Ezek a szövegek elsősorban az Országos Kéktúra leírását tartalmazzák, esetleg utalva a körülményekre, és azon szakaszokra, amiket nem a kéktúra útvonalán jártam be. Mivel azonban a 2008-as Szent István Vándorlásról tudtommal nem készült sehol írásos anyag, túraleírás, úgy gondoltam, itt emlékezem meg erről a negyvenegy napos maratoni túráról, aminek a résztvevői végigjárták szinte az egész Országos Kéktúrát. Tehát, kedves Olvasóm, amennyiben ragaszkodsz a szorosan vett kéktúra szakasz leírásához, szkrollozd át ezt a bevezetést, és kezdd az olvasást a Túraleírás fejezetnél, vagyis a csobánkai Szent-kút pihenőjétől való indulásnál.

A 2008-as év nyara a Szent István Vándorlás jegyében telt nálam, segítettem erőmhöz mérten a honlapja kialakításában, aztán csatlakoztam is két esetben a csapathoz. Ott voltam az indulásnál, Velemben, akkor három napot töltöttem velük és Sárvárig kísértem el őket, másodjára Pilisborosjenő felett a Kevély-nyeregben akartam csatlakozni hozzájuk, hogy négy napon keresztül velük vándoroljak a Pilisen, Visegrádi-hegységen és Börzsönyön keresztül egészen a Cserhát széléig, Alsópetényig.

Mivel a csapat a Kevély-nyereg tisztásán akart sátorozni – ráadásul az érkezésük estéjén egy kis szalonnasütéssel egybekötve –, úgy döntöttem, én is kimegyek a hegyre már július 30.-án, szerda délután, és ott csatlakozom hozzájuk másodjára. Mivel aznap még dolgoznom kellett, a munkahelyemre már a 75 literes Adventurer hátizsákommal érkeztem reggel, amire természetesen fel volt már szíjazva a sátram, a hálózsákom és a polifoam derékaljam is.

A munkanap végén aztán hátamra kaptam a motyót és átbumlizva Budapesten érkeztem meg az Árpád híd pesti hídfőjéhez, a Volán buszpályaudvarra. Jegyvásárlás után felszálltam a Pilisborosjenőre tartó helyközi buszra, és egészen a másik végállomásáig, a falu északnyugati szélén lévő buszfordulóig utaztam vele. Útközben összeszedett a busz vagy negyedórányi késést, sávlezárás volt ugyanis a Bécsi úton, és ez a délutáni csúcsforgalomban elég nagy torlódást okozott.

Így aztán elég gyorsan összekaptam magam Pilisborosjenő Kossuth téri buszfordulójában, és elindultam a Kevély-nyereg felé. Továbbmentem a Fő utcán, aztán hamarosan magam mögött hagytam a falu utolsó házait is, és az északnyugat felé tartó jelzetlen földúton nekivágtam a mezőknek. Tőlem jobbra feltűnt a Kevély hosszú vonulata, innen jól látszott a két csúcs közötti széles nyereg is. Hát elég magasra kellett felnézni, és nekem ráadásul még meg is kellett másznom!

Bal felé tekintve már látszott a Teve-szikla feletti kis fenyves, én pedig alaposan körülnéztem arrafelé is, hátha meglátom az arról érkező túracsapatot. De kihalt volt abban az irányban a mező, én pedig nem tudtam, előttük járok-e még, vagy már ők vannak előttem és elkezdték a kapaszkodást a nyeregbe? Így aztán továbbmentem és az útszéli kereszt után hamarosan elértem azt a pontot, ahol a jelzés a Teve-szikla felől jövet becsatlakozott a földútba. Továbbmenve innen négy-ötszáz méternyire volt az a pont, ahol a jelzés jobbra, ösvényre tért, hogy néhány lépés után beforduljon egy meredeken a Kevélyre futó nyiladékba.

Szuszogva kapaszkodtam felfelé a hegyoldalban, aztán egy percre megpihentem azon a ponton, ahol a nyiladék beleszaladt egy, a hegyoldalban szintező földútba, ahol a jelzés érkezett meg jobbról, Pilisborosjenő felől. Néhány lépést ezen a földúton ballagtam tovább a jelzéseket követve, aztán jobbra, a hegy felé kiágazott az a meredek, köves ösvény, amin tovább kellett indulni. Ezen az úton a mellett a jelzés és a földúton szemből megérkező jelzés is együtt haladt felfelé. Hamarosan kiértem az erdőből és a sziklás hegyoldal csenevész bozótja mellett vezetett az egyre kövesebb út felfelé. Elhaladtam a Kőfülke sziklái mellett, aztán egy végső kapaszkodással megérkeztem a Kevély-nyereg tisztására.

