Nyugodtan telt ez az éjszaka is a Pacsa melletti erdőfolt szélén, a szántók peremén felvert sátramban egy dolog volt csak furcsa: folyamatosan távoli kolompok hangját sodorta felém az enyhe nyugati légáramlat. Még akkor figyeltem fel rá, amikor estefelé elhalkult a közeli országút zaja és a beálló csendben tisztán hallatszott, még az irányát is meg tudtam mondani pár perc után. Végül elővettem a mobilom és megnéztem a Google Térképen, honnan is jöhet ez a hang? Meg sem lepődtem, amikor az erdőfolt túlsó szélén felfedeztem a karámokat, mindenesetre megnyugtatott, hogy már tudom a kolompszó forrását.

Szokás szerint most is hajnalban ébredtem, négy óra után már kipattant a szemem és pár perc forgolódás után rájöttem, ebből már nem lesz alvás! Nyáridőben ilyenkor már neki is szoktam látni a reggeli készülődésnek, hogy korán indulhassak az utamra, na de októberben már jóval később kel a nap, hét óra előtt egyszerűen nem volt értelme elkészülnöm. Így aztán elnetezgettem a mobilommal, elolvastam a híreket, megnéztem a várható időjárást is, de sok újat nem mondtak az előrejelzések: napos, meleg, száraz idő volt várható egész napra, a hidegfront csak valamikor a következő napon fog megérkezni.

Csak öt után fogtam neki a reggelinek, még félig a hálózsákomban ettem meg az előző nap Pacsán vásárolt kaja maradékát, aztán rövid macskamosdást követően összerámoltam mindent a kerékpáros táska rekeszeibe és a hátizsákomba, végül összecsomagoltam a hálózsákom és a polifoam matracom is feltekertem. Fél hét után bújtam csak ki a sátorból és néztem körül a szántó peremén. Már vöröslött az ég alja, láttam annyit a fejlámpám fénye nélkül is, hogy lebonthassam a sátrat és felmálházhassam a kerékpárt. Utolsóként még felhívtam a nejem, hogy túléltem ezt az éjszakát is, nem kóstolt meg egyetlen vadállat sem és indulok tovább az utamon.

Hét előtt pár perccel indítottam a kerékpáros GPS-t, aztán már nem is sokat szüttyögtem, kitoltam a bringát a füves keréknyomokon az erdőfolton keresztül az országútra és belefogtam a terveim szerint nagyjából Kehidakustányig vezető, extra kitérőkkel felturbózva vagy száz kilométeres szakaszba az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán. Általában tartom magam a körtúra ajánlott útvonalához, azonban valamilyen számomra ismeretlen ok alapján az kihagyja Keszthelyt és Hévízt az útvonalából, én viszont úgy gondolom, van annyi látnivaló ezeken a településeken, hogy egy rövid kitérővel azokat is felkeressem! Így hát ez a túranap ígérkezik a leghosszabbnak a háromból, viszont a legszebbnek is!

Még most sem kelt fel a nap, bekapcsoltam hát a bringán az első és a hátsó világítást, ami nem is ártott, mert eléggé nagy volt a forgalom az országúton. Hűvös volt a reggel, áldottam is az eszem, hogy felvettem indulás előtt a polárpulcsimat, aztán kicsit fokoztam is a normál tempóm, hogy gyorsan bemelegedjek. Pár perc alatt meg is érkeztem Felsőrajkra és lefékeztem az út mellett álló palánkvárnál.

Habár állt a község határában egy földvár még a középkorban, ezt a várat mindössze negyed évszázaddal ezelőtt építették fel úgy, hogy benne egy ötszáz főt befogadó nézőtér kapott helyet. Rendezvényeket, esküvőket, vásárokat szerveznek a falai közé, illetve a vár melletti rétre és a kicsit később épült pajtába is, meg az errefelé járók is meg szoktak állni, hogy megcsodálják a tényleg középkori hangulatot árasztó palánkvárat. Én is megálltam mellette a bicajjal, lőttem pár fotót a várról és a mellette felépített makettjéről (a makett kapuja előtt még a Balatonnak is elkészítették a medencéjét), aztán tekertem tovább.

