Az előző nap délutáni szundikálással összekötött sziesztának és a korai lefekvésnek köszönhetően ezen a reggelen is korán ébredtem, bár olyan világos volt a sátorban, hogy azt hittem először, elaludtam és már közeledik a napkelte. Kidugva a fejem a sátorból láttam csak, hogy éppen lefekvéshez készülődik a tarló túlsó szélén a telihold és annak a fénye ragyogott be a sátorponyván keresztül a fekhelyemre. A sátorban szétpakolt holmik alól előhalászva a fényképezőgépet készítettem vele pár képet a „holdlementéről”, aztán komótosan belefogtam a megszokott reggeli rutinba.

Pár deci víz és egy fürdőszivacs segítségével macskamosdást tartottam, megreggeliztem és összepakoltam mindent a kerékpáros táska rekeszeibe meg a hátizsákomba. Már világosodott, amikor kidobáltam mindent a sátorból és lebontva azt is felmálháztam a kerékpárt. Nagyjából fél hatra készültem el mindennel, akkor még a sokéves rutin szerint felhívtam a nejem (ő is koránkelő típus, hozzám hasonlóan) és megnyugtattam, hogy nem kóstolt meg éjszaka se farkas, se medve, így hát indulok tovább az utamon és késő délután várhatóan valahonnan Királyegyháza határából jelentkezem majd be a hívásommal.

Végül fél hatkor fűztem fel a fényképezőgép tokját az övemre, pattintottam be a kerékpáros GPS-t a bringa kormányára szerelt foglalatába, kapcsoltam be és vártam meg, hogy találjon annyi műholdat, hogy már elég legyen neki a pontos helymeghatározáshoz. Amikor aztán pittyentett, hogy szerinte is indulhatok, akkor nekiveselkedtem és kitoltam a drótszamarat a tarlószélen át a faluk között kanyargó országútra. Még akkor sem kelt fel a nap, amikor nyeregbe szállva elindultam a már közeli Magyarbóly házai felé.

Amint mozgásba lendültem, szinte azonnal pittyegni kezdett a GPS és piros szöveg villant fel rajta: a legközelebbi helyen forduljak meg! Mi a szösz ez? Még soha nem kapcsoltam be rajta a navigációt, mivel nem volt rá szükségem, akkor meg mit nyüszög itt nekem? Végül arra jutottam, véletlenül kapcsolhattam be ezt a funkciót induláskor a félhomályban és a kezdőpont lehet rajta beállítva célként, ezért akar mindenképpen visszanavigálni oda! Pár percig próbáltam a menükben matatva kikapcsolni az irányítást, de rá kellett jönnöm, útvonalmérés közben ez nem lehetséges. Vagy legalábbis nekem nem sikerült. Kikapcsolni pedig nem fogom a kütyüt, hiszen más, a megtett útra vonatkozó mérésem most nincs. Majd csak megbékél magában – gondoltam –, de aztán egész úton percenként pittyegett ezentúl és villogtatta a sablonszövegét, viszont egy idő után már teljesen ignoráltam a jelzéseit.

Miközben betekertem Magyarbólyra, a házak mögött álló Szársomlyó, vagyis a Villányi-hegység legmagasabb, 442 méter magas kopár csúcsában gyönyörködtem, aztán a községben balra tértem Beremend felé és a vasúti átjáró sínjein átdöcögve gyorsan magam mögött hagytam a falut. Nem akadt az utamba Magyarbólyon egyetlen élelmiszerbolt sem, pedig reggelire megettem, megittam szinte mindent, amit a hátizsákomban találtam. Na, nem baj, több is veszett Mohácsnál, de Beremenden mindenképpen fel kell majd töltenem a készleteimet!

A Mecsekalja utolsó dombsorait még Mohács előtt kereszteztem, itt már olyan sík vidéken tekertem, mint a palacsinta, de hát ez a táj – vagyis a Dráva-sík – már a neve szerint is egy kis alföld. Nagyjából feleúton lehettem Beremend felé, amikor a hátam mögött felkelő nap fénye szétterült a tájon, az útszéli nyárfák árnyéka pedig csíkosra festette előttem az aszfaltot. Szeretem ezeket a csendes hajnali tekeréseket, a hőségriadós napokon is kellemes ilyenkor még a levegő, ráadásul a forgalom is csak minimális. Azt még otthon eldöntöttem, ezen a túrán igyekszem majd kihasználni a korai indulás előnyeit és annyit tekerek majd a hőség kitöréséig, amennyi belefér, aztán a maradék távot már csökkentett tempóban, sok pihenővel letudom kora délután.

