Még a legforróbb júliusban kezdtem bele a Bányászkör instant túramozgalom nyolc rövid túrájába, hogy megismerhessem kedvenc tájegységem, a Gerecse még fellelhető szénbányászati emlékeit Dorogon és környékén. Eddig hatot teljesítettem közülük és már szépen épülget odahaza a túrák teljesítése után kapott kis bronz téglácskákból a mini bányatáró, de persze még két építőelem hiányzik közülük, ezek egyikéért indulok most egy újabb rövid túrára, vagy inkább egy hosszabb kirándulásra a Doroggal szomszédos Tokodaltáróról.

Ezen a vasárnap reggelen sem komplikáltam túl a körtúra kezdő- és végpontjára való eljutást: Budapesten átvágva az Újpestről 7:02-kor induló zónázó vonattal utaztam Dorogig, ahol még volt vagy két fertályórám a Tokodaltárón keresztül Bajótra tartó helyközi busz indulásáig. Tulajdonképpen a menetrendek szerint mehettem volna a fél órával későbbi vonattal is, de akkor csak négy percem lett volna arra, hogy a vasútállomás peronjáról átloholjak a szomszédos buszmegállóba, azonban a korábbi rossz tapasztalatok alapján nem szeretem az ilyen csücskös átszállásokat.

Így aztán most is sétáltam egyet a vasútállomás környékén, közben az eget is kémleltem, ugyanis az élénk északnyugati szél szürke felhőpamacsokat kergetett az égen, az éppen kelő nap csak az ezek közötti réseken keresztül ragyogta be a vasútállomás előtti terecskét. Nem jósoltak erre a napra a meteorológusok valami szép időt, szerintük ilyen lesz az egész délelőtt, délutánra pedig teljesen be is fog borulni, de állítólag eső nem várható. Miközben sétálgattam, kéktúrázók is érkeztek a buszmegállóba (nem vonattal jöttek, az autóikkal itt parkoltak le az állomás melletti P+R parkolóban), de ők elmentek előttem a mogyorósbányai busszal, hogy onnan túrázzanak vissza ide, az autóikhoz, én viszont az egy-két perc múlva érkező bajóti buszra ültem fel.

Fél kilenc felé cihelődtem le a helyköziről Tokodaltárón a községháza előtti buszmegállóban, aztán gyorsan összekészülődtem a túrára, mivel már fél kilenc felé ballagott az idő. A fényképezőgép tokja szokás szerint felkerült a derékszíjamra – így bármikor előránthatom pár másodperc alatt a masinát, ha érdekes fotótémát fedezek fel –, indítottam a mobilomon a Stravát, hogy rögzítse az általam bejárt útvonalat, aztán el is indultam a szinte a buszmegállóval szemben kezdődő Tárna utcán a körtúra kezdőpontja felé. Csak a főúton átkelve pillantottam vissza a megálló mellett álló Nemzeti Dohánybolt épületére, ott tudom majd a túra végén átvenni az újabb bronz téglácskát, hogy továbbépíthessem vele odahaza az én saját, személyes kis bányatárómat!

Pár perc alatt elsétáltam a terecskére, ahol a körtúra kezdődik, de a becsekkolás előtt még körülnéztem ezen a helyen is. Itt áll a Szent Borbála bányásztemplom (az illető hölgy a szénbányászok védőszentje), most vasárnap reggel lévén nyitva volt a kapuja, így be is léptem rajta és belülről is megnéztem az éppen a reggeli misére készülődő templomocskát. Mellette a hajdani Tokodi Szénfeldolgozó szépen felújított igazgatósági épülete található, az előtte fekvő parkban pedig egy marcona bányászszobor alakja áll csípőre tett kézzel, mintha csak azt figyelné, mivé lett pár évtized alatt a hajdani bányaközpont és hová tűnhettek innen a régi cimborák?

