Ahogy a Bányászkör nyolc rövid túráját járom, egyre jobban megismerem a Dorog környéki szénbányászat történetét és máig fennmaradt emlékeit. Ebben nagy segítségemre van a mozgalom kitűnően szerkesztett honlapja, amely nem csak a körtúrák rövid útvonalleírását közli, de rengeteg háttérinformációval is szolgál, hogy a túrákat (tulajdonképpen hosszabb kirándulásokat) végigjárók azt is megérthessék, mit látnak – vagy éppen már nem láthatnak – egy adott helyen.

A még nem teljesített túrák leírásait és térképeit böngészve végül úgy döntöttem, hogy most a Dorog belvárosában kezdődő és végződő Reimann-altáró kört járom végig. A múlt heti hőségriadós kánikula erre a szombati napra is kitartott, sőt, ez volt a legmelegebb napja, ezért úgy döntöttem, most is egy korai indulással délre már igyekszem befejezni magát a túrát, hogy aztán a kora délutánt egy múzeumban, a Reimann Miniverzumban hűsölhessem végig egy kis nézelődéssel. Az instant túra teljesítéséért járó kis bronz lapocska díját természetesen még pénteken átutaltam a szervező BEBTE (Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület) számlájára.

Így hát most is fél hat felé indultam el otthonról, a 250-es busszal lezötykölődtem a Kelenföldi pályaudvarra, ott aztán metróra szállva átvágtam Budapest alatt. Szokás szerint negyed hét felé már meg is érkeztem Újpestre, a vasúti megállóba és csodálkozva vettem észre az ott várakozó sokadalmat. Szombaton még soha nem láttam ott ehhez mérhető tömeget, de aztán a hangosbeszélő állandó karattyolásából megtudtam, egy Újpest és Aquincum közötti baleseti helyszínelés miatt áll már jó ideje a forgalom.

Egy jó adag várakozás után már éppen azon gondolkodtam, hogy az egész programom átalakítva most másfelé indulok inkább túrázni, amikor váratlanul megindult Aquincum felől a vasúti forgalom az egyvágányú Duna hídon keresztül és ekkor már kiengedték az én vonatomat is a közeli Nyugatiból. A Stadler Flirt aztán ment a pályán, mint a golyó, végül fél órás késéssel háromnegyed nyolc felé érkeztem meg vele Dorogra. Leszállva a légkondicionált motorvonatról egyből megcsapott a párás meleg, amit valahogy a szellős újpesti peronon, közel a Dunához még nem éreztem. Cifra lesz ez a nap, jó lenne minél hamarabb a túra végére érni!

Dorogon szinte minden a szénbányászatról szól, a vasútállomásról például a Hantken Miksa utcán indultam el a központ felé. Hantken 1852-ben került Dorogra fiatal bányamérnökként, ő lett a bányák főmérnöke, felmérte a dorogi szénmedencét, számos újítást vezetett be a szénbányászatban, majd később innen elkerülve még a Tudományos Akadémia tagja is lett! Pár lépés után elértem a volt Bányaigazgatóság épületét, majd rövid sétával érkeztem meg a Bányafürdőhöz. Ez a ház volt az öltözője és mosdója annak a többszáz bányásznak, akik itt a Reimann-altáróban szálltak le a föld alá munkát végezni.

Az altáró szépen kiépített kőportálja épp ott volt a fürdő épülete mögötti belső udvarban, de most felújítási munkák miatt éppen nem látogatható. Pedig a Bányászkör honlapjáról a Reimann-altáró körnek a mobiltelefonomra letöltött trekkje épp ott kezdődik, de az elkerítés miatt nem tudtam most leolvasni az ottani QR-kódot! Na de semmi baj, gyerünk akkor a Reimann Miniverzum felső bejáratához! Visszasétáltam hát a Hantken Miksa utcára és ahol az beletorkollott az Esztergomi útba, elbaktattam a múzeumig és meg is lett a másik kód.

Ja, hogy ki is volt ez a teljes nevén Reimann Lázár, akiről az altárót elnevezték? Hivatalosan az Esztergom-Szászvári Kőszénbánya Rt. egyik alapítója és alelnöke, valamint a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. vezérigazgatója volt 18 éven keresztül, ezen kívül ő is nagyon sokat tett a dorogi szénbányászat fejlesztéséért. A róla elnevezett Miniverzum múzeumot majd csak a túra végén fogom végigjárni.

