A korábbi két és félnapos bicajos túrám Szigetváron fejeztem be egy hőségriadós július végi kora délelőttön, aztán még sétálgattam a városban és a déli vonat indulásáig körülnéztem a várban is. Most ide terveztem a visszatérést, hogy továbbinduljak az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán, ugyanis ebben az évben szeretnék minél többet megtenni rajta, hogy jövőre a végére érhessek ennek az óriási, papíron 4148 km hosszú túramozgalomnak. Amennyiben végig tudom tekerni ezt a túrát is, akkor a maradék táv már 1000 km alá fog csökkenni, tehát az útvonal több mint háromnegyed részét már magam mögött tudhatom!

Az időjárási előrejelzések a hét közepére mondták a forró nyári napok végét, amelynek egy érkező erős hidegfront fog véget vetni, még ismeretlen mennyiségű esővel. Tehát még ennek az érkezése előtt be kellene fejezni ezt a háromnapos tekerést, így aztán egy hirtelen elhatározással vasárnap hajnalban fogtam bele ebbe a menetbe. Gyors reggeli után fél hatra cuccoltam le a földszinti kerékpártárolóhoz, aztán a bringát gyorsan felmálházva hatra legurultam vele a Kelenföldi pályaudvarra. Épp volt még időm felpakolni mindent a Mecsek Intercityre, már indult is velem Pécs felé.

Odahaza, amikor az utazást terveztem, kicsit szívtam a fogam, ugyanis a menetrend szerint mindössze 12 percem volt Szentlőrincen arra, hogy elcsíphessem a Szigetvárra továbbinduló Pannónia Interrégiót, márpedig az szinte fix volt, hogy az Intercity most is össze fog szedni vagy 20-25 perc késést a Pincehely és Szentlőrinc közötti tengernyi lassújel miatt. Szóval, ha lekésem a csatlakozást, akkor vagy szobrozok két órát az állomáson a következő vonatra várva, vagy letekerem a két város közötti 15 kilométert, hozzácsapva azt az amúgy is erre a napra tervezett távhoz. Egyik sem volt egy különösebben csábító megoldás, szerencsére a jegyvizsgáló srác tuti biztosra mondta, hogy megvárja az Intercityt a másik vonat.

Ettől függetlenül mi átszállók már percenként néztük az óráinkat, amikor a Mecsek Intercity vagy 25 perc késéssel becsattogott a váltókon át a szentlőrinci állomásra, de hála Istennek ott állt a peron másik oldalán az alacsonypadlós Siemens Desiro motorvonat! Egy perc alatt átszálltunk mi, továbbutazók, aztán a vonatvezető is nyomta a gázt, ahogy tudta, mégis vagy tíz perc késéssel érkeztünk meg Szigetvárra! De ez már egyáltalán nem volt probléma a számomra.

Egy pillanat alatt leemeltem a bringát a vonatról, készítettem pár képet a vakító kora délelőtti napsütésben az állomásépület előtt várakozó kerékpárról, aztán gyorsan a nyeregbe pattanva öt perc alatt betekertem vele a belvárosba, a Zrínyi Miklós térre. Alaposan körülnéztem már itt másfél hónapja, amikor megérkeztem ide Harkány felől, de nem járt különösebb kitérővel a felkeresése, meg szívesen is jöttem vissza ide, erre a barátságos terecskére. Most is elkészültek a zsánerképek a bringáról Szent Rókus és kutyája szobránál, meg a Zrínyi emlékműről is, aztán már nem is vesztegettem sokat az időmet, a József Attila utcán gyorsan kitekertem a 67-es út körforgalmába.

Ráfordultam a vasárnap délelőtt szinte kihalt országútra és azonnal megszólalt bennem Cipő (Bódi László) hangja a Republic halhatatlan slágerével:

„Nagy esők jönnek és elindulok, elmegyek innen messze
A 67-es úton várhatsz rám dideregve
Nyáréjszakán ha nem jövök, esik az eső és mennydörög
A csillagokkal, ha szédülök, esik az eső és nem találsz rám...”

Bár most éppen vakítóan sütött a nap a felhőtlen égboltról, de tényleg messzire indulok innen, tehát éppen passzolt a szöveg az állapotomhoz. Beállítva a sebességváltókon egy könnyen tekerhető tempót úgy a 16-18 km/óra tartományban belevágtam a még előttem álló vagy 85 kilométerbe a hűvös, mérsékelt erősségű fél-ellenszélben. Már éppen felvettem az utazósebességem, amikor elértem Szigetvár határa után a Magyar-Török Barátság Parkot. Csak úgy menetből befordultam a kapuján és megálltam a bringával Zrínyi Miklós és Szulejmán szultán óriási, kőbe faragott portréi előtt.

Szigetvár 1566-os ostromáról már írtam bővebben az előző részben, most csak annyit említenék, hogy a török szultán Bécs ostromára indult a seregével, de a kis szigetvári vár az útjában állt. Csak úgy kikerülni nem tudta, hiszen akkor innen folyamatosan támadhatták volna a magyarok az utánpótlási vonalát, tehát nekifogott az ostromnak. Több, mint egy hónapig lőtték és rohamozták a falakat a törökök, végül a belső várba szorult Zrínyi az akkorra már csak maroknyira fogyott csapatával megpróbált kitörni a várból. Szinte mindenki ott pusztult, ebben a csatában esett el Zrínyi Miklós is. Szulejmán sem úszta meg, az idős szultánt is itt érte a halál, de őt a kora vitte el. Mindenesetre halálhírét még a saját seregével sem közölték, így persze Zrínyi sem tudhatta, hogy meghalt a táborban az ellenség vezére.

Persze itt is elkészültek a sablonfotók az óriási arcképekkel és a kerékpárral, de ekkorra már elmúlt fél tíz is, én pedig még csak alig pár kilométert tettem meg az erre a napra tervezett szakaszból, indultam hát tovább. A 67-es útnak ez a szakasza még viszonylag könnyen tekerhető volt, ráadásul a hétvége miatt nulla kamionforgalommal, autóval is csak egy párral találkoztam. Tíz óra előtt pár perccel tűnt fel az út szélén bal oldalon a már sok évtizede felszámolt Szigetvár-Kaposvár vasútvonal Mozsgó-Szulimán állomása.

Ez a vonal helyiérdekű vasútként épült és 1900-ban adták át a forgalomnak. Mai szemmel nézve nagyon könnyű, mindössze 23,6 kg/folyóméter tömegű sínekkel építették ki a pályatestet, manapság már 54 kg/folyóméternél könnyebb síneket nem építenek be vasúti fővonalba, de a frissen felújított Budapest-Kelebia vonalon már 60 kg/folyóméter súlyú síneket használtak fel. A könnyű sínek miatt már az építéskor is alacsony, 40 km/óra volt a pályára engedélyezett sebesség. A vonalat 1976 végén zárták be, teljesen el is bontották, csak néhány épület, többek között ez az állomás emlékeztet még rá.

Folytatva az utam tíz után pár perccel értem el Szentlászló határában az Ibafára induló út elágazását. Az Országos Kerékpáros Körtúrát járva kötelező a kitérő Ibafára, hiszen pecsételéssel igazolni kell azt, hogy ott jártunk, de én amúgy is megnéztem volna a Pipamúzeumot. Viszont ez a múzeum nincs állandóan nyitva, a honlapja szerint a helyszínen kell telefonon jelezni, hogy meg szeretnénk nézni és akkor kinyitják, de úgy gondoltam, én előre jelzem az érkezésem, így nem kell majd sokáig szobroznom a kinyitására várva. Letelepedve hát az elágazás buszfordulójában felhívtam a honlapon jelzett telefonszámot, amelyen a női hang közölte, hogy már más számot kell hívni (+36 70 443 0530).

Ezen a számon aztán a múzeum gondnoknője elmondta, hogy tizenegy órára már jelezte az érkezését egy másik látogató is, vele együtt én is megnézhetem a kiállítást. Akkor viszont hegyibe! Már elmúlt negyed tizenegy is, és még hátra van Ibafáig több mint kilenc kilométer! A tempóm ismeretében épp ott lehetek majd a nyitás előtt pár perccel!

Végül pont a nyitáskor érkeztem meg a múzeumhoz (az autós látogató hölgy is korábban érkezett kicsivel), a bringát letámasztva azonnal be is léphettem oda. A szinte jelképes belépőt kifizetve egy tényleg érdekes kiállítást lehet itt megtekinteni! Nem tudom, hogy a mostani gyerekek mennyire ismerik a nyelvtörő mondókát: „Az ipafai papnak fapipája van, tehát az ipafai papi pipa papi fapipa”, de az én korosztályom még ezen nőtt fel vagy ötven évvel ezelőtt. A mondóka ihletője az egyik plébános, Hangai Nándor lehetett, aki tényleg szeretett pipázni. Később a mondóka egy operettbe is bekerült, ez tovább növelte a népszerűségét.

Tehát a papi pipa volt a pipamúzeum első darabja, de már több tucatnyi más dohányfüstszívó alkalmatosság is megtalálható itt, a kiállítás a dohányzás és a dohánytermesztés történetét is bemutatja, ráadásul időnként megszólal a háttérben egy dal is a fentebb már említett Ipafai lakodalom című operettből, amelybe be van ágyazva a hajdani gyermekmondóka. Ez a dal a Youtube-ra is fel van töltve.

Na, de akkor most Ipafa, vagy Ibafa a község neve? Az MI a következőt mondja erről: „Az Ibafa a helyes alak, mert ez egy valós település neve Baranya vármegyében. Miért mondják rosszul? A népszerű nyelvtörőben („Az ibafai papnak fapipája van...”) a sok „p” hang miatt könnyebb kimondani Ipafa-ként. A beszédkönnyítés miatt terjedt el a helytelen Ipafa változat, de a falu hivatalos neve és a helyesírási szabályok szerint is Ibafa.” Na, erről ennyit. Aki nem hiszi, járjon utána!

A pecsételést még gyorsan elintéztem a Pipamúzeum udvari kapujának téglából rakott oszlopára szerelt Dél-dunántúli Piros túra bélyegzővel, de mivel tudtam, hogy nincs mellette bélyegzőpárna, otthonról magammal vittem a kéktúrázáshoz is használt, tintával alaposan átitatott bélyegzőpárnámat. Az adminisztráció elvégzése után már nem volt más dolgom, mint visszatekerni az egyszer már bejárt úton a 67-es főútra.

Fél tizenkettő felé indultam el visszafelé Ibafáról, aztán még megálltam Almamellék előtt a kisvasút végállomásánál is, mert Ibafára menet ezt időhiány miatt kihagytam. A 600 mm nyomtávú kisvasút a korábban már említett Kaposvár-Szigetvár vasúthoz csatlakozott, 1901-ben kezdték kiépíteni és főként a környék erdeiben kitermelt faanyag szállítására szolgált. Kezdetben lóvontatással közlekedtek a kocsik, csak 1955-ben érkezett ide az első dieselmozdony. A kisvasút fővonalára több szárnyvonal is csatlakozott, ezek sokszor csak ideiglenes jellegűek voltak. Aztán amikor bezárt a „nagyvasút”, a kisvasút léte is veszélybe került, de szerencsére a környék vonzott mindig annyi érdeklődőt, utazni vágyót, hogy a felszámolást mindeddig el tudta kerülni.

A volt normál nyomtávú vasút Almamellék vasútállomása most a kisvasút egyik végállomása, itt telepedtem le az állomásépület előtti árnyas padra ebédelni. Miközben a pizzáscsigáim eszegettem, folyamatosan hallottam az állomásépület közelében kiépített körülbelül 530 méteres hajtánypályáról a gyerekzsivajt. Szerintem ez is egy nagy dobása a kisvasút üzemeltetőinek: megépítették szintén 600 mm-es nyomtávval ezt a pályát és itt nem kell menetrendi indulásra várni, ezek a lábhajtású szerkezetek mindig rendelkezésre állnak! Szóval ide is igaz a mondás: Segíts magadon, az Isten is megsegít! Ezen a vasárnapon is tucatnyi autó várakozott az állomás parkolójában.

Már negyed egy felé ballagott az idő, mire visszaértem a 67-es út elágazásába és végigtekertem a főúton a hosszú Szentlászló községen. Persze Cipő folyamatosan nyomta a dalt a fülemben:

„Csillagok, csillagok mondjátok el nekem
Merre jár, hol lehet most a kedvesem
Veszélyes út, amin jársz, veszélyes út, amin járok
Egyszer te is hazatalálsz, egyszer én is hazatalálok...”

