Idestova két éve már, hogy az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán eljutottam a Mecseken keresztül Pécsre, ahol is a vörös fokozatú hőségriadó miatt kénytelen voltam feladni a további tekerést. Alaposan megégettem magam azzal a túrával, meg is fogadtam akkor egy életre, még egyszer nem követem el azt a hibát, hogy 38-40 Celsius fokos hőségben kerékpározásra adjam a fejem, amikor nem csak a nap tűz folyamatosan a fejem búbjára, de még az aszfalt is ontja magából a hőt!

Sajnos, családi elfoglaltságok miatt idén tavasszal nem tudtam többnapos kerékpártúrát szervezni magamnak, aztán már júniusban keményen beköszöntött a hőségriadós nyár, végül úgy nézett ki, a túrára kiszemelt három egymást követő napon nem jön még vissza az idén egyszer már átélt forróság. Azonban ahogy múltak a napok, egyre tisztábban látszott, hogy bizony visszatér a kánikula, méghozzá nem is akárhogy, hiszen a túra utolsó napjára már ismét vörös riasztás volt várható. Mivel a kerékpártúrát nem akartam elnapolni, így aztán inkább lecsökkentettem az egyes napokra tervezett távokat, az utolsóra csak egy nyúlfarknyi maradékot hagyva, hogy még kora délelőtt befejezhessem a tekerést Szigetváron.

Így aztán ezen a keddi napon már fél hat előtt felmálháztam a házunk előtt a bicajt, aztán a kora reggeli hűvösben legurultam vele a Tétényi-fennsíkről a 7-es út hajtűkanyarján keresztül a Kelenföldi pályaudvarra. Már előző napon megvettem magamnak és a bringának a jegyeket a 6:12-kor induló Mecsek InterCityre, ezzel tehát nem kellett veszkődnöm, egyből kitolhattam a bringát a vonathoz. Több mint két és fél órás utazás végén, kilenc előtt pár perccel kászálódtam le a kerékpárszállító kocsiról, málháztam fel újból a drótszamarat a pécsi állomás peronján, kértem a váróteremben az egyik pénztáros hölgytől egy bélyegzést a körtúra igazolófüzetébe, hogy aztán az épület előtt nyeregbe szállva belevágjak a túrába.

Sok-sok évig egyszerű kerékpárcomputerekkel jártam az országot, ilyenekkel mértem végig az Országos Kerékpáros Körtúrán is az eddigi utam, azonban most először a többnapos túrák sorában a nyugdíjba vonulásomkor a cégtől kapott Garmin Edge Explore2 típusú GPS-es kerékpár navigációs kütyüt pattintottam be a foglalatába, kapcsoltam be és vártam meg, hogy pontosan megállapíthassa a helyzetemet. Eddig nem volt vele semmi problémám, de lássuk csak, hogy teljesít egy többnapos túrán! Elvileg végig kell mérnie a háromnapos túrát feltöltés nélkül, de persze ha lemerül, feltölthetem a magammal hozott power bankról a telefonommal és az okosórámmal együtt.

Kristálytiszta volt ez a keddi kora délelőtt, a mélykék égboltról vakítóan tűzött a nap, de egyáltalán nem volt meleg, még valami simogató északnyugati szellő is borzolta a fák lombjait az állomás előtti téren. Azt még otthon eldöntöttem, hogy kicsit körülnézek a belvárosban, így aztán a Vasút utcáról ráfordulva a Bajcsy-Zsilinszky útra feltekertem az enyhe emelkedőn a Széchenyi térre. Persze megálltam pár fotó kedvéért a Zsolnay-kútnál, elkészültek a „szabványos” pécsi képek Kászim pasa dzsámijával, a Szentháromság oszloppal és Hunyadi János lovasszobrával, aztán még átgurultam a Janus Pannonius utcán a katedrális terére is. Végül a Széchenyi térre visszatérve a Király utcán hagytam magam mögött a belvárost. Még megálltam pár fotó kedvéért a Pécsi Nemzeti Színház előtt, de ekkorra már elmúlt fél tíz is, úgy döntöttem, ideje lenne már belefogni a kerékpártúra érdemi részébe!