Még Beremend előtt pillantottam meg az úttól balra a félig elbányászott Beremendi-hegyet – a magasságát tekintve inkább csak domb, de ezen a vidéken még a vakondtúrás is hegynek számít –, melynek az anyagát a település másik oldalán felépített cementgyárban dolgozzák fel építőanyagnak. Érdekes, hogy itt egy külön erre a célra épített aszfaltúton szállítják a kibányászott mészkövet a cementgyárba – ezt kereszteztem is Beremend előtt –, más cementgyáraknál kitaláltak erre gazdaságosabb módszereket, például Bélapátfalván csillesorral szállították a köveket a cementműbe, amíg az működött, Vácon pedig zárt szállítószalagon juttatják be még most is a gyárba a Naszály oldalában kibányászott mészkövet.

Még Beremend központja előtt elértem a Megbékélés kápolna felé induló Kiss Ernő utcát, végigtekertem a házak között, aztán feltoltam a bringát a Beremendi-hegy oldalában, egy rét tetején felépített templomocskához. A délszláv háború alatt, amikor a közeli határ túloldalán folytak a harcok, sokan menekültek ide és erről a dombról figyelték otthonaik pusztulását. Ennek az emlékére emelték ezen a helyen ezt a szép, környezetébe illeszkedő ökumenikus kápolnát a harcok után, amely a különböző nemzetiségek és vallások megbékélésére hív. A felkelő nap fénye már beragyogta a falait és az előtte álló hatalmas keresztet, készítettem róla pár fotót, aztán elolvastam a mellé kihelyezett többnyelvű tájékoztató táblát is.

Visszatekerve a faluba bevásároltam a központban a Tom Market vegyesboltban, kinn elpakoltam a cuccot a kerékpáros táskába és a hátizsákomba, egy tenyérnyi sajtos pogácsát még ott helyben bekaptam reggeli-kiegészítésképpen, aztán kerékpárra pattanva továbbindultam. Na, nem túl messzire, csupán a községtől alig másfél kilométerre felállított kopjafáig, amely Magyarország legdélibb pontját jelzi. Legalábbis elvileg. Na, ezt elmagyarázom!

Még régebben született egy túramozgalom, a Portyázások Magyarország jellemző földrajzi pontjaira nevű, amelynek teljesítése során fel kell keresni hazánk legészakibb, legkeletibb, legdélibb, legnyugatibb, ezeken kívül pedig legmagasabb és legmélyebb pontját és még az ország középpontját is. Valamennyi helyen elhelyeztek egy-egy kopjafát, ezek jelezhetnék ezeket a pontokat, de a valóságan nem egészen ott állnak, amelyet a nevük állít, csak a közelükben, ahol azért könnyebben felkereshetőek. Például ettől a kopjafától nagyjából 2,5 kilométerre van a magyar-horvát határ legközelebbi pontja, de az igazi legdélibb pont a határ egyik kiszögellésében található, az viszont innen még több mint hat kilométer!

A túramozgalom pecsételőfüzetében eddig a nevezetes helyekhez legközelebbi településeken kellett bélyegezni, azonban most a Magyar Természetjáró Szövetség elhatározta, minden kopjafánál felszerel egy-egy bélyegzőt, legelőször pedig ide, a déli pontra került ki pecsét, alig pár nappal az érkezésem előtt. Most tehát előhúztam a kopjafa kerítésére szerelt dobozkájából a még szinte tintaszűz stemplit és beleütöttem az Országos Kerékpáros Körtúra igazolófüzetébe, hiszen most annak az útvonalán érkeztem meg ide, és annál a mozgalomnál is igazolnom kell, hogy jártam itt. Persze meg is kellett ehhez tintázni a bélyegzőt, de pont emiatt hoztam most magammal a kéktúrázásaim közben is használt pecsétpárnát. Eddigi, majdnem 3000 kilométeres kerékpárutam során ez a hatodik nevezetes pont a hétből, amelyet érintek és már csak egyetlen maradt hátra: hazánk legnyugatibb pontja.

Az adminisztráció elvégzése után megültem még pár percre a kopjafát körülvevő gondozott kis liget egyik pihenőpadján és sziesztáztam egy sort. Még mindig csak háromnegyed hét felé járt az idő, de nem akartam sok időt vesztegetni, hiszen úgy sejtettem, délre már ki fog törni a kánikula, addigra pedig jó lenne már Harkány közelében járni! Így aztán pár perc ejtőzés után már indultam is tovább.

