Ezen az éjszakán is zavartalan volt az álmom a Berzence és Csurgó közötti erdőfolt nyiladékában felvert sátramban, de most is hajnalok hajnalán fenn kukorékoltam. Négy óra felé pattant ki a szemem és rövid forgolódás után rájöttem, ebből már nem lesz alvás. A fejlámpám fényében tettem-vettem a sátorban, megmosakodtam pár deci víz és egy fürdőszivacs segítségével, aztán megettem minden ehetőt, amelyet a hátizsákomban találtam, a vízkészletemnek is a nyakára hágtam. Csurgón mindenképpen be kell majd vásárolnom, különben étlen-szomjan maradok!

Összepakoltam mindent a hátizsákomba és a kerékpáros táska rekeszeibe, összetekerve eltettem a hálózsákom a huzatába, végül feltekertem a polifoam derékaljam is. Negyed hat felé végeztem mindennel, de a sátorból kikukkantva láttam, még töksötét van, így aztán fél órát elnetezgettem a mobilomon. Csak hat óra előtt, a reggel első fényeinél bontottam le a sátrat, csomagoltam azt is össze a tokjába és málháztam fel a kerékpárom. Végül felhívtam még a nejem, csak hogy megnyugtassam, ezen az éjszakán sem kóstolt meg sem medve, sem pedig farkas, aztán negyed hét előtt pár perccel nekiveselkedtem és kitoltam a bringát az erdőből a szélén futó homokos keréknyomokra. Bekapcsolva az első-hátsó világítást és a kerékpáros navigáció útvonalrögzítését vágtam bele az Országos Kerékpáros Körtúra erre a napra tervezett szakaszának teljesítésébe.

Kifordulva az országútra, mire felvettem az utazósebességem, már meg is érkeztem Csurgó határába. Még napkelte előtt tekertem be a kisváros központjába és álltam meg a Lidl parkolójában. Benn a boltban megvettem a napi ásványvíz- és kólafejadagomat, végül válogattam még pár ropogósan meleg péksütit is az útra, csak úgy nasinak. Kinn mindent elpakoltam a hátizsákomba és a kerékpáros táskába, aztán végiggondoltam a lehetőségeimet. Itt még túl korán volt a nézelődésre, hiszen épp napkeltére végeztem mindennel, nyitva semmit sem találnék, ezért inkább Nagykanizsára halasztom a városnézést, ott úgyis sokkal több a látnivaló, ráadásul minél korábban fejezem be ott a nézelődést, annál korábbi vonattal tudok onnan hazaindulni.

Azért készítettem pár képet a központban a már évek óta zárva tartó Korona szálló épületéről és megálltam még a Történelmi Park autóparkolójában is. Próbáltam befényképezni a még zárva lévő park kerítésén keresztül, de nem sok eredménnyel, így aztán elolvastam a bejárat mellett elhelyezett emléktáblát. Ezen a helyen működött több mint száz évig a Csurgói Tejüzem és miután 2016-ban bezárták, a helyén alakították ki ezt a parkot. Eléggé szűkszavú volt a márványtábla, annak már én olvastam utána, hogy a parkban építettek a gyerekeknek egy palánkvárat (ez kívülről is látható volt), de van még gyógynövénykert is, és tíz állomáson ismerhetik meg a látogatók a város és áttételesen az ország történelmét. Szóval érdekes egy hely ez! Végül hét előtt pár perccel kaptam fel a kerékpárra és indultam tovább az utamon.

Nagyjából persze sejtettem már, hogy mi vár rám a következő kilométereken, hiszen még az indulásom előtt elkészítettem otthon a kedvenc kerékpáros útvonaltervezőmmel az utam szintmetszetét, amely leginkább a vidámparki hullámvasút pályájára emlékeztetett a sok hegy- és völgymenettel. Itt keresztezem majd a Zalai-dombság legdélibb vonulatait, ezek persze nem valami óriási emelkedők, de a meredek oldalú dombhátak tudnak kellemetlen meglepetéseket okozni az errefelé járó gyalogos és kerékpáros turistáknak! Bicajjal először tekerek erre, de gyalogosan, hátamon a jókora hátizsákkal és a rá felszíjazott sátorral már kétszer is bekalandoztam az északabbra fekvő részeit a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra ösvényeit járva.