Nem cifráztam túl a Pécsről való távozást, a Király utcán és a folytatásán, a Felsővámház utcán végigtekerve fordultam rá a már a családi házak között vezető Diósi útra, aztán már ki is értem a 6-os út városból kivezető szakaszához. Egy darabig volt mellette kerékpárút, de a Komlói út kereszteződésében ennek vége lett, mint a botnak, így aztán kifordultam a kétszer kétsávos főút szélére és már rajta tekertem el a Bogádi út elágazásáig. Itt hagytam magam mögött a forgalmas főutat, nem sokkal később Pécs házait is.

Az első község, Bogád határában már korábban kiszúrtam a Google Earth légifelvételein, hogy egy kis erdőfoltban egy Szent Vendel kápolna áll, gondoltam, itt tartom meg az első komolyabb pihenőt, azonban a nyeregből leszállva vettem csak észre, hogy a kápolnához vezető út egy családi ház telkén halad át, a kapura ki is volt biggyesztve egy „Magánterület. Átjárni tilos!” tábla. Akkor – úgy néz ki – most nem lesz kápolna látogatás, viszont letelepedtem jó tíz percre az országút melletti füves és árnyas árokpartra. Megettem késői tízóraiként két pizzás csigám, aztán még ejtőztem egy darabig az árnyékban.

Már Pécsen is erősen hullámzott az utam, ahogy az utcákon hol feljebb kapaszkodtam, hol pedig lejjebb ereszkedtem a Mecsek lábain, de továbbindulva belefogtam a Mecsekalja dombsorai között átvezető utamba. Nem voltak ezek valami óriási kaptatók, de azért itt 50-60 méteres hullámokat vetett a táj, Bogáttól Ellendig két ilyen emelkedőt is meg kellett mászni a bicajjal. Szuszogtatóak voltak, de rövidek, fenn a tetőkön pedig belefoghattam a lejtőkön való suhanásba. Csak Hásságyot elérve kezdett kisimulni a táj körülöttem, itt már a különösen fantáziadús nevű Vasas-Belvárdi-vízfolyás lapos völgyében jártam, meg is álltam a belőle duzzasztott Hásságyi-tó partján.

Ekkor már tizenegy felé ballagott az idő, megültem egy árnyas padon a tóparti parkban és a vizet nézegettem. Valamilyen apró sárga virágú vízinövény hatalmas szigetei nyúltak el a part mentén, pecások csónakjai szántották a vizet, a tó mögött pedig a hásságyi szőlőhegy erdős oldala emelkedett, fenn a tetőn még pár présház is feltűnt. Pár percig hűsöltem az árnyékban, ittam a már lassan megmelegedő cukor nélküli limonádémból, aztán ismét nyeregbe szálltam. Jó lenne már fél egy felé Mohácson lenni, de addig még tekernem kell vagy harminc kilométert!

Végiggurultam a hosszú Olasz falun, aztán elértem a Mohácsra vezető 57-es főutat. Kerékpárút kezdődött az úttest bal oldalán, ezen a príma aszfalcsíkon pedáloztam egészen Szederkényig. Itt aztán kénytelen voltam kifordulni a főút szélére, de szerencsére nem volt túl nagy a forgalom, az autósok is maximálisan tekintetbe vették kerékpáros mivoltomat, eléggé széles ívekben kerülgettek ki, ahogy leelőztek.

Szederkény után aztán teljesen ellaposodott a táj, már kilométerekről feltűnt előttem a mohácsi víztorony antennákkal teletűzdelt tetejű vasbetonhengere. Eltekertem Szajk mellett, ekkor gondolkodtam csak el arról, hogy ha Szajk itt van Baranyában, akkor a Szajki-tavak miért Vas megyében (vagy még vármegyében) találhatóak? Már többször is elgyalogoltam a Csörgető-patak felduzzasztásával létrehozott tófüzér mellett az Országos Kéktúrát járva, sőt, egyszer még meg is szálltam a tóparti kempingben.

