A 2019-es év kihagyása után igyekeztem 2020-ban minél nagyobb távot megtenni az Országos Kerékpáros Körtúrán, azonban a június végi kétnapos mátrai túra után csak augusztus közepén volt alkalmam legközelebb hosszabb útra indulni az öreg bicajommal. Mindenesetre a július és az augusztus első fele nem telt el haszontalanul: a koronavírus járvány lecsengése után újra kerékpárral jártam be naponta dolgozni a munkahelyemre, így a napi 30-35 km pedáltekerés jótékony hatással volt a kondíciómra is.

Végül sikerült kivennem hat nap szabadságot augusztus közepére, hármat az augusztus 20-i ünnep rövid, mindössze három napos munkahetére, a másik hármat pedig az előtte lévő hét szerda-csütörtök-pénteki napjaira. Úgy terveztem, az első nap szabadságomon rendbe rakom a kerékpárt és csütörtök hajnalban már indulok is a túrára. Sajnos, a mátrai túrán a kátyús galyatetői országúton kiugrott a kerékpár computerem a foglalatából és gurult pár métert az aszfalton. Bár akkor úgy láttam, nem történt semmi baja, csak egy picit megrepedt a háza, de az utolsó munkanapom végén hazafelé elkapott egy komolyabb zivatar, és úgy beázott a kis computer, hogy eltűntek a kijelzőjéről a számok! Így aztán ezt is pótolnom kellett. A Kelenföldi pályaudvar elővételi pénztárában még megvettem a jegyem Egerig, aztán késő délután mindent összecsomagoltam a kerékpáros táskámba és a hátizsákomba. Mivel most nem akartam szállásokhoz kötni magam, vittem magammal a sátramat, a hálózsákomat és a polifoam matracomat is.

Csütörtök reggel már háromnegyed négy felé felmálháztam a bringát, aztán erőkímélő tempóban betekertem vele Dél-Budáról a Keleti pályaudvarra. Szeretem ezeket a csendes hajnali órákat, amikor teljesen kihaltak még az utcák, szinte egy lélekkel sem találkoztam most sem a hosszú úton. A Keleti pályaudvar a megszokott hajnali képét mutatta: a padokon az éjszakát csatlakozásra várva töltők darvadoztak, álmos képű utasok nézegették az indulási időket mutató tájékoztató táblát, miközben galamb- és verébcsapatok repkedtek az indulási csarnok légterében.

Megnéztem, honnan indul a vonatom, aztán kitoltam a bringát a külső 13. vágányhoz, a két kocsis kék Stadler Flirthez. Háromnegyed ötre már el is rendeztem a csomagjaimat és a kerékpárt, az ötórás indulásig pedig bóbiskoltam egyet az ülésemen. Még a váltókon csattogtunk kifelé, amikor a kalauz már ellenőrizte a jegyemet, aztán már csak bámultam egész úton az ablak mögött elsuhanó tájat. A szürke hajnal után egyre jobban kivilágosodott. Aszód után felkelt a nap, később alaposan megnéztem a Mátra csúcsait és a fűrészfogas keleti gerincet, amit már többször is végigjártam az Országos Kéktúra útvonalán.

Percre pontosan érkeztünk meg Egerbe, pár perc alatt újra felmálháztam a gépet a napos peronon, végül a váróteremben kértem egy pecsételést a kerékpáros körtúra igazoló füzetébe. Pecsételtem már itt egyszer a Mátrából jövet, de a szabályok szerint útmegszakításkor kétszer kell bélyegezni: először az érkezéskor, másodszor pedig a továbbinduláskor. Kitoltam a bringát az állomásépület előtti kis térre, bekapcsoltam a turista GPS-em, lenulláztam a vadiúj kerékpár computer napi számlálóját és újdonságképpen indítottam a mobilomon a Strava alkalmazást is, amely a GPS-hez hasonlóan rögzíti az útvonal adatait és szintmetszetét, de azt megoszthatóvá is teszi az interneten. Ha a leírás címe alatti kép térképére kattintasz, kedves Olvasóm, te is láthatod az enapi túrám útvonalát!

Fél nyolcra járt az idő, mire mindennel végeztem, így hát nyeregbe is pattantam, mert nem akartam már több időt vesztegetni, hiszen hosszú út várt ezen a napon rám! Biztosan van szebb és elegánsabb mód arra, hogy kerékpárral átvágjunk Egeren, de a városban már a múltkori érkezésemkor alaposan körülnéztem, így hát a rövid Vasút utca végén kifordultam a városon áthaladó 26-os főútra, és egyszerűen áttekertem rajta a városon. A 2x2 sávos úton gyorsan megérkeztem az Egerrel már összenőtt Felnémetre és a jól jelzett elágazásban rátértem a Felsőtárkány és Miskolc felé induló országútra. 50 km-re taksálta a zöld információs tábla a Miskolcig vezető távot, ehhez képzeletben még hozzáraktam a mintegy 700 méter szintemelkedést is, ami Bükk szerpentinjén várt még rám! Akkor tehát hegyibe, mert sohasem érek a végére!