Kásád, Magyarország legdélibb községe, alig pár kilométerre feküdt előttem, negyedóra alatt oda is értem. És akkor tényleg ez a legdélibb település? Igen is, meg nem is. A települések központjait tekintve tényleg az, de Beremend legdélibb háza délebbre van, mint Kásád legdélibb épülete. Ráadásul van Beremendtől és Kásádtól délebbre még két lakott hely: Gyűrűspuszta és Eperjespuszta, de azok viszont nem önálló települések. Szóval döntse el mindenki maga, melyik az ország legdélibb települése!

A fentebb leírtaknál fontosabb, hogy Kásád zsákfalu, vagyis innen már nem mehetek tovább aszfaltúton, az Országos Kerékpáros Körtúra ajánlott útvonala szerint földúton kell áttekernem a szomszédos Oldra. A kerékpáros körtúra névleg 4149 kilométeres útvonalának több mint 99 %-át aszfalton tehetjük meg, de van néhány földutas betét is. Mivel csak ajánlott útvonala van, nem kötelező tartanom magam hozzá, de eddig csak ezeknek a földutaknak a kiváltása miatt tértem le róla, azonban most úgy gondoltam, egy életem, egy halálom, én végigtekerek ezen a földúton!

Bringám, az 1987-ben vásárolt Csepel Marathon egy könnyű túrakerékpár (akkoriban ezt a típust túra-versenynek nevezték), nem ajánlatos sokat földutakon rázatni, pláne alaposan felmálházva, ráadásul a gumik is eléggé vékonyak, a megpakolt bicajjal el is süllyednék vele a homokban. Most azonban úgy éreztem, érdemes bevállalni a terepet, ugyanis még ha tolnom is kell a bringát, akkor is gyorsabb lehetek, mint aszfalton körbetekerni a faluk között.

Így aztán Kásád központjában, a templommal szemben (ez tényleg Magyarország legdélibb temploma!) az észak felé induló Kossuth utcára fordultam, aztán a sokác tájház után elfogyott alólam az aszfalt, a kerékpáros GPS térképe viszont nem mutatja a földutakat, így aztán a kijelzője szerint a semmi közepére kerültem egy perc alatt. Szerencsére a mobilomon a Locus Map turistatérképe, mint még otthon kiderült, pontosan jelezte a faluk közötti mezei keréknyomokat is, szóval nem lettem egy pillanatra sem elveszett ember!

Egy erdőfolton átvágva értem ki a mezőkre, száradó napraforgóföldek és gabonatáblák tarlói között tekertem először északnyugat felé, majd a Tapolca-patak zsilipje után a keréknyomok jobbra, észak-északkeletnek kunkorodtak. Elgondolkodva pedáloztam át a mezőkön, aztán egyszer csak mintha egy régi, gótikus templom romjait pillantottam volna meg a szemem sarkából. Odakaptam a fejem és tényleg, mintha egy középkori katedrális maradványai álltak volna a távolban, a Szársomlyó sziklás oldalának előterében! Távcsövem nem lévén, hirtelenjében a fényképezőgépemmel zoomoltam rá a romokra, és akkor már világosan látszott, hogy távoli fémtornyokat és csöveket látok, amelyek messziről tényleg úgy néztek ki, mint régi, gótikus romok. Persze nem azok voltak, hanem a Beremendi Cementgyár hőcserélő tornyai és égetőkemencéi. Érdekes látvány volt, az egyszer biztos!

A mezei tekerés végén értem el a Dános-csatorna partját. A mély árok mindkét oldalán futottak keréknyomok, de a Locus térképe alapján a déli part kijártabb útja mellett döntöttem, és a füves nyomok ki is tartottak alattam egészen Old szélső házaiig. Az itteni csatornahídon áttekerve már a falu aszfaltozott főutcáján, a Kossuth utcán gurultam, aztán megálltam egy játszótér melletti esővédő házikó padjainál. Még negyed kilenc sem volt. Egészen jól haladok! Kicsit megültem az árnyékban, a mindig a hátizsákomban tartott Magyarország kerékpáros térképen megnéztem, mennyit is haladtam eddig, de az kiábrándítóan kevés volt a napi tervhez képest (szóval mégsem haladok olyan jól, mint képzeltem), így aztán rövid szieszta után ismét nyeregbe szálltam az egyre jobban kimelegedő időben.

