Már több mint negyedév telt el azóta, hogy egy hőségriadós júliusi napon belevágtam a Bányászkör instant túramozgalom nagyjából félnapos körtúráiba és mostanra a nyolcból hetet már teljesítettem is. Szépen épülget idehaza a túrák teljesítéséért kapott bronz téglácskákból a kis bányatáró, csupán egyetlen eleme hiányzik ahhoz, hogy elkészüljön. Ezért a tetőelemért indulok most újra Dorogra, hogy aztán onnan egy helyközi busszal Tokodra átzötykölődve belevághassak az utolsó, még hátra lévő körtúrába, az Erzsébet-akna körbe.

A hétvégi szép időjárás még erre a hétfői napra is kitartott, csillagfényes volt az égbolt, amikor reggel hat előtt pár perccel kilépve a házunk kapuján kisétáltam a közeli buszmegállóba és közben csodálkozva nézegettem a park deres füvét. Úgy látszik, mostanra már véglegesen elmúltak a forró nyári napok és beköszöntött a hideg, késő őszi idő. Busszal és a metrókkal átvágva a város alatt háromnegyed hat után néhány perccel már meg is érkeztem Újpestre. A metró aluljárójából a peronra felsétálva azonnal megéreztem, hogy közben még tovább hűlhetett a levegő.

A kissé szeles peronon toporogva átkoztam magam, hogy kézfázósként otthon hagytam a kesztyűimet, de most már nem fordulhattam vissza értük és csakis abban bízhattam, hogy majd csak kimelegszik kicsit az idő, miután felkel a nap! Bár a vonatom pontosan érkezett a Nyugatiból, de pár percet még a megállóban álldogált, hogy megvárja az egyvágányú vasúti hídon a szemből késéssel érkező szerelvényt, aztán nekilendültünk mi is, én pedig menet közben azt bámultam, hogyan festi a kelő nap vörösre a Pilis sziklás csúcsait.

A kétvágányú szakasz végén, Pilisvörösváron is dekkolt néhány percet a Stadler Flirt, hogy megvárja a szembejövőt, így már hét-nyolc percre nőtt a késése, de még itt sem idegeskedtem, hiszen a menetrend szerint volt majdnem negyedórám Dorogon az átszállásra. Kicsit később, a piliscsabai várakozás közben már türelmetlenül nézegettem az órámat, de aztán a soron kívüli leányvári extra szieszta végén (Dorogról ugyanis elengedték a szembejövőt, mivel már akkorára nőtt a késésünk) már láttam, bármennyire is sietünk majd, csak pont 7:58-ra, az Esztergomból Tatabányára tartó busszal együtt fogunk megérkezni a dorogi vasútállomásra. Márpedig el kellene csípnem a csatlakozást, mert ha elszalasztom, egy teljes órát kellene hogy szobrozzak a megállóban a következő buszra várva!

A vonatról leugorva űzött vadként rohantam át a síneken és a főúton az autóbuszállomás peronjaihoz, közben persze járt a szemem, mint a jojó, de nem láttam induló buszt egy darabot sem. Most akkor már elment a busz, vagy még nem jött meg? Egyedül voltam a kihalt placcon, nem volt kit megkérdeznem, de közben a percek egyre múltak és magamban lassan tudomásul vettem, hogy nem mindig papsajt, ez a busz most jól itthagyott! Megnéztem a kirakott menetrenden a következő járat indulását, de az is csak azt mutatta, mint az otthon készített menetrendi kisokosom: most, hogy a buszom lekéstem, csak 9:01-kor fog jönni a következő, amelyik útba ejti Tokodot is.

Már éppen otthagytam volna a megállót, hogy császkáljak egyet a hideg reggelen a vasútállomás környékén, amikor feltűnt egy busz a távolban, aztán ahogy a megállóhoz ért, észrevettem a kijelzőjén, hogy Tatabányára tart ez is. Felugorva rá egyből megkérdeztem a sofőrt, hogy Tokodra bemegy-e, csak bólintott, aztán kicsit epésen megjegyezte, negyedóra késése van, ne tartsam már fel a társalgással! Áááááááááááááááááá! Ilyen már nincs! Csakis azért értem el a majdnem negyedórát késő vonatról a buszomat, mert az is ugyanannyit késett! Magyarország, én így szeretlek! Alig negyedóra múlva már Tokodon cihelődtem le a távolsági járatról.

Készítettem gyorsan pár felvételt a kelő nap sugaraiban fürdő Hegyes-kőről, ahogy a sziklás csúcsával a falu házai fölé tornyosul, aztán hozzákezdtem a túra elején mindig elvégzendő adminisztrációnak. A mobiltelefonommal gyorsan beléptem a Bányászkör honlapján a fiókomba, jelentkeztem a mostani túrára, vagyis az Erzsébet-akna körre, a túra módra bökve kiválasztottam a díjazásnál a befutóérmet (az 1800 Ft-os részvételi díjat már korábban átutaltam a szervező Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület számlájára), ezután már csak a „Jelentkezés a túrára” szövegre kellett nyomnom és az applikáció már kérte is az első QR-kódot.

A buszmegálló fa bodegájának hátfalán lévő kódot beolvasva tudomásul vette a rendszer, hogy megkezdtem a túrát és kiírta a következő két ellenőrzőpont helyét – azért kettőt, mert két irányba is elindulhattam a körön. Mivel most is az itiner szerinti bejárási irányt választottam, hát akkor irány Csolnok határában az erdőben fekvő Vadaskert, vagyis a következő ellenőrzőpont!

A fentiekből látszik, hogy lennie kell a mobiltelefonunkon QR-kód olvasó applikációnak, ezen kívül nagyon hasznos, ha van valamilyen természetjáró tájékozódási alkalmazás is, én a Locus Map ingyenes verzióját használom már évek óta. Így a túra honlapjáról letölthetjük még otthon a követendő trekket (nyomvonalat), amelyet aztán a Locussal megnyitva útközben amolyan Ariadné fonalaként végigvezet bennünket az amúgy általában jelzetlen útvonalon!

Már éppen nekiindultam volna a menetnek, amikor észrevettem, hogy egy nálam csupán egy-két évvel idősebb hölgy érkezik a megálló mellett álló volt általános iskola, most Tokodi Értékek és Gyűjtemények Házának bejáratához és kinyitja a kaput! Márpedig van itt berendezve egy kis bányászati emlékszoba is, amely amúgy csak bejelentkezéssel látogatható, de most talán lenne módom ezt is megtekinteni! Be is engedett a hölgy, még az iskola fölszinti folyósójáról nyíló kis tantermet is kinyitotta a számomra. Hát, ilyen szobát még életemben nem láttam! A téglafalakat nem is lehetett látni sehol sem, hiszen az egészet beburkolták faoszlopokkal és deszkákkal egy valóságos bányatárót létrehozva ezzel. Itt aztán volt minden a régi csillétől elkezdve a bányászruhákon, felszerelésen és karbidlámpákon keresztül a régi fényképekig és kitüntetésekig!

Persze mindent alaposan végignéztem, aztán a vezetőm átkísért a szomszédos termekben található babamúzeumba is. Helyi asszonyok, lányok varrják a babaruhákat, különféle babacsoportok mutatják be a helyi népviseletet esküvőkön, templomi körmeneteken, Szent Márton napi borszenteléseken és aratáskor. Csak egy kicsit futkosott a hideg a hátamon, amikor egy bányásztemetés babacsoportját is felfedeztem a többi között. A vezetőmtől tudtam meg, hogy ezekkel a babákkal az 1942-ben az Erzsébet-aknában történt bányaszerencsétlenség áldozatainak állítanak emléket. Ekkor ugyanis 51 bányász vesztette életét egy bányaomlás következtében fellépő sújtólégrobbanás-sorozatban.

Hát, jó sokáig elnézelődtem a múzeumban, most, a poszt írásakor a mobilomra telepített Strava által felvett trekket nézegetve látom csak, hogy 9:21-kor indultam neki a körtúrának, jelen esetben inkább csak körkirándulásnak, hiszen a 13 kilométeres távot azért mégse nevezném túrának! A Bányászkör útvonala nincsen jelezve, csak ahol az rátér valamelyik turistajelzésre, hát most is csak a telómra letöltött és a Locus-sal megnyitott trekket nézegetve ballagtam végig a község főutcáján, a Kossuth Lajos utcán és tértem le róla jobbra, a Deák Ferenc utcára. A Béke utcára fordulva sorjáztam el a világháborús emlékmű és az új általános iskola épülete mellett, végül az I. Világháborús hadifogolytábor áldozatainak emlékművénél értem el a szélső házakat.