Tettem még egy rövid, alig kétszáz lépésnyi kitérőt a már rég bezárt villamos alállomás épületéig. Már csak a falai állnak, elbontották a hozzá vezető távvezetékeket, koszos, kitört ablakszemei, vaksin ásítozó nagyfeszültségű átvezetései, üres transzformátor ketrecei talán már nem sokáig őrzik a régi idők emlékeit. Az épület előtt már évek óta elhagyatottan álló vasbeton oszlopokon üresen rozsdásodtak az acéltartók (ezeken futhattak hajdanában az alállomástól induló kábelek), ferde merevítőikkel úgy néztek ki, mint a kálváriakeresztek parafrázisai. A csendes elmúlás temetői csendjében csak a saját lépteim zaját hallottam. Jöttömre galambraj rebbent fel a kétemeletes épület párkányzatáról, néhány pillanatig tétován felettem köröztek, aztán megnyugodva visszatelepedtek a falak tetejére. Csak ekkor figyeltem fel az oromzatra szerelt mobiltelefon bázisállomás antennáira: hiába no, haladni kell a korral!

A terecskére visszaballagva még bebámultam a kerítésen keresztül a volt Tokodi-altáró bejárati portáljára, a dorogihoz hasonlóan ezt is meghagyták, és még használják is, hiszen a szénbányászat megszűnte után „vízbánya” lett belőle, vagyis a föld felszíne alatt mélyen fekvő tárnákból most az oda folyamatosan beszivárgó, betörő karsztvizet emelik ki itt csővezetékeken keresztül és táplálják be a környék ivóvízrendszerébe. Szívesen megnéztem volna közelebbről is az altáró bejárati portálját, de zárva volt a kapu, ezért maradt a kívülről való leskelődés.

Most már nem volt más dolgom, mint hogy jelentkezzek a túrára, egy itt parkoló, mustársárga helyközi busz mögött meg is találtam az indulási pont QR-kódját az altáró kerítésén. A mobiltelefonommal gyorsan beléptem a Bányászkör honlapján a fiókomba, jelentkeztem a mostani túrára, vagyis a Tokodi-altáró körre, a túra módra bökve kiválasztottam a díjazásnál a befutóérmet (az 1800 Ft-os részvételi díjat már korábban átutaltam a szervező Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület számlájára), ezután már csak a „Jelentkezés a túrára” szövegre kellett nyomnom és az applikáció már kérte is az első QR-kódot. A kerítésen lévő kódot beolvasva tudomásul vette a rendszer, hogy megkezdtem a túrát és kiírta a következő két ellenőrzőpont helyét – azért kettőt, mert két irányba is elindulhattam a körön. Mivel most is az itiner szerinti bejárási irányt választottam, hát akkor irány a Tokodaltáró község felett a mezőkön fekvő régi római castrum – pontosabban a romjai!

A fentiekből látszik, hogy lennie kell a mobiltelefonunkon QR-kód olvasó applikációnak, ezen kívül nagyon hasznos, ha van valamilyen természetjáró tájékozódási alkalmazás is, én a Locus Map ingyenes verzióját használom már évek óta. Így a túra honlapjáról letölthetjük még otthon a követendő trekket (nyomvonalat), amelyet aztán a Locussal megnyitva útközben amolyan Ariadné fonalaként végigvezet bennünket az amúgy jelzetlen útvonalon! Na, de elég a dumából, már háromnegyed kilenc felé jár az idő, belefogok hát a túrába, mert még rám esteledik!

A volt bányaigazgatóság épülete előtt jobbra elsorjázva a Gete utcán kezdtem meg a fennsíkra felvezető kapaszkodást, rozsdásodó lombú vadgesztenyefák alatt ballagva érkeztem fel a mezők peremére. Egyik kedvenc panorámám fogadott itt: a Gerecse északi gerincének csúcsai sorakoztak egymás mellett, balról a Nagy-Gete erdős oldala indította a sort, majd jött a Hegyes-kő sziklacsúcsa, azt a Kőszikla követte domború hátával és sziklás homlokával, a sort pedig a Bajóti Öreg-kő kétpúpú háta zárta jobbra a messzeségben. A legszebb az egészben az volt, hogy ebből a nézőpontból még sohase láttam őket, hiszen most először indulok Tokodaltáróról túrára!