Csak két ember volt odafenn, ők is a csapatra vártak. Szelcsányi György, a Pilisi Parkerdő Zrt. műszaki vezetője éppen száraz ágakat gyűjtött be a tisztás széléről a tábortüzekhez, Hajnal Zsolt pedig, aki a Vándorlás egyik háttér-szervezője volt, a szalonnasütés alapanyagait készítette elő. Fél hat felé járt az idő, már bármikor várható volt a csapat, így aztán én is beálltam segíteni nekik.

A csapat telefonjai napközben ki voltak kapcsolva, először fél hét felé tudtunk beszélni velük – akkor voltak még csak lenn a Bécsi útnál! Ekkor már biztos volt, hogy csak sötétben fognak megérkezni, és mivel már esteledett, megkerestem a tisztáson a sátorverésre legalkalmasabb területet és ott ütöttem fel a sátramat, helyet hagyva a később érkezőknek is.

A csapat csak fél kilenc után jött meg teljesen elcsigázva, mint később kiderült, az előző éjszakát a budapestiek otthon töltötték és csak tíz óra felé indultak a Zsíros-hegyről, ráadásul Hűvösvölgyben még fel is tartotta őket a média, pár riport erejéig! Gyorsan felverték ők is a sátrakat – ami a sötétben többeknek némi nehézséget okozott -, aztán mindenki letelepedett a tüzekhez. Jó volt találkozni a régi ismerősökkel és megismerni azokat, akik hozzám hasonlóan csak néhány napra csatlakoztak a Vándorláshoz. Kellemesen telt az este, de aztán a fáradt társaság már tíz óra után sátorba bújt, hogy eltegye magát másnapra.

Csütörtökön reggel kissé nehézkesen indult a nap, hat óra felé kezdett csak mozgolódni a társaság, de aztán dicséretükre legyen mondva, hét órára már össze is készülődtek. Újra megérkezett a tisztásra Szelcsányi György a terepjáróval, összeszedte a nagy hátizsákokat és a vacsora még szállítható maradékát, hogy előrevigye azokat a Pilisszentlászló feletti Pap-rétre, ahol a következő sátrazást tervezte a csapat. Szerencsére én is gondoltam a poggyászszállításra, a holmim zömét tehát én is előreküldtem, és csak a kis hátizsákommal indultam el a napi szakaszra.

Aznap reggel pár napra el kellett búcsúznia tőlünk a munkája kapcsán Darnótzy Ferencnek, aki a csapat túravezetését látta el szinte a kezdetektől. Ő Csobánkáról akart bemenni busszal Budapestre, aztán mivel többen is vásárolni akartak, illetve egy reggeli kávét meginni valahol, a csapat nem a jelzésen indult el a Csobánkai-nyereg felé, hanem a jelzésen egyenesen le a faluba. Kényelmes menettel el is értük húsz perc alatt Csobánka központját, ahol ki-ki ment a dolgára és Ferenctől is elbúcsúztunk.

Csak nyolc óra után indultunk el a faluból, a jelzést követve hagytuk el a házakat, és mintegy fél óra alatt értük el a Szent-kút alatti tisztáson az erdei pihenőt. Itt érkezett meg balról, a Hosszú-hegy oldalából ereszkedve a jelzés földútja, ettől a ponton haladt a csapat ismét az Országos Kéktúra útvonalán.

Nem pihent meg a Szent István Vándorlás csapata a Szent-kút erdei pihenőjénél, hanem a tisztást elhagyva egyből rátértünk az északnyugatnak induló keskeny ösvényre, ahol a kéktúra továbbindult Pilisszentkereszt felé. Habár vezettem már a csapatot megosztva Darnótzy Ferivel Velemtől szinte egészen Sárvárig elkeverés nélkül, éreztem, nehéz lesz újra megnyerni a bizalmukat, hogy elfogadjanak túravezetőnek. Szerencsére jól ismerem a Pilist, kedvenc túraterepemet, az itteni kéktúra szakaszt pedig már többször is végigjártam. Tudtam, hogy a kéktúra ezen az ösvényen indul tovább, a jelzések pedig jóval később tűnnek csak fel ismét.

A csapat kissé bizalmatlanul, de követett a benőtt ösvényen először egy alacsonyabb csalitoson keresztül, aztán később az erdőszélen. Jó tíz perc után fordult alánk egy földút, itt aztán újra feltűntek a jelzések is. Könnyű és jól járható terep ez a Hosszú-hegy tényleg eléggé hosszú gerince alatt a hegyoldalban, a kijárt földút szelíden emelkedik és hullámvasutazik az erdőben, irtásfoltok között.