A vasúti átjáró után értem el Felnémet végét, itt kerékpárút kezdődött az út bal oldalán, ezen folytattam hát az utam Felsőtárkány felé. Nem akartam már a túra legelején kifárasztani magam, ezért ráálltam egy kényelmesen tartható 16-18 km/óra közötti átlagra és a még távolinak tűnő hegyeket nézegetve karikáztam át az enyhén, de folyamatosan emelkedő úton Felsőtárkányra. A falu határában véget ért az alig 3 km-es kerékpárút (pontosabban elfordult az úttól), az országútra ráfordító „S” kanyarban kikerültem és köszöntem egy velem nagyjából egykorú hölgynek, aki éppen a mountain bike-ját támasztotta, aztán végigtekertem a hosszú településen. Első pihenőmre Felsőtárkány keleti vége felé álltam meg, a kisvasút végállomásánál.

Nem számítottam arra, hogy láthatom a vonatot is, hiszen az internetes oldala szerint hétköznap nem közlekedik, de épp az érkezésemkor tolatott ki egy szerelvény a „fűtőházból” a végállomás vágányára, és sikerült pár képet készítenem róla. Innen csak pár száz lépés a kis dísztó, melynek a partján egy padra letelepedve a tényleges pihenőmet töltöttem. Megettem egy otthon készített szendvicset, kicsit megigazítottam a kerékpáros táskára rögzített sátrat és polifoam matracom, mert az úton elmozdultak kicsit a dolgok a rekeszekben, aztán már az induláshoz készülődtem, mikor megérkezett a tópartra az alvégen már látott kerékpáros hölgy.

Pár percet beszélgettünk, ő is Egerből jött, aztán indult is tovább felfelé a hegyek közé, hogy pár kilométert még tekerjen hegymenetben a szerpentinen, én pedig néhány perc múlva, háromnegyed kilenc felé utána indultam. Gyorsan magam mögött hagytam a házakat, az emelkedő is kissé meredekebbre váltott és pár kanyar után feltűntek az út mellett a Barát-völgy hosszú, az út mellett húzódó dúsfüvű rétjei. Végigtekerve mellettük értem el a Bükkzsérc és Bogács felé vezető út elágazását, innen nem messze áll az út mellett egy kisebb réten a volt Karthauzi kolostor helyét jelző fakereszt. Itt értek véget a rétek, a völgy is összeszűkült, az emelkedés is nőtt kicsit. Egyre közelebb jöttek az úthoz a domboldalak, a fakoronák összeborultak az út felett, majd magányosan álló hatalmas kövek tűntek fel az út mellett, és sziklaáttöréseken vágott át kanyarogva az országút.

Folyamatosan az erdőben haladt a jó minőségű aszfaltút, aztán tovább nőtt a meredekség, végül beállt egy még tekerhető 5-6% közötti emelkedésre. Lassan elhagyta az út a völgytalpat, és elkezdődtek a szerpentinkanyarok. Nagyjából itt suhant el mellettem lejtnek menve az a hölgy, akivel pár szót váltottam a Felsőtárkányi-tó partján. Én persze lihegve kaptattam egyre feljebb, küzdöttem az emelkedéssel, aztán pár percre félreálltam egy földút kiágazásánál, hogy kifújhassam magam. A kerékpárról le sem szállva megvártam, hogy visszalassuljon a szívverésem, aztán ismét belekaptam az emelkedésbe. Elhaladtam egy szépen kiépített kerékpáros pihenő előtt, de itt nem álltam meg, mert tudtam, hogy már közel vagyok a Hereg-réti letéréshez.

Néhány perc múlva el is értem a következő hajtűkanyarban a murvás térséget, itt aztán félreálltam egy hosszabb pihenőre. A rét vége mögött feltűnt a Bükk-fennsík szélén őrt álló egyik „kő”, a Három-kő sziklás orma. Érdekes volt most alulról felnézni rá, hiszen az Országos Kéktúrát járva néztem már le onnan, illetve a szomszédos Tar-kőről erre az országútra! A GPS-em szerint most 600 méteres szint környékén járhattam, tehát több mint 300 méterrel tornyosultak még fölém a sziklák!

Kifújtam magam, ittam egy keveset, aztán az aszfaltútra újra kifordulva folytattam a kapaszkodást. Itt már kezdett megenyhülni az emelkedő, bár még egy darabig kitartott alattam. Később nagyobb motoros csapat húzott el mellettem, sokan járnak errefelé motorokon, nagy élmény lehet az erős gépeken végigjárni a szerpentinkanyarokat! Ahogy csökkent az emelkedés, én is egyre jobban élveztem az utat, aztán egy kanyarból, egy irtásfolton keresztül váratlan kilátás nyílt az alattam, a völgyben fekvő Répáshutára. Itt már inkább csak szintezett, hullámvasutazott alattam az országút, így értem el fél tizenkettő felé a hollóstetői elágazást.

Mindkét továbbinduló út Miskolcra vezetett, én a Lillafüred felé indulót választottam a kettő közül, mert ezt érdekesebbnek találtam még otthon, a térképet nézegetve. Kicsit még emelkedett az út, aztán a legmagasabb pontján pár percre megpihenve belevágtam a hosszú lejtőbe. Tökéletes aszfaltozású úton száguldottam lefelé, habár a hirtelen felbukkanó kanyarok miatt nem nagyon engedtem 30-35 km/óra fölé a sebességet. Itt aztán elvesztettem minden szintet, amit Felsőtárkány óta fáradtságosan gyűjtögettem, végül negyed egy felé értem el a Palotaszállót és a Hámori-tavat. Persze pár percre megállva megcsodáltam mindkettőt, megbámultam a tavon csónakázókat is, aztán nyeregbe szállva továbbindultam az egyre jobban megszelídülő lejtőn.

Felső- és Alsóhámoron keresztül már gyorsan elértem Miskolc szélét, aztán elindultam a hosszú és egyenes Hegyalja úton a városközpont felé. Gyerek volt még az idő, így aztán megálltam egy hosszabb pihenőre az út szélén a Fagyöngy vendéglőnél és egy alkoholmentes Stella Artoise-val kiültem az árnyas teraszra. Számba vettem a dolgaimat: nagyjából órányi idő, mire áttekerek a városon, de még kitérőt szeretnék tenni a Diósgyőri várhoz, persze vásárolnom is kell, meg valahol pecsétet is kell szereznem az igazoló füzetembe.

Így aztán egy darabig még elüldögéltem a teraszon, aztán háromnegyed egy felé elindultam befelé a városba. Az út egy darabon még kertes családi házak között vezetett, később feltűntek az első lakótelepek, aztán villamossínek is társultak az egyre szélesebb úthoz. Egyre nőtt a forgalom is, hiszen ez az út Miskolc kelet-nyugati fő ütőere, végül megpillantottam a Diósgyőri várhoz való letérést jelző táblát. Elgurultam a közelben fekvő, nagyon szépen rendbe hozott várkastélyhoz, de nem vettem belépőt, inkább csak tekertem egyet a falak körül. Itt is elnézelődtem egy darabig, aztán folytattam az utam a városközpont felé.

Egy idő után kerékpárút kezdődött az út szélén, ezen értem el a nemrég újjáépült DVTK stadiont, aztán utána nem sokkal egy CBA önkiszolgálót. Itt aztán feltöltöttem a vízkészletemet, vettem kaját magamnak vacsorára és reggelire, egy zacskóba szedtem nasinak pár péksütit is, végül mindent elpakoltam a bolt előtt a hátizsákomba és a kerékpár oldaltáskájába, végül továbbindultam.

A CBA előtt váratlanul oldalt váltott a kerékpárút, de ott sem tartott már ki sokáig, egy kereszteződésben hirtelen elenyészett. Tanácstalanul körülnéztem, itt éppen egy körforgalmú tér szélén álltam és a túlsó oldalán megpillantottam egy postahivatalt! A postákon mindig szívesen adnak bélyegzést, ezért aztán gyorsan áttoltam oda a bicót és tényleg pár perc alatt el is intéztem az adminisztrációt! Most már megnyugodva szálltam újra nyeregbe, hiszen minden dolgomat elvégeztem a városban, ráérek hát nézelődni is egy kicsit. A térről továbbindulva már Győri kapu lett az út neve, és errefelé már nem volt kerékpárút mellette. A baj viszont az volt, hogy a középen futó villamosvágányok mellett csak egy-egy forgalmi sáv volt mindkét oldalon, így aztán erősen ki kellett húzódnom a járda szélére, hogy az autósok elférhessenek mellettem.

Itt nemigen tudtam nézelődni, teljesen lefoglalta a figyelmem a forgalom, de aztán elértem néhány perc alatt a belváros forgalomcsillapított zónáját. Innen már csak a villamosok és a gyalogosan közlekedők mehettek tovább az út teljes szélességében – meg persze a kerékpárosok! Itt már lehetett nézelődni, amit ki is használtam. Miskolcból eddig csak a Tiszai pályaudvart ismertem, de azt a sok átszállás miatt eléggé jól, hát, most itt volt az alkalom a további ismerkedésre! Szinte lépésben tekertem végig az úton, lépten-nyomon megállva és fényképezve. Megmondom őszintén, nagyon tetszettek a kívülről szépen felújított házak és a rengeteg ember, akik az utcán sétálgattak!

