Túrámnak erre az utolsó napjára alig húsz kilométer távolság maradt Tornabarakonyig, ide viszont megint betársult mellém fiatal túratársam, Dominik. Még áprilisban volt egy közös megmozdulásunk, akkor Gibártról indulva egy kétnapos túra végén értük el a csöppnyi Tornabarakonyt, ahol szállást foglaltunk magunknak. A harmadik napon tettük volna meg ezt a szakaszt, de éjszaka Domi belázasodott, így aztán azt a napi túrát kihagytuk, és a szállásadónk autóval bevitt bennünket Miskolcra, ahonnan hazautaztunk. Ez a szakasz azonban hiányzott nekem a harmadik kéktúra bejárásomból, Dominiknek pedig a Gyermek Kéktúra csereháti ötven kilométeres szakaszjelvényéhez, így aztán a bódvaszilasi vasútállomásra beszéltünk meg egy találkozót erre a szép vasárnap reggelre.

Már hat óra felé végeztem a pakolással, végül lebontottam a sátram és hazaszóltam, hogy minden rendben van, túléltem azt az éjszakát is. Negyed hét felé indultam el a már előző nap megismert útvonalon a faluba, ott pedig beültem a főtér sarkán álló büfébe, és megittam egy üveg hideg Borsodit. Lassan elkortyolgattam, aztán háromnegyed hét felé a hátamra kaptam a zsákot és átballagtam vele a közelben lévő vasútállomásra. Lemálháztam az egyik padon, és süttettem magam kora reggeli nappal. Éjszaka több kisebb zápor is végigverte a sátrat, nem hittem volna, hogy reggelre ilyen szép idő kerekedik!

Csak fél nyolcra beszéltük meg a találkozót, de láttam, hogy Dominikék autója már hét után pár perccel befordult az állomásépület előtti kis terecskére. Úgy volt, hogy a nagy pakkommal indulok majd erre a napi menetre, de mint kiderült, a fiú hozott magával a sajátján kívül egy másik kis hátizsákot is, hogy abba pakoljam át a napi holmim, a többit pedig tegyem be az autóba, mert az édesanyja nem csak elhozta őt idáig, de haza is fogja vinni délután! Örültem, hogy így alakultak a dolgok, nem sok kedvem volt ugyanis ezzel a nagy málhával felkapaszkodni a Szalonnai-hegység meredek emelkedőin! Gyorsan áttettem a kis zsákba a napi enni- és innivalót, a nagy Adventurert pedig bebillentettem a kocsi csomagtartójába.

Domi is pecsételt az állomás kerítésére szerelt bélyegzővel, aztán belevágtunk a túrába. Az Országos Kéktúra egy útvonalváltozással éri el Bódvaszilast az Aggteleki-karszt felől, és egy újabb útvonalváltozással indul tovább a Cserehát felé! 2014-ig egy körülbelül három kilométeres aszfalttaposás fogadta a Bódvaszilasról a Cserehát felé induló túrázókat, de most ezt kiváltották egy másik szakasszal, ami bizony nagy port vert fel a kéktúrázók között! De erről majd később.

A vasútállomásról most is fel kellett sétálni a jelzéseket követve a falun átvezető 27-es főútra, vagyis a Kossuth Lajos utcára, de most nem ezen kellett elhagyni a falut, hanem már a jelzéseket követve balra az Ady Endre úton. A családi házak között végigbaktatva ismét elértük a vasúti síneket, aztán keresztezve azokat a már rég felszámolt esztramosi bányatelep vasútjának töltésén indultunk tovább a Bódva völgyének túloldalán magasodó, lebányászott tetejű Esztramos-hegy felé. A vasúti töltés mindkét oldalán mezők, megművelt földek húzódtak, de a töltést senki sem gondozta, már májusra derékig ért rajta a gaz, a dzsindzsa! Végigbotorkáltunk a már sok éve nem használt vasút rozsdás sínjei mentén, útközben persze egyetlen jelzést sem láttunk, hiszen nem volt mire festeni őket!

Nagyjából negyedórás menettel érkeztünk meg a Bódva felett átvezető vasszerkezetes hídhoz. Persze ezt nem gyalogos közlekedésre tervezték, nincs is kialakítva rajta megfelelő járda, az acélszerkezeten kell átegyensúlyozni azoknak, akik át akarnak kelni a folyó túlsó partjára! A Magyar Természetjáró Szövetségnek már régóta szándékában áll a híd megfelelő átalakítása, de a tervezés, engedélyezés már régóta húzódik és senki sem tudja, mikor lesz majd az ide megálmodott gyaloghídból valami! Addig pedig nincs más, mint az óvatos egyensúlyozgatás, ami az esőben, fagyban csúszóssá váló acélszerkezeten egyáltalán nem egy leányálom! Nekünk most szerencsénk volt, a híd nem volt sem vizes, sem pedig jeges, de más talán nem ússza meg ilyen könnyen! A kéktúrázók hiába szóltak már sokszor a híd veszélyessége miatt, semmi sem változott itt az elmúlt három évben!

Persze nem is csak egy híd van a töltés mentén a Bódva völgyében, bár kétségtelenül tény, hogy a folyó felett átvezető a leghosszabb. Még két rövidebb, hasonlón vasszerkezetes híd van két kisebb töltésátvágásnál, ezek a nyílások arra szolgálhatnak, hogy a Bódva gyakori áradásainál, amik elöntik a síkságot is, segítsék a víz elvezetését. Egy negyedik, kőből rakott híd is van már közvetlenül az Esztramos-hegy lábánál, a Juhász-patakon, de ez már nem jelent gondot!

Lassan megérkeztünk az Esztramos tövébe, itt a vasúti vágány egy íves jobbkanyarral befordult a hegy lábainál végigvezető útra az osztályozó és rakodó épületei mellé. Negyed kilenc felé érkeztünk meg a Rákóczi-barlang fogadóépülete elé, itt le is telepedtünk a pihenőpadokra, hiszen fel akartuk keresni a barlangot, amit csupán pár éve nyitottak meg a nagyközönség előtt! A cseppkőbarlangot még akkor találtak meg, amikor folyt a hegyen a bányaművelés, de pont a folyamatos munka miatt nem lehetett akkoriban a barlangot látogatni. A Rákóczi-barlang internetes oldala szerint kilenckor indul majd az első vezetett túra és maga a barlangi túra is el fog tartani egy teljes órát, de mi rászántuk erre a látogatásra az időt!

Csak kilenc előtt pár perccel érkezett meg az a fiatal hölgy, aki a túrákat vezeti, megvettük nála a jegyeket, a hátizsákokat pedig az irodában hagyva pontban kilenckor belevágtunk a barlangi túrába. A hegyoldalba kicsit felkapaszkodva egy öreg bányatárna járatán keresztül értük el a cseppkőbarlangot, ami persze sokkal kisebb a jóval ismertebb Baradla-barlangnál, de szépségben semmivel nem marad el mögötte! Sőt, mivel csak pár éve nyitották meg, kevesebb pusztítást végeztek benne a látogatók! A barlang ismert hossza csak körülbelül 650 méter, de ennek a távnak a jó részét lépcsőkön, fémlétrákon kell megtenni.

Most csak mi ketten voltunk látogatókként a barlangban, de a vezetőnk elmondta, hogy már egy nagyobb csoport bejelentkezett a következő, tizenegy órás barlanglátogatásra, és sajnos húsz főnél többet nem is tud egy időben fogadni a barlang a szűk létrák és átjárók miatt! Ilyenkor egy másik túracsapatot is kell szervezni, ami csak az előző csoport visszatérése után tud elindulni a barlangba. Tehát érdemes a látogatás előtt érdeklődni, kell-e majd várakozni a barlangi túra előtt!

Tíz óra felé értünk vissza a felszínre, nem is nagyon vesztegettük már az időnket, gyorsan továbbindultunk. Egy murvás úton ballagtunk ki a hegy lábainál Bódvarákó bekötőútjára, ezen aztán a már közeli házak felé fordultunk. Itt értünk egyébként vissza a kéktúra korábbi nyomvonalára. Végigballagva a falu egyetlen utcáján, a Szabadság úton, megálltunk a 23-as számú ház előtt, ahol a kerítésre szerelt dobozkából előhúztuk a bélyegzőt és stempliztünk az igazoló füzeteinkbe. Továbbindulva egy másik jelentős útvonalváltozáshoz érkeztünk: régebben a kéktúra az Esztramos-hegy mögött kapaszkodott fel a Szalonnai-hegység gerincére és vágott át rajta Tornabarakony felé, de most egy jelentős kitérőt tesz a hegyekben a Martonyi kolostorromhoz.

Tehát most nem fordulunk balra a templom mellett (arra most a jelzés indul neki az emelkedőnek) hanem tovább ballagtunk a Szabadság utcán közvetlenül az erdős hegyoldal lábáig. Itt jobb felé tört az aszfaltút, hogy egy közeli tanya felé vegye az irányt. Egészen az istállókig elgyalogoltunk rajta, aztán az épületek mellett fordultunk rá a hegyek felé vezető gyalogútra.

Tapasztalatból mondom, a korábbi útvonalhoz képest jóval meredekebben kell most felkapaszkodni a hegygerincre! Az utunk a tanyától indulva egyszerűen nekiszaladt a hegyoldalnak, aztán amikor már nagyon meredek lett az emelkedés, egy elágazásban jobbra kanyarodtunk és rézsútosan folytattuk a kapaszkodást. Alig egy kilométeren több mint 250 métert emelkedett alattunk a földút, mire felértünk a fennsík peremére! Nyugodtan mondhatom, jelenleg ez az Országos Kéktúra egyik legmeredekebb kaptatója! Mi felfelé mentünk rajta, de lefelé sem lehet nagyon kellemes, pláne, ha a sár miatt még csúszik is!

Fenn már nem voltak számottevő emelkedések, persze állandóan hullámvasutazott alattunk az út. Végül kényelmes menettel fél tizenkettő után nem sokkal érkeztünk meg a Martonyi kolostorrom tisztásának a szélére. A kéktúra nem megy ki a romokhoz, ahhoz a jelzésre kell rátérni és a tisztáson keresztül már pár lépéssel elérjük a monumentális romokat. A kolostort 1383-ban alapította Szalonnai János, gyönyörű gótikus templomát a törökök pusztították el két évszázad múltán. A romokat az utóbbi években konzerválták, kicsit visszaépítették és tetőt is állítottak a falak fölé.

A kolostor völgyben fekvő tisztásáról továbbindulva visszakapaszkodtunk a hegyek közé, kicsit még hullámvasutaztunk a tetők között, aztán a földút lassan, de folyamatosan lejteni kezdett. Végig az erdőben haladva semmilyen kilátásunk sem volt, csak egy helyen nyílt egy kis ablak a fák között, de innen pontosan a Rakaca-víztárolóra nyílott szép rálátás. Aztán újra összezárultak a lombok, és továbbindultunk az erdei úton. A romoktól indulva nagyjából háromnegyed óra alatt értük el a kéktúra régebbi útvonalát, azután már azon ereszkedtünk tovább Tornabarakony felé. Később kiértünk a régi irtásfoltok közé, 2011-ben, az előző bejárásom idején innen még széles panoráma nyílt a Bódva völgyére és az Aggteleki karszt vonulataira, de mostanra a cseperedő erdő már minden kilátást elzárt előlünk.

A Hármashatár környékén értük el a fenyvest, átvágtunk rajta a kátyús erdei úton és kettőre értük el Tornabarakony aszfaltos bekötőútját. Negyedóra alatt lekocogtunk a lejtőjén a faluba, és átvágva a településen csak a görög katolikus templom mellett álltunk meg. Már itt várakozott Dominik édesanyja a kocsival, gyorsan elintéztük hát a pecsételést és bepakoltunk az autóba. Én még áttettem a holmim a saját nagyzsákomba, pár perc alatt átöltöztem a poros, átizzadt ruháimból a hazaútra tartogatott tisztába, aztán már indultunk is.

Dominikkel végigbóbiskoltuk a Bódva völgyén végigvezető hosszú és kanyargós utat, csak Miskolcon áthaladva ébredtünk fel teljesen. Az autópálya aztán unalmas volt, de legalább gyorsan megérkeztünk rajta Gyöngyösre. Az autóbusz-pályaudvarnál kiszállva most is épp sikerült elkapnom egy Budapestre induló gyorsjáratot, aztán a fővároson is átvágva hat óra felé már otthon voltam.