Háborítatlan éjszakát töltöttem a sátramban a Nagybajomhoz közeli Ötös-Hárs-víztározó partján, csak egy távoli szarvas bőgésére figyeltem fel, amikor késő este még utoljára előbújva a hajlékomból elvégeztem a folyó ügyeket. Az égre pillantva azonban majdnem megállt bennem az ütő: annyira csillagos volt az ég felettem, hogy egy pillanatra megrémültem, hogy menten rám szakad! Fővárosiként megszoktam azt, hogy az állandó fényszennyezés miatt csak pár csillagot – a legfényesebbeket – látom az égen, itt viszont távol minden nagyobb település fényeitől még a leghalványabbak is ott ragyogtak az égbolton. Azt mondják, ilyen esetben akár kétezer csillagot is láthatunk, hát nem számoltam meg őket, de akár ennyi is lehetett fenn az égen! Még a Tejút égbolton átfutó halvány sávját is jól lehetett látni.

Szokás szerint most is négy óra felé ébredtem, hiába no, aki a tyúkokkal fekszik, az velük együtt is kel! Azt egy pillanat alatt felmértem, hogy ebből további alvás már nem lesz, így aztán a fejlámpám fényében csendesen készülődni kezdtem. Összerámoltam a még este szétpakolt holmikat a hátizsákba és a kerékpáros táska rekeszeibe, elcsomagoltam a tokjába a hálózsákom, végül összetekertem a polifoam derékaljam is. A cuccokat kihordva a fedett erdei pihenő egyik asztalára letelepedtem melléjük és a hajnal első fényeinél belefogtam a reggelibe.

Megettem mindent, ami ehetőt a hátizsákomban találtam, elfogyott a vízkészletem is, amelyet még előző nap Kaposváron vettem az Állomás ABC-ben. Nagybajomban mindenképpen meg kell majd állnom, hogy feltölthessem a készleteimet! Fél hat felé már kivilágosodott annyira, hogy lebontottam a sátrat is, aztán összecsomagolva azt is a tokjába felmálháztam öreg Csepel Marathon kerékpáromat.

Utolsóként felhívtam még a nejem, hogy túléltem az éjszakát, ezt már sok éve megteszem minden sátrazás után. Így ő is megnyugszik, hogy nem történt semmi bajom, nem kell kérnie semmilyen segítséget, hogy megmentsenek. Néha azért belegondolok abba, mit éreznék én, ha ő menne el egymagában egy többnapos vadkempingezéssel összekötött bringatúrára, hát, biztos nem látnék az idegtől egészen addig, amíg épségben haza nem érkezik!

Még napkelte előtt, fél hat felé indítottam a kerékpáros navigációt, kapcsoltam be a bringán az első-hátsó LED-es világítást, aztán nyeregbe szállva kitekertem az idei forró nyárban gyakorlatilag kiszáradt víztározó partjáról a murvás úton a csupán pár száz lépésnyire futó 61-es útra. A kora reggeli időpont ellenére már nagy volt rajta a forgalom, én meg áldottam az eszem, hogy magammal hoztam erre a túrára is az erős fényű kerékpárlámpákat. Pár perc gurulás után már újra Nagybajomban jártam, hiszen ezen a kisvároson már tegnap délután is áttekertem, mert kis kitérő volt az utamon a víztározó, itt viszont megálltam a központban a körforgalom melletti Coop ABC bejáratánál.

Megvettem tízóraira és ebédre a kaját, meg annyi vizet, hogy azzal a délután közepéig kihúzhattam, aztán a bolt előtt elrámoltam a holmit a kerékpáros táskába és a hátizsákomba. Már végeztem mindennel, amikor eszembe jutott, hogy itt bizony pecsételtetnem is kell az Országos Kerékpáros Körtúra igazolófüzetébe, ugyanis ennek a településnek is van egy külön rubrikája erre a célra a füzet lapjain. Szerencsére meg is kaptam a szükséges bélyegzést a bolt irodájában!

Lőttem még pár fotót az első napsugarakban fürdő Városházáról (Nagybajom ugyanis város, bár hazai viszonylatban is a legkisebbek közül való), a vele szemben, a körforgalom túlsó oldalán álló modern református templomról és a világháborús emlékműről, aztán fel is kaptam a kerékpárra, ugyanis még hosszú út várt rám ezen a napon!

