Még nyár közepén kezdtem bele a Dorogi-medence hajdani szénbányászati emlékeit felkereső Bányászkör túráiba, ezek az általában 10-13 km hosszú körtúrák alaposan bemutatják a még fellelhető érdekességeket. Mivel ez egy instant túramozgalom, mindegyik szakasz teljesítése után azonnal, még a helyszínen átvehető a jutalom, amely egy-egy kis bronz lapocska, melyeken a túrák jellegzetes pontjai szerepelnek. A különleges ebben az, hogy a lapocskákból a Legóhoz hasonlóan összerakható egy kis bányatáró, amelyet akár díszként is kirakhatunk egy polcra. Eddig négy körtúrát teljesítettem a nyolcból, tehát félig már fel tudtam építeni a kis makettet, most pedig az ötödik téglácska megszerzésére indulok a Borókás-táró körön.

Az utazást most sem bonyolítottam túl, ezen a hétfő reggelen átmetrózva a város alatt Újpesten szálltam fel az Esztergomig közlekedő Stadler Flirtre, amely aztán pár perc késést összeszedve 8:19-kor érkezett meg Dorogra. Elsőként szálltam le a vonatról, aztán kocogva indultam a helyközi buszok közeli megállója felé, hiszen a késés miatt csak egyetlen percem maradt arra, hogy elcsípjem az Esztergom felől érkező és Csolnok felé továbbinduló helyközi járatot. A zebrán átügetve láttam, hogy feltűnt már a busz az egyenes Wendlingen am Neckar út végén (ez Dorog egyik testvérvárosa), és épp egyszerre értünk a megállóhoz, miközben csápoltam ezerrel, hogy álljon már meg a sofőr az egyszem leendő utasa kedvéért!

Miközben a buszon kicsit kifújtam magam, az Dorogot maga mögött hagyva felkapaszkodott a Pollus-hegy és a Fehér-hegy közötti erdős nyeregbe, hogy aztán a lejtőn leereszkedjen Csolnokra. Fél kilenc felé szálltam le a járatról a Csolnok felső nevű megállójában, az egyik padnál gyorsan elő is készültem a túrára, vagyis szokás szerint felfűztem a fényképezőgépem tokját az övemre és indítottam a mobiltelefonomon a Stravát, amely a megtett út nyomvonalának rögzítésére szolgál. Megcsodáltam a buszmegállóból a Csolnok feletti Kálvária-hegyen álló fehérre meszelt kőkereszteket (ott még elő fogok fordulni a mai napon), végül a község utcáin elindultam a Bányászati Múzeum felé. A távot a buszmegállóhoz közeli tájékoztató tábla 1,7 km-re taksálta, tehát egy könnyű séta az egész! :-)

A Széchenyi utcán és a Mikszáth Kálmán utcán végigballagva értem el a Szent Borbála utcát, itt kis kitérőt tettem a Szent Borbála bányásztemplomhoz (az illető hölgy a bányászok védőszentje), aztán ösvényre térve a fák között leereszkedtem a múzeum épületéhez. A Bányászati Múzeumnak nincs állandó nyitvatartása, csak bejelentkezéssel látogatható, amit most elmulasztottam, viszont nyitva találtam az udvari kaput, és nagyon csábító volt, hogy átsétálva rajta megnézzem a benn kiállított dolgokat. Nem is tudtam ellenállni, hangosan köszöngetve beléptem az udvarra. Mivel senki sem jött elő a házból, szépen, akkurátusan megnéztem mindent.

A legnagyobb kiállított tárgy a bányavasút egyik villamos mozdonya volt, az alacsony, de hosszú mozdony a tárnákban húzta a csilléket, mögötte egy kicsit zömökebb dieselmozdony állt magában egy síndarabon. Persze a kivitelén látszott, hogy ez is a bányában dolgozott. Mellettük egy kis tető alatt fehérre festett kocsi álldogált, nagy vörös kereszttel az oldalán. Ez talán mentőkocsi lehetett, a sérülteket szállíthatták ebben a felszínre.

De voltak itt különböző csillék is, meg egy kézi hajtású járgány, amellyel szintén a síneken gurulhattak egykoron a bányászok. Egy nyitott oldalú fészer teteje alatt további érdekességek voltak kiállítva: itt fedeztem fel a régi Homokvasút villamos mozdonyának egy áramszedőjét, de voltak itt szakítás- és törésmérő berendezések (gondolom a bányákban használt támaszok és tartók tesztelésére szolgáltak), de függesztett kötélpályán futó csillékből is ki volt állítva kettő. Szóval mérnökemberként elvoltam itt magamban, mint a befőtt.

Csak negyed tíz után fejeztem be a nézelődést és ballagtam el a ház sarkán álló tájékoztató tábláig. A mobiltelefonommal gyorsan beléptem a Bányászkör honlapján a fiókomba, jelentkeztem a mostani túrára, vagyis a Borókás-táró körre, a túra módra bökve kiválasztottam a díjazásnál a befutóérmet (az 1800 Ft-os részvételi díjat már korábban átutaltam a szervező Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület számlájára), ezután már csak a „Jelentkezés a túrára” szövegre kellett nyomnom és az applikáció már kérte is az első QR-kódot. A tájékoztató táblán lévő kódot beolvasva tudomásul vette a rendszer, hogy megkezdtem a túrát és kiírta a következő két ellenőrzőpont helyét – azért kettőt, mert két irányba is elindulhattam a körön. Mivel most is az itiner szerinti bejárási irányt választottam, tehát akkor irány a község feletti Pollus-hegy kilátópontja!

A fentiekből látszik, hogy lennie kell a mobiltelefonunkon QR-kód olvasó applikációnak, ezen kívül nagyon hasznos, ha van valamilyen természetjáró tájékozódási alkalmazás is, én a Locus Map ingyenes verzióját használom már évek óta. Így a túra honlapjáról letölthetjük még otthon a követendő trekket (nyomvonalat), amelyet aztán a Locussal megnyitva útközben amolyan Ariadné fonalaként végigvezet bennünket az amúgy jelzetlen útvonalon! Na, de elég a dumából, már fél tíz felé jár az idő, belefogok hát a túrába, mert még rám esteledik!

A múzeum melletti rétről egy gyalogúton léptem be a fák közé, aztán pár perc múlva jobbról alám fordult a hajdani Homokvasút nyomvonala. A Homokvasút is egy különleges látnivaló lenne, ha nem számolták volna fel az itteni bányaüzemek bezárása után az 1980-as években! A villamosított keskenynyomtávú vasutat még hatvan évvel korábban kezdték építeni és annak a homoknak a szállítására szolgált, amellyel a már felhagyott szénbányákat betömedékelték, így elkerülve a tárnákban az omlásveszélyt. A homokot Dorog mellett, a mostani Palatinus-tó medrében bányászták, tulajdonképpen a helybeliek által közkedvelt tó maga a homokbánya. A vasút teljes hossza 13 kilométer volt és a vonatok naponta akár 700 köbméter homokot is szállíthattak! Tervezték, hogy a budapesti Gyermekvasúthoz hasonlóan hasznosítanák a későbbiek folyamán, de aztán inkább teljesen felszámolták, mostanra már nyoma sem maradt.

Úgy baktattam végig az erdei út nyiladékában, hogy semmit, még egy árva síncsavart sem vettem észre a földön! Egy ideig a fák lombkoronáinak alagútjában vezetett a hajdani pályatest, aztán elértem a kilátópontokat. Alattam terült el Csolnok, szemben ismét feltűntek a Kálvária-hegyen a kőkeresztek. Családi házak kertjei mögött kanyarodott ívesen a vasúti nyomvonal, itt még a régi, betonlapokkal kirakott esőelvezető csatornát is meghagyták egy darabon, kis hidak vezettek át rajta a kertkapukhoz. Tíz óra felé értem ki a főútra pont a Csolnok felső buszmegálló mellett, ahol reggel leszálltam a helyközi járatról.

A telefonomon lévő trekk szerint most lefelé kellett volna indulnom az út hajtűkanyarjain keresztül, de én tettem egy kitérőt a Homokvasút hajdani nyomvonalán a még meglévő alagútjához. Talán kétszáz lépés után már meg is pillantottam a bevágásba beszaladó pályatest végét lezáró kőfalon az íves bejáratot. Sajnos, be volt falazva, a rajta lévő ajtó pedig le volt zárva egy rozsdás lakattal. Egy boltból kidobott jégkrémes hűtőláda árválkodott az ajtó előtt, kicsit elgondolkodtam azon, ha valaki idáig elcipelte, akkor miért nem vitte már tovább egy hulladékgyűjtő telepre? Na mindegy, megszoktam már, hogy nem ad az élet választ minden kérdésemre.

A Homokvasútra még egy pillanatra visszatérve: ha szeretnétek egy pár perces filmet látni róla, akkor a Youtube-on találtok egy részletet Az öreg bánya titka című ifjúsági filmsorozatból, amelyben a Homokvasút az egyik főszereplő. De kis méretben itt alább is megtekinthetitek.

A túra nyomvonalára visszatérve leereszkedtem a hajtűkanyarokon keresztül Csolnok határába, majd a Diófa utcán gyorsan magam mögött hagytam a házakat. Egy kis völgyben kapaszkodtam fel a Pollus-hegy fennsíkjára és értem el a hajdani V-ös akna helyét. Az itinerben lévő régi fényképen még álltak itt az épületek és a bányatorony, mostanra már nyoma sem maradt ezeknek a rekultivált területen! Felballagva a lapos dombhát tetejére közbepillantottam. Szép volt a Pilis gerincére nyíló panoráma, még a távoli Esztergomi Bazilika is feltűnt a Fehér-hegy és a Liget-hegy közötti nyergen áttekintve. Körbefényképeztem a kilátást, aztán megkerestem a QR-kódot és bejelentkeztem innen is.

A vízmű telephelyén álló furcsa, szinte láb nélküli víztorony fémtartálya mellett elsorjázva lassan eltűnt alólam az út, alig látható, a térdig érő fűtengerben gyengén kitaposott gyalogút maradt csak alattam. A kezemben lévő telefonon a trekket nézegetve és közben az el-eltűnő nyomokat keresgetve ereszkedtem le a dombhátról egy, az oldalában kanyargó murvás földútra. Ezen kerültem meg a Pollus-hegy keleti oldalát és fordultam vissza Csolnok felé. A trekket figyelgetve a földutak elágazásában balra tértem, a legkevésbé kijárt keréknyomokra, majd onnan ismét ösvényre. A domb peremén kanyargó gyalogútról szép volt a kilátás Csolnokra, aztán le is ereszkedtem újra a faluba.

Most a Dági utcán indultam kifelé a településről, útba ejtve a XII/a akna telephelyét. Itt még állnak az épületek, csak éppen egy magas kerítés mögött rejtőznek, nem sokat lehet látni belőlük. Furcsa útjelző nyilak mellett hagytam magam mögött most Csolnok házait, ezekből megtudtam, hogy bár a Déli sark 15.300 km innen, de a községháza (Rathaus) például csupán 1,3 km távolságra van, aztán egy gyaloghídon kereszteztem a Janza-patakot. Az erecskét követő nyár- és fűzfasor, meg egy már barnára száradt napraforgótábla közötti keréknyomokon ballagtam végig a patakon átvezető közúti hídig, majd az onnan alám forduló úton indultam tovább.

Ezen a nagyon kopott, pár helyen már szinte széttöredezett aszfaltozású úton kapaszkodtam fel az erdős Kecske-hegyre, a volt IX-es akna és munkatábor emlékhelyére. Itt sem maradt semmi sem a bányából, sem pedig az egyik magyar Gulág barakkjaiból. 1952 és 1956 között működött itt a munkatábor, fénykorában (vagy inkább árnyékkorában?) ezernél is több politikai elítélt dolgozott együtt a bányászokkal. Elolvastam a tájékoztató táblát, megnéztem alaposan az üveglap alatti makettet a bánya és a tábor épületeiről, aztán az itteni QR-kód beolvasása után az egyik asztalhoz letelepedve tartottam egy hosszabb pihenőt, mivel itt már nagyjából a túra felénél járhattam.

Visszaereszkedve a domb aljára most átballagtam a Janza-patak feletti hídon és kifordultam a keskeny aszfaltútra. Nyugat felé indulva rajta végigballagtam a Magos-hegy lábainál futó úton egészen addig, ahol a trekk szerint jobbra, keréknyomokra kellett térnem, közben láttam, hogy a hegy peremén egy siklóernyős készülődik a rajthoz. Az itiner szerint a letérésnél álltak valaha a túrának nevet adó Borókási-táró épületei és itt nyílt az akna is, de a rekultiváció ezen a helyen is eltüntetett mindent, én legalábbis nyomát sem találtam a valaha volt tárnának!

Nem direktben, csak oldalazva kezdődött a Magos-hegyre felvezető emelkedő, egyre kevésbé kijárt keréknyomokra, később ösvényekre térve kapaszkodtam folyamatosan, itt is jó hasznát vettem az ösvények elágazásaiban a telefonomon lévő trekknek! Végül ráfordultam a hegyoldalban szintező ösvényre és elindultam rajta visszafelé, Csolnok irányába. A jól kitaposott gyalogút egy pár lépésnyi széles, mesterségesnek tűnő teraszon vezetett végig, meg mertem volna esküdni arra, hogy itt is vasúti pálya, vagy legalábbis egy széles út volt valaha, de ennek semmi nyomát sem láttam. A kilátás azonban pazar volt a hegyoldalból, hol azt nézegettem, hogy pedig a fejem felett köröző siklóernyőst figyelgettem.

Az első kertek után már keréknyomok vezettek a hegyoldalban, ezeken érkeztem meg a temető főkapuja elé. Itt is beolvastam az egyik villanyoszlopon fellelt QR-kódot, aztán megkerestem a temetőben a bányászemlékművet. Nos, nem szokásom a minősítgetés, de az emlékmű két egymás mellett álló és egymásnak lazán kezet nyújtó fiatal, félmeztelen férfialakja – bevallom őszintén – egyáltalán nem bányászokra emlékeztetett engem, hanem valami teljesen másra, de biztosan bennem van a hiba.

A temető után az Annavölgyi utcán kapaszkodva értem el a faluvégi, éppen épülgető lakóparkot, de innen is tettem egy kitérőt, méghozzá most a kálváriára, ugyanis onnan – és ezt tapasztalatból mondom – csodaszép kilátás nyílik a községre és a környezetére! Ezért aztán a kápolna érintésével, aztán a stációkat követve felkaptattam a hegyoromra és a keresztektől most is megbámultam a kilátást. Mindenkinek javaslom ezt a kitérőt!

A túra nyomvonalára visszatérve egy mezei földúton ballagtam tovább, előttem emelkedett a környék legmagasabb hegyének, a 455 méter magas Nagy-Getének az oldala. Egy erdősávot elérve fordult alám ismét a Homokvasút nyomvonala, egy darabig ezen ballagtam a fák között, aztán kitérőt tettem a volt Auguszta-akna emlékkövéhez. Egy kaszáló peremén álló, kissé megviselt faháztól (neve szerint Hotel Trófeától) induló ösvényen, a „szálloda” pottyantós budija mellett eloldalazva érkeztem meg a dzsindzsás erdőben az akna emlékkövéhez, és olvastam be az itteni QR-kódot.

Innen már gyorsan visszaértem a Csolnoki Bányászati Múzeumhoz, csak újra rá kellett térnem a Homokvasút nyomvonalára, közben átballagtam a Szent Borbála utca hídja alatt, ez állt már a kisvasút fennállása alatt is. A múzeumnál ismét beolvasva a QR-kódot a rendszer közölte, hogy sikeresen teljesítettem a túrát, így nem maradt más dolgom, mint elballagni Csolnok központjába a Schmidt cukrászdához, hogy átvehessem a teljesítésért járó bronz téglácskát, az otthon épülő kis bányatáró ötödik elemét.

Ekkor már három óra felé ballagott az idő, de volt még negyedórám a Dorogra induló buszig, ezért vettem még egy édesen kesernyés tonikot, ezzel aztán kiülve a cuki előtti egyik napernyős asztalhoz sziesztáztam egyet. A főútra kisétálva a községháza mellett alaposan megnéztem a mostanában egyre divatosabbá váló „könyvmegálló” felhozatalát, de komolyan nem mélyedhettem bele az olvasásba, hiszen jött a buszom, amellyel tíz perc múlva már Dorogon voltam. Végül délután öt felé érkeztem haza erről a rövid túráról.