Aztán ha a dalban megénekelt eső nem is jött, de a zselici dombok már itt kopogtattak az ajtón: a már Szentlászlón elkezdődő emelkedő Boldogasszonyfa után bekeményített, Antalháza után meg is álltam egy akácfa árnyékában pontosan Baranya és Somogy megyék határán. Hűsöltem egyet a füves padkán, alaposan a nyakára hágva az innivalómnak is. Kaposváron mindenképpen keresnem kell majd egy vasárnap délután is nyitva tartó boltot, mert aztán szomjan maradok!

Végül csak felértem a Terecsenypusztai elágazás előtt a gerincre és boldogan vágtam bele a hajtűkanyarokon keresztül a Bőszénfára vezető hosszú lejtmenetbe. Ritkán szoktam a többnapos túrákra felmálházott kerékpárt csak úgy nekiengedni a meredekebb lejtőknek, de itt annyira jó volt az út minősége, ahogy szélesen, simán ereszkedett alattam az erdőn keresztül le a völgybe, hogy hagytam, hadd guruljon kedvére a bicaj.

Már korábban kiszúrtam a kedvenc kerékpáros útvonaltervezőmön, hogy kerékpárút kezdődik Bőszénfán, amely először messzebb kerül a főúttól, de később visszatér mellé, így aztán suhanva megérkezve a lejtő alján a községbe erősen meregettem a szemeim a kiágazó utcákat figyelgetve. Azonban még így is késő volt, mire kapcsoltam, hogy elgurultam a leágazás mellett, aztán egy pillanat alatt döntöttem: mivel a főúton nincs kerékpározási tilalom, maradok rajta és nem fordulok vissza a kerékpárút felé!

Így aztán a 67-es úton kapaszkodtam fel ennek a napnak a legmagasabban fekvő pontjára, a Simonfa előtti újabb gerincre. Már az emelkedő dereka táján feltűnt az országút mellett a kerékpárút aszfaltcsíkja, de széles árok választott el tőle és csak a kardosfai szállóhoz meg a Zselici Csillagparkhoz vezető erdei út kiágazásánál tudtam rátérni. Végül ezen értem el a legmagasabb pontot, itt is különvált egymástól az autóút és a bringaút, aztán egy komolyabb lejtő végén értem el Simonfát.

Feltűntek a házak között a villanyoszlopokra pingált kék sáv turistajelzések, a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra útvonalát jelezték, ezt a kéktúrát járva már kétszer is megfordultam ebben a faluban, igaz, akkor gyalogosan, a hátizsákomra szíjazott sátorral. Őszintén szólva, nem is sejtettem, hogy egyszer az öreg bringámon is visszatérek még ide! Szokás szerint most is megálltam a kis dísztó melletti park pihenőpadjainál, sziesztáztam egyet az árnyékban és a tavacskát is megnéztem alaposabban. A forró, száraz nyár itt is éreztette a hatását: a vízszint jóval a megszokott alatt állt, szélesen látszódott a part mentén az iszapos meder alja.

A kerékpárút Simonfa után is kitartott alattam, most már hosszabban a 67-es út mellé szegődve. Kis kitérőt tettem rajta Zselicszentpál utcáira, majd újra a főút mellett folytatódott a bringaút. Egészen a zselickislaki elágazásig tartott, itt azonban úgy véget ért, mint a bot! Nem volt mit tennem, ráfordultam hát újra az országútra, de innen már csak pár perc volt a kaposvári elkerülő út kezdete. A régi utat választva az elágazásban azon tekertem be Kaposvár belvárosába, itt pedig a pár éve épített gyalogos és kerékpáros hídon keltem át a vasútállomás vágányai felett.

Éppen fél három volt, amikor megálltam a vasútállomással szembeni Spar előtt és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy zárva van! Na, most akkor hová menjek vásárolni? Mentőötletként felmerült bennem, talán van a vasútállomáson valamilyen nyitva tartó büfé, ahol kaphatok majd egy-két üveg ásványvizet, de ezzel sem volt szerencsém. Végül egy vasutas sráctól kértem segítséget, aki aztán elmondta, hol találom az éjjel-nappal nyitva tartó kis vegyesboltot, az Állomás ABC-t. Itt vettem meg a két másfél literes ásványvizet, meg egy féllityis jéghideg kólát is, amelyet azonnal leküldtem a torkomon a boltocska előtt.

Kaposváron többször is jártam már, azonban most is feltekertem a bicajjal a sétálóutcává alakított Fő utcára és magam mellett tolva a bringát elsétáltam rajta egészen a Nagyboldogasszony székesegyházig. Persze a belvárosban is elkészültek a szokásos képek, aztán csak a Fő utca végén, a kétszer kétsávos Berzsenyi utcát elérve szálltam ismét nyeregbe és tekertem fel a kerékpárúton a 610-es út elágazásába.

Ezen a forgalmas úton hagytam magam mögött Kaposvárt, de csak a táblák jelezték, hogy elértem a város határát, rögtön kezdődött utána Kaposújlak, aztán pedig a vele szinte egybenőtt Kaposmérőn tekertem keresztül. Végül csak a Kaposmérő utáni körforgalomnál álltam meg egy pihenőre a Fapuma Falatozónál, ahová megérkezett észak felől a Kaposvárt elkerülő 61-es út. A kerthelységben egy napernyő árnyékába húzódva ittam meg egy alkoholmentes sört és csak háromnegyed négy felé gondoltam arra, hogy tovább kellene indulnom.

Egymás után sorjáztak el mellettem a települések: közvetlenül a Fapuma után kezdődött a hosszú Kaposfő, aztán csak Kiskorpád után kezdtem el figyelgetni az út jobb oldalát, hiszen itt volt az egyik, még odahaza a Google Earth légifelvételei alapján kiszemelt sátorozási helyem. El is értem az erdőfoltot, meglettek a fák közé bevezető keréknyomok is, ezeken végigzötykölődve értem el a már korábban kinézett nyiladékot. Alig járt nyomok vezettek benne, viszont füves volt, éppen alkalmas a vadkempingezésre, itt biztos nem akadnék össze senkivel sem. Közel volt azonban az országút, idehallatszott a sűrű forgalom zaja, meg amúgy sem nyerte el a tetszésemet a hely. Gyerünk inkább tovább!

Persze volt másik hely is a tarsolyomban, de ahhoz, hogy oda megérkezzek, még tekernem kellett pár kilométert. Átgurultam hát Nagybajomon is, aztán a városka utáni erdőt elérve kezdtem ismét forgatni a fejem, a fák közé bevezető murvás utat keresve. Meg is lett egy perc alatt, aztán erre rátérve pár perc múlva már az Ötös-Hárs-víztározó partján álltam meg a szépen kiépített erdei pihenő mellett. A 8,5 hektár területű víztározót a Boronkai-patak felduzzasztásával hozták létre, elsősorban horgásztóként funkcionál és van pár szép kép róla fenn a neten. Ez alapján esett erre a tóra, illetve a partjára a választásom, amikor sátrazóhelyet kerestem magamnak.

Meg is tetszett egy pillanat alatt a komoly méretű esővédőház melletti füves terület, egyetlen bibi volt csak, mégpedig az, hogy eltűnt a tó! Szinte teljesen kiszáradt az idei forró nyárban, víz csak mutatóban volt egy-egy nagyobb tócsában a mederben. Szárazon állt a stég is, mellette partra vetett halakként feküdtek a csontszáraz tófenéken a horgászcsónakok. Nem baj, nekem így is jó. A víz nélküli horgásztó legalább garantálja azt, hogy még pecásokkal sem fogok találkozni itt!

Csendesen sziesztázgattam végig a késő délutánt az erdei pihenő padjain, amikor feltűnt egy kerékpáros horgász srác. Pár percig elbeszélgettem vele, ahogy beírta az érkezését egy, a pihenőben egy fadobozban elhelyezett naplóba, aztán elment horgászhelyet keresni magának, ugyanis szerinte a tó északi végén még van egy kis nyílt víztükör, de az is vészesen fogyóban van már.

Magamra maradva elmentettem a bringacomputer adatait, ekkor láttam csak, hogy ezen a napon 90,38 kilométert tekertem, összesen 736 méter szintemelkedéssel. Ebben persze nincs benne a kora reggeli utam a lakásunktól a Kelenföldi páraudvarra. Megvacsoráztam még a padon ülve, aztán a nejem felhívva elmondtam neki pontosan, hogy hol fogok éjszakázni (ez egy sokéves gyakorlat közöttünk, így ő is nyugodt, hogy tudja, merre járok) és csak naplemente után ütöttem fel a sátrat. Berámoltam a holmit a sátorba, megágyaztam benne magamnak, aztán gyorsan el is tettem magam éjszakára, mert a következő túranap sem ígérkezett rövidebbnek a mainál, csak éppen dombból lesz kicsit kevesebb az utamon.