Egy csak félig elkészült és még feltöltetlen tavacska medrének részben kikövezett partja mellett hagytam magam mögött Tokodot és indultam neki a Cigány-hegyre felvezető gyalogútnak. Egy vízmosás eróziós árkában kapaszkodtam, egy szakaszán a mélyút fölé boruló lombok alagútjában. Pár perc múlva a völgyecske véget ért a hegyoldalban, itt keréknyomok fordultak alám és átvágtam a hegyoldal szőlőskertjei, hétvégi házacskai között. Egyre erősebben sütött a kora délelőtti nap, a hegymenettől is kimelegedtem, itt szabadultam meg az anorákomtól, csak a vékony polárfelsőm hagyva magamon egészen a túra végéig.

Menet közben persze állandóan a hátam mögé lesegettem, ugyanis egyre feljebb érve egyre szebben nyílt ki a panoráma. Elmaradtak mögöttem a telkek, zártkertek, már a füves-ligetes domboldal teteje közelében jártam, közel az erdőhatárhoz, amikor egy farönkökből ácsolt pihenőpadot vettem észre az ösvény mellett egy Bányászkör QR-kóddal az egyik lábán. Mi lehet ez? Ellenőrzőpont nem, hiszen a legközelebbihez majd csak Csolnok határában érkezek, a Vadaskertnél, kíváncsian olvastam hát be a kódot a mobilommal és a megnyitható linkre kattintva csak egy üzenet tűnt fel a kijelzőn: „Ha már eddig eljutottál, gratulálunk! Igyál, frissíts, pihenj, mert bár a Getére nem viszünk fel, de azért vár rád komoly emelkedő egy vízmosott völgyben bedőlt fákkal. Figyelj a lábad elé. Jó utat!”

Aranyos! Persze, ha már megálltam, a kilátást is megnéztem alaposabban. Nyugat felé ráláttam a Hegyes-kő sziklapiramisára és a Bajóti Öreg-kő kétpúpú hátára, észak felé fordulva alattam terült el a Duna-parti síkság Tokoddal, a távolabbi Táttal és Nyergesújfaluval, kelet felé tekintve pedig észrevettem a távoli Esztergomot is. Körbefényképeztem a panorámát, aztán leülve a padra tovább gyönyörködtem a kilátásban, közben az egyik pizzás csigám is megeszegettem tízórai gyanánt. Csak negyed tizenegy felé indultam tovább.

Hamarosan el is értem az erdőhatárt, az ösvény kicsit kanyargott a fák között, majd beállt a Cigány-völgy aljára. A túra itinere nem sok jóval kecsegtetett a völgy vízmosására nézve, az abban leírtak szerint is és a padon talált link szerint is meg kell majd küzdenem a bedőlt fákkal, de most, 2025 októberének végén nem volt sok problémám vele. Igaz, hogy néha bujkálnom kellett a kidőlt és a meredek völgy aljára lecsúszott ágak, fatörzsek alatt, de egy-két apróbb tornamutatványtól nem dől még össze a világ, ráadásul néhány perc alatt elértem az eróziós völgy felső végét, ahol lassan elenyészett körülöttem a Gete-alja erdős fennsíkján.

Egy nagyon kellemes része következett itt a túrának, a keréknyomok megbízhatóan vezettek, a nap beragyogott a ritkított vegyeserdő fái közé, én pedig az arcom süttettem vele és élveztem a melegét. Szinte észrevétlenül maradtak el mögöttem a kilométerek, csak arra figyeltem fel, hogy megérkeztem a Vadaskert sarkánál lévő erdei útkereszteződésbe. Már jártam ennél az ellenőrzőpontnál a Reimann-altáró kör teljesítése során, rutinosan mentem oda a kereszteződés északi sarkán álló tölgyhöz és olvastam be a mobilommal a törzsére erősített QR-kódot.