Egymás után sorjáztam át a Dráva-sík kis községein: Old kicsit kátyús bekötőútján tekertem át Egyházasharasztiba, innen pedig már kitűnő, de kisforgalmú aszfaltutakon Alsószentmártonon át Mattyra. Megálltam egy percre Matty határában a kis árnyas ligetben álló rendezvényháznál, legalábbis erre gyanakszom a szépen kiépített tűzrakóhelyből, padokból és a fedett teraszból ítélve. Csábító volt az árnyék a letelepedésre, de rövid nézelődés után inkább folytattam az utamat, ugyanis a soron következő pihenőmet a község túlsó vége utáni Mattyi-tó partjára terveztem.

Hamar meg is lett a leágazás az utolsó házak után és a murvás úton kigurultam a tópartra. Ez nem duzzasztott tó, hanem a közeli Dráva egyik régi kanyarja, amelyet a folyószabályozáskor vágtak le és maradt meg a mezők között. Igazi horgászparadicsom ez a kanyargós holtág, bár most eléggé alacsony volt a vízszint, partra vetett halakként sorjáztak a meder peremén a cölöpökhöz láncolt horgászcsónakok. Megültem itt is vagy tíz percre egy árnyas padon, élveztem a csendet és a nyugalmat, meg a simogató délkeleti szellőt, amely a vizet is kicsit felborzolta. Ekkor már fél tíz felé ballagott az idő, megtízóraiztam hát, komolyan pusztítva a még Beremenden vásárolt bubis ásványvízből kikevert cukormentes limonádémból is.

Továbbindulva már gyorsan átértem Gordisán keresztül Drávaszabolcsra, itt viszont pecsétkeresésre kellett indulnom, hiszen igazolnom kellett, hogy az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán eljutottam ide is. A központot elérve épp nézelődni kezdtem, hogy valamilyen boltot, vagy presszót keressek, amikor megpillantottam az út túlsó oldalán a polgármesteri hivatal épületét. Na, ez épp kapóra jött! Meg is kaptam az irodában egy pillanat alatt az egyik hölgytől a szükséges pecsétet: „Drávaszabolcs község önkormányzata” felirat díszeleg a körpecséten a magyar címert körülvéve. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy be kellene vásárolni valamilyen boltban, de innen már csak hat kilométer Harkány, ott biztos találok majd valami szupermarketet, ahol komolyabb lesz a választék az itteninél!

Így aztán azonnal nyeregbe pattanva folytattam az utam és egy árnyas erdőfolton átvágó kerékpárúton gyorsan átértem a fürdővárosba. Végül a gyógyfürdő parkja melletti Spar parkolójánál fékeztem csak le, pótoltam a kimerült vízkészletemet, bevásároltam már a vacsorára és a másnapi reggelire is gondolva, mivel innen már csak apró falvak esnek majd az utamba egészen a sátorozásra kiszemelt helyig. Kinn a szupermarket előtt kikevertem ásványvízből és citromléből a limonádém, aztán nézelődő tempóban indultam tovább.

Elgurultam a parkon keresztül a gyógyfürdő kapujáig, közben próbáltam átlesegetni a kerítésen, de szinte sehonnan sem láttam a gyógyfürdő belső területét, medencéit. A főbejáratnál lévő árnyas padoknál álltam csak meg a Harka-kút mellett, korai ebédként gallér mögé küldtem a Sparban vásárolt péksütiket fél lityi jéghideg kólával egyetemben, aztán a padon ejtőzve elgondolkodtam az élet dolgain.

Még évekkel ezelőtt írta egy kommentelőm a blogon, hogy ha fürdők mellett tekerek el, akkor igyekezzek oda szervezni a szállásomat is, ráadásul még strandolhatok is egy jót. Igazat is adtam azonnal neki, de ennél a túránál, akárhogy is osztottam-szoroztam otthon az indulás előtt, rájöttem, hogy mindenképp a második napi utam felénél érkezem meg ide, Harkányba. Így aztán elmaradt most a vízbe csobbanás, meg a vadkempingnél némileg kulturáltabb szállás keresése is.

A városból kifelé tekerve még megálltam egy útszéli kék csapnál, gyorsan arcot, kezet mostam a beálló nyári hőségben, ittam csak úgy a csap alá tartott markomból, aztán folytattam az utam. Újabb apró községek jöttek: Márfán és Diósviszlón keresztül érkeztem Ócsárdra, innen pedig Kisdér felé indultam tovább. Errefelé már nem a palacsinta laposságú Dráva-síkon jártam, hanem a Villányi-hegységtől nyugatra elterülő dombsorok között, újra kezdődtek a kaptatók és a lejtők is. Nem voltak ezek komolyak, 30-40 métert emelkedett-süllyedt csupán alattam az országút, de azért eléggé sokat kivett belőlem a kora délutáni forróságban.

