UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. június 4.
Zalalövő, vasútállomás - Kustánszeg

Alig négy hét telt el az őrségi túrám befejezése után, de már nekiláttam a készülődésnek a következőhöz. Úgy gondoltam, hogy tájegységenként járom majd végig a Dél-dunántúli Kéktúrát, de a soron következő kistáj, a Göcsej mindössze két túranapot igényelt volna, ha viszont hozzácsapom az utána következőt, a teljes Zalai-dombságot is, akkor viszont egy hétre lett volna szükségem a teljesítéséhez. Így aztán úgy döntöttem, hogy a Zalai-dombságot megosztom: most csak Palinig megyek el, ahonnan könnyen eljuthatok Nagykanizsára, a többit pedig hozzácsapom majd a következő, előreláthatólag júliusi túrámhoz.

Június 4-én indultam végül el az ötnaposra tervezett menetre, egy szerdai napon. Kora reggel lezötykölődtem busszal a Kelenföldi pályaudvarra, jegyet vettem a 6:37-kor Szombathelyre induló gyorsra, aminek közvetlen kocsijai voltak Zalaegerszegre is, ahol viszont volt egy gyors csatlakozásom Zalalövőre. Menetrend szerint tizenegyre már meg is kellett érkeznem oda, így aztán egy nagyobb etapot tervezhettem arra a napra is, egészen Kustánszegig. A kiírás szerint mindössze 15,5 km a táv Zalalövőtől mérve, de öt éve rengeteget szenvedtem azon a szakaszon a dzsindzsás, benőtt ösvényeken, egyszer alaposan el is kevertem, szóval tartottam egy kicsit attól, hogy csak késő délután fogok majd megérkezni a kustánszegi kempingbe.

A szombathelyi gyors jó tempóban rótta a kilométereket, de Herend mellett több mint egy órát kellett várakoznunk, mert valaki a mozdony elé feküdt a sínekre! Szerencsére itt egy lassújel miatt eléggé visszavettünk a tempóból, így a vonatvezető egy hirtelen vészfékezéssel meg tudott állni előtte! Persze ki kellett hívni a mentőket, rendőrséget, jegyzőkönyvet kellett felvenni, csak akkor indultunk tovább, amikorra már Bobán kellett volna lennünk, ahol különválasztják a Szombathelyre és Zalaegerszegre menő kocsikat. A továbbindulás után a vonatvezető próbált valamicskét lefaragni a késésből, szinte mindenhol maximális sebességgel vitte a vonatot, Bobán is szétkapták seperc alatt a kocsirendezők a szerelvényt, de így is több mint órányi késéssel érkeztünk Zalaegerszegre.

Menetrend szerint lett volna fél órám a zalalövői vonat indulásáig, most viszont fél órával a csatlakozás indulása után érünk majd Zalaegerszegre, az odahaza kinyomtatott menetrendet nézegetve pedig láttam, a következő vonat csak valamikor délután megy majd Zalalövő felé! Szerencsére a MÁV a „csatlakozást” komolyan gondolta, és visszafogták addig, amíg a mi vonatunk be nem ért az állomásra. Így aztán sikeresen meglett a csatlakozásom is, ami azonnal indult, miután mi, páran budapesti utasok felugrottunk a mindössze egyetlen Bzmot motorkocsiból álló vonatra. Ennek a vezetője is igyekezett lefaragni az időhátrányból, így mindössze fél óra késéssel, fél tizenkettőre már Zalalövőre érkeztem. Gyorsan pecsételtem az állomásfőnöki irodában, mert a pénztár már évek óta zárva van, aztán egy padon gyorsan összekészülődtem és belevágtam az ötnaposra tervezett túrába.

Csak egy pillanatra álltam meg az állomás melletti márványoszlopnál, ami a város történetét meséli el képekben a római kortól napjainkig, aztán végigtalpaltam az állomás bekötőútján a 86-os főút városon átvezető szakaszáig. A főút járdáján indultam tovább, kereszteztem a vasúti síneket és a Zalát, itt érkeztek meg jobbról a kék sáv jelzések Zalalövő Pörgölin nevű városrészéből az aszfaltos Bajcsy-Zsilinszky utcán. A felfestett jelzések aztán a 86-os út szélén indultak tovább, itt már a megszűnő járda helyett az út mellett vezető kerékpárúton.

Emlékoszlop a zalalövői vasútállomás előtt
Emlékoszlop a zalalövői vasútállomás előtt


Az oszlop egy részlete közelről: a Honfoglalás
Az oszlop egy részlete közelről: a Honfoglalás

Kapaszkodó kezdődött fel a dombok közé, a széles aszfaltos főút először csak úgy egyenesen nekiindult a domboldalnak, aztán ahogy egyre meredekebbre váltott az emelkedő, szerpentinezni kezdett az erdőt elérve. Itt kellett letérni az útról balra, egy autóparkolóba, ahonnan pedig egy ösvényre fordítottak a felfestett jelzések. Keskeny erdei úton kapaszkodtam egyre feljebb a fák között, aztán néhány perc múlva ismét elértem a főutat. Tulajdonképpen csak levágtam a gyalogúton az egyik hajtűkanyarját.

A forgalmas út bal szélén indultam tovább az emelkedőn, egészen az útpadkán haladva, mert velem szemben konvojokban rodeóztak lefelé a szerpentinkanyarokban a kamionok. Eléggé veszélyes szakasza volt ez a túrámnak, nem véletlen, hogy a Kéktúra Szakbizottság úgy döntött 2013 decemberében, hogy át kell innen helyezni a kéktúra útvonalát! Mint később kiderült, én lehettem az egyik legutolsó kéktúrázó, aki ezen az útvonalon járta be ezt a szakaszt, ugyanis június végén megjelent a hír a természetjáró szövetség honlapján, hogy a jelzések átfestése megtörtént, és most egy zömében erdei úton kapaszkodik fel a kéktúra a hegyre!

Óriási a kamionforgalom a 86-os úton, ezért kellett áthelyezni innen a kéktúra útvonalát
Óriási a kamionforgalom a 86-os úton, ezért kellett áthelyezni innen a kéktúra útvonalát

Az erdőt elhagyva hamarosan elértem a Nagyfernekág faluba vezető útelágazást, erre ráfordulva folytattam a kapaszkodást. A Dedesi vendégház épülete mellett értem el a települést, és folytattam az utam a falu egyetlen utcáján. Az aszfaltos utca derékszögű jobbkanyarjában a házak közötti átjárón kiballagtam a mezők szélére, megcsodálni a kilátást. Erre a pontra még az első bejárásomkor figyeltem fel, amikor az ellenkező irányból érkezve könnyen észrevettem a kertek közötti átjárást. Most kissé párás volt a kilátás, de jól lehetett látni a völgyben Zalalövő házait, a távolban még a Kőszegi-hegység körvonala is felsejlett. Valószínűleg most látom a túrámon utoljára, hiszen később a göcseji dombok már elzárják a rálátást, így aztán alaposan megnéztem a távoli hegyvonulatot. Onnan indultam április elején, és azóta már több mint 170 kilométert jöttem a Dél-dunántúli Kéktúra útvonalán!

Rövid nézelődés után visszatértem a falu utcájára és végigballagtam a dombgerincen vezető hosszú aszfaltcsíkon. A favázas harangláb után lassan elértem az utolsó házakat, és a dombgerinc végét is. Zártkertek között kezdtem meg az ereszkedést, aztán a szőlőket elhagyva egy kaszálón lejtettek tovább a keréknyomok. Néhány perces menettel elértem a völgyet, itt jobbra indítottak tovább a jelzések egy sáros földúton. Pár lépés után balra kunkorodott az út, és befordult a Metringes vizenyős völgyébe. A földút alig járt keréknyomokká alakult itt, ami egyre beljebb vezetett a füves, sásos völgytalpon. Tócsákat, dagonyákat kerülgettem, elhaladtam egy magasles alatt, aztán a hosszú rét végén beléptem az erdőbe.

Kilátás Nagyfernekág széléről a Kőszegi-hegységre
Kilátás Nagyfernekág széléről a párába vesző Kőszegi-hegységre


Nagyfernekág főutcáján
Nagyfernekág főutcáján


A Metringes sásos, vizenyős völgyében
A Metringes sásos, vizenyős völgyében

Húzós kaptató kezdődött, ami aztán kitartott egészen addig, amíg elértem a Nagyhegy gerincét. A gyalogút beletorkollott egy erdőgazdasági gépek által feltúrt erdei útba – ezt az útvillát elvétettem az első bejárásomon, és egy teljesen más úton ereszkedtem le akkor a Metringes völgyébe –, ezen indultam tovább a sokszor méter mély, vízzel teli keréknyomok között sasszézgatva. Szerencsére ez a szakasz csak pár száz lépés hosszú volt, néhány perc után az út minősége javulni kezdett, amint elértem a nagyhegyi zártkerteket. Végigbandukoltam a ritkásan álló házak és a megművelt kertek között, aztán ahogy alám fordult jobbról egy széles, murvás erdőgazdasági út, letelepedtem egy füves foltra megtartani az első pihenőmet, hiszen már jó két órája indultam a vasútállomásról.

Rövid szünet után továbbindulva egy jól járható szakasz következett: először több mint fél órát gyalogoltam a két oldalán árkolt, kavicsos erdei úton, közben néhány személygépkocsi megelőzött, illetve szembe is jött velem, aztán amikor ez belefutott egy keskeny erdei aszfaltútba, akkor azon indultam tovább. Az erdőgazdasági aszfaltúton is mehettem vagy két kilométert, közben elhaladtam egy erdei rakodó mellett, ahol egy hatalmas országúti kamion vesztegelt megrakottan: több mint tízméteres, méternyi átmérőjű bükkök sorjártak glédában a pótkocsiján. Továbbmenve egy üres kamion érkezett szemből, előle kénytelen voltam letérni a padkára, mert teljes szélességében elfoglalta a keskeny aszfaltutat. Csak akkor tértem le róla, amikor az leereszkedett a dombok közül a Keresztúri-patak völgyébe.

Murvás erdei úton
Murvás erdei úton

Itt megint egy olyan szakaszhoz érkeztem, ami eléggé megszívatott az első bejárásomon: a patakon átkelve fel kellett kapaszkodnom egy gerincre, ahol öt éve szinte járhatatlan, dzsindzsás utakon kellett haladnom, később pedig visszaereszkednem a patakvölgybe. Most azonban kellemesen csalódtam: jól kitaposott, könnyen járható keréknyomok szaladtak fel a gerincre, itt is jó tempóban haladhattam. Egy helyütt a jelzések elhagyták az utat, és vele párhuzamosan vezettek néhány száz méteren keresztül a fák között, de ez csak azért volt, mert új nyomra terelődhetett néhány éve az út, a régit pedig (ahol a jelzések fel voltak festve) lassan már visszafoglalja magának az erdő.

Egy kaszáló mellett kellett letérnem erről a gerincútról, és keveset használt keréknyomokon visszaereszkedni a Keresztúri-patak völgyébe. De itt is aránylag jól tudtam haladni, pedig meg kellett küzdenem az úton keresztben fekvő faágakkal és a dagonyákkal is. A völgytalpra leereszkedve sásos, szittyós rét szélére értem ki, itt a jelzések az erdőszélen vezettek egészen azokig a keréknyomokig, amiken fel lehetett kapaszkodni a következő dombra. Széles, füves nyiladékon kaptattam fel a dombhátra, fenn, egy kaszáló szélén balra, északkelet felé tereltek tovább a kék sáv jelzések, aztán egy nagy jobbkanyarral szinte visszafordítottak délnek, egy kijártabb földútra térítve. Néhány perc alatt elértem ezen az úton az Erdeifalu kapuját.

A most jól járható út a dombgerincen
A most jól járható út a dombgerincen


Ennél a szép kaszálónál tértem le a dombgerincen futó földútról
Ennél a szép kaszálónál tértem le a dombgerincen futó földútról

Itt is letelepedtem pár percre, mert még csak négy óra felé járt az idő, és a térképem szerint már csak alig órányi járásra lehettem Kustánszegtől. Rövid pihenés után elballagtam a kapuig, rajta betekintve hatalmas, gondozott, füves udvart és házakat láttam, erdei táborként működhet a hely. De most semmi mozgolódást nem vettem észre a kerítésen belül, a kapun is fenn volt a lakat. Csak nehezen szántam rá magam a továbbindulásra, mert tudtam, itt egy nagyon nehezen járható rész következik majd, öt évvel ezelőtt eléggé meg kellett küzdenem az erdőn átvezető, benőtt, szinte járhatatlan ösvényekkel!

Azonban itt is változások voltak: Az út első szakaszát egy friss irtásfolt kerítése mentén tettem meg keréknyomokon, amik később befordulva az erdőbe sem bizonyultak nehezebben járhatónak. Azonban a térképen is jelzett volt Dukajitanya helyét elhagyva most is elértem a Csemetekert erdejének elhanyagolt ösvényeit! Volt egy pár száz lépés hosszú szakasz, ahol semmi sem változott: most is derékig ért a csalán, a susnya, meg kellett harcolni szinte minden lépésért! Néhány perces küzdelem végén kiértem az erdőből a megművelt földek mellé, itt aztán a megpróbáltatások is véget értek, mert jól kitaposott földúton indulhattam tovább. Később fenyőfa ültetvények mellett haladtam el: a különböző korú lucfenyők szabályos sorokban várták, hogy karácsony előtt kivágják őket, és aztán pár napig karácsonyfaként hasznosuljanak.

Ennyit láttam a rácsos kapun betekintve az Erdeifaluból
Ennyit láttam a rácsos kapun betekintve az Erdeifaluból


Ennyit láttam a rácsos kapun betekintve az Erdeifaluból
Benőtt erdei út a volt Dukajitanya közelében

Egy útelágazásban balra tértem, aztán pár perc múlva már el is értem a Kustánszeg előtti mezőket. Egy-két helyről szép kilátás nyílt a túlsó domboldalban elterülő falura, én pedig a víkendházak között megkezdtem az ereszkedést a Kustánszegi-tó melletti üdülőtelepre. Öt éve a Göcsej kempingben szálltam meg egy faházban, most úgy gondoltam, sátorozni fogok ott, de meglepetésemre zárva találtam most, és még csak mozgást sem láttam benn a kerítésen belül! Kissé furcsának találtam ezt, mert az indulásom előtt ellátogattam a tábor honlapjára, ami szerint az működik, és eszembe sem jutott telefonon érdeklődni a nyitva tartásáról.

Persze mindez nem okozott sok gondot, hiszen a sátrat bárhol felverhettem, de jó lett volna lemosni magamról az út porát! Végül úgy döntöttem, hogy a telepen átvezető aszfaltos úton kisétálok a tópartra, és megvacsorázom az egyik büfénél. Az első bejárásomon júliusban jártam erre, egy szombati napon, akkor nagy volt a tóparton az élet, most azonban egy teremtett lélekkel sem találkoztam, kész csoda, hogy a Nagy Ho-ho nevű, tóparti büfét nyitva találtam! Itt is csak én jelentettem a forgalmat, ugyanis délután öt óra felé én voltam az egyetlen vendége!

Kilátás a túlsó dombon fekvő Kustánszegre
Kilátás a túlsó dombon fekvő Kustánszegre

Lemálháztam a terasz egyik asztalánál, aztán kértem egy üveg hideg Borsodit és két pár virslit mustárral. Mialatt a virslim főtt, persze elbeszélgettem a büféssel és a gyér forgalomra terelődött a szó. Bizony, tényleg visszaesett a tó forgalma az utóbbi néhány évben, talán a rossz gazdasági helyzet miatt maradtak el az emberek, egy másik ok pedig az lehet, hogy a környékbeli, egyre gyarapodó számú horgásztavak egymásnak is konkurenciát jelentenek. Aztán gyorsan gallér mögé hajítottam a vacsorát és utána haza telefonáltam, hogy minden rendben van. Persze elmondtam, hogy jártam a kempinggel, és hogy úgy gondolom, inkább visszagyalogolok a falu feletti mezőkre sátort verni.

Ezt persze hallotta a tulaj is, aki erre felajánlotta, üssem fel a sátrat a büfé nagy, füves kertjében, úgysem jár errefelé senki! Körülnéztem: bár a büfé domboldalban álló telke nem volt bekerítve, de voltak olyan helyek, ahová nem lehetett belátni a tóparti útról, így aztán engedve a lustaságomnak azt válaszoltam, hogy rendben, állapodjunk meg az árban! De a büfés nem kért érte semmit, csak gondolom egy beszélgetőtársra vágyott, és mivel nekem nem volt semmi dolgom, ezt a funkciót be is töltöttem! Egyidősek voltunk, és mint később kiderült, volt sok közös témánk is. Gyorsan eltelt a délután, lassan lement a nap, ekkor feltűnt néhány horgász, akik hazafelé tartva ugrottak be a büfébe.

Együtt beszélgettük végig az estét, de kilenc óra felé azok is hazafelé indultak, én pedig az alkony utolsó fényeinél felvertem a sátramat. Bezárt a büfé is, elbúcsúztam a tulajtól, még egyszer megköszönve neki az alkalmi sátorhelyet, aztán elvackolódva a sátorban eltettem magam a következő napra.

A Kustánszegi-tó késő délután 1.
A Kustánszegi-tó késő délután 1.


A Kustánszegi-tó késő délután 2.
A Kustánszegi-tó késő délután 2.


A Nagy Ho-ho büfé épülete naplemente után
A Nagy Ho-ho büfé épülete naplemente után


-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats