Nem úgy terveztem, hogy a 2019-es évben egyetlen kilométert sem fogok megtenni az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán, de sajnos többféle okból is így alakult a dolog! Egy félig-meddig meggondolatlan szilveszteri fogadalomnak köszönhetően az első félévben a honlap átalakításával foglalkoztam, ami kétségtelenül rá is fért, mert a kialakítása a 10 évvel ezelőtti elképzeléseimet tükrözte, ráadásul a sok grafikai eleme miatt a mobiltelefonokkal való böngészése sem volt élvezhető. Így aztán a több száz oldal újrakódolása, most már reszponzív kialakítással és a tartalom ésszerűsítésével – ugyanis már annyi anyag volt a honlapon, hogy nem boldogultam a napra készen tartásával – elvitte majdnem fél évem minden szabadidejét, aztán a munkahelyemen kezdődött egy nagyberuházás, ami további hónapokra kötött le hétköznapokon és hétvégéken is.

2020 kora tavaszán pedig a koronavírus járvány miatti korlátozások miatt nehezült meg az utazás és a szállásszervezés, ráadásul a család sem engedett el otthonról az élemedett koromra való tekintettel. Ezen kívül a munkahelyemen is bevezették a home office-t, ami miatt még a kerékpárral való napi közlekedés is elmaradt, amelynek viszont az erőnlétem látta a kárát. Na, de végül minden véget ér egyszer, a járvány is lecsengett június elejére, a kerékpár is előkerült a tárolóból, én pedig végre elkezdhettem tekerni a környéken és az első többnapos túrámat tervezgetni.

Salgótarjánban fejeztem be az Országos Kerékpáros Körtúra bejárását 2018 szeptemberében, célszerűnek láttam hát onnan folytatni a teljesítést, de emiatt épp a legkeményebb szakaszok vártak itt rám, hiszen meg kellett másznom a Mátra csúcsait és a Bükk fennsíkot is három egymást követő túranapon! Próbáltam a budai dombokon összeszedni némi kondíciót, többször is feltekertem a Budakeszi úton a városból a Szépjuhásznéig, meg amúgy is dombtetőn lakom, ahová bármelyik irányból érkezve fel kell kapaszkodni, de a lakásban töltött hosszú hónapok tespedtségét és a kialakuló súlyfelesleget nem tudtam teljesen ledolgozni.

Végül úgy döntöttem, egy szerdai napon vágok bele a túrába, aztán jutok, ameddig jutok! Mindenesetre a szállásaim lefoglaltam Galyatetőn és Egerben, hogy legalább a sátrat és a sátorozáshoz tartozó dolgokat ne kelljen cipelnem a hosszú emelkedőkön! Az első túranap ígérkezett a legnehezebbnek a nagyjából 75 kilométernyi távjával és 1600 méternyi szintemelkedéssel. Ebbe természetesen nem számoltam bele a lakásunktól a Keleti pályaudvarig vezető, nagyjából 12 km-es utat. Kedd délután még utoljára átnéztem a bringát, a nagy lejtőkre való tekintettel kicseréltem a már kopottas fékbetéteket, végül összecsomagoltam a holmim az útra.

Korán keltem szerda reggel, csöndesen megmosakodtam és megreggeliztem, hogy a családot ne ébresszem fel, aztán már fél négy előtt felkaptam a még előző nap összekészített cókmókot és a földszinten, a kerékpártároló előtt felszereltem mindent a bringára. Kihalt utcákon gurultam le a dombról Budafokra, aztán a Budafoki úton, a Petőfi hídon és a Nagykörúton tekerve fordultam rá a Rákóczi útra és érkeztem meg erőkímélő tempóban negyed öt előtt pár perccel a Keletihez. Mivel a jegyem már az előző nap megvettem, egyből a vonatom keresésére indulhattam. Benn állt már a kétkocsis Flirt, volt hát időm kényelmesen elrendezkedni még az indulása előtt.

Hajnalodott, amikor 4:35-kor kicsattogtunk a váltókon keresztül és nekivágtunk a Hatvanig vezető, kicsivel több, mint órás útnak. Alig voltak utasok ezen a korai vonaton, aztán amikor átszálltam a hatvani állomáson a Salgótarjánba továbbinduló Usgyi dieselre, alaposan meglepődtem azon, hogy szinte csak én üldögélek egyedüli utasként az állomásról kihúzó szerelvényen! Percre pontosan érkeztünk meg Salgótarjánba, itt aztán gyorsan összekészülődtem az útra, végül még kértem a pénztárban egy pecsételést a kerékpáros körtúra igazoló füzetébe. Az aluljárón és az Erzsébet téren keresztül kitolva a drótszamarat a Rákóczi útra, vagyis a 21-es út városon átvezető szakaszára nyolc előtt pár perccel nulláztam le a kerékpár computer kilométer számlálóját, kapcsoltam be a turista GPS-em és vágtam bele a napi menetbe.