Az adminisztráció végeztével elsétáltam a kerítéssarokra. Most szinte üres volt a kifutó, csak egy fiatal gímszarvas bika napozott közel hozzám a napsütötte udvarban. Hosszászokhatott már az emberekhez, mivel meg sem mozdult, amikor észrevette, hogy a kerítés drótfonata mögött állok, egyszerűen csak figyelt, le nem vette volna rólam a szemét. Szinte pózolt a fényképezőgépnek, ennek köszönhetően egészen jól sikerültek a róla készült fotóim. Kicsit még elnézelődtem itt, a szarvason kívül csak egy kecskegidát láttam bóklászni a kifutó másik felében, az a gyanúm, hogy őket láthattam itt már augusztus közepén is.

Lassan már a túra felénél jártam, és csak most értem el a kezdés utáni első ellenőrzőpont, viszont innen jócskán besűrűsödnek majd, hiszen a becsekkolás után láttam a mobilom kijelzőjén, hogy a következő pont, a Csolnoki Bányászati Múzeum távolságát csupán 500 méterre taksálta a Bányászkör alkalmazása. Gyerünk hát!

A jelzéseket követve értem el Csolnok Ódorog nevű részének szélső házait, elsorjáztam mellettük a murvás úton, aztán ismét ösvényen indultam tovább a fák között. Elballagtam a Mesefa és a mellette épített kis tündérpark figurái mellett, majd egy kisebb lejtő végén érkeztem meg a Szent Borbála templomhoz. Az illető hölgy a bányászok védőszentje, szinte minden környékbeli településen van neki szentelt templom. Lejtmenetben elballagtam a málló vakulatú, kicsit elhagyatottnak látszó templomocska mellett, majd a Szent Borbála utcát keresztezve egy rövid erdei ösvény végén már a bányászati múzeum tisztására érkeztem.

A múzeum most is zárva volt, de még egy előző túrámon végigsétáltam az udvarán kiállított bányamozdonyok, kocsik, csillék és egyéb bányászati eszközök között, úgyhogy most egyből az épület sarkán felállított Bányászkör táblához siettem és beolvastam a rajta fellelt QR-kódot. Az órámra pillantottam: még fél tizenkettő sem volt, de már a táv felénél tartottam. Elgondolkodtam azon, hogy megülök a múzeum teraszán az egyik asztalnál és megebédelek, de még nem voltam ehhez kellően éhes, így aztán folytattam az utam.

A tisztásról délkelet felé továbbinduló ösvényen néhány perc alatt elértem a volt Homokvasút nyomvonalát, aztán a pályatest helyén futó gyalogútra rátérve eltalpaltam a kisvasút Csolnok egyik utcája alatti alagútjáig. A rövidke alagút belső falán egy emléktáblán szerepeltek a Homokvasút főbb paraméterei: 13,056 km hosszú volt a fővonal kettő darab 2,035 és 2,655 km hosszú szárnyvonallal. A felsővezetékes egyenáramú energiaellátással GANZ mozdonyok húzták a vasútvonalon a kocsikat az 580 és 760 mm nyomtávú vágányokon, ez utóbbi megegyezik például a budapesti Gyermekvasút nyomtávjával is. A szöveg alatt sematikus térkép mutatta a vasút pályáját a homokbányáktól kezdve a rakodókig.

Amit a tábla nem említ, de a fentiekből következik, hogy a Homokvasút célja az volt, hogy a Dorogi-medence alján külszíni fejtéssel kitermelt homokot elszállítsa a bányákhoz, hogy aztán ezt a felhagyott bányajáratok tömedékelésére használják fel, így csökkentve az omlásveszélyt. A Dorog határában létrejött Palatinus-tó tulajdonképpen maga a homokbánya volt, vizét a közeli Dunából kapja, ahogy az átszivárog a homokos talajon. A bányászat megszűnésekor voltak elképzelések arra, hogy a vasutat gyermekvasútként hasznosítsák, de mire konkrét tervek születhettek volna erre, megkezdődött a hálózat felszámolása. Mára szinte már semmi sem maradt belőle, csupán pár fénykép és egy televíziós ifjúsági filmsorozat pár kockája őrzi az emlékét. Ezt a filmrészletet itt alább is megtekinthetitek.

>

Folytatva az utam a vasúti pályán hagytam magam mögött Csolnokot és értem el a volt Auguszta-aknához vezető letérést. Egy kaszáló peremén végigballagva pillantottam meg a kissé nagyzolóan Hotel Trófea nevű kis kulipintyót, itt kezdődött a dzsindzsás erdőbe bevezető kanyargós ösvény, amelyen eltörtettem az akna helyén álló emlékkőhöz. A mellette álló egyik fácskán meglett a QR-kód is, becsekkoltam innen is, aztán visszaballagva a házikóhoz letelepedtem egy hosszabb ebédszünetre a mellette álló pihenőpadok egyikén.

Pontosan délre kongattak a csolnoki harangok, amikor felálltam és továbbindultam az utamon. A mezőt megkerülve ballagtam vissza a halvány keréknyomokon a Homokvasút pályájára, ezen kutyagoltam el az erdőszélre, ahol ráfordultam a mezőkön átvágó földútra. Szép volt innen a kilátás a Gerecse távolabbi hegyeire-dombjaira, le is cövekeltem pár percre az egyik kilátóponton. Tulajdonképpen az egész mostani túrám arról szól, hogy Tokodról indulva megkerülöm a környék legmagasabb hegyét, a Nagy-Getét, most jól ráláttam a hegy erdős-sziklás északi oldalára is. Egy darabon kapaszkodtam még felfelé a hepehupás mezőkön, aztán egy útelágazásban balra térve leereszkedtem a szántók aljára, a miklósbereki bányászati emlékkőhöz.

Itt is becsekkoltam beolvasva a mobilomon az emlékkő hátoldalára szerelt QR-kódot, aztán elolvastam a tábla szövegét: „Az 1781-ben Miklósberekben megindult szénbányászat emlékére, amellyel kezdetét vette a széntermelés a Dorogi szénmedencében.” Tehát itt kezdődött, és több mint két évszázadon keresztül folyamatosan tartott utána a szénbányászat, amely aztán teljesen megváltoztatta az itt élők életét. De ez mára már történelem, és bár az utolsó még működő bányát alig több mint húsz évvel ezelőtt, 2003-ban zárták be, mostanra már szinte mindent felszámoltak, rekultiváltak, szinte úgy kell keresni a még fellelhető emlékeket. Nagy-nagy tisztelet és köszönet a Bányászkör szervezőinek, hogy felvállalva ezt a feladatot létrehozták az instant túramozgalmukat!

Innen már nem volt sok dolgom, csak a jól járható erdei utakon visszasétálni Tokodra. Komolyabb kaptatók nélkül hullámvasutazott az út alattam a Gete alja erdőségében, én pedig közben a fák őszi lombjait csodáltam. Kellemes séta végén értem el a Miklósbereki-horgásztavat, megálltam egy percre az erdei tavacskánál, készítettem pár képet a smaradszínű vizéről, aztán besétáltam az úton Tokodra. A központban újra beolvasva a QR-kódot lezártam a túrát, aztán átballagva a terecskén a Nemzeti Dohányboltban elkértem a túra teljesítéséért járó bronz téglácskát. Vettem még egy kólát is, aztán ezzel kiülve a tér egyik padjára a háztetők fölé magasodó Hegyes-kő ormával szemeztem.

Még csak fél kettőre járt az idő, nem is kellett különösképpen sietnem, szóval lenne időm felkapaszkodni a csúcsára, de idén már háromszor is jártam ott. Megmásszam negyedszerre is? Kora délutánra eléggé kitisztult a reggel még párás levegő, biztosan szép lenne onnan a körpanoráma! Viszont mentem ma már épp eleget, így aztán kicsit megalkuvóan úgy döntöttem, csupán addig kapaszkodok fel az oldalában elterülő mezőkön, ahonnan már szépen kinyílik a panoráma a környékre.

Így aztán az Országos Kéktúra jelzéseit követve (ezek még a horgásztónál társultak az utamhoz) megmásztam félig a Hegyes-követ is, fenn aztán pár percre letelepedve a fűbe megcsodáltam a kilátást. Ezzel a panorámával fejeztem hát be a Bányászkör nyolc rövid túrájának teljesítését és ballagtam vissza a Hősök terére a buszmegállóba. Most pontosan érkezett a buszom és alig negyedóra alatt Dorogon voltam vele. Az állomáson megvárva a háromnegyed hármas zónázót fél négykor már Újpesten jártam, végül fél öt után pár perccel léptem be a lakásunk ajtaján.