Éjszaka tényleg megjött a már napok óta várt hidegfront, éjfél felé szapora mennydörgéssel és viharos széllel csapott le Gántra, aztán az eső sem sokat váratott magára! A folyosóra nyíló ajtót résnyire kinyitva csináltam egy kis huzatot a szobában, aztán még percekig néztem az ablakon keresztül a szakadó esőt. A Vértes vendéglő pincére, akitől a szobámat még délután átvettem, arra kért, hogy hagyjam a kerékpárom kinn az udvaron, én azonban az éjszakai esőre gondolva előrelátóan csak behoztam a folyosóra! Jó döntés volt!

Reggel hat óra felé, amikor felkeltem és készülődni kezdtem, még mindig esett, de egyre csendesebben, és a www.met.hu radarképén is látszott, nemigen van már utánpótlása az esőnek. Komótosan megmosakodva, borotválkozva és összepakolva fél nyolc felé készültem el mindennel, aztán a folyosón hagyva a felmálházott bicajt átballagtam a Vértes vendéglőbe reggelizni. Hamar eltüntettem a felszolgált háromtojásos mindent bele rántottát, aztán a turistaházba visszafelé menet megvettem a napi ásványvíz és kóla adagomat egy kis vegyesboltban. Fél kilenc előtt pár perccel, amikor a kerékpárt kitoltam a turistaház kapuján, már nem esett, de az anorákomat azért magamon hagytam, mert a felhős égből még lógott az eső lába, meg persze az éles északnyugati szél is kitartott mostanáig.

Az országúton észak felé indultam el, hamar elérve azt a pontot, ahol előző nap Csákvár felől érkezve az erdei útról ráfordultam a főútra, most megállás nélkül tekertem tovább és egy jó negyedórás kaptatón felértem a Vértes fennsíkjára. Az utam beletorkollott a Csákvár felől jövő főútba, így aztán a forgalom is alaposan megnőtt, egymást érték a kamionok, amik aztán alaposan rám verték a vizet a még tócsás aszfaltútról. Mindenesetre az elhaladó teherautók jól meghúztak a menetszelükkel, ami nem is ártott, ugyanis a hideg északnyugati szél pont szembe fújt.

Pontosan kilenckor értem el a kicsiny Kőhányáspusztát, az országútról letérve bekerekeztem a földúton a házak közé és megálltam az Országos Kéktúra pecsételőpontjánál. A kéktúra is körbejárja az országot, csak éppen gyalogos túramozgalomként, de éppúgy pecsételéssel kell igazolni a teljesítését, egy adott pont elérését, mint az Országos Kerékpáros Körtúránál! Mivel már végiggyalogoltam rajta, tudom, hol vannak elhelyezve a pecsétjei, így aztán az itteni bélyegzőjével, ami a Steinau vendégház előtt van felszerelve egy oszlopra, nyomtam egy extra bélyegzést a füzetembe, épp úgy, ahogy reggel is Gánton, a turistaház kéktúra bélyegzőjével, ugyanis azt a falut is érinti az Országos Kéktúra! Pár lépéssel arrébb két nagy hátizsákos túrázó srác készülődött útnak (gondolom, ők már pecsételtek pár perccel az érkezésem előtt), odaköszöntem nekik, de nem viszonozták. Talán azt hiszik, hogy kerékpárral teljesítem a kéktúrát, ami a kiírása alapján szabálytalan?

A kerékpáros körtúra igazolófüzete szerint itt nem kellene bélyegeznem, ahogy Gánton sem kellett volna, de ha már lúd, legyen kövér, itt is pecsételtem! Az adminisztráció után leültem pár percre a pecsét mellett a rönkökből összerótt padra, aztán rövid pihenés után néhány lépéssel elsétáltam az Esterházy kápolnához és a turistaházat is megnéztem. A gánti Gránás turistaház jól járt azzal, hogy átvette a kezelését a Vértes vendéglő, mivel szépen felújították pár évvel ezelőtt, hát, ahogy elnéztem, erre a házra is ráférne már egy alapos rekonstrukció! Nagyjából tíz perces szieszta végén kaptam fel újra a bicajra, ugyanis háromnegyed tízre mindenképpen Majkpusztára szerettem volna érni!

