Egy pár héttel korábbi erdőjárásomon akadtam össze a Bányászkör instant túra útvonalainak pár érintőpontjával és csak hazatérve gondolkodtam el azon, jó lenne végigjárni néhány körtúráját, hiszen ezek nagy része kedvenc tájegységemben, a Gerecse hegyei-dombjai között kanyarog. Bár egy tekintélyes nagyságú doboz tele van otthon különféle túramozgalmak jelvényeivel, de ezek mind-mind „hagyományos ”jelvényszerző túrákon lettek összegyűjtve, vagyis az igazolófüzeteket beszerezve bezsákoltam a túrákon az igazolásokat, majd a befejezésük után a füzeteket postán elküldve, vagy személyesen elutazva a szervezőkhöz kaptam meg a jelvényeket.

Az instant túramozgalom azonban más. Mint a nevében is benne van, itt azonnal a túra után történik elismerés, a jelvény átadása, azonban ennek a mikéntjének nekem is utána kellett olvasnom a túra honlapján. Itt aztán kellően kiművelődve regisztráltam az oldalon, aztán már az első túrám szervezésével kezdtem el foglalkozni. Összesen tizenkét túrát lehet végigjárni ennek a mozgalomnak a keretében, én most az úgynevezett kis körök között kezdtem el válogatni, végül a Lencsehegy-kör mellett döntöttem, amely a többivel ellentétben nem a Gerecsébe, hanem a Pilisbe viszi el azokat, akik a megismerése mellett döntenek. Egyedül a hosszával nem voltam kibékülve, az alig 12 kilométert kicsit rövidnek éreztem, tehát úgy döntöttem, megtoldom ezt egy kicsivel, vagyis Dorogról átsétálok majd Kesztölcre, a körtúra kezdő- és végpontjára, majd a befejezése után pedig vissza a vasútállomásra. Így a körtúra tucatnyi kilométerét meg tudom duplázni, ami után már biztos nem lesz kilométerhiányom!

Még szombaton délután átutaltam a szervező Benedek Endre Barlangkutató és Természetvédelmi Egyesület (BEBTE) számára az 1800 Forintos részvételi díjat, ennek kinyomtatott igazolását el is tettem a hátizsákomba az egyéb dolgok közé. Mivel a körtúra részben jelzetlen utakon halad, a nyomvonalat (trekket) is letöltöttem a honlapról a mobilomra, így nem kellett menet közben a túraútvonal szöveges leírására hagyatkoznom. A letöltött trekket a mobolomra telepített Locus Map applikációval nyitottam aztán meg, ez mutatta az útvonalat végig a túrán. A mobilos tájékozódásról már írtam a blogomon, itt olvashatjátok a posztot.

Vasárnap reggel aztán a város alatt átmetrózva Újpesten szálltam fel az Esztergomba induló zónázó vonatra, végül negyed nyolc felé cihelődtem le a Stadler Flirtről a dorogi vasútállomáson. Felhősen indult a reggel, csak késő délelőttre jósolták a meteorológusok a felhőzet felszakadozását, de akkor viszont be is fog ütni azonnal a hőségriadós kánikula. De reggel még kellemesen hűvös volt az idő, így aztán alig másfél óra alatt átballagtam az Országos Kéktúra útvonalán Dorogról Kesztölcre. A kéktúra hazánk legszebb tájait fűzi fel egyetlen útvonalra, de ez a szakasza annyira egyhangú és unalmas, hogy nem is érdemes sok szót vesztegetni rá.

Végül háromnegyed kilenc felé érkeztem meg Kesztölcön a főutcán álló bányászemlékműhöz és a Lencsehegyi bányaszerencsétlenség mellette álló emlékkövéhez. A mobilomat előkapva bejelentkeztem a túra honlapján, az új túra kezdése menüpontban kiválasztottam a kiskörök közül a lencsehegyit, majd a teljesítési módnál a túrázást, végül a díjazásnál a befutóérem mellett döntve már csak a „Jelentkezés a túrára” gombra kellett böknöm és email-ben meg is kaptam az egyedi kódomat, amelyet minden ellenőrzőpont elérésekor meg kell majd adnom. Hát akkor gyerünk!