Hamar a sétálóutca végére érkeztem, itt a gyalogosok iránymutatása alapján balra tértem a Baross Gábor utcára, aztán pár száz lépéssel később jobbra, a Zsolcai kapu útra, vagyis a 3-as főút városból kivezető szakaszára. Óriási volt a forgalom a 2x2 sávos úton, de a kerékpározást nem tiltotta tábla, hát akkor előre! Kicsit felpörgettem magam a városnéző tempómból és igyekeztem felvenni a forgalom ritmusát. Az autósok is figyeltek rám, bár eléggé az úttest szélénél igyekeztem haladni. Úgy magamban el is könyveltem, ez az út sem rosszabb, mint a szinte hazai pályának számító Budafoki út egy hétköznap kora délutánon!

Tudtam, hogy a Sajó hídja után kell majd innen balra térnem rögtön a legelső lámpás kereszteződésben a Csorba-tó felé, de lehetetlennek ítéltem itt a bicajjal való sávváltást, ezért inkább kihajtottam az útról egy autókereskedés parkolójába. Megpihentem pár percre az autómárka reklámoszlopának árnyékban, aztán az út füves szegélyén eltoltam a bicajt a kereszteződésig, amit aztán a zebrán kereszteztem. Innem már könnyű dolgom volt: a Sajó utcán végigtekerve magam mögött hagytam az utolsó telephelyeket és a katonatemetőt, pár perc alatt elérve a kopott aszfaltcsík végén a sorompót.

Tábla jelezte itt, hogy a Csorba-tó a Nagy Borsodi Horgász Egyesület kezelésében van és csak az engedélyükkel lehet belépni a területre, de hát horgászni nem akartam, viszont sátorozó természetjáróként mindent tisztán igyekszem magam után hagyni, így aztán egy keskeny gyalogösvényen megkerültem az elektromos sorompót és továbbindultam a jól kijárt földúton. Úgy 80-100 lépésenként füves rétecskék nyíltak bal oldalon, rajtuk keresztül ki lehetett látni a tó vizére, de én nem álltam meg egyik helyen sem, tekertem tovább az egyre kevésbé kijárt földúton.

Túrára indulás előtt általában a Google Earth segítségével végigjárom az útvonalat, egyrészt, hogy megismerjem azt, másrészt pedig hogy sátorozásra alkalmas helyeket találjak a bejárandó útvonal mentén. Így bukkantam rá a Miskolc határában fekvő 94 hektáros Csorba-tóra (Csorbatelepi-tóra), ami aztán nagyon megnyerte a tetszésemet. Valószínűleg kavicsbányatóként született, de mostanra már teljesen belesimult a tájba. A város határában lévő óriási autópályacsomópont és a Sajó folyó szinte teljesen körbezárja, de gondolom a kezelője, a horgász egyesület igyekszik megóvni a tavat minél természetesebb állapotában. Persze voltak még más helyek is a tarsolyomban, de ez volt fő sátorverési célpont.

Tulajdonképpen a földút egy, a tóba délről benyúló hosszú földnyelven vezetett végig, elmentem rajta egészen a legvégéig, ahol már csak füves keréknyomok vezettek előre. A legutolsó horgászhelynél táboroztam le, ahol az alig használt keréknyomok jobbra tértek, hogy megkerüljék a földnyelv északi végét. Még csak háromnegyed háromra járt az idő, azt hittem, jóval később érem majd el ezt a kellemes táborhelyet, így aztán a sátrat még nem állítottam fel, csak végigfeküdtem a fűben leterített polifoam derékaljamon. Szokás szerint hazatelefonáltam, lediktálva a sátorverés helyének pontos koordinátáit – ez már sok éve szokásom, így otthon is nyugodtak, tudva hogy nincs semmi bajom.

Tetszett ez a tiszta, rendezett kis rét, egyedül a zajjal nem tudtam megbarátkozni! A tótól nem messze egy óriási autópálya-csomópont épült az utóbbi években – oda vezetett tulajdonképpen a 3-as főút is, amelyen kitekertem Miskolcról -, csak éppen a forgalom zaja ide is elhallatszott, bár nem túl zavaróan. Végigpihentem, szunyókáltam a délutánt, csak hat óra után állítva fel a sátrat, aztán miután becuccoltam, meg is vacsoráztam. Még végignéztem a következő túranap útvonalát a térképen, végül megágyazva magamnak korán eltettem magam éjszakára. Ezen a napon a kerékpár computer szerint 72,63 km-t tekertem, a GPS pedig 746 méter szintemelkedést mutatott. Ehhez a távhoz természetesen még hozzá kell adni azt a mintegy 13 km-t, amit otthonról a Keletiig karikáztam még hajnalban.