Most inkább gyorsan beléptem a Bányászkör honlapján a fiókomba, jelentkeztem a Reimann-altáró körre, a túra módra bökve kiválasztottam a díjazásnál a befutóérmet, ezután már csak a „Jelentkezés a túrára” szövegre kellett nyomnom és az applikáció már kérte is az első QR-kódot. A kódot beolvasva tudomásul vette a rendszer, hogy megkezdtem a túrát és kiírta a következő két ellenőrzőpont helyét (azért kettőt, mert két irányba is elindulhattam a körön). Én az itiner szerinti bejárási irányt választottam, tehát akkor irány a város feletti Kálvária-hegyen álló Aknatorony kilátó!

Az Országos Kéktúra útján jöttem fel a vasútállomásról ide, a Hantken Miksa utca és az Esztergomi út sarkára, most megcsodáltam az innen is látható fémvázas aknatornyot, aztán a kéktúra jelzéseit követve rohamoztam meg a hegyet. A Városháza melletti körforgalomból a Kálvária utcán kezdtem meg a kapaszkodást, majd az István király utcáról tértem le jobbra, a Mária-barlang lépcsősorához vezető Béla király utcára. A lépcsősoron felkaptattam a pár emeletnyivel magasabban futó Ady Endre utcára és innen indultam neki a Kálvária stációi között kanyargó, meredek lépcsősornak.

Alaposan leizzadtam a párás melegben, mire a tizennégy stációt érintve felkapaszkodtam a keresztekhez. Lezöttyentem a kilátó tövében az egyik pihenőpadra és felhívtam Csabát, aki az egész Bányászkör instant túramozgalmat kitalálta, megvalósította és most vezeti is azt. Már korábbról ismerjük egymást személyesen és most, hogy a túrákra jelentkezők között már többször is látta a nevem, írt nekem, hogy ha majd egyszer Dorogon kezdek egy túrát, hívjam fel. Azért nem telefonáltam korábban, mert nem szerettem volna az ágyából kiugrasztani a hívással, de mint kiderült, már dolgozott ezen a szombati napon is. Megállapodtunk, hogy dél körül találkozunk majd a miniverzumban, aztán még gyorsan felszaladtam a kilátóba.

Eléggé párás volt még mindig a levegő, ez sokat rontott a kilátáson, de azért minden meggyőződés nélkül fotóztam párat és visszaereszkedtem a fém lépcsősoron a pihenőpadokhoz. Most nem is ezeket a képeket rakom fel ide a posztba, hanem egy korábbi, június végi túrámon készítetteket. Indultam is tovább, a Kálvária-hegy murvaszórásos gerincútján, a Panoráma úton ballagtam el most már ereszkedve a második ellenőrzőponthoz, a VIII-as akna emlékkövéhez. Érdekesség, hogy az Aknatorony kilátó csak dísznek áll a Kálvária felett – úgy hozták ide egy bezárt bányától –, itt viszont tényleg volt egy torony, de azt viszont lebontották. Beolvastam az emlékkő hátoldalán megtalált QR-kódot, a rendszer megadta a következő pont helyét és távolságát, aztán kis bámészkodás után indultam is tovább.

Lassan visszaereszkedtem Dorogra, aztán a jelzéseket követve hamarosan elértem az utolsó városszéli telephelyeket. Itt vált el az utam az Országos Kéktúrától és balra, egy ösvényre térve végre beléphettem az erdőbe. Szuszogtató emelkedőn kapaszkodtam fel a Fehér-hegy oldalába, majd egy murvás útra térve érkeztem meg a már rég felszámolt Homokvasút nyomvonalára.

A Homokvasút is egy különleges látnivaló lenne, ha nem számolták volna fel az itteni bányaüzemek bezárása után az 1980-as években! A villamosított keskenynyomtávú vasutat még hatvan évvel korábban kezdték építeni és annak a homoknak a szállítására szolgált, amellyel a már felhagyott szénbányákat betömedékelték, így elkerülve a tárnákban az omlásveszélyt. A homokot Dorog mellett, a mostani Palatinus-tó medrében bányászták, tulajdonképpen a helybeliek által közkedvelt tó maga a homokbánya. A vasút teljes hossza 13 kilométer volt és a vonatok naponta akár 700 köbméter homokot is szállíthattak! Tervezték, hogy a budapesti Gyermekvasúthoz hasonlóan hasznosítanák a későbbiek folyamán, de aztán inkább teljesen felszámolták, mostanra már nyoma sem maradt.

Azért ha nyoma nem is, de a nyomvonala megmaradt, hiszen a töltések, bevágások a mai napig végigjárhatóak. Megmaradt egy alagút is Csolnok határában, de annak a bejáratai be vannak falazva és ajtókkal le lettek zárva. Most a VI-os akna volt bányászkolóniája helyén létrejött telepet kerültem meg az erdőben egy szinte tökéletes félkörben, az út egy bevágásban kezdődött és lassan kapaszkodva egy, a telep feletti töltésen ért véget. Szép volt innen a kilátás a háztetők felett a távoli Pilisre, készítettem hát pár képet, aztán ismét befordultam az erdőbe. A Homokvasútra még egy pillanatra visszatérve: ha szeretnétek egy pár perces filmet látni róla, akkor a Youtube-on találtok egy részletet Az öreg bánya titka című ifjúsági filmsorozatból, amelyben a Homokvasút a főszereplő. De kis méretben itt alább is megtekinthetitek.

Újabb kaptató jött, szerencsére végig az árnyas erdőben, ugyanis éreztem, egyre jobban kezd kitörni a hőségriadós kánikula! Csak egy pillanatra álltam meg a VI-os akna emlékkövénél, itt is beolvastam a QR-kódot, aztán már indultam is tovább a következő pont, a Henrik-hegyen álló faragott emlékkő felé. Jól kijárt földutakon kapaszkodtam fel a Fehér-hegy erdős hátára, majd tovább a Henrik-hegy ligetes tetejére.

>

Negyed tizenegy felé érkeztem fel a simára faragott tetejű dolomittömbhöz, megcsodáltam a felszínébe belevésett, mostanra már eléggé kopottas térképet, amely a teljes Dorogi-szénmedencét ábrázolja a településekkel, bányákkal. Az emlékkő hátoldalán találtam meg a QR-kódot, gyorsan becsekkoltam hát. Persze itt a kilátás a fő dolog, ugyanis a sziklától jól rá lehet látni Dorogra, még az Aknatorony kilátó is feltűnik a távolban, persze jóval alacsonyabban annál, mint ahol most éppen állunk. A levegő persze továbbra is párás maradt, de azért a messzeségben látszódott innen is az Esztergomi Bazilika. Sajnos, nem volt a tetőn árnyék, így a tűző napon az emlékkőre letelepedve pihentem egyet. Próbáltam megenni az egyik sajtos kiflim, de ebben a hőségben még az sem esett jól, inkább csak ittam a magammal hozott savanykás szörpből. Gyerünk inkább tovább, mert még napszúrást kapok itt a hegytetőn!

Az emlékkő egy kis kitérő volt az utamon, pár száz lépést visszafelé ballagtam a keréknyomokon, aztán egy meredek ösvényen leereszkedtem Ódorogra, amely most már csak Csolnok egyik településrésze. Gyorsan átvágtam a telepen, aztán az erdőbe visszatérve ismét ereszkedtem egy sort a Szent Borbála bányásztemplomig. A névadó hölgy a bányászok védőszentje, megbámultam a tiszteletére épített, mostanra már kicsit kopottas templomocskát, aztán egy újabb erdei ösvényen folytattam a lejtmenetet egészen a Csolnoki Bányászati Múzeum rétjéig. Az épület melletti kód beolvasása után elgondolkodtam azon, pihenjek-e az árnyas teraszra kitett székek egyikén, de aztán inkább folytattam az utam, mert szerettem volna minél gyorsabban a végére érni!

Kár, hogy a múzeum ritkán van nyitva, csak szombat és vasárnap késő délután látogatható négy és hat óra között, de mivel még mindig csak fél tizenegy felé járt az idő, inkább azonnal továbbindultam. Persze, amennyi szintet eddig elvesztettem a Henrik-hegyről lefelé jövet, azt most be kellett pótolnom, így aztán a tűző napon felkaptattam a Fenyves utcán a legfelső házakig, majd a kertek mögé egy ösvényen visszakunkorodva tovább emelkedett az utam. Kis tisztáson tündérkert és rovarhotel fogadott, izzadó homlokom törölgetve olvastam végig a tábla szövegét: „Fairies enchant this area”. Hát, ha már ezek a tündérkék tudnak varázsolni, akkor igazán varázsolhatnának ide egy kis hűvöset! De úgy látszik, vagy távol voltak most, vagy jól bírják a hőséget...

Még érintettem Csolnok legfelső házait, de már ismét a fák között értem el a Vadaspark melletti erdei útelágazást. Itt is beolvastam az egyik fára rögzített QR-kódot, aztán odasétáltam a bekerített terület kerítéséhez. Csak egy kecskegida volt olyan lüke, hogy odajöjjön hozzám a tűző napon kíváncsiskodni, a szarvasok inkább behúzódtak az etető melletti árnyékba, nem is sikerültek a róluk készített képeim!

A Vadaspark után tértem vissza az Országos Kéktúra útvonalára és ereszkedtem le a jól kijárt földúton a Gete gerincéről a Belányitelep csendesen pusztuló házai, kertjei mellé. Tizenöt éve egy téli túrámon sötétedés után a fejlámpám fényében a tizenöt centis szűz havat taposva értem le ide, akkor pár házban még égett a fény és egy pillanat alatt otthonosabban éreztem magam a hideg szélben, mostanra azonban már nincs élet a kis telepen. Innen már gyorsan elértem a Miklós-akna emlékkövét.

Itt is beolvastam a QR-kódot, pihentem pár percet az árnyas fapadon, aztán belevágtam az utam utolsó szakaszába. Így értem el pár perc alatt a Tömedék-aknai siklóalagút bejáratához vezető ösvényt. Már vagy tucatszor elmentem itt az úton a túráimon nem is tudva arról, hogy milyen érdekes látnivaló rejtőzik itt a földben! A mostani göröngyös földút régen a Miklós-aknához vezető forgalmas út volt, alatta építették a csillék számára az átjáró alagutat. Letértem a táblával jelzett ösvényre és amikor elértem az alagút száját, elővettem a zsebemből a már jó előre odakészített fejlámpát.

Végigballagtam a hűvös alagúton, itt úgy látszik nem tudott felmelegedni a levegő annyira, mint a szabadban. Kár, hogy talán csak ötven lépésnyi volt alagút, elsétálgattam volna benne még sokáig! Pár perc múlva értem el azt a pontot, ahol a túra elején bal felé tértem az ösvényre, hogy felkapaszkodjak a Fehér-hegy oldalába. Reggel óta semmi sem változott, csak vagy tíz fokkal lett melegebb, aztán a fák közül kiérve megéreztem a nap erejét is.

Most már nem kellett megmásznom a Kálvária-hegyet, a temető mellett rátértem a Mátyás király utcára, majd a Csolnoki útra fordulva értem ki a Molnár Söröző mellett Dorog főútjára, a Bécsi utcára. Éppen ekkor kongatott délre a szomszédos Szent József plébániatemplom harangja. A délnyugati oldal házsorának árnyékában sasszéztam el a Városháza melletti körforgalomig, aztán pár perc múlva már a Reimann Miniverzum kapujánál álltam. A folyosón a lépcső előtt újra beolvastam a QR-kódot, ezzel lezártam a körtúrát, aztán lesétáltam a múzeum bejáratáig. Belépve megcsapott a légkondicionáló hűvös levegője! Ez az, ez hiányzott egész nap!

Mire megvettem a belépőt és elkértem a körtúra teljesítéséért járó bronz lapocskát a pénztárnál, megjött Csaba is. Körbesétáltunk a Miniverzum kiállításán és így a végén azt kell mondanom, ez kihagyhatatlan látnivaló! Tulajdonképpen a gyerekek számára készült, de még a felnőtteknek is érdekesek a gombokkal vezérelhető makettek, ahol megindulnak a csillék, mozognak a bányászok, ahogy fejtik a szenet, vagy éppen robbantást készítenek elő a tárnában, de itt ismét jár a Homokvasút is, igaz, csak egy makettként a rövid körpályán. Ha felemeljük a hagyományos telefonokat, szakmai beszélgetést hallunk az egyikből, régi bányászdalokat egy másikból. Sok évtizedes filmek peregnek folyamatosan az öreg tévé képernyőjén, de azokat látjuk a falnyi vetítővásznon is.

Azt már csak a személyes ismeretségnek köszönhetem, hogy ezután Csaba autóval körbevitt még a városon, megmutatva a bányászati emlékeket, aztán mentünk egy kört az erdőben is mindenféle földutakon és benőtt keréknyomokon, így jutottunk el a Homokvasút éppen most visszaépítés alatt álló Ghimessy állomásához és a bányák föld alatti, mára már felszámolt és kiürített robbanóanyag raktárába is. A hosszú alagút bejáratánál darazsak dongtak és a közeledésünk hangjára felrebbentek. Fészket vertek volna az alagút szájában? Á, nem – mondta a vezetőm –, csak hűsölnek a forróságban! Elsőként rohant be az alagútba, mögötte haragosan zúgott fel a darázshad. Félve kukucskáltam be a nyíláson: él-e még? De kutya baja sem volt és pár pillanat múlva a darazsak is megnyugodtak. Én is berohantam utána és aztán a fejlámpám fényében jártuk végig az alagút mellékágait és a raktárhelységeket.

A túrát a Molnár Sörözőben fejeztük be, amíg én kértem magamnak egy sört és elmagyaráztattam a pultos hölggyel, hogy is kell összerakni a kis jelvény-téglácskákat az alaplapon, hogy összeálljon belőle a bányatáró, Csaba letette otthon az autót és bringával jött vissza. A napot egy dumapartival fejeztük be, csak a háromnegyed négyes vonathoz sétáltam le az állomásra a tényleg agyforraló délutáni hőségben. Végül háromnegyed hat felé érkeztem haza.