Kőhányáspuszta után kezdődött az a hosszú, de meglehetősen enyhe lejtő, amin aztán legurultam a Vértes fennsíkjáról. Élveztem a csak alig-alig kanyargó országúton a száguldást, a még mindig szembe fújó hideg északnyugati szelet szinte teljesen közömbösítette a folyamatos, 2-3%-os lejtő, ráadásul a kamionok is jól meghúztak néha a menetszelükkel. A szél hatására az út is felszáradt már, ezért aztán bátran nekieresztettem a drótszamarat a lejtmenetnek, így fél tízre már el is értem a majki leágazást, végül a parkoló és a horgásztó mellett eltekerve nekiveselkedtem a dombra felvezető murvás útnak. Egy nagyobb gyalogos társaságot megelőzve (a buszuk lenn állt már a parkolóban) értem fel a kamalduli remeteség épületcsoportjához.

Korán volt még, de biztos voltam benne, hogy így beleférek még a legelső csoportba, ami tízkor indul majd szakértő vezetéssel a remeteség bejárására. A némasági fogadalmat tett kamalduli szerzetesek cellaházai az 1730-as években kezdtek épülni itt, gróf Esterházy József birtokán. Nagyjából 1770-re készült el a tizenhét remetelak, a központi (konvent) épület és a templom. 1782-ben azonban II. József több más szerzetesrenddel együtt a kamalduli rendet is feloszlatta, a templomot félig le is bontották, csak a tornya maradt meg. Később az Esterházy család a konvent épületét vadászkastélynak építtette át, az utóbbi években az épületegyüttest szépen felújították, most vezetéssel látogatható.

A tízkor induló csoporttal végigjártam mindent, végül tizenegy után értem vissza a bringához és indultam tovább az utamon. Majk után már végleg magam mögött hagytam a Vértest, az alig hullámzó dombok között Környén keresztül dél felé érkeztem meg a tatabányai vasútállomásra. Nem szándékoztam itt hosszabb városnézést, esetleg nagyobb pihenőt tartani, gondoltam, elintézem az állomás pénztárában a pecsételést, eszem valamit ebédre egy büfében, aztán indulok is tovább! Kicsit meglepődtem, amikor láttam, hogy az állomásépület felújítás miatt zárva van, de észrevettem előtte a téren a konténeres jegypénztárat. Itt kértem hát bélyegzést a füzetembe, a pénztáros hölgy pedig minden teketória nélkül bele is ütötte a dátumos körbélyegzőt. Kicsit körülnézve az állomás előtti terecskén észrevettem egy hamburgerest, ide azonnal be is tértem ebédelni!

A pultnál vásárolt hot dogot majszolva pillantottam csak bele hosszabban az igazolófüzetbe és akadt meg a tekintetem az épp az imént belenyomott bélyegző szövegén: „Mozgópénztár” felirat volt rajta a megszokott városnév helyett! Hijnye, a betyárját! Ez így nem lesz jó! Persze visszamehettem volna a jegypénztárhoz megkérdezni, van-e másik bélyegzőjük, amin rajta van a város neve, de előtte a pultos hölgyeknél tettem egy próbát. Szerencsém volt, első szóra belenyomták a füzetbe a céges bélyegzőt, így persze utólag elnézve eléggé szépen ki lett dekorálva a füzetnek a szóban forgó oldala a gánti, kőhányáspusztai és az itteni plusz bélyegzésekkel! Emberes méretű volt a hot dog, ezzel és a hozzá vásárolt fél literes kólával egészen jóllaktam, aztán pár perc ejtőzés után áttoltam a bringát a szomszédos Vértes Centerhez, mert egy ATM-et is keresnem kellett még, hogy a két nap során eléggé lesoványodott pénztárcám is felhízlalhassam!

Fél egy előtt pár perccel szálltam ismét nyeregbe és a kétszer kétsávos Győri úton gyorsan magam mögött hagytam Tatabányát. A város szélén, az autópálya felüljárója után kerékpárút kezdődött, erre rátérve kerekeztem át a Tatabányával már szinte teljesen összenőtt Vértesszőlősre és gurultam végig a falun. Egy pillanatra megállva a régészeti feltáráshoz vezető letérésnél elgondolkodtam azon, meglátogassam-e Samu, vagyis az itt kiásott őskőkori előember (Homo erectus paleohungaricus) csontjainak lelőhelyét, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább a Tatai várnál fogok majd hosszabban nézelődni!

Sajnos, a település nyugati végénél véget ért az eddigi, eléggé jól tekerhető kerékpárút és kénytelen voltam a forgalmas 1-es út szélén folytatni a kerekezést! Nem tiltotta semmilyen tábla a kerékpározást, az autósok is figyelmesek voltak, eléggé nagy ívekben kerültek ki, de azért kicsit fellélegeztem, amikor elérve Tata határát az út újra kétszer kétsávosra szélesedett, és jobban eloszlott a forgalom az egy irányba haladó két sávon!

Megjegyzés: Nem szoktam utólag belejavítani a túraleírásokba, hiszen azokban a mindig a bejárásomkor meglévő állapotokat rögzítem, de most fontosnak tartom megjegyezni, hogy nem tudtam, amikor arrafelé kerékpároztam, hogy már elkészült a Tatabánya és Tata közötti kerékpárút, ami olyan szép környezetben vezet, hogy aztán 2020-ban elnyerte a év kerékpárútja kitüntető címet is – és én csak ebből tudtam meg, hogy létezik a kerékpárút. Az útról bővebben itt lehet olvasni: Tatabánya és Tata között vezet az év kerékpárútja. Majd ha legközelebb arra járok, ki is próbálom!

Betekertem a városközpontba, aztán a körforgalomban balra tértem a Környe felé induló útra. Ezen értem el negyed kettő felé a tatai buszállomást, és az előtte a várhoz induló rövid utcácskát. Gondoltam, eltekerek rajta a várig, de egy, az utcát szinte teljes szélességében elrekesztő rács és marcona biztonsági őrök hada az utamat állta. Mint kiderült, az érkezésem előtt mintegy húsz perccel, délután egykor zárták le a várat és a környékét, méghozzá egész hétvégére, ugyanis akkor kezdődött el a 25. Víz Zene Virág Fesztivál, ahová bizony a péntek délutánra szóló napijegy is 2400 Ft volt! Azt azonnal eldöntöttem, hogy ennyi pénzt ki nem adok azért, hogy pár fényképet készíthessek a várról és az Öreg-tóról, ezért inkább próbáltam meggyőzni a biztonságiakat, hogy csak pár percre engedjenek be, hiszen láthatják, hogy hosszú útra vagyok felmálházva a bringával, nem töltöm majd a várnál az egész délutánt és estét!

Úgy látszik, sikerült meghatnom őket, be is engedtek a kapun, de a lelkemre kötötték, hogy kerüljem a belső biztonságiakat, akik ellenőrzik, hogy rendben vannak-e a látogatók karszalagjai, amit belépéskor kapnak a jegy mellé! Így aztán a tömegben feltoltam a bicajt a várig, elkészítettem az ilyenkor szokásos képeket a kastélyról és a tóról, aztán már indultam is vissza a beléptető kapuhoz. Ezen a várlátogatáson eléggé gyorsan túl voltam, most sajnáltam csak igazán, hogy nem tettem meg Vértesszőlősön a régészeti feltáráshoz vezető kitérőt!

Továbbindultam hát a Környére vezető országúton, erről térve le pár kilométer után, még a városban a Kocs felé induló alsóbbrendű útra. Tatát elhagyva egy eléggé hullámos tájon áttekerve értem el kettő felé Kocsot, tudva azt, hogy pénteken zárva tart a Kocsimúzeum. Mert bizony innen, ennek a falunak a nevéből származik nemcsak a magyar „kocsi” szó, de még az angol „coach” szó (kiejtése körülbelül: koucs) is! Tehát a kocsi magyar találmány és tulajdonképpen rugózott szekeret jelent. Már Mátyás király udvarában is híresek voltak a kocsi bognárok, később aztán ez a kocsitípus egész Európában elterjedt. Egy szép múzeumot építettek Kocson ennek az emlékére, de igencsak korlátozott a nyitva tartása, ugyanis csak kedden, csütörtökön és vasárnap látogatható!

Azonban Kocson is igazolnom kellett az ottjártamat, ezért aztán megálltam a központban a Henzer fogadónál, ahol a sörözőben kértem egy alkoholmentes Soproni Szűzt és mellé kaptam céges bélyegzést is a füzetembe! Eléggé jól álltam idővel, ezen a napon a táv amúgy is rövidebbre volt szabva a másik három túranapnál, és a felettébb gyors tatai várlátogatás miatt is korábban értem ide a tervezettnél, így aztán sziesztáztam egy nagyot a barátságos sörözőben, és csak negyed három után indultam tovább. Azért megálltam még egy pár percre a bezárt Kocsimúzeumnál, és készítettem róla pár fotót.

A falut elhagyva figyeltem fel arra, hogy az északnyugati látóhatár már nem felhős, arrafelé egy széles sávban kilátszik már az ég kékje! Egész nap borongós volt az idő, és bár tényleg délutánra jósolták az időjárás előrejelzések a felhőzet felszakadozását, valahogy nem bíztam benne! Megálltam egy percre egy hatalmas kukoricatábla mellett és a távolban pörgő szélkerekekkel együtt megörökítettem a szép idő beköszöntőjét is. A szomszédos Mocsára áttekerve ismét kereszteztem egy felüljárón az M1-es autópályát (most újra az északi oldalára kerültem), aztán Mocsa után az alsóbbrendű utak között kanyarogva értem ki háromnegyed négy felé Almásfüzítőnél megint az 1-es főútra.

Itt még tartottam egy rövid pihenőt, aztán ezen az úton és az ebből kiágazó 10-es úton pár perc alatt áttekertem Dunaalmásra. Itt volt lefoglalva a szállásom a Vadvirág panzióban, de még gyerek volt az idő, a nap is kisütött, ezért egy extra látogatást tettem a szomszédos településen, Neszmélyen a Hajóskanzenban. Úgy láttam, nincs semmilyen tábla kitéve a főúton, hogy hol kell letérni onnan a Duna-partra, viszont egy óriási hajócsavar jelzi az utcasarkon a követendő irányt! Egy perc alatt legurultam a meredek, aszfaltos utcán a vízpartra, itt aztán le is parkoltam rögtön a kerékpárt a hajókkal szemben, a büfé asztalai mellett.

A Hajóskanzen fő látnivalója a Neszmély és a Zoltán lapátkerekes gőzösök, de van itt még felújításra váró szárnyashajó, és egyéb régi hajók is. A Zoltán gőzös sok-sok évig állt kikötve Százhalombattán, a hőerőmű hidegvízcsatornáján, kisebb céges rendezvények helyszíne volt, a kazán és a gőzgép ki volt már akkor is szerelve belőle, hogy több hely legyen benne. Mivel az erőműben dolgoztam majdnem tizennégy évet, jó párszor jártam már a hajó fedélzetén. Ezt most is rendezvények számára tartják fenn, és kívül-belül szépen fel lett újítva. Az igazi látnivaló azonban az eredeti állapotában felújított Neszmély gőzös, amire fel lehet menni és szinte minden szegletét be lehet kalandozni! Egy hozzám hasonló mérnökember számára egyedülálló élmény, hogy minden gépét, műszerét nem csak meg lehet nézni, de meg is lehet fogni! Elég sokáig elkalandoztam a hajó gyomrában, aprólékosan végignéztem a kazánt és a gőzgépet, aztán a büfében megittam még egy kólát az indulásom előtt. Itt kértem pecsételést az igazolófüzetem Neszmély feliratú kockájába, kaptam is bele szép hajóskanzenes bélyegzést!

Gyorsan visszaértem az országúton Dunaalmásra, itt aztán egy kemény kaptató végén negyed hat felé értem fel a hegyoldalban épült Vadvirág panzióhoz. Már vártak, gyorsan megkaptam a szobám, zuhanyozás és átöltözés után hatra már a vendéglőjében voltam, ahol miközben a Dunára és a távoli Börzsönyre nyíló kilátásban gyönyörködtem, meg is vacsoráztam! Hét óra felé ballagtam fel a szobámba, ahol aztán rövid szöszmötölés végén nyugovóra is tértem, ugyanis a kerékpáros túra legnehezebb, utolsó napja még előttem volt! Egy pillanatra megnéztem most is a kerékpár computert és a GPS-t: ezen a kissé lazára vett túranapon is megtettem 82,31 km-t 455 méter szintemelkedéssel, ez utóbbiból körülbelül 60 méter volt a panzióig vezető kaptató.