Azt már otthon felmértem az indulás előtt, amikor az íróasztalnál ülve összeírtam az utam során megnézésre érdemes dolgokat, hogy ez a túranap nem a szép természeti és épített látnivalókról fog szólni, hanem a gyakorlatilag síkvidéki tekerésről, mivel egyrészt sem a Rinya-patak, sem pedig a Dráva völgyének kis községei nem bővelkednek a műemlékekben, másrészt egyetlen komolyabban vehető emelkedő sem fog az utamba akadni! Hát akkor hegyibe, mert már hét óra is elmúlt, én pedig még szinte egyetlen pedáltekerésnyit sem tettem meg az erre a napra tervezett vagy 85 kilométerből!

Gyorsan magam mögött hagytam Nagybajom házait, és kiértem a mezők, erdőfoltok közé. Gabonatáblák tarlói és már sárgásbarnára száradt kukoricások mellett futott a feledhető minőségű aszfaltút. Amikor épp nem az előttem tátongó kátyúkat igyekeztem kikerülgetni a bringával, akkor a tőlem jobbra, a szántóföldek peremén kerekező hosszú árnyékomat figyelgettem, ahogy az is pont úgy tekeri a pedálokat, ahogy én. Szeretem ezeket a kora reggeli kerékpárutakat, még a legforróbb nyárban is kellemesen hűvös ekkor a levegő, ráadásul ilyenkor a szél is teljesen el szokott ülni. Az utat kísérő foghíjas nyárfasor fáinak árnyéka zebracsíkossá festette előttem az aszfaltot, a nyílegyenes úton pedig több kilométerre el lehetett látni.

Fél nyolcra értem át Kutasra, megbámultam az útelágazásban álló szentháromság oszlopot meg a mögötte épített református templom kilátószintes tornyát, amelyből kis gloriett nő ki amolyan apró kőkalapként. No, ilyen templomtornyot sem láttam még eddig, pedig sokfelé jártam már! Kicsit távolabb, az általános iskola előtt csapatokban bandáztak a gyerekek a becsengetésre várva, közben egyre-másra érkeztek a szülők is autóval. Megálltak egy percre a suli előtt és miután kiszálltak a gyerekek, már indultak is tovább. Az iskola mellett áll a modern katolikus templom is, toronysipkája alatti deszka díszítéssel a régi fatornyos templomokat idézi. Kis nézelődés után indultam tovább.

A csöppnyi Belegen csak átgurultam, a faluvégen a vasúti síneken átdöcögve újra mezők, erdőfoltok jöttek, de pár perc alatt átértem Ötvöskónyiba, ahol pár kilométer erejéig rá kellett térnem a forgalmas 68-as útra. Alig pár tekeréssel azután, hogy ráfordultam a főútra, feltűnt mellette a Chernel-Czindrey kastély parkja. 2015-ig a nagyatádi kórház pszichiátriai osztálya működött benne, de a kórházi osztály 2015-ben kiköltözött belőle, azóta az épület üresen áll. A buszmegállóban lefékezve letámasztottam a kerékpárt, aztán próbáltam pár képet lőni a park fái között álló, egyre pusztuló épületből. Nem nagyon sikerült.

Úgy gondoltam, majd a főúton kell áttekernem a talán hat kilométernyire fekvő Nagyatádra, de aztán észrevettem egy kerékpárutat mellette, úgyhogy ezen gurultam át a szomszédos településre. Ezen a napon Nagyatád az egyetlen nagyobb város az utamon, viszont még csak kilenc óra felé járt az idő, nem volt érdemes még bevásárolni vacsorára és a másnapi reggelire, így aztán csak egy kis városnézést ejtettem meg. Még a településre bevezető Dózsa György út végén lévő körforgalomban megállva megnéztem az evangélikus és református templomokat, aztán továbbgurultam a központba, a Széchenyi térre.

Végigtekertem a parkon átvezető sétányon (itt található a gyógyfürdő is), megnéztem a Szent Kereszt plébániatemplom és a ferences kolostor épületét, aztán egy nagyobb pihenőt csaptam egy árnyas padra letelepedve, hiszen a kora reggeli indulásom óta nagyobb pihenő nélkül letekertem már a napi táv harmadát.