Felsőrajk után megint kiértem a mezőkre, itt az országút közvetlenül a dombhát peremén haladt, jól le lehetett látni a Principális-csatorna széles völgyébe. A túlsó oldalán feltűnt a homokkomáromi zarándoktemplom tornya, előttem pedig a hosszú gerinc végén gyufaszálként magasodott az Újudvari TV-torony. Alsórajkon csak áttekertem, aztán Kilimánban tértem le a 7527-es útról, hogy ismét bevegyem magam a zalai dombok közé. Azt már az előző nap leírásában megemlítettem, hogy a Zalai-dombság északi-déli irányú hosszú dombhátain és a közöttük fekvő völgyekben könnyű a tekerés, viszont kelet-nyugati irányban keresztezni őket nem egy leányálom a rövid, de szivatós emelkedők miatt. Hát, most a kilimáni balkanyarral keletnek fordultam, véget is ért az eddigi aranyélet!

Kerecsenyig két dombhátat is meg kellett másznom, aztán Orosztonyba már átvitt a lendület. Megálltam egy percre a község határában Thury György emlékműve előtt. Thury nem olyan ismert, mint Dobó István, vagy éppen Zrínyi Miklós, pedig ő is hős várkapitány volt, aki sikerrel védte Várpalota várát 1566-ban a budai Arszlán pasa serege ellen, majd a vár felmentésére érkező Salm győri várkapitány embereivel együtt visszafoglalták a töröktől Veszprémet és Tatát is. Később Kanizsa várának kapitánya lett, aztán amikor hírét vette, hogy Orosztony környékén törökök portyáznak, egy csapattal megpróbálta őket megfutamítani, de tőrbe csalták, és itt, Orosztony határában lemészárolták őt és vitézeit.

Orosztony után is folytatódott a dimbes-dombos terep, ki is tartott alattam egészen Zalaszabarig. Itt már a Zalai-dombság és a Kis-Balaton medencéjének határán jártam, megálltam hát egy pihenőre ott, ahol a dombok között hullámvasutazó, kicsit kopott aszfaltút beletorkollott a Zalaapáti és Zalakaros között futó jóval forgalmasabb országútba. Puskás Ferenc mellszobra mellett telepedtem le a buszforduló kis parkjában és elolvastam az emlékmű talapzatára írt szöveget: „A sport megtanít becsületesen győzni és emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.”. Ez persze egy épületes közhely, de Puskás Öcsi szájából még ez is másként hangzik.

Zalaszabar után aztán kisimult alattam a táj, ráadásul a község után jó minőségű kerékpárút kezdődött a főút mellett, ezen tekertem át Nagyradára. A házak közé beérve majdnem autópálya szélességű, tökéletes felfestésű, osztottpályás kerékpárút fogadott, ráadásul még a minősége is kiváló volt! Élvezettel tekertem rajta, aztán egyszer csak úgy vége lett pár száz méter után, mint a botnak! Persze nem sokkal később folytatódott és ki is tartott alattam egészen Zalakarosig. Hiába no, itt már az idegenforgalom diktál és ha a szállóvendégek a medencékben való tespedés helyett inkább kerékpározásra vágynak, akkor ennek az igénynek is eleget kell tenni!

Nem sok kedvem volt végigtekerni Zalakaros belvárosán, szerencsére az Országos Kerékpáros Körtúra ajánlott útvonala még a külvárosban letért a főútról, egy mellékúton kerülte meg a Kis-Balaton déli csücskét és érkezett meg Zalakomárba. Ezt a községet elhagyva kezdődött aztán a mai bringatúra érdekesebb része!

Talán két kilométerrel a házak után érhettem el a Kápolnapusztára, a Bivalyrezervátumhoz vezető keskeny, kopottas aszfaltút leágazását és eltekertem rajta a bejárati épületig. Éppen tíz órára érkeztem a fogadóépület parkolójába, szinte még üres volt, tehát nem sokan lehetnek most benn látogatók. Kértem egy szép bivalyos pecsétet a kerékpáros körtúra füzetébe (a Bivalyrezervátum is pecsételőpont), aztán megvéve a belépőjegyet végigballagtam a viacolor téglácskákkal kirakott látogatói ösvényen.

Csak egy bivalytehén álldogált magányosan a borjával a kifutón, a csorda zöme kinn legelészett a ligetes réteken, nem sokat törődve azzal, hogy szerény személyemben látogató érkezett hozzájuk. Így aztán kénytelen voltam a fotómasinám legnagyobb zoomjával fényképezgetni őket, mivel semmi jelét nem mutatták annak, hogy közelebb akarnának jönni hozzám. Túró a fületekbe – gondoltam pár perc nézelődés után –, és elindultam vissza a fogadóépület felé. Idén tavasszal jobban jártam a Szob és Ipolydamásd közötti bivalycsordával, ugyanis azok épp a kerékpárút mellett, a villanypásztorral védett mező peremén legelésztek, amikor arrafelé jártam. Az egyik bika akkor ki is pécézett magának, amikor pedig komor tekintettel elindult felém, szinte elmenekültem a villanypásztor külső oldaláról!

A kápolnapusztai kitérő után az országútra visszatérve alig negyedórás tekerés végén újabb látnivalóhoz érkeztem: táblák jelezték a Kányavári-szigethez vezető letérést. Végiggurulva a jegenyefasor szegélyezte kopott aszfaltcsíkon letámasztottam a bringát a parkolóban és gyalogszerrel indultam a fahíd felé. Az egész Kis-Balaton a Balaton-felvidéki Nemzeti Park része, fokozottan védett terület, a látogatása is korlátozva van, tulajdonképpen csak a Kányavári-sziget kereshető fel szabadon az egész területén. Van rajta egy szép nagy piknikrét, jól kitaposott ösvények és még egy kilátó is, de odáig már nem ballagtam el, megelégedtem azzal, hogy a szigeten átvágva megcsodáltam a Kis-Balaton szabad víztükrét.

Ekkor már tizenegy felé ballagott az idő, megettem a késői tízóraim az egyik padra letelepedve, aztán még a térképet elővéve a hátizsákomból megnéztem rajta a Keszthelyig követendő útvonalat. Ahogy már írtam a poszt elején, ez egy extra kitérő lesz, ott is kell hagynom a kisforgalmú, nyugodt mellékutak világát, no de annyi baj legyen! A keszthelyi és hévízi kitérő megér ennyit!

Így aztán a szigetről folytatva az utam nem fordultam balra, hogy Zalaváron keresztül visszatérjek a Zalakarosról Zalaszabaron keresztül Kehidakustányba vezető másik mellékútra (ezen már tekertem ma reggel Zalaszabartól Zalakarosig), hanem maradtam a 6831-es úton és eltekertem rajta Sármelléken keresztül Alsópáhokig. Közben alám fordult a forgalmas 75-ös út, ezen gurultam át Keszthelyre és érkeztem meg a belvárosba egy óra után pár perccel.

Először kitérőt tettem a Fő térre, alaposan megnéztem a Városházát, a Balaton Színházat, a Magyarok Nagyasszonya plébániatemplomot és a Vajda János Gimnáziumot, majd gyalogos tempóban végigkarikázva a Kastély utcán csak a Festetics kastély parkjának kapujánál szálltam le a nyeregből. A kastély és a park most is a legszebb formáját adta, nagyon jó fotókat készíthettem a kék ég alatt a vakító napsütésben, egyedül az zavart, hogy mivel kora délután érkeztem ide, a nap már elfordult az épület keleti főhomlokzatáról. Na mindegy, minden nem lehet tökéletes!

A kastélyt egyébként a XVIII. század közepén kezdték építeni, több lépcsőben bővítették, végül csak az 1880-as években nyerte el jelenlegi formáját. Az egészben számomra az a legérdekesebb, hogy átfogó koncepció hiányában az épületegyüttes nem szimmetrikus, a központi toronyhoz képest kicsit eltérő a két oldalszárny, de ez egyáltalán nem zavaró, sőt, alig lehet észrevenni. Persze a park is gyönyörű, a szökőkutas medence pedig az egésznek az éke. Jó lett volna egy kicsit elnézelődni itt, de tartanom kellett magam a napi tervhez, így aztán továbbindultam.

Még évekkel ezelőtt, amikor belevágtam az Országos Kerékpáros Körtúra több mint 4100 kilométer hosszú útvonalába, felállítottam magamban pár szabályt, és ezek egyike az, hogy bár szeretném felkeresni az út során hazánk legszebb helyeit és műemlékeit, de a hangsúlyt magára a kerékpározásra fektetem és a városnézések, műemléklátogatások hosszát korlátozom azért, hogy mindig letekerhessem a napi 80-100 kilométeres távokat. Aztán ha egy tényleg szép látnivalóra bukkanok, akkor azt hozzáírom a képzeletbeli bakancslistámhoz, hogy oda még feltétlenül vissza kell térnem egyszer alaposabban körülnézni. Keszthely már évtizedek óta fenn van ezen a listán, hiszen az Országos Kéktúrát járva már háromszor is megfordultam a Festetics kastélynál, de a helyzet ott is hasonló: az országon végiggyalogolva is korlátozott volt az itt eltölthető idő.

