A Bányászkör instant túramozgalom nyolc rövid és négy hosszú körtúráján alaposan meg lehet ismerni a dorogi szénmedence bányászatának múltját és máig fennálló emlékeit. Az elmúlt hetekben már két rövid körét végigjártam, mindkettőért meg is kaptam azokat a kis bronz lapocskákat, melyekből – ha megszerzem mind a nyolcat – fel lehet majd építeni egy kis bányatárót. Nyilván nem ezért teljesíti senki sem ezeket a túrákat – engem például sokkal jobban érdekel a környék és az itteni bányászati emlékek –, de ha már egy szerény összeg befizetéséért meg lehet kapni ezeket a teljesítés után, akkor miért is ne kérném el őket?

Alaposan végignéztem a Bányászkör honlapján a még hiányzó hat rövid kör térképeit és leírásait, végül ezen a hőségriadós szombati napon a XX-as akna kör bejárása mellett döntöttem és úgy gondoltam, viszonylag korai kezdéssel délre már vissza is érhetek a kiindulópontra. Aztán ha még lesz kedvem a hőségben járni egyet, akkor teszek egy kitérőt a Sárisáp határában álló Kőszikla-hegy kilátópontjára, ugyanis ez egy májusi túrám végén már kimaradt, mint útba ejtendő látnivaló. Még pénteken délután átutaltam a szervező Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület (BEBTE) bankszámlájára a nevezési díjat és letöltöttem a mobilomra a körtúra trekkjét, így szombat reggel már nem volt más dolgom, mint nekiindulni a túrának.

Most is tömegközlekedéssel utaztam, fél hatkor indulva otthonról átbuszoztam és metróztam Budapest alatt és még éppen elkaptam Újpesten az Esztergomba tartó zónázó vonatot. Kicsit szűkös volt az átszállásra szánt idő Dorogon, de pontos volt a vonat így volt éppen négy percem, hogy átsétáljak a vasútállomás peronjáról a szomszédos autóbuszmegállóba. Jött a busz is pontosan, aztán háromnegyed nyolckor már Sárisáp csöppnyi főterén kászálódtam le róla, a községháza szomszédságában. A légkondicionálás után megcsapott a már kora reggel is kábítóan meleg levegő, a nap is égette az arcom, hát, cifra lesz még ez a nap!

A világháborús emlékmű melletti egyik padra letelepedve szokás szerint felfűztem a fényképezőgép tokját az övemre, indítottam a turista GPS-em is, aztán bele is csaptam egyből a lecsóba. A Bányászkör honlapján jelentkeztem a XX-as akna körre, a túra módra bökve kiválasztottam a díjazásnál a befutóérmet, ezután már csak a "Jelentkezés a túrára" szövegre kellett nyomnom és az applikáció már kérte is az első QR-kódot. Ezt a leírás szerint két helyen is leolvashattam, én a közelebbit választottam, vagyis a pad melletti hirdetőtábla oldalán lévőt. Az app tudomásul vette a beolvasást és kiírta a következő pont nevét és távolságát. Akkor nosza, induljunk!

Két irányba is indulhattam volna (mindkét irányba ki is írta a telefon az érintendő következő pontot), de én a honlapon lévő bejárási irányt választva indultam el a Malom utcán. Talán száz lépés után már meg is érkeztem a bányászemlékműhöz, körbesétáltam a bányacsillét és a hősi halált halt bányászok neveit felsoroló márványtömböt. Hát, nem volt egy életbiztosítás a bányászélet, mélyen a föld alatt a tárnákban ezernyi veszedelem leselkedett a bányászokra az omlásoktól kezdve a járatokban betörő gázok által okozott fulladásos halálon és robbanásokon keresztül egészen a komoly munkahelyi balesetekig. Minden tiszteletem azoknak, akik mindezt vállalták! Elkészültek a szokásos fényképek és megkerestem az emlékmű talapzatának hátoldalán az itteni QR-kódot. Itt már nem kellett leolvasni, hiszen megtettem azt az előbb, így aztán tovább is indultam.