Aztán az M6-os autópálya keresztezése után kétszer kétsávosra hízott az 57-es út, de egy darabig még nem volt tiltott rajta a bringázás, csak pár perc múlva egy körforgalomnál tereltek le róla a táblák a főút régi, az újjal párhuzamos nyomvonalára. Ezen értem el Lánycsókot, itt viszont kicsit beleszaladtam (pontosabban belegurultam) a csőbe, ugyanis a régi nyomvonal befordult egy telephely kapuján. Kénytelen voltam visszafordulni, aztán meg is lett a kerékpárosok számára készített külön kerékpárút. Ezen értem el Mohács kapuját egy körforgalomnál.

Régebben az 57-es út éppúgy körülfolyta a körforgalomban álló busó szoborcsoportot, mint most a kétszer kétsávos gyorsforgalmi út, csak éppen most sokkal jobban kell figyelni az autókra, ha valaki be akar jutni a belső, kör alakú szigetre! Márpedig fénykép nélkül innen nem megyek tovább, de arról azért lemondtam, hogy a kerékpárt is betoljam a szobrokhoz! Végül egy kis forgalmi szünetet kihasználva átkocogtam a sávokon a szobrokhoz és elkészülhettek a fényképek!

Innen már gyorsan elértem a belvárost és háromnegyed egy felé álltam meg a Széchenyi téren, a Polgármesteri hivatal előtt. Elkészültek a szabvány képek az épületről és a mellette álló Magyarok Nagyasszonya plébániatemplomról, aztán legurultam a bicajjal egészen a Duna-partig. Megültem itt is a rakpart egyik árnyékos padján, megbámultam a Mohácsi-szigetre éppen induló kompot, aztán a távolban észrevettem az épülő Duna híd hófehér, de még félig sem kész ívét. Éppen most olvastam, hogy a napokban kezdik meg az új híd betolását a víz fölé, hogy a parton továbbépíthessék azt. Kicsit még elnézelődtem, hűsöltem a padon, aztán megebédeltem a hazaiból, végül visszafelé is átkerékpároztam a városon.

Már a vacsorára és a másnapi reggelire gondolva bevásároltam a Dózsa György úton egy jól felszerelt kis CBA önkiszolgálóban, aztán a Kossuth Lajos utcára kifordulva már gyorsan magam mögött hagytam Mohácsot. A házak után kitűnő kerékpárút kezdődött az 56-os út mellett, ezen aztán elgurultam egészen a Sátorhely felé kiágazó mellékútig. Tábla jelezte, hogy hamarosan elérem a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyet, vagyis az éppen 500 éve, 1526. augusztus 29-én lezajlott és számunkra katasztrofális vereséggel zárult Mohácsi csata helyszínét.

Néhány száz méter után nem kis megdöbbenéssel álltam meg az emlékhely parkolója mellett. Teljesen el volt kerítve minden, munkagépek által felvert porba burkolózott a palánkokon túl a felállványozott fogadóépület, tulajdonképpen még megállásra sem volt elég hely az úttest szélén. A mindenségit, arra azért nem számítottam, hogy pontosan egy hónappal a csata évfordulója előtt ekkora munkákba botlok az emlékhelyen! Meg sem néztem indulás előtt, hogy nyitva van-e az emlékhely, biztos voltam ugyanis abban, hogy már rég rendbe téve és kiglancolva várja a nevezetes évfordulót! Kicsit leforrázva álldogáltam pár percet az út szélén, aztán eltoltam a bringát a biztonsági őrök konténeréig.