Kellemes, valamivel több, mint egy órás menettel érkeztünk el a Szurdok alatti tisztásra, az erdei pihenőhöz. Itt éppen a csapat elejével voltam, és vártuk, hogy az utóvéd is megérkezzen. Mivel nem jöttek, elindultam visszafelé, és egy-két perc alatt el is értem őket. Mint kiderült, egy darázsraj támadta meg őket, többüket meg is csípték. Mivel nem tudtuk, ki mennyire allergiás a csípésre, gyors orvosi segítségre volt szükség! Gyorsan felkísértem őket a tisztás pihenőjére, szerencsére ide a pilisszentkereszti országút sem volt már messzire!

Az is szerencse volt, hogy az egyik túrázó ismerőse Dobogókőn várta a csapatot, őt néhány perc alatt le lehetett rendelni mobiltelefonon a hegytetőről. A „sebesülteket” kocsin vitték aztán be Pilisszentkeresztre, hogy valami elsősegélyhez jussanak, a megmaradó csapat pedig nekiindult a gyönyörű Szuroknak.

Talán az egész Országos Kéktúra legszebb szakasza ez az alig egy kilométeres út a vadregényes völgyben, igazán kár, hogy mindenkit nyugtalanított túratársaink állapota és ezért nem igazán tudták értékelni a látványt! Az ösvény szeszélyesen kanyargott a völgy két oldalán, hatalmas görgelék-sziklákat kerülgetve, a patakmeder felett pedig kis fahidak vezettek keresztül. Mind feljebb kapaszkodva aztán a völgy jellege lassan megváltozott: eltűntek a hatalmas sziklák, de a völgy fölé boruló fák alatt szinte alagútban érezte magát az ember.

Végül a völgy lassan kiszélesedett, elértük a felső végén lévő kis erdei pihenőt, innen már bozótos ösvényeken átvágva jutottunk fel Pilisszentkeresztre. Kiértünk a falu egyik főutcájára, a Dobogókő felé kapaszkodó Pomázi útra, itt még vagy ötszáz métert baktattunk az emelkedőn, mire elértük a pilisszántói útelágazást. Itt, a T elágazás felett, a domboldalban áll a Felső kocsma, vagyis a kéktúra pecsételőhely. Felkaptattunk a lépcsőkön a teraszra, a maródiak már ott vártak bennünket az asztaloknál ülve! Mint kiderült, a gyógyszertárban kaptak kalcium injekciót, ettől valamennyien jobban lettek! Az ijedelemre nagyobb pihenőt is tartottunk, de tanultunk a saját kárunkon, Marcsi, a csapat önkéntes betegápolója be is spájzolt néhány ampulla kalcium injekciót végszükség esetére!

Nem is árt megpihenni egy kicsit a Felső kocsmánál, mert innen kezdődik az a húzós emelkedő, ami aztán egészen a Dobogókő tetejéig ki is tart! Mi is csak félórás szieszta után kaptuk fel a hátizsákokat és vágtunk neki a további útnak. Az elágazásban Pilisszántó felé indultunk el a Fő utcán, innen talán száz lépéssel arrébb, egy kis parknál tértünk le jobbra, a már meredeken emelkedő Szabadság utcára a jelzéseket követve. Szuszogtató kapaszkodó ez a javából, de az utolsó házakat elérve érdemes megállni és visszafordulva körbepillantani! Ekkor már alattunk terül el a teljes falu, a távolban pedig jól látható a kétpúpú Kevély jellegzetes alakja is. Beérve az erdőbe kavicsos makadámúton haladtunk tovább, itt a kapaszkodó is megenyhült szerencsére.

Néhány száz méter után kereszteztük a Dobogókőre vezető főutat, aztán pár perc múlva egy keskeny erdőgazdasági aszfaltutat is. Továbbindulva következett a kapaszkodó java: a túraösvény helyenként mély szurdokba süllyedve emelkedett egyre feljebb, a völgy alján pedig kissé megnehezítette a haladást a sok kidőlt és a szurdok aljára legurult fatörzs. Habár ezeket fűrésszel már felaprították, mégis sok helyen kellett átkapaszkodni rajtuk!

Később feltűntek az ösvény jobb oldalán a Zsivány-sziklák, itt viszont egy filmforgatásba botlott a csapat! A Robin Hood filmsorozatot forgatták éppen a Dobogókő alatti erdőkben, a stáb pedig a sziklák alatti tisztáson ütött tábort. Körülöttünk kisminkelt színészek, filmesek, a stáb tagjai tébláboltak, én pedig hallgathattam a csapat vidám megjegyzéseit arról, miféle túravezető az, aki Csobánkáról a sherwoodi erdőbe vezeti a csapatát!

Aztán lassan magunk mögött hagytuk a filmes társaságot és mutattam a kirakott tájékoztató táblát, ami szerint a tengerszint felett 590 méter magasan vagyunk a Zsivány-szikláknál! Tehát már csak száztíz méternyi kapaszkodás kell a pontosan 700 méter magas hegytetőig!