A mobilomra letöltött trekket követve földútra tértem, aztán már meg is pillantottam az épp most sarjadó őszi búza vetése mögött a régi római castrum alig térdmagasságú falait. Füves keréknyomok vezettek a földúttól az ókori erőd felé, végigsétálva rajtuk már észre is vettem az északi sarokbástya maradványai mellett álló Gerecse Natúrpark tábla oszlopán a Tokodi-altáró kör soron következő QR kódját. Beolvastam a kódot, a rendszer tudomásul vette és kiírta a következő ellenőrzőpont helyét. Az adminisztráció végeztével átléptem a földből alig kiálló falat és kicsit körülnéztem a romok között is.

Állítólag, ha egy régész egy ásatás folyamán megtalálja egy volt római castrum, vagyis erőd egyetlen jellegzetes pontját, akkor már méter pontosan megmondja, hogy milyen az erőd fekvése és hol kell keresni a falakat, tornyokat és kapukat. A rómaiak majdnem kétezer évvel ezelőtt pont ugyanilyen „szabványos” erődöket állítottak az óriási birodalmuk több ezer kilométer hosszú határa, vagyis a Limes mentén (ez egyébként határt jelent latinul és a matematikában máig így mondják másik szóval a határértéket). Ennek a katonai tábornak Gardellaca volt a neve akkoriban és egy kisebb település is kifejlődött mellette.

Az 1960-as években végeztek itt utoljára feltárást, akkor építették vissza betonfalakkal a két bejárati tornyot is és kis régészeti kiállítást rendeztek be bennük. Aztán ez a kis múzeum néhány év után tönkrement, a tornyok viszont máig fennmaradtak és most abszolút illúziórombolóak. Egyszerűen nem illenek ebbe az ókori, romos környezetbe, szerencsére az itt is burjánzó akácos bozót már kezdi elrejteni azokat. Úgy látszik, ritkán szokták kaszálni az erőd majd’ másfélhektáros belső területén a füvet, most is sok helyen térdmagasságú volt gaz, alig látszott valami a falakból. Gyorsan tovább is indultam.

Erdőfoltokkal övezett szántóföldet kerültem meg, az alig járt keréknyomok hol az éppen most a földből előbújó őszi vetés peremén, hol a szélső fák között kanyarogtak, közben a Nagy-Gete erdős oldalára nyíló kilátásban gyönyörködtem. Ebből az irányól még sohasem láttam ezt a jellegzetes alakú hegyet, a Gerecse legészakkeletibb csúcsát. Focimeccs hangjai szűrődtek el hozzám a reggeli csendben, szurkolók bíztatása, aztán később egy gólöröm felzúgó hangja. Vajon hol játszhatnak a csapatok? A mezőt kerítő fáktól semmit sem láttam a hangok forrásából, csak hazaérve néztem meg a Google Earth légifelvételein: ekkor csupán pár száz lépésnyire járhattam a Tokod SE focipályájától.

Az erdőfoltok után szőlőskertek peremére érkeztem, egy diófa és egy kútgyűrű kapujában füves keréknyomokra térve vágtam át közöttük, majd a hobbikertek felső szélén jól kijárt földútba botlottam. Ezen az úton baktattam át a következő szántóföldön, majd a túlsó oldalán elsorjáztam egy homokbánya mélyedése mellett. Különös formájú dombok közé érkeztem, meg mertem volna rá esküdni, hogy ezeket a meredek oldalú halmokat nem a természet, hanem az emberi beavatkozás formálta ilyenekké és valóban, az itiner is írja, hogy ezeket a tájsebeket még a XIX. század bányászata okozta.

Egy völgyecskébe fordultak be a keréknyomok, folyamatosan kapaszkodva ballagtam el a Dank-hegy füves-bozótos oldala alatt, kitaposott nyomok vezettek fel a csúcsának kilátópontjára. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy csak úgy nekiszaladva a hegynek felkapaszkodok az egyik ösvényen a csúcsára, de aztán a mobilomon a Locus Map offline térképén a trekket nézegetve rájöttem, úgyis megmászom még ezt a gerincet, de egy sokkal magasabb, tehát jobb kilátást nyújtó pontjára érkezve. Akkor pedig maradok a völgy alján kanyargó keréknyomokon!

A sűrű útelágazások szövevénye miatt állandóan a Locus Map térképén megjelenített trekket lesegetve kerültem meg egy kis erdőfoltot, láttam a kijelzőn, hogy valahol benne rejtőzik a következő ellenőrzőpont, aztán a térképen jelzett helyen rá is találtam az akácosba bevezető kanyargós csapásra. Pár pillanat múlva már ott álltam egy kábelakna jellegzetes, négyszögletes vasbeton zárólapjánál, mellette egy akácfán megpillantottam a beolvasandó QR-kódot. A zárólap azonban nem ült pontosan a helyén, valaki kifordította egy kicsit, éppen csak annyira, hogy be lehetett kukkantani az alatta lévő betonaknába. A fejlámpám elővéve bevilágítottam vele a résbe, de annyira gyenge volt a fénye a napvilágnál, hogy semmit sem láttam az üregben. Persze az ilyen húzóaknákból tizenkettő egy tucat, korábbi munkahelyeimen, az erőművekben is naponta többször összeakadtam velük különböző helyeken.

De mire is szolgálnak ezek a nyílások? Sokszor a villamos kábeleket nem csak úgy elássák a földbe, hanem ha arra számítanak az építők, hogy később is kábeleket kell húzni a már kialakított nyomvonalon, akkor kicsit bonyolultabb megoldást választanak. Védőcsöveket ásnak el a föld alá, és bizonyos távolságokban ilyen, úgynevezett húzóaknákat alakítanak ki. Ebbe torkollanak be a védőcsövek, vagyis az egyik irányból belépnek ide a kábelek, a másikon pedig távoznak is belőle. És hogy ez mitől húzóakna? Ha új kábelt akarnak befűzni a védőcsövekbe, akkor kábelaknától kábelaknáig haladva ráncigálják végig a hosszú kábelt a teljes nyomvonalon. Sokszor sziszifuszi munka ez, de még mindig sokkal egyszerűbb, mint egy-egy új kábel miatt felásni a teljes nyomvonalat. Na, azt hiszem, ennyi elég is a mai napra a népművelésből!

Becsekkoltam a mobilommal, készítettem pár képet, aztán mentem is tovább. A keréknyomok most újra visszakanyarodtak a gerinc alá, itt is kitaposott ösvények vezettek fel egy csúcsára. Aha, úgy látszik, elértem a túra itinere szerinti kilátópontot! Az első gyalogutak hosszúak voltak és meredekek, de ahogy végigpillantottam a keréknyomokon, láttam, hogy azok rézsútosan maguk is felkapaszkodnak a gerincre, így hát minek erőltessem meg magam? Talán százlépésnyit még az úton maradva már felértem közvetlenül a gerinc alá, hát ott másztam meg a dombhátat és sétáltam vissza a kilátópontig.

Azonnal felmértem, hogy érdemes volt felkapaszkodni ide, hiszen észak-északkelet felé tekintve alattam terült el az egész Dorogi-medence, a távolban feltűnt az Esztergomi Bazilika rézszínű kupolája és a Mária Valéria híd íves, rácsos szerkezete is. Sokáig elbámészkodtam itt, körbefényképeztem a panorámát és csak azt sajnáltam, hogy az erősen felhős ég miatt éppen árnyékban voltak most a nevezetességek!

Persze a kapaszkodás itt nem ért még véget, kisebb szünetekkel folytatódott a későbbiekben is, ahogy a fás-ligetes domboldalban felkaptattam egészen a Kis-Gete tetejére! Az itteni QR-kódnál is elvégeztem a becsekkolást, aztán körbenéztem innen is. Itt szerencsém volt, épp beragyogta a nap a távoli Bazilikát, tehát itt újra végigfényképeztem a panorámát, elkészült a poszt címképe is. Hosszan elnézelődtem ezen a helyen, hiszen tudtam, hogy a végére értem a szép kilátást nyújtó pontoknak, innen már szinte csak az erdőben megyek majd a túra végéig.

Továbbindulva aztán elnyelt az igazi erdő, itt már a síksági satnya akácosok helyett a Nagy-Gete északi oldalának meglett korú tölgyes-gyertyánosában jártam. Folyamatosan, de csak enyhén kapaszkodva vágtam át a papírtérképem szerint Uradalmai-erdőnek nevezett részen, aztán egy többhektáros bekerített erdőrészt megkerülve torkollottak bele a keréknyomok az Országos Kéktúra útvonalába. Hirtelen feltűntek a fákon a túraútvonal kék-fehér csíkos jelzései, de nem sokáig követhettem azokat, pár száz lépés után a mobilomon, a Locus Map térképén figyelgetett trekk fekete vonala balra, egy kiágazó földútra tért, én pedig pár perc alatt elvesztve az eddig gyűjtögetett szintet visszaereszkedtem a Nagy-Gete lábaihoz.

Kis kitérővel elballagtam az útba ejtendő utolsó ellenőrzőpontig, vagyis a Vízbánya-légaknáig. Az akna íves bejárata dupla ráccsal volt lezárva, bekukucskálva rajta semmit sem láttam, így hát beolvastam az itteni QR-kódot, aztán körülnéztem, hová telepedhetnék le egy ebédszünetre? De gazos, dzsindzsás volt az egész környék, egyetlen alkalmas helyet sem láttam, így hát elindultam visszafelé a már bejárt úton.

Az útelágazásban jobbra tértem (szemből érkeztem meg pár perccel korábban ide) és már nem volt más dolgom, mint hogy a kényelmesen járható erdei keréknyomokon végigballagjak a Nagy-Gete lábainál visszafelé, egészen Tokodaltáróig. Persze folyamatosan nézelődtem, hová tehetném le pár percre a fenekemet egy kis pihenő céljából, de a dzsindzsás aljú akácos vegyeserdőben egyetlen alkalmas helyet sem találtam erre a célra. Így hát a tempómból egy kicsit visszavéve menet közben eszegettem meg a pizzás csigáimat és ittam rá a szörpömből.

Az út végét már a mezőkön, szántókon keresztül tettem meg, innen újra szép volt a kilátás, de délre teljesen beborult már az ég, egyhangú szürkeségbe burkolva a tájat. Fél egy felé érkeztem meg arra a pontra, ahol a településről indulva elértem ezt a mezei utat, elindultam hát lefelé a Gete utcán és pár perc múlva már ismét a Tokodi-altáró kerítésénél álltam a QR-kód táblácskája mellett. Ismét beolvasva a kódot befejeztem a túrát, aztán kiballagtam a településen átvágó 10-es főútig.

Az első utam persze a Nemzeti Dohánybolthoz vezetett és megütközve olvastam el a bejáratán a nyitvatartását: hétfőtől szombatig kora reggeltől késő estig várja a vevőket, vasárnap viszont már délben bezár! Az órámra néztem, ekkor már egy óra felé ballagott az idő. Hogy az a magasságos! Itt jól lyukra futottam! Hát most mit tegyek? Az utolsó, még hátralévő Bányászkör túrámat, az Erzsébet-akna kört Tokodon kezdem majd, nem pedig itt, a tokodi dohányboltban pedig ennek a túrának a jelvényét nem kaphatom meg, ide külön el kéne jönnöm még egyszer a jelvényért.

Kínomban felhívtam Csabát, a Bányászkör szervezőjét (gondolom, a vasárnapi ebéd mellől ugrasztottam fel ezzel) és röviden vázoltam a problémát. Nem hajtott el melegebb éghajlatra, megállapodtunk, hogy három óra felé találkozunk majd a dorogi vasútállomáson. Amúgy is tervbe volt még véve, hogy Dorogon kitérőt teszek az Aknatorony kilátóhoz, így aztán egy buszt megvárva visszautaztam vele Dorogra, aztán még a kilátóban is elnézelődtem egy sort és mivel még mindig csak kettő felé járt az idő, betértem egy korsó sörre a Molnár sörözőbe is.

Végül három előtt pár perccel érkeztem meg a vasútállomásra, egy gyors telefont követően Csaba már meg is jött a bringájával, kezembe nyomta a bronz téglácskát, aztán a negyed négyes vonat érkezéséig beszélgettünk még egy jót az egyik padon. Végül több mint kétórás utazást követően fél hat felé léptem be a lakásunk ajtaján.