Általában néhány percenként szoktam a kerékpáros GPS képernyőjére pillantani, csak hogy ellenőrizzem a megtett út hosszát, az emelkedőkön a meredekséget, esetleg a térképén a követendő irányt, a reggeli indulás óta megszoktam azt is, hogy sűrűn pittyeg a kütyü a kikapcsolhatatlan navigáció miatt, azonban amikor Kisdér előtt a képernyőjére pillantottam, csodálkozva láttam, hogy az semmit sem mutat, mintha csak kikapcsolódott volna! Félreállva az út szélén láttam, hogy valóban kikapcsolt, és visszakapcsolni sem sikerült. Remélem, nem ment tönkre – gondoltam –, aztán a power bankot elővéve a kerékpáros táskából töltésre tettem a kütyüt. Egy-két perc alatt észhez is tért, nulla százalékos töltöttséget mutatva. Szóval hála Istennek, csak lemerült. Jó lenne tudni, hogy mitől, hiszen a tegnapi egész napos tekerés után még 70%-on állt a töltöttsége! Lehet, hogy az állandó pittyegése és a képernyő villogtatása merítette le az akkuját?

Na, de most mit csináljak? Betehetném a kütyüt és a power bankot összevezetékelve a hátizsákba, vagy a kerékpáros táskába, de akkor nem látnám, ha viszont a kormányon hagyom a foglalatában, akkor hogyan töltöm? És akkor jött a megváltó gondolat: mindig van nálam szigetelőszalag és pár gyorskötöző, valamelyikkel rögzítem a power bankot a kormányhoz, és akkor menet közben tölthetem is a GPS-t, meg láthatom is a kijelzőjét! A gyorskötözők rövidnek bizonyultak, de az alig megkezdett húsz méteres tekercs fekete szigszalaggal még talán a bringát is összeragaszthattam volna egy váztörés után! Egy perc alatt végeztem a melóval és örömmel láttam, hogy célt értem!

Baksán még megálltam az Elvitató nevű presszónál egy alkoholmentes sörre (Einstein képét sem láttam még soha egy kocsmahivatal utcára néző ablakában, hát itt esett meg ez először velem), aztán az utolsó és legmagasabb dombok között áttekertem Tésenyen, Kisasszonyfán és Magyarteleken át Magyarmecskére. Ekkorra már annyira kimelegedett a kora délután, hogy rezgett a levegő a forró aszfalt felett és csalókán csillogtak a délibáb foltjai előttem.

Szerencsére itt is nyitva volt a polgármesteri hivatal, így újabb pecsételés került az Országos Kerékpáros Körtúra igazolófüzetébe, aztán megkérdeztem a hölgyektől, hogy pihenhetnék-e egyet a légkondicionált irodában? Természetesen megengedték, így aztán pár percet még elbeszélgettünk arról, honnan merre tartok, ittam az italautomatájuk hideg vizéből is, csak három óra felé indultam tovább az utamon.

Nem voltak már nagy terveim, alig öt kilométerem volt már csak a sátorozásra kiszemelt területig, annak nagy részét félgőzzel is letekertem a délutáni hőségben negyedóra alatt, végül megálltam a Királyegyháza előtti vasúti átjárónál egy terjedelmes nyárfa árnyékában. A füves árokparton üldögélve megnéztem a mobilomon a Google Térkép légifelvételeit a környékről, de sok újat már nem tudott mondani, hiszen korábban otthon alaposan áttanulmányoztam. Végül maradtam az eredeti tervemnél, a vasúti átjáró utáni földútra térve hagytam magam mögött a községek között kanyargó aszfaltutat és tekertem el rajta újra a vasúti sínekig. Közben felmértem az alkalmas helyeket, aztán a töltésnél visszafordulva megálltam a legjobbnak tűnő ponton.

Itt egy kis folytonossági hiány volt az út északi oldalán a fa- és bokorsorban, ennek az árnyékában vertem fel a sátrat, de nem húztam rá a belső sátor vékony szövetére a külső vízhatlan borítást, így egy szellőjárta menedékhez jutottam. Úgysem fog esni éjszaka, a forró, száraz levegő miatt pedig még harmat sem lesz hajnalban. Bár még magasan járt a nap, a szellős sátorban nem tudott felmelegedni a levegő, így benne sziesztáztam végig a délutánt, hat óra után hazatelefonáltam, lediktálva a sátor pontos pozícióját, majd a vacsora után hamar eltettem magam másnapra.