Próbáltam rábeszélni a kapuszolgálatot, hogy legalább pár képet készíthessek belül a parkról, még az építésvezető is előkerült egy idő múlva, de eléggé hajthatatlanok voltak: nincs belépés a park megnyitásáig! Hát, itt így jártam! Letelepedve pár percre az árokparton, a vadgesztenyefák árnyékában hűsöltem egyet, ugyanis eléggé kimelegedett az idő kora délutánra. Ittam a Mohácson vásárolt jéghideg ásványvizemből is, közben a biztonsági őrrel is elbeszélgettem pár percet. Végül háromnegyed három felé indultam csak tovább. Három képet tudok csak feltenni ide a posztba az emlékhelyről, azokat is Google Streetview-ból és Google Earth-ből vettem kölcsön.

Áttekertem Sátorhelyen, aztán a község házai után kinyílt körülöttem a táj. Hazánk egyik kevéssé ismert kistáján, a Dráva-menti síkon jártam már ekkor, a palacsinta laposságú síkság láttán visszaköszöntek az alföldi emlékek. Pár évvel ezelőtt az Alföldön kerékpároztam az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán vagy ezer kilométert ilyen vidékeken, akkor még egy szerény kis halom is a meglepetés erejével tudott hatni a látóhatárig elnyúló rónaságon. Itt azonban nem volt végtelen a síkság, a távolban még látszott a Mecsek, előttem pedig egyre szebben kibontakozott a messzeségből a Villányi-hegység és a legmagasabb csúcsa, a 442 méter magas Szársomlyó.

Azért Majs és Lippó között még utamba akadt egy kisebb dombhát, majd újra kereszteztem az M6-os autópályát, a felette átvezető hídra felkapaszkodva a bringával megálltam a legmagasabb pontján és körbetekintettem. Kombájnok arattak a szárazságtól porzó mezőkön, mögöttük most is tisztán látszott a Mecsek vonulata, még a Pécs felett, a Misina-tetőn álló TV-torony is feltűnt a messzeségben. De messze kerültem már tőle! Előretekintve a Szársomlyó állt most éppen felhőárnyékban, a következő órákban még folyamatosan közeledni fogok hozzá, bár megmásznom hála Istennek nem kell majd ebben a nyári hőségben!

A felüljáróról legurulva nem voltak már nagy terveim. Úgy terveztem odahaza, hogy egy ideig még pedálozok a községek közötti kisforgalmú országutakon, aztán úgy nagyjából nyolcvan kilométeres táv megtétele után keresek majd valami sátrazásra alkalmas helyet a mezők peremén. Lassan elértem Kislippót, végül Magyarbóly határában gondoltam úgy, hogy a mai napra már elegem van a tekerésből! Ekkor 79,88 kilométert mutatott a kormányon a Garmin kerékpáros navigációm 555 méter szintemelkedéssel. Nagyjából ennyi volt a napi terv is. Fájront!

Itt éppen egy útelágazásban álltam, majdnem derékszögben megtört ezen a helyen az országút, ide csatlakozott be a harmadik irányból az Illocska felől jövő mellékút, negyedikként meg egy földút érkezett be a csomópontba. Több utat is sűrű fa- és bokorsor kísért, nem lehetett átlátni rajtuk a mezőkre, végül az egyik mögött találtam megfelelő helyet a tarló szélén.

Felütöttem a sátrat, de még csak negyed hat felé járt az idő, nem volt érdemes beköltözni, hiszen még sütötte a nap a ponyvát, hamar felmelegszik ilyenkor benne a levegő. Így aztán inkább kiterítettem előtte a polifoam derékaljam a tarlóra és a hálózsákomra hajtva a fejem sziesztáztam egy nagyot a késő délutánban. Csak nyolc óra felé hanyatlott le a nap a mező túloldalán a fasor mögé, ekkor már gyorsan lehűlt a levegő is, én pedig behúzódtam a sátorba. Megvacsoráztam, aztán az utolsó fényeknél megágyaztam magamnak és gyorsan el is vackolódtam. Már ekkor elterveztem, hogy reggel igyekszem majd minél korábban, lehetőleg napkeltekor indulni, hogy egy komolyabb távot megtehessek még a hajnali, kora reggeli hűvösben.