Az Únyi-patak hídja után egy cseppnyi kis parkban újabb emlékműre figyeltem fel: ezt az 1953. június 17-i robbanás áldozatainak emlékére emeltette az önkormányzat. Bizony, ez sem egy hétköznapi történet volt. Azon a kora nyári napon gyerekek fürödtek az akkor még felduzzasztott patakban, de egyiküket, Gurin Karcsit elragadta a víz. A falusiak összeszaladtak a hírre, és keresni kezdték a mederben, akkor történt a robbanás, amelyben kilencen haltak meg, sokan pedig súlyosan megsebesültek. Valaki ráléphetett a patakban rejtőző aknára. Kicsit bővebben itt olvashattok az esetről.

Az emlékműtől már gyorsan elértem Sárisáp utolsó házait, a mobilomra letöltött trekk alapján itt kellett letérnem az aszfaltról, hogy egy murvás úton kapaszkodjak fel az erdőig. Jól kijárt földúton folytattam a hegymenetet a fák között fel a Szentjános-dűlő dombjának gerincére, aztán a tető mezői közé kiérve kinyílt körülöttem a panoráma. Kelet felé pillantva leláttam Sárisápra, a házak mögött a környék legmagasabb hegye, a Nagy-Gete állt őrt. Balra, észak felé feltűnt a távolban a Hegyes-kő sziklás orma, egy másik helyről pedig dél felé, a Kőszikla-hegy oldalára nyílt kilátás.

A mezőkön eltűnt alólam a kijárt földút, füves keréknyomokon ballagtam tovább, aztán egy 120 kV-os távvezeték nyomvonalánál láttam a mobilom kijelzőjén, hogy nekem ezt a ritkán használt utat is ott kell hagynom! Éppen csak sejteni lehetett a gazos mező peremén a valaha talán kijártabb út irányát, itt nem volt más választásom, mint hogy rábízzam magam mobilomra, pontosabban a Locus által mutatott trekkre.

A mezők után értem el a térképem szerint Puszta-szőlőknek nevezett részt, ez egy, már talán évtizedek óta magára hagyott terület, csak a bozótosban elszórtan álló gyümölcs- és diófák mutatták, hogy itt talán hétvégi telkek, zártkertek lehettek hajdanán, évtizedekkel ezelőtt. Talán a bányászoknak lehetett itt még a rendszerváltás és a bányák bezárása előtt hobbitelkük, itt pihenték ki magukat a föld alatti munka után. Alig látható nyomokon törtettem a gaztengerben, ösvénynek, gyalogútnak nem nagyon lehetett ezt nevezni, szerintem csakis az ezt a körtúrát előttem bejárók taposhatták le kicsit a derékmagas susnyát.

Csak a mobilom kijelzőjét bámulva láttam, hogy elértem a soron következő ellenőrző pontot. Alaposan körülnézve észre is vettem egy kiszáradt fácskán a QR-kód táblácskáját, tőle pár lépésnyire egy másik, még élő kajszibarackfán pedig egy másikat. Beolvastam a kórószerű fatorzón lévő kódot, a rendszer tudomásul vette a bejelentkezést és kiírta a következő pont helyét, vagyis a XX-as akna volt épületeit. Megbámultam az ellenőrzőpontról a kilátást – itt is éppen a távoli Nagy-Gete volt a szemem előtt és megpillantottam az előtte álló meddőhányót is – aztán az eddigi utamhoz képest derékszögben jobbra fordulva megkezdtem az ereszkedést a dombhátról.

Az ösvény irányát itt is csak sejteni lehetett, de időnként a mobilomra pislantva láttam, hogy pontosan követem a trekket, aztán a falu feletti mezőkre leérve már látni is lehetett az alig járt keréknyomokat. Kanyarogva, a nyomok között váltva lassan ismét elértem Sárisáp házait, a szélső utcán ballagtam le az Únyi-patak széles völgyébe, aztán a Május 1. sorra fordulva hosszan baktattam a murvás, később aszfaltozott úton. Egy balkanyarral ráfordultam az Únyi-patak hídjára, aztán a kerékpáros ugrató rámpák pályája után újra kiértem a községen átvezető főútra. Ennek a járdáján baktattam addig, míg el nem értem a volt XX-as akna még álló épületeit.

Itt persze újabb kódbeolvasás következett, a QR-kódot meg is találtam az útelágazás parányi parkja sarkán álló villanyoszlopon, és indultam is azonnal tovább, egészen megfeledkezve arról, hogy megnézzem és lefényképezzem az öreg bányaépületeket! Így aztán kénytelen vagyok most a Google Streetview-ból kölcsönözni egy képet róluk.

A Táncsics Mihály utcán kezdtem meg ismét a kapaszkodást, most az Öreg-szőlők dombjára vezető kálvária stációi mentén, aztán ahol azok jobbra tértek, én maradtam az utcán és újra magam mögött hagytam Sárisápot. Egy lovastanya villanypásztorral bekerített mezeje mellől pillantottam meg ismét a meddőhányót, aztán szinte egyenesen feléje indultam tovább a keréknyomokon. Csak kényelmesen emelkedett alattam az út, laza sétával értem fel az útelágazáshoz és az ösvényen elballagtam a meddőhányó kilátópontja felé.

Eléggé fura ennek a meddőhányónak a kialakítása, ugyanis a völgy, vagyis Sárisáp felől nézve egy meredek oldalú kopár dombnak tűnik, azonban ez csupán egy, az Öreg-szőlők dombjából nyelvszerűen előrenyúló mellékcsúcs, könnyen ki lehet sétálni a tetejére egészen a kilátópont padjáig. Már az ösvényen ballagva észrevettem az egyik fán a QR-kódot, de először megnéztem és körbefényképeztem a kilátást, megtízóraiztam, pihentem egy sort és csak visszafelé indulva végeztem el az adminisztrációt, vagyis a becsekkolást.

Az Öreg-szőlők gerincén indultam tovább egy óriási napraforgótábla peremén vezető keréknyomokon. Ekkor már negyed tizenegy felé ballagott az idő és éreztem, kezd kitörni a kánikula! Ezen a szakaszon még egy bokor sem adott árnyékot és a nap is pont a fejem tetejére tűzött, de úgy nézett ki, a napraforgótábla csak nem akar véget érni! Hirtelen úgy éreztem, ismerős helyen járok és komolyan meg kellett erőltetnem az agyam, hogy rájöjjek, május végén jártam erre a korábban már meghivatkozott túrámon, amikor Bajnáról ballagtam el Csolnokig, főleg jelzetlen utakon!

Rátértem pár percre a korábban már bejárt útvonalra és leereszkedtem rajta a Sárisáppal ellentétes oldalon a volt XII-es akna bányatelepére. Lepusztult bányaépületeket vártam itt is, de csak néhány családi házat találtam, azok is jórészt szépen karban voltak tartva. Le kellett ereszkednem az házak közül egészen a Janza-patak völgyébe, hogy megtaláljam a volt XII-es akna emlékkövét. Itt a QR-kódot az emlékkő hátoldalán találtam meg, beolvastam és tudomásul vettem, hogy a következőt a focipálya mellett találom majd meg. Akkor gyerünk!

Újabb dombmenet, vissza az Öreg-szőlők gerincére, fenn meg is álltam egy percre, hogy kifújhassam magam. Alattam újra feltűntek Sárisáp házai, mögöttük ott állt a Kőszikla-hegy kopár homloka. Most először fordult meg a fejemben, hogy a körtúra végén oda már mégse kellene kitérőt tenni ebben az agyforraló hőségben. Az órámra néztem: időm éppen lenne rá, de hogy kedvem lesz-e még hozzá a körtúra végén, az egyáltalán nem biztos!

A dombmenetet persze lejtő követte, egy bokaficamítóan vízmosásos, rég nem használt földúton ereszkedtem le a dombról, aztán elértem a focipálya gondosan nyírt füvű négyszögét. A Sárisápi Bányász soha nem volt benne az NB1-ben, bár még a rendszerváltás előtt évekig a másodvonalban rúgták a bőrt, de most már csak a megyei bajnokságban játszanak. A pálya, vagyis a Dolina Stadion az Öreg-szőlők oldalába lett belevágva, vagyis itt a nézőtér tulajdonképpen a befüvesített domboldal. Megkerestem itt is a kódot (a klubépület előtti murvás terecskén van felszerelve egy villanyoszlopra), beolvastam a mobilommal és tudomásul vettem itt is, hogy a következő pont a temetőben lesz majd a bányászsíroknál.

Újabb dombmenet következett, vissza a gerincre, de most egy széles, poros dózerúton, minden lépésemnél kis felhőként szállt fel a talpam alól a púderfinomságú löszpor. Ez már csak szenvedés volt a hőségben a hétágra tűző nap alatt és az sem vígasztalt, hogy bezzeg nagyobb esők után vendégmarasztalóan sáros lehet ez az agyagos út. Szerencsére még a gerinc előtt nem sokkal elértem a faluba visszavezető keréknyomokat. A füves nyomokon aztán leereszkedtem a bekerítetlen temetőhöz, besétáltam a síremlékekhez és megkerestem itt is a bányászemlékművet, amelyet félkörívesen fogtak körbe a bányászsírok. Itt is meglett gyorsan a QR-kód, ezt is beolvastam és megnyugodva láttam, hogy innen már csak alig négyszáz méter a főtéren lévő társa, amelyet elsőként olvastam be még reggel.

Leültem pár percre egy terebélyes hársfa árnyékába, megettem egy sajtos kiflim és ittam a lassan már megmelegedő szörpömből. Elgondolkodtam a továbbiakon: öt perc alatt lenn lehetek a főtéren és még dél sem lesz akkor. Nekivágjak a Kőszikla-hegyre vezető extra kitérőnek? Körülbelül fél óra az út odáig egy keskeny, árnyékmentes aszfaltcsíkon, aztán ugyanennyi felfelé a kopár gerincen. Visszafelé szintén. Még nézelődéssel, fényképezéssel együtt is simán visszaérnék Sárisáp központjába a délután háromkor érkező buszhoz, na de mindezt ebben a hőségben? Van egy buszom délután egykor is Dorogra, addig pedig inkább elüldögélek valahol árnyékban!

A temetőből már aszfalton ballagtam le a központba, újra beolvastam a községháza előtti hirdetőtáblán lévő QR-kódot és a rendszer közölte, hogy sikeresen befejeztem a túrát. Király! A jelvényért pedig nem is kellett messzire mennem, csak át a főút túlsó oldalára, a Dream Bistróba! Benn elkértem a jelvényt – amely, mint már írtam, nem jelvény, hanem egy csempe a nyolcból, amelyekből felépíthető majd a kis tárna –, és egy jéghideg Borsodival kiültem a bisztró árnyas, de szellőjárta teraszára. Kimondottan élveztem a jól elvégzett munka utáni lebzselést és csak busz érkezése előtt öt perccel kászálódtam fel a székről, kaptam össze magam és ballagtam ki a csupán pár lépésnyire lévő buszmegállóba.

Szerencsére kitűnő volt a légkondicionálás a helyközi buszon és a vonaton is, mert különben kisült volna a zsírom, mire felértem Budapestre. Még a metróban is elfogadható volt a hőmérséklet, csak akkor csapott meg a szaharai forróság, amikor a mozgólépcsőn kijutottam a Kelenföldi pályaudvar aluljárójából a buszvégállomás kietlen beton- és aszfaltteknőjébe. Itt még aszalódtam vagy negyedórát a tűző napon, mire megjött a buszom, amelyen szerencsére szintén működött a klíma.