalommal is végigjártam a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát (röviden RP-DDK-t), amely a Kőszegi-hegységtől Szekszárdig vezető útvonalán nyugat-keleti irányban vág át ezen a tájon és a rekordja az, amikor hét gerincet is keresztez egy mindössze húsz kilométeres útvonalon Kistolmács és Homokkomárom között! Na, ide érkeztem meg most!

A Letenyéről induló kisforgalmú országút a Béci-patak völgyében kanyargott Kistolmácsig csak alig-alig emelkedve, kényelmes menettel dél felé értem el a dombok közé zárt falucskát és a mellette fekvő csodaszép kis tavat. Meg is álltam a partján, a pihenőpadoknál egy hosszabb ebédszünetre. Ekkorra már az idő is kezdett kimelegedni, itt szabadultam meg erre a napra véglegesen a polárpulcsimtól, elnézelődtem egy kis ideig a vízparton, aztán meg is ebédeltem a hazaiból. Megállapítottam, hogy már itt is véget ért az idegenforgalmi szezon, senki sem fürdött a szabadstrandon, a büfék, vendéglők is mind zárva voltak, persze lehet, hogy ez csak a keddi nap miatt alakult így.

Hosszabb szieszta végén csak fél egy felé indultam tovább, pár pedáltekerés után alaposan meglepődve azon, hogy behozták a település határába a kisvasút végállomását, pedig pár évvel ezelőtt még kinn volt a semmi közepén, több kilométerre a falutól! Megbámultam az új peront, aztán a sínek mellett tekertem a bővízű Kozár-forrásig, majd tovább a kisvasút régi végállomásáig. Itt sátoroztam az RP-DDK-t járva 2014-ben, hát, az eltelt időben semmi sem változott: ugyanolyan barátságos a rét most is, mint tizenkét éve!

És akkor pár szót szólnék a kisvasútról is. A hivatalos nevén Csömödéri Állami Erdei Vasút pályahossza 110 km, így hazánk legnagyobb egybefüggő keskenynyomtávú kisvasútja. Fő profilja még most is a teherszállítás, a személyforgalom számára mindössze egy 33 km hosszú ága van megnyitva. Az építése 1918-ban kezdődött, kezdetben lóvontatású kocsik járták a pályát, 1922-ben álltak át dieselmozdonyos vontatásra. A II. Világháborúig kiépült a mostani pályahálózat, a menetrend szerinti személyszállítás pedig 1954-ben kezdődött. Elkerülte a többi hazai kisvasút sorsát, ugyanis soha nem nyilvánították gazdaságtalannak, sőt, az 1980-as években megkezdődött a pálya teljes felújítása, ez még most is tart.

Bázakerettyére továbbindulva hosszan futottak még a kisvasút sínjei az országút mellett, én pedig nosztalgiáztam egy jót, hiszen ezt az utat a kéktúra kék sáv jelzéseit követve tettem meg! Beérve a faluba egy pecsételést kellett szereznem a kerékpáros körtúra füzetébe, hiszen ez igazolópont, itt azonban könnyű dolgom volt, mivel ez a helység a kéktúra bélyegzőpontja is, tehát belenyomtam a gyalogos túramozgalomnak a Falusi szupermarket bejáratánál található stemplijét a kerékpáros füzetbe. Jó helyen van az ott is!

Bázakerettye több furcsa nevű magyar településhez hasonlóan korábban önálló települések egyesülése által keletkezett, most a korábbi Kerettyén jártam éppen, és az országút szerpentinjén kell majd átvágnom a dombok túloldalán található Bázára. A környéken a földből kiszivattyúzott olaj tárolására szolgáló olajtartályok mellett kaptam bele az országút szerpentinjébe, és tekertem fel egy húzós, helyenként 8-9%-os emelkedőn a gerincre, majd zúdultam le a kitűnő aszfalton a dombhát túloldalán fekvő Bázára. Le sem lassítva menetből nekifutottam a következő, a korábbihoz nagyon hasonló dombsornak és azt is megmászva gurultam le Borsfára.

Szent István király faszobránál torkollott bele az eddigi utam az Alsó-Válicka-patak völgyében futó országútba, és észak felé indultam tovább, most már ismét sík terepen. Borsfa után még egy időre az országút mellé szegődtek a kisvasút sínjei, majd elfordultak a távolabbi dombok felé. Nem volt más dolgom, mint tekerni a széles völgyben éppen csak hullámzó, jó minőségű aszfaltcsíkon, így aztán ismét a nézelődés került előtérbe. Egymás után sorjáztam át a kis falukon: Bánokszentgyörgy és Szentliszló után Pusztamagyaród következett, aztán Pusztaszentlászó előtt úgy fordult az országút, mintha neki akarna szaladni a völgyet keletről határoló dombhátnak! De szerencsére itt csak beijesztett kicsit az országút, maradtam továbbra is az itt már Felső-Válicka völgyben, így kerekeztem át Söjtörre.

Söjtör pont olyan falu, mint a többi a környéken, azonban itt született Deák Ferenc hat testvére mellé hetediknek. Édesanyja, Sibrik Mária Erzsébet belehalt a szülésbe, így a csupán pár napos Deák Ferenc Zalatárnokra került a nagybátyjához, Deák Józsefhez, mivel az ő felesége is szülés előtt állt, így akadt szoptatós dajka is a család mellett. Ötéves korában édesapja, idősebb Deák Ferenc is elhunyt, tehát a haza bölcsét a nagybátyja és idősebb testvérei nevelték fel. Habár az emeletes nemesi porta bejárata felett a következő szövegű tábla díszeleg: „Zalavármegye hálás kegyelettel örökítette meg 1897. aug. 8-án e táblával annak emlékét, hogy itt született a haza bölcse, Deák Ferencz 1803 okt. 17-én”, a Wikipédia szerint valójában nem ebben a házban látta meg a napvilágot, hanem a régi, földszintes kúriában, mivel ez éppen felújítás alatt állt.

Deák Ferencről többet nem is írok. Azt hiszem, hogy arról a személyről, akinek az arcképe hazánk legnagyobb címletű bankjegyét ékesíti, mindenkinek tudnia kell legalább annyit, mit tett az országért. Ha meg nem tudja, olvasson utána. :-)

Söjtört elhagyva még vagy fél órát tartott a jó világ, ez vonatkozik a forgalomra is, hiszen a 7536-os út egyáltalán nem volt forgalmas ezen a kedd délutánon, meg a terepre is, amely olyan sima volt, mint a palacsinta. Ráadásul még valami enyhe déli légáramlás is tolt előre, igazi örömbicajozás volt az a nyolc kilométer, aztán Bak határában elértem a 75-ös főút kereszteződését. Borsfától egészen idáig az Alsó-, majd a Felső-Válicka-patak völgyében tekertem délről észak felé, azonban itt, a kereszteződésben jobbra fordulva megkezdődött a soron következő kaptató szerpentinje.

Nyilván a forgalom nagysága hirtelen megugrott, a sebességem viszont visszaesett, ahogy átváltottam kapaszkodó fokozatba a bringával a 75-ös úton, azonban sem az útra, sem pedig az autósokra nem lehetett panaszom. A kitűnő aszfaltozású út pereme sem volt töredezett, a vezetők pedig a legmesszebbmenőkig figyelembe vették kerékpáros mivoltom és széles ívekben kerülgettek ki, ha pedig nem volt lehetőség a megelőzésemre, türelmesen kivárták a sorukat mögöttem. Persze én is igyekeztem lehúzódni a sáv peremére, így a személyautók gyakorlatilag a felezővonal átlépése nélkül előzhettek le, de a teherautók, kamionok nem.

A dombhát tetejére felérve már magasabb fokozatba kapcsolhattam, lett már erőm nézelődni és a környékben gyönyörködni is. Döntően erdőben kanyargott az országút, mellette zöldfüvű rétek nyíltak, és már komolyan elgondolkodtam azon, hogy megállok sátrat verni valamelyik tisztás egy eldugott sarkában, de győzött a józan ész: még csak az utam 77. kilométerét tekertem, tehát minimum egy órát – úgy 15 kilométert – nyomnom kell még a pedálokat, hogy tarthassam a háromnapos túrám időtervét. Szerencsére az emelkedőt pont olyan hosszú lejtő követte, mint amilyenen feltekertem, Pölöske környékén pedig egészen kisimult a terep alattam.

Rövid, de húzós kaptatón felpedáloztam Zalaszentmihály dombjára, aztán lassan már feltűntek előttem Pacsa házai. Ez volt a napi utamon az utolsó település, itt bevásároltam a Coop ABC-ben már a vacsorára és a szerdai reggelire gondolva, pecsételést is kértem a pénzáros hölgytől a kerékpáros körtúra igazolófüzetébe. Miután mindent megkaptam, amit akartam, elégedetten távoztam a boltból.

Deák Ferencről többet nem is írok. Azt hiszem, hogy arról a személyről, akinek az arcképe hazánk legnagyobb címletű bankjegyét ékesíti, mindenkinek tudnia kell legalább annyit, mit tett az országért. Ha meg nem tudja, olvasson utána. :-)

Pacsát a kisforgalmú 7527-es mellékúton magam mögött hagyva már nem voltak nagy terveim. Még odahaza kiszúrtam a Google Earth légifelvételein és a Google Streetview fényképén, hogy alig két kilométerre a községtől egy erdőfolton vág át az út, és az aszfaltútból kiágazva füves keréknyomok vezetnek be a fák közé. Úgy gondoltam, vagy találok megfelelő sátorozóhelyet a fák között, vagy pedig az erdő országúttól távolabbi peremén ütöm fel a sátrat.

Be is jött a számításom, bár az erdőfoltban magas volt az aljnövényzet, de a túlsó oldalán egy füves folt terült el egy magasles környezetében. Ökölszabály, hogy ilyenkor a les tövében kell sátrat verni, hiszen így nem lehetünk a magaslesre esetleg kitelepülő vadász lővonalában, olyan ügyi-fogyi meg mégsem lehet, hogy véletlenül maga alá lőjön.

Ekkor már öt óra felé ballagott az idő, egyre lejjebb ereszkedett a már alacsonyan járó őszi nap, pár perc alatt felütöttem hát a sátrat és be is rámoltam mindent egy pillanat alatt. Elmentettem a kerékpáros GPS adatait is: a kütyü eltette azt a saját belső memóriájába, de Bluetooth-on átküldte a mobilomra is. Az aztán mobilneten felküldte az adatokat a Garmin Connect oldalra, ahol már megnézhettem a napi teljesítményemet. Az adatokat elemezgetve láttam, hogy ezen a napon 92,61 km-t tekertem le, tehát hoztam a napi tervet. Ebbe persze nem volt belemérve a lakásunktól a Déli pályaudvarig vezető 10,77 km-es táv.

Végül úgy esteledett be, hogy nem jött vadász a lesre, amúgy is holdtalan volt az éjszaka, csak hajnalban kelt fel a már erősen fogyó hold. Benn a sátorban kényelmesen megvacsoráztam a fejlámpám fényében, aztán gyorsan elvackolódtam a hálózsákomban. Mivel volt 4G ragyásig, még írtam két bejegyzést a saját és a blog facebook oldalára a mai túrámról, megvártam az első reakciókat, aztán nyolc óra felé eltettem magam másnapra.

A túraleírás letölthető Microsoft Word „.doc” formátumban! A letöltéshez kattints az alábbi ikonra: