UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. május 11.
Felsőszenterzsébet melletti kaszáló - Zalalövő, vasútállomás

Az éjszakát most sem úsztam meg zápor nélkül, de mire felébredtem és kinéztem a sátor ajtaján, már ismét csak változóan felhős volt az égbolt, viszont vékony köd ülte meg a kaszálót, a facsoportok szigetekként emelkedtek ki belőle. Még jóval napkelte előtt elkezdtem készülődni, ugyanis nem tudtam, mennyire gyorsan tudom megtenni a vasútállomásig vezető nagyjából húsz kilométert, bár bíztam abban, hogy az utam első felében, amikor aszfaltutakon kell mennem, némi időelőnyre tudok szert tenni. A magammal hozott ennivaló maradékából alaposan megreggeliztem, jórészt nem is hagyva mást, csak pár Balaton szeletet, amit út közben eszek majd meg energiapótló nasinak.

Hajnal a felsőszenterzsébeti kaszálón
Hajnal a felsőszenterzsébeti kaszálón

Úgy terveztem, hat óra felé indulok, és hét órát terveztem magára a túrára, így lesz még egy órám arra a vasútállomáson, hogy „utazóképes állapotba” hozzam magam, ami egy négynapos nomád túra végén bizony nem is olyan könnyű feladat! Végül fél hat felé bújtam elő a sátorból, miután mindent összepakoltam odabenn, és elcsomagoltam a hátizsákomba. Egy pillanat alatt felmértem, hogy csapdába estem: az egy szem száraz zoknim a lábamon, a cipőm is viszonylag jól kiszáradt az előző napon, de ha most végigtörtetek vagy háromszáz métert a kaszáló térdig érő vizes-harmatos füvében, fix, hogy alaposan elázik mindkettő! Még egy pár vízhólyagot nem akartam reszkírozni, ezért aztán döntöttem: mezítláb bontom le a sátrat és cuccolok ki az országútig!

Ez csupán az első pillanatban tűnt eszetlen döntésnek, ugyanis koránt sem volt hideg! A sátorból kilépve csupán az első pár lépés közben fázott a lábam, aztán megszokta a vizes fű hőmérsékletét, és már a megszokott módon tettem-vettem a sátor körül. Meg kell mondanom azonban, ilyen gyorsan bizony már régen bontottam sátrat, néhány perc alatt összecsomagoltam vizes állapotában – gondoltam, otthon majd megszárítom az erkélyen –, aztán hátamra kapva a zsákot és térdig feltűrve a nadrágom szárát kigázoltam a vizes füvön keresztül az országútig. Ott leülve a hátizsákomra, szárazra töröltem a lábaim, felhúztam a meleg és csontszáraz zoknikat és belebújtam az addig a cipőfűzőjüknél összekötött és a vállamra akasztott túracipőimbe! Hat előtt pár perccel végeztem ezzel a manőverrel, kaptam hátamra a zsákot és indultam el az utamra.

Alsószenterzsébet - Harangláb
Alsószenterzsébet - Harangláb

Próbáltam még reggel megnézni az időjárást az interneten, de nem hogy 3G hálózat, még közönséges telefon térerő sem volt a Felsőszenterzsébet melletti mezőn, így aztán lesz ami lesz alapon vágtam bele az aznapi túrámba, bízva abban, hogy minél később fog megérkezni az erős hidegfront! Úgy, ahogy elterveztem, próbáltam minél gyorsabban haladni, így aztán Felsőszenterzsébet keskeny bekötőútján gyorsan átmeneteltem Alsószenterzsébetre, aztán a falun átvágva Kerkakutas felé vettem az irányt. Itt is aszfaltúton haladhattam, alaposan ki is léptem, így aztán a Kerka-patakot ismét keresztezve – itt már jóval szélesebb volt, mint Dávidházánál előző nap reggel – és a mezőkön átvágva gyorsan értem a falut. Megállás nélkül átballagtam rajta, és csak akkor álltam meg az első pihenőre, amikor megérkeztem a Kerkakutas határában fekvő kis magántóhoz.

Az órámra pillantottam, amikor lemálháztam a tóparton: még csak fél nyolc felé járt az idő! Egészen jó tempót jöttem, mivel a térképem szerint már több mint öt kilométert megtettem reggel hat óra óta! Furcsa kis tó volt ez különben: egy szem faház állt a füvesített partján, a földút mellett, a fűbe pedig több tábla is le volt verve, amik megtiltották a területre történő belépést. Ezért aztán a gyep út felőli szélén maradtam, habár egy teremtett lelket se láttam sem a tó, sem pedig a kisház körül. Egy kis lazítás után már tovább is indultam, közben az ég felé pislogva, de az továbbra is változóan felhős volt, bár nyugat felől már sötétebb csíkok is feltűntek rajta. De az esős idő ide még nem érkezett meg.

Magántó Kerkakutas határában
Magántó Kerkakutas határában

Alig indultam tovább, amikor megcsörrent a telefonom: a feleségem hívott otthonról. Elmondta, Budapesten már zuhog az eső, fúj a viharos szél, siessek, amennyire csak bírok! Belegondolva eléggé furcsa front lehet az, amelyik korábban éri el az ország közepén fekvő fővárost, mint a nyugati határszélt, de úgy látszik, ez most észak felől érkezik. Próbáltam felcsatlakozni a netre, de ahhoz már nem volt elegendő a térerő. Így aztán továbbindultam, de próbáltam még gyorsabb tempóra kapcsolni, mert úgy tűnt, ennek az érkező frontnak a fele sem tréfa!

Szerencsére a jó út továbbra is kitartott alattam: bár az aszfaltozás a faluvégi temetőnél véget ért, de egy darabon itt is betonlapokkal kirakott úton haladhattam, aztán a mezőket elérve egy keményre döngölt, szélesen kitaposott földúton folytattam az utam. Jó tempóban értem el a Pankar-erdőt, itt aztán az utam egy közönséges, kissé kátyús erdei földúttá degradálódott, de továbbra is eléggé jól járható maradt. Teljesen eseménytelen út volt ez: kisebb dombhátakra kapaszkodott fel a földút, hogy aztán sekély völgyekbe ereszkedjen le, így haladtam vagy másfél kilométert az erdőben. Egy jól jelzett helyen azonban letértek a kék sáv jelzések a nyiladékban haladó keréknyomokról és bevezettek egy alig látható ösvényen az erdőbe.

Emlékeztem erre a szakaszra az előző túrámról, akkor azonban gyorsan járhatatlannak minősítettem a fák között kanyargó ösvényt, most azonban arra gondoltam, talán még belefér annyi az időmbe, hogy végigkövessem ezen a talán ezerlépésnyi szakaszon a fák közötti ösvényt! Út azonban nem volt, legalábbis én nem vettem észre semmi ahhoz hasonlót, jelzéstől jelzésig próbáltam haladni a fák között. Aztán lassan rájöttem a jelzéseket festők szándékára: nagyjából ötvenlépésnyi távolságot próbáltak tartani az erdőszélen, egy kaszáló peremén vezető úttól. Az erdő most sem volt könnyen járható: nemrégiben szálalhatták az erdőt, ennek pár jelzés is az áldozatául eshetett, de a nagyobbik baj az volt, hogy a kisebb ágakat, gallyakat otthagyták a földön, amiket aztán folytonosan kerülgetnem kellett.

Alig használt, az avarba belevesző keréknyomokon
Alig használt, az avarba belevesző keréknyomokon

Nagyjából tízperces fák közötti csalinkázás után vezettek vissza kék sáv jelzések a keréknyomokra, amiken aztán ismét gyorsabban haladhattam. Ez a szakasz azonban nem tartott sokáig, mert lassan elfogyott az út alólam: egyre kevésbé kijárt nyomokon haladtam, amik aztán kezdtek eltűnni a vastag avarban. Szerencsére itt a jelzések sűrűsödni kezdtek, és megbízhatóan vezettek a fák között. Később egy fiatal fenyőfaültetvény szélére fordultak ki a halvány nyomok, és kevéssé járt, éppen csak látható füves úttá alakultak. Egy széles rétre ereszkedtem le rajta, a túlsó oldaláról egy, a szabványosnál sokkal nagyobb kék sáv jelzés hívogatott. Arrafelé vettem az irányt a térdig érő fűben, és a jelzést elérve bontakoztak csak ki előttem a fák között továbbinduló keréknyomok.

Az erdőfolton átvágva egy másik, sokkal nagyobb kaszálóra vezettek ki keréknyomok, ezt megismertem: itt kellett letérnem a pusztaszentpéteri pecsételőhelyhez! A jelzések a széles és hosszú kaszáló jobb szélén álló fákra voltak felfestve, de a rét túlsó oldalán, az egyik távoli fán felfedeztem egy kék pecsét jelzést! Átvágtam hát a kaszáló csaknem derékig érő füvén – szerencsére az egyre jobban melegedő idő hatására már csaknem felszáradt róla a reggeli harmat –, átugrottam a rét közepén csörgedező erecskét és rátértem a túlsó oldal fái mellett a magányos tanyához vezető keréknyomokra. Felkaptatva a domboldalba hamarosan meg is pillantottam az épületeket, a kutyaugatásra pedig előjött a gazdasszony is.

Magányos tanya a kéktúra pecsételőhely Pusztaszentpéteren
Magányos tanya a kéktúra pecsételőhely Pusztaszentpéteren

Látva a hátizsákos érkezésem odaszólt, hogy hozza a bélyegzőt, és mire a házhoz értem, már meg is jelent újra a kezében a kéktúra pecséttel és a bélyegzőpárnával. Elvégeztem egy perc alatt az adminisztrációt, de láttam, hogy innen nem szabadulok gyorsan, hiszen egymás után kaptam a szokásos kérdéseket, hogy honnan hová és miért egyedül túrázok. Az órámra pislantva láttam, hogy nagyon jól állok idővel, mivel még csak kilenc felé járt az idő, és a mai napra kitűzött táv felét már megtettem! Így aztán a ház előtti lépcsőkre letelepedve beszélgettünk vagy fél órát, mire lassacskán elbúcsúztam és továbbindultam az utamon. Jó volt ez így, hiszen úgyis pihentem volna egy hosszabbat valahol a környéken, de így legalább kielégíthettem a háziasszony információéhségét is.

Fél tíz felé folytattam a túrát, nem tértem vissza a kaszálón keresztül a túlsó oldalon futó jelzésekre, hanem maradtam a háztól induló keréknyomokon, így csak a rét végén találkoztam ismét a kék sáv sáv jelzésekkel. Ráfordultam egy alaposan kijárt földútra, aztán egy friss irtásfolt határán felkapaszkodtam a Felsőcsöde előtti kaszálók szélére. Itt egy bekerített fatelep előtt tértem rá arra a keményre taposott földútra, ami szinte a faluig elvezetett. Egy erdőfolton átvágva pillantottam meg magam előtt a települést, amit aztán pár perc alatt el is értem egy kopott aszfaltcsíkon. A pusztaszentpéteri beszélgetéssel együtt is nagyon jól álltam még mindig az idővel, ezért úgy gondoltam, megállok egy sörre a Sárkány panziónál, de amikor odaértem, láttam, hogy még zárva van, így aztán megállás nélkül mentem tovább.

Kaszálók mentén vezet az út Felsőcsöde felé
Kaszálók mentén vezet az út Felsőcsöde felé

A falu északi végén tértem le az aszfaltútról és egy villanypásztorral őrzött kecske-legelő mellett ereszkedtem le egy nevenincs kis völgyecskébe. Itt ültem le a rét selymes füvébe és tartottam meg a Zalalövő előtti utolsó pihenőmet. Hosszabban is üldögélhettem volna, de távoli mennydörgések hangjára figyeltem fel, és habár felettem még mindig csak közepesnél éppen erősebben volt felhős az ég, habozás nélkül továbbindultam. Úgy látszik, közelednek már a hidegfront előtti zivatarok! Az erdőbe visszatérve felkaptattam a Harang-erdő dombhátára, ahol ismét lassan eltűnt alólam az erdei földút! Habár az eget nem láthattam az erdő fáitól, éreztem, hogy egyre sötétebb lesz, aztán pár perc múlva meghallottam a leveleken koppanó esőcseppek zaját.

Elővettem a hátizsákomból az anorákomat, újra a hátamra vettem a zsákot és folytattam az utam. Tapasztalatból tudom, hogy néha negyedórába is beletelik, mire az eső a leveleket eláztatva leérkezik a talajszintre, ez most sem volt másképp, még vagy tíz percig ballagtam az egyre gyengébb nyomokon, mire az esőcseppek elkezdtek kopogni a fejemen. Szinte esti sötétség borult az erdőre, a villámok is egyre közelebb csaptak le a hangjukból ítélve, én pedig némi megütközéssel vettem tudomásul, hogy a fák között kanyargó keréknyomok állandóan félrevisznek! A jelzések következetesen követtek egy észak-északkeleti irányt, a keréknyomok viszont szeszélyesen kanyarogtak az erdőben!

Ezt felismerve aztán egyből könnyebb lett a dolgom, hiszen ezután a nyomokat figyelmen kívül hagyva csakis a kék sáv jelzésekre koncentráltam. Viszonylag könnyen kijutottam egy kaszáló szélére, itt aztán telibe kaptam a zivatart! A kapucnit a fejemre csapva igyekeztem minél gyorsabban visszajutni az erdőbe, ahol az esőt sem lehetett annyira érezni, mint a nyílt terepen. Szerencsére pár perc alatt elértem ismét a fákat, és megérkeztem egy újabb útvonal módosítás helyére is. Itt egy dzsindzsás, akácos irtásfolton keresztül kellett régebben felkapaszkodni a Pacsa-hegyi szőlőkhöz, víkendházakhoz, sokat szenvedtek erre a kéktúrázók, mire átvágtak a hajdani tarvágás helyén. Két éve festették át a jelzéseket, most az irtásfoltot elkerülve leereszkednek egy mély horhosba és onnan kapaszkodnak fel a dombra, a hétvégi telkek közé.

Egy ritkított feketefenyvesben kanyargó ösvényen kaptattam fel a házakhoz, ott aztán az esőt újra telibe kaptam! Éppen felettem lehetett ekkor a zivatar magja: a villámok fényéből és hangjából számolva egy kilométeren belül csaptak le általában, én pedig szaporán forgattam a fejem, hová is húzódhatnék be az eső elől? De a hétvége ellenére egyik házban sem voltak kinn a gazdák, aztán pár perc múlva azt is észrevettem, hogy az eső is csillapodik lassacskán. Így aztán kinn maradtam a házak között kanyargó keréknyomokon, amik lassan kavicsos földúttá bővültek, aztán az út a fa Szent Donát szobrot elhagyva ereszkedni kezdett a hegyről, le Zalalövőre.

Az egyre csillapodó, szemerkélésre váltó esőben csak egy rövid pihenőt tartottam a fák közé behúzódva és a hátizsákomra leülve, aztán a széles, sóderes úton leereszkedtem Zalalövőre. Hosszú lejtő végén értem Zalalövő Pörgölin nevű városrészét, és a hosszú Bajcsy-Zsilinszky utca aszfaltcsíkján elindultam a központ felé. Jó negyedórás séta végén értem el a 86-os főút Zalalövőn átvezető szakaszát – ennek az útnak a szélén kezdtem a túrámat Nádasdon is három nappal ezelőtt – aztán balra fordulva elindultam a Zala-híd felé. A kék sáv jelzések itt jobbra tértek, a göcseji dombok felé, de én a hídon átsétálva a vasútállomás felé vettem az utamat. Pontosan egy órakor málháztam le az állomás peronjának egyik pihenőpadján, és mivel a pénztár már évek óta nem üzemel, az állomásfőnöki irodában kértem kéktúrás pecsételést az igazoló füzetembe.

A Zala hídja után érkeztem meg Zalalövőre
A Zala hídja után érkeztem meg Zalalövőre

Az adminisztráció elvégzése után a váróterembe betérve megkerestem a mosdót és megmosakodtam, átöltöztem a vonatútra. Tudtam, hogy megállnak az állomáson az Intercity vonatok is, de úgy gondoltam, pénztár hiányában nem tudok se pótjegyet, se pedig helyjegyet vásárolni rá, azt meg nem akartam, hogy a kalauz szénné büntessen a jegyek hiánya miatt, ezért nem a 14:44-kor induló Citadella IC-t néztem ki korábban, hanem a 14:05-kor Zalaegerszegre induló személyvonatot. Aztán a kalauznő mondta a vonaton, hogy nyugodtan felülhettem volna jegy nélkül is az IC-re, mert egy MÁV állásfoglalás szerint, ha nincs pénztár az adott állomáson, nem büntethetőek a jegy, pótjegy és helyjegy nélkül felszálló utasok!

Persze Zalaegerszegen volt csatlakozásom erre a vonatra, de észrevettem, hogy egy közönséges gyorsvonat is indul Celldömölkön és Győrön keresztül Budapestre, ami csak fél órával később érkezik Kelenföldre az InterCity-nél. Okom nem volt sietni, így aztán inkább arra vettem jegyet, ráadásul olcsóbban. Amikor a vonatra felszálltam Zalaegerszegen, még nem ért oda a front, bár eléggé felhős volt az ég, de nem fújt a szél és nem esett az eső sem. Aztán elbóbiskoltam és Jánosháza környékén riadtam csak fel arra, hogy odakinn süvítve száguld a szél és veri az ablakot a zuhogó eső. A fák szinte a földig hajoltak a szélnyomás alatt, azt hittem, azonnal derékba töri, vagy kicsavarja őket a földből a vihar, de kitartottak, viszont Celldömölkön a felszálló utasok nem álltak kinn a peronon, hanem a váróteremből szaladtak elő, amikor beállt a vonat az állomásra.

Ez az idő aztán elkísért egészen Budapestig, a Kelenföldi pályaudvar fedett peronjára is befújta a viharos szél az esőt, így gyorsan leszaladtam az aluljáróba, és mivel most volt időm, csak lassan sétáltam át a buszvégállomásra, ahová éppen beállt a buszom, mire odaértem. Hat óra után pár perccel értem haza.



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats