Figyelem! Az első kéktúra bejárásom túraleírásainak elkészítése óta már tíz, sőt sokszor még annál is több év eltelt, azóta az Országos Kéktúra útvonala, az útvonal környezete, a pecsételőpontok és a jelzések felfestésének minősége számtalan helyen megváltozhattak! Csak a hangulatuk miatt hagytam meg ezeket az öreg túraleírásokat, ezek alapján már senki se induljon el túrára! Frissebb leírásokért kérlek nézd meg a második Országos Kéktúra bejárásom leírásait, vagy ahol már jártam, a harmadik Országos Kéktúra bejárásom leírásait. Azonban azok sem naprakészek, már azok megírása óta is történhettek/történtek változások az Országos Kéktúra útvonalán és környezetén!



66. túra
Füzér - Hollóháza
2006. augusztus 21.

Tehát augusztus 21.-én reggel vágtunk neki az utolsó kéktúra szakaszunknak: a Füzér és Hollóháza közötti körülbelül 14 kilométeres távnak. A reggel hatórás busszal átzötykölődtünk Hollóházáról a szomszédos Füzérre, így aztán fél hétkor már a füzéri buszfordulóban készülődtünk a túrához. Nem tudtuk, milyen nehéz lesz a Nagy-Milicre felkapaszkodni, ezért nem is molyoltunk túl sokáig, felkaptuk a hátizsákokat és útnak indultunk. Szerencsére a füzéri stempliket már beszereztük két nappal korábban, ezért nem kellett a kocsma nyitását megvárni.

Elindultunk a falu utcáin és rátértünk a vár pakolójába vezető, folyamatosan emelkedő keskeny aszfaltútra. Az út nyugat felől kerülte meg a Várhegyet, negyedórás kapaszkodással értünk fel az autóparkolóhoz. Az aszfaltozott térségből több ösvény is indult hegynek felfelé, aztán végül csak megtaláltuk a megfelelőt: a kék sáv jelek a parkoló közepén túlról indultak el felfelé a Szántó-hegy oldalában. Néhány perces kapaszkodással elértük a Vár-forrást, a magas kőfal tövében szerényen csordogált a kifolyón a forrásvíz.

Füzér vára alulról, a parkolóba vezető aszfaltútról nézve
Füzér vára alulról, a parkolóba vezető aszfaltútról nézve

Mivel megfelelő mennyiségű vízkészlettel rendelkeztünk, megállás nélkül kapaszkodtunk tovább felfelé a hegyoldalban. Körülbelül húszperces menettel értük el egyre felfelé haladva a hegygerincen futó földutat. Ráfordultunk a jelzéseket követve és örültünk, hogy véget ért az emelkedő. Csak néhány métert haladtunk azonban rajta, a kék sáv jelzések jobbra letértek a gerincútról, és most már a Magas-hegy keleti oldalán haladtunk tovább szintezve egy kényelmesen járható ösvényen.

Néhány perc múlva a hegyoldal egy kopárabb részére értünk, innen szép kilátás nyílt délkelet felé, Pusztafalu völgyére és a mögötte álló Bába-hegyre. Itt le is ültünk egy pár percre, mert bizony megerőltető volt Füzérről idáig felkapaszkodni! De mivel mielőbb szerettük volna ezt a szakaszt befejezni - hiszen a lányom is Hollóházán várt bennünket -, ezért aztán gyorsan összekaptuk magunkat és pár perces pihenő után már továbbindultunk.

Kilátás Pusztafalu völgyére és a Bába-hegyre
Kilátás Pusztafalu völgyére és a Bába-hegyre

Egy darabig még kényelmesen szinteztünk a hegyoldalban, aztán az ösvény északnyugatnak fordult és beszaladt a Magas-hegy és a Bükkfás-hegy közötti keskeny, szurdokszerű, ekkor a kora reggeli órákban még félhomályos völgybe. A völgytalp egyre feljebb kapaszkodott a csak enyhén emelkedő utunk mellé, aztán amikor felért mellénk, az ösvényünk egy kis hídon keresztezte azt, és a völgy jobb oldalán haladt tovább. Újra kezdődött az erős emelkedő, most már a völgy alján csordogáló patakot követtük egyre feljebb kapaszkodva.

A kaptató csak akkor enyhült meg, amikor elértük a Csataréti erdészház előtti földutat. Ezen sem haladtunk sokáig, az út egy balkanyarjában a jelek jobbra letértek, és a fák között már meg is pillantottuk az elhagyottan álló vadászházat. Leültünk pár percre a vadászház teraszán a padokra, mert a térképről tudtuk, hogy itt kezdődik a Nagy-Milicre vezető emelkedő java: a meredek kapaszkodás a Nyársasokon keresztül a csúcsig.

A Csataréti vadászház
A Csataréti vadászház

Nem is tévedtünk, most következett ugyanis utunk legmeredekebb emelkedője! Bizony meg is álltunk néha egy-két percre kifújni magunkat, pedig nem is cipeltünk nehéz hátizsákokat! A Kakas-bérc gerincét elérve úgy tűnt, a meredek emelkedés megszűnik, de csak néhány percre enyhült meg, utána talán még meredekebben folytatódott a most már köves, sziklás, de erdős hegyoldalban.

Néhány perc múlva egy ösvény nyílt jobb felé, úgy tűnt, elhagyja az erdőt és kifut a kopár, sziklás hegyoldalra. Elindultunk rajta, és ahogy elhagytuk a szélső fákat, csodálatos panoráma tárult a szemünk elé! Innen, a Nagy-Milic csúcsának a közeléből szinte belátható volt az egész Hegyköz! Messze alattunk még a füzéri vár és a Várhegy is feltűnt, tövében beláthattunk a falu utcáira is. Jól látható volt még a buszforduló is, ahonnan nem is olyan régen elindultunk erre a túrára!

Kilátás a Nyársasok oldalából
Kilátás a Nyársasok oldalából

Itt tényleg muszáj volt néhány percre leülni és elgyönyörködni a kilátásban! Meg is reggeliztünk, és csak utána indultunk tovább. A kék sáv jelzés ösvényére visszatérve tovább folytatódott a meredek kapaszkodás, de lassan megenyhült az emelkedő és elértük a hegygerincen - a magyar-szlovák határon - futó Határnyiladékot. Ezen indultunk tovább és hamarosan meg is érkeztünk a Nagy-Milic tetején lévő kis tisztásra. Szinte azonnal megpillantottuk az Országzászlótartó vasbeton oszlopát, nagyon lehangoló volt az össze-vissza festett-sprézett emlékoszlop.

Leültünk egy pár percre a két nyiladék találkozásánál fekvő kis tisztáson, aztán indultunk tovább, egyrészt mert innen semmilyen kilátás nem nyílik, másrészt mert jó nagy pihenőt tartottunk nem sokkal korábban, a Nyársasoknál lévő kilátóponton. Innen már sokkal könnyebb utunk volt: végighullámvasutaztunk a gerinc egy szakaszán, aztán azt elhagyva rátértünk arra jó állapotú földútra, ami kanyarogva, enyhe lejtéssel levezetett bennünket a Hollóházáról László-tanyáig futó keskeny, az erdőben kanyargó aszfaltútra.

Elértük a magyar-szlovák határt
Elértük a magyar-szlovák határt
Emlékoszlop a Nagy-Milic csúcsán
Emlékoszlop a Nagy-Milic csúcsán

Bal felé indultunk el az úton és az enyhe lejtőn hamarosan elértük a Bodó-rét szélét. Kéktúrás igazolófüzeteink szerint itt, a Panoráma büfében kellett beütnünk az utolsó előtti pecséteket a füzeteinkbe. Nem kellett sokáig keresnünk a büfé épületét, jó nagy reklámtábla jelezte a letérést a meredek sátortetős, alpesi stílusú házhoz. A kapujában visszafordulva megértettük, miért kapta azt a nevet, hogy Panoráma: a tisztáson végigtekintve szép kilátás nyílt az erdő felett egy széles völgyre és az ott elterülő nagyvárosra, ami szerintünk Kassa lehetett, bár ez a rész már sem a kéktúrás könyvünkben, sem a Zemplén-térképünkön nem szerepelt.

A büfé zárva volt (ünnep utáni hétfőn jártunk arra), de a kertben az egyik asztalra ki volt téve mindkét kéktúrás bélyegző: Bodó-rét, és a László-tanya feliratú is! Természetesen mindkettőt beütöttük mindkét igazolófüzetbe! Ha már lúd, akkor legyen kövér! Kicsit üldögéltünk még a padokon, ettünk, ittunk egy keveset, utána indultunk csak tovább.

Kilátás a Panoráma büfé kapujától
Kilátás a Panoráma büfé kapujától

Átvágtunk a réten az aszfaltúton haladva, közben megcsodáltuk az út szélén álló víkendházakat, lakóházakat. Leginkább a büfé épülete mellett álló kikerics-sárga, tornyocskás-manzárdtetős épület késztetett megállásra bennünket, annyira kirítt a környezetéből! Egy darabig az úton haladtunk, aztán a nagy íves kanyar után letértünk jobbra egy, az úttal párhuzamosan haladó ösvényre. Kellemes volt a séta az enyhén lejtő kis gyalogúton, ami egy ideig követte az országutat, aztán rövidítve levágva annak a hajtűkanyarját.

Egy rét szélén értük el ismét az aszfaltutat, de csak pár lépést haladtunk rajta, amikor újra le kellett térnünk róla bal felé, egy távvezeték nyiladékába. Mind a kéktúrás könyv térképe, mind a Zemplén-térkép pontosan jelezte ezt a helyet, a valóságban azonban nem találtunk semmilyen, a nyiladékban induló ösvényt, utat. Egy darabon elkutyagoltunk jobbra is, meg balra is az aszfaltúton, de arra sem találtunk jelzéseket. Újra visszatértünk a távvezetékhez, és ekkor már felfedeztünk egy éppen csak látható csapást a gazos, lassan bebokrosodó nyiladékban.

Elindultunk rajta és ahogy elhaladtunk az első távvezeték oszlop mellett, észrevettük rajta a kék sáv jelzést (nem az út felé nézett). Követtük a csapást, de elég nehezen tudtunk csak haladni a szúrós, tövises bokrok között, ráadásul a kivágott fák arasznyi tönkjei is szinte láthatatlanul bújtak meg az aljnövényzetben. Miután egyszer-kétszer majdnem orra estünk bennük, a csapás lassan a nyiladék jobb felére oldalazott és betért az erdőbe, ahol egy már viszonylag jól járható ösvénnyé alakult. A nyiladékkal párhuzamosan haladva értük el a völgyet, és a keresztező keréknyomokat.

Más út nem lévén rátértünk ezekre, aztán meg is lett a jutalmunk: itt-ott a későbbiekben már felbukkant egy-egy kóbor kék sáv jelzés. Átvágtunk a Dög-tér és a Sarjános-rét ligetes mezőin, így érkeztünk el a korábban már említett távvezeték derékszögű jobb kanyarjához. Itt láttuk az utolsó jelzést, aztán a keréknyomok között elkevertünk. A mi utunk lassan nyugati irányt vett fel, pedig dél felé kellett volna haladnunk, és egy kanyar után feltűntek Hollóháza szélső házai. Ekkor már minden mindegy alapon tovább követtük a nyomokat és a temető mellett értük el a falu északi végét.

Bár nem az Országos Kéktúra útvonalán, de megérkeztünk Hollóházára!
Bár nem az Országos Kéktúra útvonalán, de megérkeztünk Hollóházára!

Megindultunk lefelé az első utcán, így érkeztünk el néhány perc alatt az autóbusz fordulóban álló kéktúrás emlékműhöz. Mivel úgy terveztük, ide csak a legvégén térünk vissza, a pecsételés után, meg aztán nem is kéktúra útján értük el a falut, továbbindultunk lefelé a főutcán az innen még jó kilométerre lévő porcelángyár felé. Tízperces sétával meg is érkeztünk, aztán a portán elkértük a kéktúrás bélyegzőt és beütöttük az igazolófüzetekbe az utolsó hiányzó stempliket is. Befejeztük hát az Országos Kéktúrát!

Egymásra néztünk Gáborral, de nem éreztünk semmi különöset! Úgy beszéltük meg még korábban a lányommal, hogy ő is kijön a kéktúra emlékműhöz, amikor megérkezünk a faluba, hozza a hűtött pezsgőt és készít ott rólunk néhány felvételt. Éhesek voltunk (még nem ebédeltünk) és fáradtak. Megindultunk szótlanul a kemping felé.

Megebédeltünk hármasban a szállásunkon és gyorsan összepakoltunk. Elbúcsúztunk a háziaktól, aztán már az autóban ülve tértünk vissza az emlékműhöz. Így, hogy kissé kipihentük magunkat, már magasra hágott a jókedvünk, durrant a (kölyök)pezsgő, kattant a fényképezőgép, mi pedig boldogan öleltük át egymást az emlékmű talapzatán ülve. Itt és most éreztük csak át, hogy a végére értünk ennek a több mint 1100 kilométer hosszú, hazánkat átszelő vándorútnak! Valamennyi szakaszát együtt teljesítettük, közösen éltük át a nehézségeket, a megpróbáltatásokat és a szép pillanatokat is. Jó volt ez így, az pedig még tetézte az örömünket, hogy a lányom is jelen lehetett ebben a pillanatban, ő is együtt örült velünk!

Befejeztük az Országos Kéktúrát!
Befejeztük az Országos Kéktúrát!


-hörpölin-



  View My Stats