Így aztán most is gyorsan folytattam az utam és az Országos Kéktúra kék sáv jelzéseit követve átkerekeztem a szomszédos Hévízre. A két város közötti vegyes használatú gyalog- és kerékpárút szerintem hazánk egyik legszebb ilyen jellegű útja, negyedszer mentem végig rajta, de kerékpárral most először. A keskeny aszfaltcsík szinte folyamatosan a fák között halad, és ahogy ereszkedünk rajta a Tófürdő széles völgyébe, úgy alakul át a síkvidéki erdőség a védett Hévízi-láppá, végül óriásira nőtt mocsári ciprusok között érjük el Hévízt. Egy parkolón átvágva értem el a Tófürdő kerítését.

Próbáltam befényképezni a kerítésen keresztül, de a fő problémát az jelentette, hogy a fürdő területét a kerítésen belül szinte teljesen befásították, mára már alig lehet találni közöttük akkora rést, hogy tisztességes fotót készíthessünk a tó partján és a vízben álló, egyébként gyönyörű favázas épületekről. Nos, én egyetértek azzal, hogy a fürdővendégeknek is vannak bizonyos személyiségi jogaik, meg általában senki sem szereti, ha vadidegenek fürdőruhában fényképezik a beleegyezése nélkül, de ne feledjük, ezek az épületek és maga a tó is világhírű és a turistáknak is vannak igényeik arra nézve, hogy ezeket szeretnék fényképen megörökíteni. Talán lehetne valamilyen kompromisszumot találni, mindenesetre a második Országos Kéktúra bejárásomon vettem a fürdő bejáratánál egy látogatójegyet, és tettem benn a tó körül egy sétát, közben persze fényképeztem is.

Keszthelyen már érződött a balatoni szezon vége, alig találkoztam a városban nyaralóval, vagy turistával, Hévíz azonban teljes fordulatszámon üzemel az egész évben, most is ellepték az utcákat és a sétányokat a fürdővendégek, így aztán nem is sokat maradtam a tónál, nyeregbe pattanva indultam is tovább.

Most persze valahogy vissza kellett kerekeznem a kerékpáros körtúra útvonalára, szerencsére erre is volt már kész tervem. A forgalmas Ady Endre út melletti kerékpárúton feltekertem a dombon épült városba, majd a dombhátról legurulva és a 760-as számú elkerülő út körforgalmán áttekerve már vissza is érkeztem Alsópáhokra, mindössze másfél kilométerre attól a ponttól, ahol korábban Keszthely felé vettem az irányt a 75-ös úton! Innen a következő kaptatón feltekertem Felsőpáhokra (naná, hogy azért Felsőpáhok a neve, mert jóval magasabban fekszik Alsópáhoknál!), onnan pedig egy lejtőn legurultam a parányi Zalaköszvényes határába. A község neve láttán persze azonnal felmerülhet bárkiben, hogy az itteni köszvényes betegek vajon Hévízen keresik a tó vizében a gyógyulást? :-)

Szabályos felhajtósáv vezetett a kétszer kétsávos 760-as útra, előzőleg ellenőriztem a kerékpáros útvonaltervezőmön és a Google Utcaképen is, de nem jeleztek ide kerékpárosokra vonatkozó behajtási tilalmat és a valóságban sem volt kitéve semmilyen, a kerékpározást tiltó tábla, az út sem volt autóúttá átminősítve, tehát szabad rajta bicajozni! Ettől függetlenül nem volt az álmaim netovábbja a százas tempóban eltépő autók mellett a pedálozás! Ezen az úton tekertem fel a következő dombhátra egy hosszú, 4-5%-os meredekségű kaptatón, hogy aztán mint a vihar lezúduljak a túlsó oldalán Zalacsányba. A 760-as útról egy körforgalomban letérve érkeztem vissza az Országos Kerékpáros Körtúra ajánlott útvonalára.

Pár perc múlva már magam mögött is hagytam Zalacsányt és csak akkor kapcsoltam, hogy nem vásároltam be vacsorára és reggelire, így kénytelen voltam azt a jóval kisebb Kehidakustányra hagyni! Nem szeretem halogatni ezt a dolgot, de most már mindegy. Negyedóra alatt átértem a szomszédos faluba és megálltam az itteni gyógyfürdő főkapujánál. Benn a recepción elintéztem a pecsételést, hiszen ez a település is ellenőrzőpont a kerékpáros körtúra útvonalán, aztán megkérdeztem a recepciós hölgytől, hogy szerinte itt hol tudok bevásárolni?

Megkérdezte egy kollégáját is, végül azt sütötték ki, hogy délután négyig van csak nyitva a helyi bolt, azt pedig már nehezen tudnám nyitvatartási időben elérni (négy előtt pár perccel járt ekkor az idő). Mindenesetre abban is egyetértettek, hogy a köztéri kék csapok működnek a faluban, egy majd útba is esik a felső útelágazásnál. De itt van a fürdő büféje is, akár ott is bevásárolhatok. Azt azért sejtettem, hogy a büfé árfekvése kissé magasabb lehet, mint a helyi boltocskáé, de így jár az, aki ész nélkül kerekezve csak tolja a kilométereket!

Végül rendes volt a büfés srác, olcsón megszámított pár karéj friss kenyeret (hozzávaló maradt még a hátizsákomban), viszont megláttam a pultban egy akkora szelet rántott húst, hogy lelógott a tányérról, hát megvettem azt, meg a hűtőből még két féllityis Fantát is. A gyógyfürdőtől továbbindulva még feltöltöttem a kétliteres törhetetlen palackom csapvízzel, így aztán elégedetten vágtam bele a további menetbe.

Nagy terveim persze nem voltak már, nagyjából ide terveztem a sátorozást a Kehidakustány és Karmacs közötti dombhát erdejébe, így aztán a parányi Gyülevész határában belevágtam a nap utolsó kaptatójába. A mezők után hamar elértem az erdőt, itt már sűrűn forgattam a fejem, azt nézegetve, hol verhetnék sátrat, végül már a tető felé közeledve találtam meg az alkalmasnak tűnő helyet. A korábban bevágásban haladó út itt szintbe került a jobboldali erdővel, beláttam a fák közé és elégedetten vettem tudomásul, hogy egy tiszta aljú vegyes erdőre akadtam. Meg is álltam, aztán egy pillanat alatt betoltam a felmálházott bringát az országútról a fák közé.

Így második blikkre is szimpatikus volt a helyszín, eldobáltam a letört száraz ágakat egy pár négyzetméteres területről és a tavalyi avarra felállítottam a sátrat. Azonnal be is dobáltam mindent, aztán én is a holmi után másztam. Elrendezkedtem benn már az éjszakára gondolva, hiszen a fák közé hamar beszökik az alkonyat és csak akkor néztem rá a telefonomra, amikor már mindennel elkészültem. Alig akartam hinni a szememnek: nem csak hogy mobilnet nem volt, de még a térerőjelző kis pálcikák közül sem világított egy sem! Na, ennyit a telefontársaságok által reklámozott teljes lefedettségről!

Persze ránéztem a helyszínre a mobilomra telepített Locus Map offline turistatérképén, itt éppen egy horpadásban vertem sátrat és a dombok eltakarják előlem az összes olyan környező települést, ahol mobiltelefon bázisállomás lehet. Hát, úgy néz ki, így jártam! Próbáltam hazatelefonálni, kicsöngött, fel is vette a nejem, én jól hallottam őt, ő viszont csak töredékesen engem. Pár perc alatt csak sikerült megértetnem vele, hogy nincs semmi bajom, csak annyira a világ végén vagyok, hogy még térerő sincs és szokás szerint lediktáltam a sátor pozícióját is. Amikor ötödjére olvasta vissza a koordinátákat, már pontosak is voltak.

Mobilnet híján nem tudtam feltölteni a kerékpáros GPS által rögzített útvonal trekket a Garmin Connect oldalra, csak a kütyü saját memóriájába mentettem el: ezen a napon 97,98 km-t tekertem 765 méter szintemelkedéssel. Hoztam hát a tervet. Persze azt sem tudtam megnézni a telón, hogy milyen lesz a következő nap időjárása, mikor érkezik majd a hidegfront, lesz-e előtte melegfronti hatás, szóval hogy mennyi csapadék várható egyáltalán? Na mindegy, valahogy majd csak lesz! Eszembe jutott a régi mondás: eddig még soha nem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna. Erre gondolva vacsoráztam meg és küldtem gallér mögé az XXXL méretű rántotthúst friss kenyérrel, utána még sokáig zenét hallgattam a korán leszakadó estében a mobilomról, végül korán, már nyolc óra felé eltettem magam másnapra.