A mobil azonnal kérte az első QR-kódot, amelyet meg is találtam az emlékműtől és a padoktól balra álló villanyoszlopra rögzítve. Gyors beolvasás, a rendszer tudomásul is vette az indulásomat és megadta a körtúra mindkét bejárási irányában a következő kódok helyét. Az óramutató járásával ellentétes irányt választva (ebből az irányból járja végig a körtúrát a túra ismertetője is) neki is indultam azonnal az útnak.

A hármas útelágazásban a bal oldali utcácskát választva felkapaszkodtam a pincesor házikói között az Iskola utcára, elsorjáztam a turistaszálló épülete előtt, aztán a háztetők felett időnként feltűnő kilátást nézegetve elbaktattam a hullámzó utcán a templom előtti útelágazásig. Az utamhoz szegődő zöld sáv jelzésekkel együtt értem fel a templomhoz, kapuján bekukucskálva láttam, hogy már a reggeli misére gyülekeznek benn az emberek, aztán megkerestem a következő QR-kódot a temető kapuja előtti villanyoszlopon és azt is beolvastam a mobilommal. A rendszer tudomásul vette a bejelentkezést és megadta a következő pont helyét.

Ezzel gyorsan megvoltam, ennek örömére indultam is tovább, teljesen megfeledkezve arról, hogy a temetőben megkeressem az 1988-as Lencsehegyi bányakatasztrófa áldozatainak sírját. A közvetlenül a rendszerváltás előtti időkben még teljes kapacitással működött itt a szénbányászat, a mennyiségi követelmények miatt a bányában úgynevezett provokációs robbantással szénomlást akartak előidézni. Azonban a robbantást követően másodlagos szénporrobbanás következett be, ráadásul nagy mennyiségű szénmonoxid és metán is betört a járatokba. Az 52-es kamrafejtésen dolgozó tizenegy bányász (kilenc magyar és két lengyel) az égési sérülésekben és szénmonoxid-mérgezésben hunyt el.

A temető felső kapuján kilépve keskeny aszfaltútra vezettek fel a zöld sáv jelzések, aztán ott rögtön balra tértek, jobbra pedig, amerre a trekk szerint nekem folytatnom kellett az utam, a zöld kereszt jelzések indultak tovább. Folytattam a vándorlásom Kesztölc felső peremén, borospincék, víkendházak, elszórtan épített családi házak között hullámzott alattam az út, majd egy idő után Kesztölc határában visszaereszkedett a völgybe és beletorkollott a Klastrompusztára induló keskeny aszfaltútba.

Innen fordultak le a zöld kereszt jelzések vagy háromszáz lépés után, hogy nekiinduljanak a Kétágú-hegy gerincére felvezető hosszú kaptatónak. Nem pont ott volt a letérés, ahová a trekk jelezte, hanem vagy ötven lépéssel arrébb, itt talán áthelyezhették a jelzéseket az utóbbi időkben, de ez nem volt probléma, maga a letérési pont jelezve volt.

Két nagy lépcsőben kapaszkodtam fel a gerincre: az első végén a Kesztölc felett, a hegyoldalban elterülő ligetes, bokros mezőre érkeztem fel, ahol pár száz lépés erejéig rátérhettem az Országos Kéktúra ott szintező ösvényére (ennek az útvonalán ballagtam át korábban Dorogról Kesztölcre). Kicsit ki tudtam magam itt fújni, a kilátást is megcsodáltam, aztán hamarosan elértem az ösvények elágazását. A pihentető szakasz után itt következett a feketeleves, vagyis a kaptató hosszabb és meredekebb része. A mezők felső pereméről még egyszer megbámultam a kilátást, aztán a zöld kereszt jelzések ösvényét követve elnyelt a hegyoldal csenevész tölgyese.

A legmeredekebb részen még sziklák is akadtak, ezek között kanyargott felfelé a jól kijárt ösvény. Ennek az útszakasznak Postás út a neve és bármilyen hihetetlen is, a múlt század közepén még ténylegesen ezen az ösvényen járt át a postás a levelekkel és csomagokkal Kesztölcről a hegygerinc túloldalán fekvő Pilisszentlélekre és persze vissza is! Alaposan leizzadtam kapaszkodás közben, ezalatt a reggeli felhőzet is feloszlott és kisütött a nap. Aztán lassan felértem a hegyhát erdejébe, az emelkedő is megszelídült, végül kényelmes menettel jutottam ki a Kétágú-hegyen végigvezető földúthoz.

A következő QR-kód ott figyelt az egyik fán, ahol az ösvény beletorkollott a földútba. Ezt is beolvastam, aztán az erdei úton indultam tovább, itt újra a korábban már látott zöld sáv jelzéseket követve. Errefelé a kapaszkodást már végleg magam mögött hagytam, az út szelíden hullámzott végig a hegyháton, aztán elértem a siklóernyős starthelyre vezető rövid zöld háromszög jelzésű ösvény elágazását. Kisétáltam rajta a hegy peremére, megcsodáltam a Dorogi-medencére nyíló csodálatos kilátást, aztán a kiégett fűbe letelepedve meg is ebédeltem, bár még csak negyed tizenkettő felé ballagott az idő.

Továbbindulva meg kellett találnom azt a jelzetlen ösvényt, amelyen fel lehet kapaszkodni az Öreg-szirt kilátópontjára. Szerencsére itt a trekk pontos volt, nélküle biztos elmentem volna a letérési pont mellett! Már többször is jártam itt a túráim során, de még soha nem vettem észre ezt az ösvényt, pedig egy nagyon szép kilátópontra vezet! Látható innen a távoli Esztergom és a Bazilika is, de végig lehet tekinteni a Pilis gerincének északi részén egészen a Dunáig. A nézelődés végén megkerestem itt is az egyik fára rögzített QR-kódot és miután beolvastam, indultam tovább.

Amennyit kapaszkodtam a korábbiakban, pont ugyanannyit ereszkedtem most, először vissza a sziklák tövében elterülő ligetes mezőre, ahonnan már vissza tudtam tekinteni a hegyekre. Csak itt tűnik fel az, hogy miért is Kétágú a hegy neve: két különálló sziklás csúcs áll magában és pont a kettő közötti nyeregből ereszkedtem le az imént ide, a mezőre. A jobb oldali az Öreg-szirt, onnan néztem le ide alig húsz perccel ezelőtt, a másik pedig a Fehér-szirt, arra indulok majd tovább. Na, azt már nem mászom meg, csak a lábainál ballagok végig.

Nyilazott turista tájékoztató táblánál érkezett meg balról a mezőn keresztül a kéktúra kék sáv jelzésű ösvénye, a zöld és kék sáv jelzések együtt ereszkedtek tovább a Pálos gyógynövénykert mellett egy keskeny aszfaltútig. Itt aztán elbúcsúztam a turistajelzésektől, jelzetlen úton ballagtam tovább. Aztán az aszfaltút balra kikanyarodott alólam, először földúton, később már csak keréknyomokon, végül egy egyre inkább benőtt gyalogúton értem el a volt Lencsehegyi bánya bekerített területének peremén futó nagyon kopott aszfaltutat. Lekocogtam a lejtőjén a volt bányaterület kapujához, itt aztán beolvastam a következő QR-kódot.

Maga a bánya elzárt terület, belépni tilos, meg kellett szüntetni azt az ellenőrző pontot is, amely a bánya meddőhányójánál volt elhelyezve. Már évtizedek óta nem folyik itt termelés, az épületek elhagyatottan állnak a lassan beerdősülő területen, még látni sem lehet azokat a túra útvonaláról. Habár a dorogi szénmedencében már 1781-ban elkezdődött a bányászat, a Lencsehegyi bányát csak 1981-ben nyitották meg és 2003-as bezárásáig volt olyan időszak, hogy 1100-1200 ember is dolgozott itt!

Még csak negyed egy felé járt az idő, nem kellett sietnem, így aztán egy terjedelmes nyárfa árnyékába letelepedve hűsöltem egy sort az egyre jobban kimelegedő időben. Elolvastam a mobilomon, mit ír a túraleírás a következő szakaszra, szerinte „Innen kalandos, kissé nehezen követhető az útvonal”, és kevésbé rutinosaknak a kerülőt javasolta, vagyis hogy a bányatelep aszfaltútján ballagjanak vissza Kesztölcre, de hát öreg motoros vagyok már a szakmában, mit nekem egy ilyen figyelmeztetés – gondoltam, és továbbindultam.

Pár száz lépést még a bánya kapujához vezető aszfaltúton baktattam aztán a trekk szerint elértem a letérési pontot. Körbepillantottam, de nem láttam semmilyen kiágazó utat, vagy ösvényt. Most már alaposabban is körülnéztem és akkor észrevettem a ligetes mezőre letérő alig látható gyalogutat. Szinte csak a kiégett fű volt egy kicsit letaposva, de semmi több! Rátérve a nyomokra átvágtam a mezőn és belefutottam a már jól látható füves keréknyomokba. A Kétágú-hegy látványában gyönyörködve folytattam az utam, elsorjáztam egy amúgy üres telken magára hagyottan álldogáló IFA (régi NDK-s) teherautók mellett, majd később a korábban már látott aszfaltutat érintve felkaptattam a Cseresznyés-hát dombjára.

Régi, már évtizedekkel ezelőtt megszűnt, felszámolt zártkerti övezetben jártam itt. Még áll néhány bodega és házfal a gaztengerben, még nem pusztult ki minden gyümölcsfa a domboldalban, de a megművelt kerteknek már nyoma sincs és ez jól mutatja az emberek érdeklődésének változását is az elmúlt évtizedekben. Manapság már szinte senki sem akar a szabadidejében hobbikertészkedéssel foglalkozni, sőt, a szabadságát sem épp itt kívánja eltölteni, a Kétágú-hegy és Kesztölc közötti kies vidéken. Változnak a szokások, változnak az emberek.

Innen már gyorsan lejutottam Kesztölc főutcájára, az Esztergomi útra és elsétáltam rajta újra a bányászemlékműig. A körtúra lezárásaképpen ismét beolvastam az itteni QR-kódot, ezzel a rendszer a Lencsehegy-kört befejezettnek tekintette. Most már nem volt más dolgom, mint elsétálni a főutcán a közeli Szabadság térre, ahol a CBA szupermarkettel egy épületben lévő Erika kávézóban átvehettem a jól megérdemelt jelvényt. Kezemben a díj befizetését igazoló papírral és a mobilomon a teljesítést igazoló üzenettel léptem be a kis cukrászdába, de a pultos hölgy már nyújtotta is a jelvényt, amikor mondtam, hogy teljesítettem a körtúrát.

Nyilván eléggé csapzott és poros lehettem a túra végére, tehát látszott rajtam, hogy órákig csatangolhattam az erdőkben és mezőkön, meg aztán később kicsit ki is kérdezett, mit láttam az utamon, de ez inkább csak barátságos érdeklődés volt a részéről. Kivettem a hűtőből egy jéghideg kólát és az egyik asztalhoz letelepedve megittam, közben alaposabban is megnézhettem a „jelvényt”. Valójában nem jelvény, mert nem lehet ruhára kitűzni, meg nem is érem, mivel nem lehet nyakba akasztani, hanem egy kis bronz lapocska! Ha valaki végigjárja a Bányászkör mind a nyolc kis körtúráját, a kapott lapocskákból összerakhat magának egy apró bányatárót! Persze minden darabkának egyedi, a túrára utaló mintázata is van. Érdekes dolog, az egyszer biztos!

Kicsit hűsöltem még a klímás presszóban, aztán amikor kiléptem az ajtaján, szinte fejbevert a kora délutáni hőségriadós kánikula. Érdemes egyáltalán visszasétálni ebben a hőségben Dorogra? Megnéztem a mobilomon a Stravát, szerinte még csak 17 kilométert ballagtam idáig a dorogi indulásom óta. Az órámra pillantva láttam, épp elment előttem egy dorogi busz, a következő pedig két óra múlva fog csak indulni. Hát akkor inkább a gyalog-galopp, mint a várakozás ebben a hőségben! Azért betértem még az éppen útba eső Sport sörözőbe egy hideg Borsodira, ezt kánikula elleni védőitalként alkalmazva már gyorsan visszaértem a dorogi vasútállomásra és pont elcsíptem a Budapest felé induló zónázó vonatot.