Pár perc alatt elérve a körforgalmat jobbra tértem a Salgói útra és megkezdtem a Medves fennsíkjára vezető hosszú hegymenetet. Itt még nagyon enyhe volt az emelkedő, volt energiám nézelődni is, miközben eltekertem a múlt század ötvenes éveinek stílusában épült emeletes lakóházak tövében. Aztán gyárépületek, barakkok következtek, végül a temető hosszú kerítése mellett elkarikázva hagytam magam mögött a várost. Na, nem sokáig tekertem a zöldben, az első kanyar után már fel is tűntek előttem a Salgótarjánhoz tartozó Pintértelep első épületei. Rendezett családi házak között értem el a telep felső szélét, itt aztán le is tértem az útról, hogy egy rövid kitérőt tegyek az erdőszéli meddőhányókig.

Minden túrám előtt végignézem az útvonalat a Google Earth légifelvételein, illetve a streetview képein, így bukkantam ezekre a különleges alakú meddőhányó dombokra néhány nappal korábban, ezek pedig stílszerűen a Salakhegy nevű utcán voltak megközelíthetőek. A családi házak után az aszfaltozás véget ért, de az itt induló füves keréknyomokon néhány perc után már el is értem a meddőhányókat. A szürke, meredek falú halmok oldalába már mély árkokat vájt a lefolyó csapadék, a jobb oldali pedig már lassan kezdett beerdősülni, de a bal oldali domb még szabályos, kopár kúpként emelkedett ki a környezetéből. Kicsit elnézelődtem ezen a ponton, készítettem néhány fényképet, aztán visszagurultam a főútra.

Egy kicsit már húzósabb kaptatón érkeztem fel a zagyvarónai elágazáshoz, itt balra térve a 2303-as útról a 2304-en betekertem a faluba, ezután a következő elágazásban a Cered felé vezető utat választva még a házak között megkezdődött a kapaszkodó érdemi része! Ez már komoly hegymenet volt, öt kilométeren vagy 200 métert emelkedve az erdőben kanyargó szerpentinen fél óra alatt értem fel Rónafalu határába. A főútról lefordulva rátértem a házak közé bevezető bekötőútra, aztán pár száz méter után a bicajról leszállva inkább toltam azt az egyre meredekebbé váló utcán. Végül a legfelső házak után továbbinduló keréknyomokon érkeztem fel a füves fennsík peremén álló Mogyorósi kilátóhoz. A bicajt letámasztva a kilátó egyik barnára pácolt falábához és megmászva a lépcsőket kinyílt előttem a panoráma.

Északnyugat felé tekintve Rónafalu terült el alattam, kicsit távolabb Salgó vára trónolt egy meredek oldalú dombtetőn, a háttérben pedig a Karancs kétpúpú háta emelkedett. Nyugat felé fordulva leláttam a völgybe, ahonnan feltekertem ide, délnyugat felé pedig a Mátra gerince is feltűnt a távolban. Egy perc alatt elkönyveltem magamban, hogy ide érdemes volt felkapaszkodni! Kicsit elnézelődtem, fényképezgettem és élveztem, ahogy a fennsíkon fújó hűvös szél felszárítja az izzadtságomat. Szusszantam pár percet, aztán lassan leereszkedtem a bicajjal a dombról, és a falun visszafelé is átvágva újra ráfordultam az országútra.

Itt már véget ért a kaptató, hiszen felértem a fennsíkra, enyhén hullámvasutazva vágott át rajta az aszfaltút. Néhány perc alatt elértem a kicsiny Rónabánya bányászkolónia telepét. Még lakott a telep, talán részben még a volt bányászcsaládok élhetnek a házakban, itt is készítettem pár képet a sűrűn álló kis egyen-házakról, aztán újra felkapva a bicajra kiértem a fennsík mezőire. A Karancs turistatérképéről tudtam, hogy itt egy darabig a magyar-szlovák határon kanyarog alattam az országút, de hiába meresztettem az út bal oldalára a szemem, nem láttam a magas fűben megbúvó határköveket! Aztán megkezdődött a fennsíkról levezető hosszú ereszkedés, de az első szerpentinkanyarban megálltam, mert a turistatérképem egy kilátópontot jelzett itt!

Keréknyomok ágaztak ki az országútból ezen a ponton, ezeken pár lépést elsétálva aztán tényleg szép kilátás nyílt kelet felé, a Tarna széles völgyére. Feltűnt alattam Cered is, oda kellett most az aszfalton leereszkednem. Elnézelődtem itt is pár percet, de mivel már negyed tizenegy felé járt az idő, gyorsan továbbindultam. Hosszú lesz még ez a nap a Mátrába felvezető kimerítő kapaszkodással!

A szinte tökéletesen sima aszfalton aztán pár perc alatt lezúdultam Ceredre és megállás nélkül átvágtam a falun. A házakat elhagyva már a Tarna széles völgyének mezői között jártam, és szerencsére még itt sem értem a lejtő végére, éppen csak érzékelhetően, de még itt is kitartott alattam. Nem siettem nagyon, tartalékoltam az erőmből a mátrai szerpentinekre is, és kiélvezve a hátszélben suhanás minden pillanatát értem el Zabart háromnegyed tizenegy felé. Itt azonban meg kellett állnom, hiszen ez a település pecsételőpont az Országos Kerékpáros Körtúra útvonalán! Még odahaza a streetview felvételein kiszúrtam, hogy áll az út szélén egy presszó-vegyesbolt páros, itt álltam hát meg, hogy igazolást kérhessek arról, hogy itt jártam!

Az a tapasztalatom a presszókban, hogy ha némi rendelés után kérek bélyegzést, akkor szívesebben adják a pultosok a céges bélyegzőt, mint ha csak úgy ajtóstól rohannék a házba, így itt is kértem egy alkoholmentes Sopronit, a csapos hölgy pedig szívesen bele is nyomta a stemplit a füzetbe, de azt azért elmondta előtte, hogy a címben a szomszédos Domaháza szerepel. Na, nem baj, üsse kavics! Jó lesz így is! Domaháza nem jelent rövidítést az útvonalon – hiszen ez a falu kitérő lenne az utamon – így biztosan megfelel majd! A papírmunka befejezése után az egyik asztalhoz leülve még elkortyoltam a sörömet, aztán pontban tizenegykor innen is továbbindultam.

A falu határában aztán a helyiségnév táblánál megállva lőttem egy szelfit, hogy tényleg jártam Zabarban (ezt, ha kérik, be tudom majd mutatni, ha nem felel meg a domaházi pecsét), és csak utána indultam tovább. A sima, jól tekerhető országút és a hátszél ezután is kitartott, végül Szederkénypusztán átgurulva még fél tizenkettő előtt elértem Istenmezejét. Ezen a településen a legfőbb látnivaló az egészen az országútig leereszkedő kopár homokkő domboldal, a sziklák lába sokszor a házak udvarán található. Itt is megálltam néhány percre, megnéztem a sziklafalba vágott kápolnát és elnézelődtem egy kis ideig. Végül folytatva a kényelmes tekerést délfelé érkeztem meg Pétervásárára. A forgalmas 23-as útra ráfordulva gurultam még pár száz méternyit, aztán megálltam a most iskolaként működő volt Keglevich kúria épülete előtt.

Letelepedve a széles útpadka füvére pihentem egyet, aztán kényelmesen megebédeltem. Elővéve a térképet végignéztem a következő etapot: itt már az eddigieknél kissé hepehupásabb lesz az utam, ahogy végigtekerek majd a Mátra északi lábait követve egészen Nemtiig. Ráadásul tudtam, itt már félig-meddig szembe kapom az eddigi hátszelet, nem is lazsáltam sokáig, mert a legnehezebb szakasz csak Nemti után fog kezdődni és időt akartam nyerni, mert éreztem, nagyon lassú leszek majd a hegyek közé felvezető szerpentinen!

Aztán az országút meglehetősen jól tekerhetőnek bizonyult, az autósok is maximálisan figyelembe vettek, eléggé széles ívekben kerülgettek ki. Kimondottan élveztem, hogy a teherautók, kamionok jól meghúztak időnként a menetszelükkel, még az a három kisebb kaptató sem tudott kifárasztani, melyeken átvezetett az országút. Végül Mátraterenye után állított csak meg az a pazar kilátás, amely az útról nyílt a Zagyva széles lapályán keresztül a Mátra gerincére! A zavartalan gyönyörködést csak az a kósza gondolat zavarta meg, hogy nekem oda még fel kell kapaszkodnom! Megkerestem a tekintetemmel a Galyatetőn álló TV tornyot és a kilátót, hát eléggé magasan voltak! Nem is nézelődtem itt sem sokáig, indultam tovább az utamon!

Hamar elérve Nemti határában a letérést végre magam mögött hagyhattam a forgalmas országutat, és a Zagyva széles völgyén átvágva Szuha bekötőútján először csak nagyon enyhén, de megkezdődött a nap leghosszabb kapaszkodója. Nagyjából 200 méterről indulva egy 20 kilométeres úton fel kellett tekernem 750 métert a Galyatető csúcsa tövébe! Ez nagyjából 4%-os átlagos meredekséget jelentett, de tudjuk, hogy az átlag csak arra jó, hogy a lényeget eltakarja. Vagyis, ha fél lábbal jeges vízben, fél lábbal pedig forróban állunk, akkor átlagosan nagyon jól kellene éreznünk magunkat, pedig ez nem egészen így van. A turistautak.hu oldalon elkészített szintmetszeteken jól látszott, hogy Mátraalmás előtt és után 7-8%-os emelkedők is várnak még rám! Ez pedig már az a határ, amelynél meredekebbet még jó kondiban sem tudok bevállalni hosszú távon a jelenlegi áttételezéssel (a leglassabb fokozatban 39/28 a bicajon a lánckerekek áttétele).

Persze a Szuha előtti mezőkön is megfogott a hegyekre nyíló kilátás, aztán a falut elérve még valami igazolást is kellett keresnem magamnak, hiszen a kerékpáros körtúrán ez a település is bélyegzőhely! Biztos, ami bizton alapon a falu alsó végén lőttem egy szelfit a helyiségnévjelző táblánál, de aztán később észrevettem, hogy nyitva van az önkormányzat épületének ajtaja! Így aztán megszereztem egy perc alatt a község hivatalos pecsétjének lenyomatát és nyugodtan indulhattam tovább az utamon! A hosszú település felső végéhez közeledve találtam egy nyitva tartó presszót, ezt kihasználva egy komoly pihenőt tartottam a hűvös ivóban. Végül fél három felé indultam csak tovább.

Az 5-6%-os kapaszkodó még a faluban megkezdődött és az erdei úton folytatódott. A kitűnő aszfaltozású úton öröm lett volna a tekerés, ha nem emelkedett volna olyan meredeken, végül a Mátraalmás előtti szerpentinkanyarokban adtam meg magam, ahol az út még meredekebbre váltott! Hiába no, a leglassabb áttétellel is ennyit bírok csak! Tolással értem el a falu előtti mezőket, itt aztán megpihentem. A Galyatető csúcsa itt már komolyan fölém tornyosult és a GPS-em szerint még csak 550 méter magasan jártam itt, tehát még nagyjából 400 méternyi szintemelkedés állt előttem!

Újra nekiveselkedtem a kaptatónak és a falucska főterén rátértem a gerincre felvezető keskeny, nagyon kopott, kátyús erdészeti aszfaltútra. Patakokban szakadt a verejték rólam, amikor ismét leszálltam a nyeregből ott, ahol az út megint meredekebbre váltott. Hol tolva, hol tekerve a drótszamarat araszoltam egyre magasabbra a hegyoldalban. Szerencsére végig az árnyas erdőben haladhattam, fél óra után pedig a meredekség tartósan 6% alá csökkent és ismét hosszabb távon felülhettem a nyeregbe. Keserves lassúsággal értem el a galyatetői országutat, itt aztán jó negyedórányi időre megültem egy erdei pihenőben, ahol az Országos Kéktúra jól kitaposott ösvénye keresztezte az utamat.

Az Országos Kerékpáros Körtúra itt balra tér az országúton, hogy leereszkedjen rajta a Mátra-nyeregbe, egészen a 24-es útig, és aztán Mátraháza felé induljon tovább rajta, de nekem itt jobbra, felfelé kellett indulnom, hiszen fenn Galyatetőn volt a szállásom. Ezt az utolsó 150 méternyi szintemelkedést az ellenségemnek sem kívánom! Végül háromórás kimerítő hegymenet végén értem el a Galyatető előtti szerpentinkanyarokat és további negyedórás út végén szálltam le a nyeregből a Kodály Zoltán sétányon, hogy feltoljam a bringát a Táncoló Kecskék fogadóhoz felvezető meredek utcácskán.

Már vártak rám, egy perc alatt megkaptam a szobám kulcsát, ahol aztán a csatakossá izzadt ruháim végre ledobhattam magamról és beállhattam a zuhany alá! A langyos víz kissé magamhoz térített, gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem, aztán leballagtam az emeletről vacsorázni. Finom volt a menü, éhes is voltam, de nem tudtam sokat enni, most is összezsugorodott a gyomrom az egész napi görnyedt tekeréstől! Korábban arra gondoltam, késő délután még körülnézek a hegytetőn, de erről minden lelkiismeret-furdalás nélkül lemondtam! Inkább felmentem a szobámba és csendes pihenőt tartottam, amíg el nem álmosodtam. Hazaszóltam telefonon, hogy minden rendben van, aztán lassan eltettem magam másnapra. Megnéztem a megtett távot a kerékpár computeren: 76,37 km-en állt a számlálója, a szintemelkedés pedig 1603 méter volt a GPS szerint. A következő nap jóval könnyebb lesz, mint a mai, viszont a Kékestető megmászásával kell kezdenem!