A Történelmi Parktól először legurultam a Máriás-patak völgyébe, majd jött az első számottevő emelkedő fel a vasúti sorompóhoz. Erre a dombhátra felérve kisimult alattam az út, majd lejtővel folytatódott a túloldali mezőkre, kaszálókra. Eltekertem a legelső fenyőfaültetvények előtt, ezen a környéken termelik meg a karácsony előtt az árusoknál kapható karácsonyfák jó részét, de a kerítések miatt nem nagyon lehetett róluk jó fotókat készíteni.

Pár perces síkvidéki tekerés után egy útelágazásban letértem az országútról – az ugyanis egy laza kerülővel dél felé kicselezi a zalai dombokat, de később visszatérek majd rá – és nekiindultam a dombháton fekvő Porrogszentkirályra vezető kapaszkodónak a falu jóval keskenyebb bekötőútján. Az evangélikus templomnál értem fel a gerincre, ott kicsit megszelídült az emelkedő, de azért a hegymenet kitartott alattam a hosszú falucska házai között egészen a felvégig.

Kis lejtő jött, de csak azért, hogy aztán egy rövid, de húzós kaptatón feltekerjek a következő dombgerincen épült Porrogra. Az emelkedő legvége a kerékpáros navigáció mérése szerint meghaladta a tíz százalékot is, a bringa leglassabb sebességébe visszaváltva is nyomtam pedálokat, mint siket a csengőt, mire felértem az újabb gerincre, Porrog főutcájára. De persze a hullámvasútnak még korántsem volt vége, sőt, itt kezdett igazán bekeményíteni!

Porrog dombjáról a környéken híres Hétszergörbe lejtőjén ereszkedtem le a következő völgybe. A Hétszergörbe egy apró szerpentin, amelynek a hét kanyarján keresztül vezet le az út a dombról. Próbáltam itt is fényképezni, de fentről letekintve nem nagyon látszanak a kanyarok, alulról visszanézve pedig éppen szembe sütött a még alacsonyan járó nap, emiatt nem sikerültek jól a képek. Így belegondolva nem is tudom, melyik a jobb, egyetlen hirtelen, de rövid kaptatóval felérni Porrog dombjára, vagy megküzdeni a Hétszergörbe szerpentinjével. A fizika szabályai szerint a befektetett munka mindkét irányból ugyanannyi, de a Hétszergörbén ezt hosszabb távon keresztül kisebb erővel fejtjük ki, mint a másik irányból érkezve. Na mindegy, ez nem fizikaóra, gyerünk inkább tovább!

A szerpentin alján, a Csalános-patak hídjánál megálltam egy percre kifújni magam, innen próbáltam alulról fényképezni a Hétszergörbét, de nem sok sikerrel, aztán továbbindulva belekaptam a következő emelkedőbe, fel Porrogszentpál dombjára. Itt a keskeny aszfaltút nem kanyargott, nekifutott a dombnak olyan egyenesen, mint a vonalzó! Most is a vége volt a durva a tíz százalékos utolsó méterekkel, aztán felérve az éles gerincre, ahol az út átbillent rajta, megálltam egy újabb szusszanásra. Le se szálltam a nyeregből, csak megvártam, hogy ne kapkodjam már a levegőt a fülemen keresztül is, meg közben azért körül is néztem.

Feltűnt előttem a következő erdős gerinc, ez jó magasnak tűnt, magasabbnak az eddigieknél, de ez lesz az utolsó! Legurulva a lejtőn megálltam az alján a Rigócz-patak hídja utáni útelágazásban. Mind a két továbbinduló út Somogybükkösdre vezetett, csak jobbra indulva kerülővel az alvégen keresztül, egyenesen pedig a jóval rövidebb út sokkal meredekebben kapaszkodott fel a gerincre. Bevállaltam a rövidebb, de húzósabb utat, le is kellett szállnom a nyeregből és tolásra váltani ott, ahol tartósan tíz százalék fölé nőtt a meredekség! De a kis tolással együtt is csak felértem a végén Somogybükkösd főutcájára, a házak közé.

Az Országos Kerékpáros Körtúra igazolófüzete szerint itt pecsételtetnem kellene, de előzetesen, még odahaza felmértem, hogy itt aztán nincs semmi, se bolt, se kocsma, ahol bélyegzést kérhetnék! Elvileg hetente kétszer, hétfőn és szerdán kora délután nyitva tart a Perczel kúriában a könyvtár, ott talán pecsételnének a füzetembe, de most éppen kedd kora délelőtt volt. Na nem baj, majd kérek bélyegzést a következő településen, Surdon. Egyébként elgondolkodtam már párszor azon, hogy ennek a kerékpáros túramozgalomnak a létrehozói miért is neveztek ki pecsételőpontnak ilyen apró településeket, ahol szinte esélytelen igazoló bélyegzést szerezni? Szivatásból? Nem hinném, de más okot eddig nem nagyon találtam.

Kicsit még kapaszkodtam a falu házai között, eltekertem a dombhát legmagasabb pontján álló geodéziai mérőtorony betonhengere alatt, aztán az út átlendült egy kis horpadáson keresztül a somogybükkösdi szőlőhegy présházai, zártkertjei közé. Innen is megcsodáltam a kilátást, erről a legszélső dombhátról alaposan kinyílt a panoráma nyugat felé.

Meglepetésként ért, hogy távoli hegyeket látok a nyugati horizonton, egy csúcs alaposan ki is magasodott közülük. Mi lehet az vajon? Fejben végigpörgettem a lehetőségeket: a szlovén hegyek nem lehetnek a Triglavval, azok nagyon messze vannak innen, éppúgy, mint az Alpok legnyugatibb csúcsai, más pedig nem jutott az eszembe. A túráról hazaérve beállítottam a PeakFinderen a somogybükkösdi szőlőhegy koordinátáit és elnéztem vele nyugat felé: szerinte látszik innen a horvát Ivaneci-hegység (horvátul Ivanščica) a névadó 1061 méteres legmagasabb csúcsával, a PeakFinder szerint ekkor 66,7 kilométerre lehettem tőle! Úgy néz ki, szép tiszta volt ezen a napon az idő, hogy elláttam ilyen távolságra! Megadom a PeakFinderes kilátás linkjét, érdemes összehasonlítani a kilátásról készült fényképpel!

Továbbindulva már könnyű dolgom volt: mint a szél, lezúdultam a szőlőhegyről a 6804-es útra, amelyről még Porrogszentkirály előtt tértem le. Végül ennek a kitűnő aszfaltozású útnak a már jóval szelídebb lejtőjén gurultam le Surdra, ahol megálltam a kis Coop ABC épülete előtt. Itt kaptam bélyegzést a füzetembe, azonban az eladó hölgy előre szólt, hogy nem surdi cím van rajta, hanem a szomszédos Nemespátrón van bejegyezve a boltot működtető cég. Na, üsse kavics, legyintettem erre és csak később gondoltam bele, hogy kicsit furcsán hangzik az, hogy az Országos Kerékpáros Körtúra igazolófüzetébe Somogybükkösd helyett Surdon kaptam nemespátrói pecsételést!

Vettem még a boltban egy jéghideg Fantát is, ezt aztán a boltocska előtt a lépcsőre letelepedve fogyasztottam el. Még ekkor is csak fél kilenc felé ballagott az idő, úgy számoltam, hogy a nagykanizsai vasútállomásig még hátralévő vagy 18 kilométert ledarálom már egy óra alatt, talán már meg sem kell állnom sehol sem. De most szerencsére tévedtem, ugyanis egy olyan gyönyörű útszakaszra akadtam Surd után, hogy lépten-nyomon meg kellett állnom fényképezni!

A Surdi-patak széles völgyében kanyargott az aszfaltcsík, erdőshátú domboldalak között, dúsfüvű kaszálók és rétek peremén. Nem hiába hazánk egyik legcsapadékosabb táján járok most, errefelé nem látszottak a száraz, forró nyár nyomai sem annyira, harsogóan zöld volt minden körülöttem. De nem csak a táj volt gyönyörű, az országút is minden bringás álma lehet: kedd délelőtt is csak minimális volt rajta a forgalom, magas száma ellenére pedig kiváló az aszfaltozása, de élményszámba ment az úttest kialakítása is, ahogy apró kanyarocskákkal követte a völgy futását, időnként pici huplikra felkapaszkodva. Ilyenkor aztán az emelkedőkre felfelé menet vissza sem váltva párszor erősebben megnyomtam a pedálokat, aztán hagytam, hogy a bringa guruljon lejtmenetben a következő halmocskáig.

Kimondottan élveztem ezt az útszakaszt és kár, hogy mindössze pár kilométer hosszú volt! Egy idő után az országút elhagyta a völgyet, egy dombhátra felkapaszkodva értem el a liszói elágazásban álló fehér kőkeresztet, aztán elkezdtek sűrűsödni az út szélén a telephelyek és feltűntek előttem a Nagykanizsával már szinte összenőtt Miklósfa házai. Kerékpárút kezdődött az országút mellett, ezen gurultam át Nagykanizsára, járda-kerékpárútként kitartott alattam szinte a belvárosig. Közben eltekertem a vasútállomás mellett, láttam a fűtőházat és a felsővezetékek rácsos tartóoszlopait is, de az állomásépület nem a sínek innenső oldalára épült, körbe kellett gurulnom a Szemere utcán és az Ady Endre utcán, hogy aztán háromnegyed tíz előtt pár perccel kikapcsolhassam a GPS-es kerékpárnavigáció útvonalrögzítését a főbejárat előtt.

Betolva a bringát a váróterembe megvettem a jegyeket magamnak és a kerékpárnak a 13:14-kor induló Tópart Intercityre, aztán leültem pár percre az árnyékos, széljárta peron egyik padjára. Tízórai gyanánt bekaptam a még reggel Csurgón vásárolt péksütik maradékát, aztán itt is elgondolkodtam a továbbiakon. Van még több mint három órám a vonat indulásáig, tehát alaposan körül tudok még nézni a városban. Bekukkantottam a büfébe is: a kiszolgáló hölgy mutatta, hogy tele a pultja előre gyártott, fóliába csomagolt szendvicsekkel, a hűtőben pedig óriási a felhozatal hideg italokból. Akkor nem érdemes a városban semmit sem vásárolni az útra, majd itt megveszek minden szükséges dolgot az indulás előtt. Gyerünk hát egy kis városnézésre!

Az Ady Endre utca platánsorán tekertem be a belvárosba, megállva egy percre az állomás mellett kiállított 424-es gőzmozdonynál. Letámasztottam a bringát a tövében és körbevizslattam: ekkora darab feketére festett vasat ritkán lát az emberfia! Azért tudtak már az eleink is nagy gépeket építeni, a képek elkészítésekor láttam csak, mennyire eltörpül mellette a bringám!

Aztán pár pedáltekerés után újabb mozdony állított meg, pontosabban egy egész szerelvény egy nagyon-nagyon réginek tűnő gőzmozdonnyal. Betűzgettem a kopott feliratot az egyik kocsi oldalán: Lokomotív Expressz. Szemre egy vendéglő, vagy büfé lehetett régebben berendezve a nagyobbik, a fentebb idézett feliratot viselő kocsijában, a kisebbik, a mozdony felőli vagon pedig a konyha és a raktár lehetett. Ennek is csak hazaérve néztem utána: valóban büfé volt egykoron, tervek vannak már a felújítására és újbóli hasznosítására, de nehezen mozdulnak meg a dolgok. A talált cikknek és videónak ez a linkje. Készítettem pár képet a szerelvényről, aztán tekertem tovább a belváros felé.

Pár perces menet végén már a Zrínyi Miklós utca sarkán jártam, innen sétálóutcává lett átalakítva az Ady Endre utca. Nézelődve tekertem végig rajta, alig több mint gyalogos sebességgel és érkeztem meg az utca főtér felőli végére, ahol Sörös Rita szobrászművész alkotása, a két beszélgető századfordulós kereskedőfeleség szobrai állnak. Itt már a Vasemberház sarkán álltam, amely még a XVIII. században épült, nevét a falon látható páncélos vitézről, vagyis a „Vasemberről” kapta.

A Fő utat keresztezve érkeztem meg az Erzsébet tér parkjának a sarkára, aztán elsorjázva a világháborús emlékmű rohamozó katonái mellett értem a szökőkút medencéjéhez. Elkészültek itt is a beállított fotók a kerékpárral, aztán végigbaktattam a téren magam mellett tolva a bringát. A hatalmas, szocreál Városháza szinte az egész park mellett elterpeszkedik, de nem az itt a lényeg, hanem az apróságok! Egy velocipédes férfi szobra egy kő ivókútra támaszkodik, a bringa nagyobbik kerekére Nagykanizsa testvérvárosainak nevei vannak felírva. Mellette a Zenepavilon áll, tetősipkáján a négy irányba néző órákkal, mögötte, kicsit elrejtve a park fái és bokrai közé pedig a Szentháromság oszlop emelkedik.

Letelepedve egy árnyas padra hallgattam pár percig a szökőkút változó intenzitású kitöréseinek hangját, csak a sövénynyírók érkezésekor voltam kénytelen otthagyni a helyemet. Körbesétálva a tér házsorai előtt néztem csak meg alaposabban a Bójai János Általános Iskola klasszicista épületét és kukkantottam be a Rozgonyi utca szépen felújított házsorára. Kisokosomba még fel volt írva a nagykanizsai Csónakázótó, és mivel az időmbe belefért, még félgőzzel tekerve is kiértem a város határába húsz perc alatt a dombok között megbújó, hivatalos nevén Bakónaki-tározóhoz.

A 44 hektáros tavat több patakocska is táplálja és egyáltalán nem látszik meg rajta a hosszú és száraz nyár hatása, szemre most is normál vízszint lehetett benne. Nézegettem a tó melletti dombon épült kilátótornyot, amelyet egy leselejtezett olajfúró toronyból alakítottak át, akár még fel is sétálhatnék oda, de aztán inkább csak megültem itt is egy árnyas padon a tóparton. Végül csak dél felé untam meg a sziesztázást és tekertem vissza erőkímélő tempóval a városba.

Az állomásra visszaérve még mindig volt háromnegyed óra az Intercity indulásáig, átöltöztem hát a peron egyik padján az utazásra tartogatott utolsó tiszta ruhámba és bevásároltam a büfében szendvicsekből, meg hideg innivalóból a hazaútra. Csak az indulása előtt tíz perccel cuccoltam fel az Intercityre, a bringát kampóra akasztottam a kerékpárszállító vagonban, én pedig megkerestem a helyem egy másik kocsiban.

A vonat pontosan indult, aztán a Balaton partján a sűrű megállók között végigdöcögve csodálkozva figyelgettem, hogy így szeptember elején, a harmincfokos hőség és napsütés ellenére is kihalt már minden. Csak pár ember lézengett a házak közötti utcákon és a strandokon, a boltok, vendéglők java része is be volt már zárva. Évek óta hallom, hogy próbálják a nyári szezont kicsit meghosszabbítani az őszi hónapokra, hát, úgy látszik, ez nem nagyon jön össze! Ha elkezdődik a suli, akkor megáll itt az élet, be lehet csukni mindent.

Éppen háromórás utazás végén, negyed öt felé érkeztem meg az Intercityvel Kelenföldre. Az állomás Őrmező felőli oldalán szálltam ezen a túrán utoljára nyeregbe és öregurasan hazatekertem a 7-es út szerpentinjén. Pontban öt órakor tettem el a bringát a házunk kerékpártárolójába és cipeltem fel a málhát a lift nélküli harmadik emeletre. Hazaértem.