Nagyatádot elhagyva újabb mezők, erdőfoltok jöttek, a táj semmit sem változott, csak az idő kezdett késő délelőttre kimelegedni, bár ez még nagyon távol volt a július végi, augusztus elejei hőségriadós napok forróságától. Itt már a Rinya széles, sekély völgyében tekertem, gyakorlatilag minden komolyabb szintemelkedés, vagy lejtés nélkül, így hát a sebességváltókkal beállítva egy kényelmes tempót gurultam vagy egy órányit, mire lefékeztem Háromfa előtt, hogy letelepedjek a füves árokpartra, melyre az útszéli foghíjas nyárfasor terített árnyékot.

Ittam a vizemből és épp a térképet nézegettem, amikor háromfős kerékpáros társaság tekert el mellettem pont olyan felmálházott kerékpárokkal, mint a sajátom. Köszöntünk egymásnak, aztán még sziesztáztam pár percet az útpadka füvén. Háromfától még tíz kilométer volt Babócsa, ezt aztán már egy füst alatt letekertem, negyed tizenkettőre érve el a települést. Habár a középkorban három vár is állt a falu környezetében, mára egy sem maradt fenn belőlük, az egyik dombján most a katolikus templom áll.

A még otthon megírt kisokosomban az állt, hogy érdemes megnézni a Somssich kúriát és a parkjában álló Török-kutat, amelyről sokan azt hiszik, hogy tényleg a török korban épülhetett. Kis kevergés után – a helybeliek ugyanis küldtek erre is, meg arra is, mikor kérdeztem őket – meg is lett az elhanyagolt, egykor szebb napokat is megélt udvarház és a dzsindzsás parkjában is megtaláltam a tényleg egyedi kútházat. Valóban úgy néz ki, mint egy török-kori építmény, pici kupolája, török stílusú bejárati boltíve mind azt sugallja, hogy a középkorból származik, pedig feltehetően csak a kúriával együtt épülhetett az 1820-as években.

Babócsán aztán irányt is váltottam, Nagybajomtól idáig nagyjából dél felé tekertem és fél szembeszélként kaptam a reggeli szélcsendet követően feltámadt meleg délkeleti légáramlatot, azonban Babócsa központjában északnyugat felé fordultam az útelágazásban és végre hátba támadott a korábbi ellenszél. Ennek aztán volt előnye és hátránya is, mivel egyrészt nem akadályozott végre a haladásban, viszont pont olyan erővel fújt, mint ahogy haladtam, ezért úgy éreztem, mintha egy szobabiciklin tekertem volna az egyre jobban kimelegedő déli verőfényben. Szóval izzadtam, mint a kutya, mivel nem hűtött a menetszél.

Errefelé már a Dráva széles, lapos síkságán jártam, de magát a folyót sehol sem láttam, mivel kicsit távolabb kanyargott az országúttól a mezőkön és az ártéri erdőkön túl. Sűrűbbek lettek a községek is, éppen csak magam mögött hagytam Babócsát, már meg is érkeztem Bolhóra, utána pedig pár perc alatt átértem Heresznyére. Mivel ebben a községben pecsételtetnem is kellett az Országos Kerékpáros Körtúra igazolófüzetébe, gondoltam, megállok a már előzetesen odahaza, a Google Utcaképen kiszúrt kis mini Coop boltocskánál.

Most azonban nem volt szerencsém, a vegyesbolt csak délig tartott nyitva ezen a hétfői napon, most pedig már zárva találtam (nem sokkal késtem le, de lekéstem), a vele egy épületben lévő italbolt ablakaiba pedig már a KIADÓ tábla is ki volt rakva. Mivel az ilyen apró falucskákban van „a” bolt, esetleg még „a” kocsma, ezeken kívül pedig a nagy semmi, most aztán ott álltam, ahol a part szakad, bizalmam pedig a soron következő településbe, Vízvárba kellett vetnem, hátha ott szerezni tudok majd valamilyen pecsétet! Azért megálltam még a faluvégi temetőnél és a mobilommal készítettem pár szelfit, amelyeken jól látszott a képes felem és a község végét jelző tábla szövege is.

Pihentem még egy rövidet az útszéli fasor árnyékában, aztán áttekertem a soron következő községbe, Vízvárra. Örömmel fedeztem fel, hogy nyitva van az önkormányzat épülete, ezért aztán ott próbáltam először szerencsét. Jó nagyokat köszöngetve végigjártam a folyosóról nyíló minden helyiséget, azonban egyetlen teremtett lélekkel sem találkoztam a hivatalban! Persze lehet, hogy csak néhány percre szaladt el valahová az, akinek amúgy itt lenne a munkája, de azért meglepett, hogy a mai időkben nyitva mernek hagyni egy irodát akkor is, amikor senki sincs benn! Semmihez sem nyúltam, diplomatikusan a távozás hímes mezejére léptem.

Hála Istennek, az itteni mini Coop bolt nyitva volt, pecsételtek is első szóra a füzetembe, feltölthettem a lemerült vízkészletem, bevásárolhattam már a vacsorára és a következő napi reggelire gondolva, meg kivettem a hűtőből egy jéghideg kólát is. Szóval százszázalékos volt a siker. Ennek örömére le is ültem egy padra a bolttal szemközti parkban, egy árnyas padon megebédeltem és megittam hozzá a boltban épp az imént vásárolt kólát is.

Az ebédszünet után folytattam az utam, Vízvár után még útba ejtettem Bélavárat és Somogyudvarhelyet is. Ennek a végénél még üldögéltem egyet a füves, árnyas útpadkán, aztán már egyetlen nekifutásból eltekertem Berzencéig és átgurultam ezen a településen is. Tulajdonképpen ezzel meg is érkeztem a napi utam végére, hiszen egyszerűen nem volt érdemes innen már továbbmennem. Így is már csak alig negyven kilométerem maradt a túrám utolsó, harmadik napjára, de nem is baj, hiszen így lesz még időm császkálni egyet Nagykanizsán, ahol aztán vonatra szállok délután, hogy visszautazzak Budapestre.

Még odahaza kiszúrtam egy erdőfoltot a Google Earth légifelvételein körülbelül feleúton Berzence és Csurgó között, amelyen átvág a faluk között kanyargó országút, bíztam abban, hogy találok majd benne valahol egy sátorozásra alkalmas helyet! Meg is lett az erdőcske ott, ahol számítottam rá, végül áttekertem rajta az aszfaltúton és a túlsó végén fedeztem fel egy jól kijárt földutat a megművelt földek peremén. Talán kétszáz lépés után ágazott ki belőle egy, a fák közé bevezető, ritkán használt keréknyom. Biztos, hogy nem járt rajta az utóbbi napokban senki sem, mert beszőtték már a pókhálók is. Végül ezen az úton már tolva a bringát fedeztem fel azt a füves, homokos aljú nyiladékot, amely azonnal megnyerte a tetszésemet. Közel is voltam az országúthoz, de senki sem láthat meg ezen a helyen!

Még csak három óra múlt, a fák között pedig, ahol nem járt a levegő, megállt a meleg, nem volt érdemes felverni a sátrat, csak a polifoam derékaljam terítettem végig a földön, aztán a hálózsákom párnának használva leheveredtem egy hosszú sziesztára. Félig ébren, félig szundikálva töltöttem a délután jó részét, élvezve az erdei csendet, csak távoli morajként ért el hozzám az országút zaja. Végül öt óra előtt untam meg a semmittevést és felvertem a sátrat az erdei nyiladék peremén, utána rögtön be is költöztem a hajlékomba.

Hazatelefonáltam, hogy minden rendben van, lediktáltam a sátor pontos koordinátáit is, hogy tudja a nejem, hogy hol töltöm az éjszakát. Ez pont olyan rutin közöttünk, mint a kora reggeli telefon, hogy túléltem az éjszakát, nem kóstolt meg se medve, se pedig farkas. Megvacsoráztam a késő délutánban, meg is ágyaztam magamnak, vagyis végigterítettem a lehúzott cipzárú hálózsákom a derékaljamon, aztán csak úgy végigfeküdtem rajta.

Elmentettem a bringacomputeren a nap során felvett GPS trekket, ebből láttam, hogy 86,68 kilométert tettem meg, mindössze 286 méter szintemelkedéssel. Hoztam a tervet, a maradék negyven kilométert pedig már lenyomom a túrám utolsó napjának reggelén és kora délelőttjén. Jó lenne tízre már Nagykanizsán lenni!

Egy darabig még zenét hallgattam a mobilomról a magammal hozott olcsó fülessel, aztán nyolc óra felé bújtam be a hálózsákba az egyre jobban lehűlő estében és tettem el magam másnapra.