Innen már jól kitaposott, szinte sétányszerű turistaúton mehettünk tovább. Utunk beoldalazott a Kanyargós-patak völgyébe, egy fenyvesen keresztül enyhén emelkedve értük el a völgyfőt, amit aztán széles ívben megkerültünk a patak felett egy kis fahídon átkelve. A völgy túlsó oldalán ismét meredekebbre váltott a turistaút és egy végső kapaszkodással elértük a dobogókői üdülőtelep legdélibb utcáját, és a telepen keresztül folytatva utunkat pár perc alatt érkeztünk fel a hegytető alatti autóparkolóba.

Itt egy hosszabb pihenő következett, a csapat tagjai ízléstől és pénztárca vastagságtól függően ültek be ebédelni vendéglőbe vagy mentek el a büfésorra egy pizzát vagy szendvicset venni maguknak, bár hétköznap lévén nem volt nagy a választék! Valahol itt fogalmazódott meg az a gondolat is, hogy Pilisszentlászló után a csapat ne mássza már meg a Szent László-hegyet, hogy fenn sátorozzunk a Pap-réten, inkább keressünk szállást lenn a faluban. Néhány telefonhívás lebonyolítása után meg is lett a csapat éjjeli menedéke a falu focipályájának öltözőjében.

Csak egy óra múlva szedelődzködött össze a csapat, hogy a turistaházban megejtett pecsételés után nekivágjunk a Sikárosi-rétig tartó hosszú ereszkedésnek. Körülnéztünk még a kilátóteraszon, aztán a gerincen továbbinduló sétányon folytattuk az utunkat a jelzéseket követve. Hátulról kerültük meg a Nimród szállót, aztán egy rövid ereszkedéssel elértük a sípálya felvonóját és a gerinc alatt futó keskeny aszfaltutat. Innen tértünk le jobbra egy jól kitaposott földútra. Végig a gerinc közelében haladva ereszkedett enyhén az utunk, nagyjából tíz perc alatt értük el rajta az Öreg-vágás-hegyen lévő útelágazást.

Régebben a jelzés egyenesen haladt tovább, hogy aztán a Bükkös-patak völgyén keresztül érje el a Sikárosi-rétet, most erdőgazdasági munkák miatt el lett terelve a kéktúra és a jelzéssel együtt ereszkedett le a Király-kút völgyébe. Az elágazásban egy szép, térképes tájékoztató tábla is el volt helyezve, ami jól mutatta az Országos Kéktúra megváltozott útvonalát.

Így aztán az elágazásban bal felé tértünk, és nekivágtunk a hosszú, monoton ereszkedésnek. Amit felkapaszkodtunk délelőtt Pilisszentkereszt felől, azt a magasságot most mind elvesztettük a helyenként erősen lejtő földúton! Elhaladtunk először a Király-kúti-kunyhó és az előtte álló pihenőpadok mellett, aztán tovább ereszkedve egy irtásfolt aljában pedig a kiszáradt Király-kút (másik nevén Kolacsovszky-forrás) következett. A forrás után tértünk rá a völgyben futó földútra. Itt a jelzés társult a mellé, sok helyütt a jelzések fel sem voltak festve a fákra.

Húsz perces menettel értük el az erdőszélen a T alakú útelágazást. Itt is el volt helyezve egy tájékoztató tábla a kéktúra eltereléséről, ugyanolyan, mint fenn a hegyen. Itt a tábla szerint (és az én tapasztalatom szerint is) jobbra kellett volna továbbmenni, hogy visszatérjünk a kéktúra korábbi nyomvonalára, de a jelzések itt mégis balra tértek, és kivezettek a nem messze lévő aszfaltos erdőgazdasági útra!

Így aztán most mi is arrafelé folytattuk az utunkat és kihagytuk a Sikárosi-rét sűrűn kaszált füves mezejét és az onnan a környező hegyekre-dombokra nyíló csodálatos panorámát! Azt csak később tudtam meg, hogy ez a második elterelés azért történt, mert vágásra ítéltetett a rét déli-délkeleti oldalán húzódó szép, oszlopcsarnokszerű fenyves, amin korábban a kéktúra átvágott. (Megjegyzés: Azóta jártam már arra és láttam a letarolt fenyőerdőt. Nem szeretem a fellengzős szavakat és a sommás ítéleteket, de ezzel a tarvágással a pilisi erdőket az egyik éküktől fosztották meg!)

A jelzések tehát kivezettek a keskeny aszfaltútra, de ott aztán eltűntek! Úgy gondoltam, az a legegyszerűbb, ha az erdőgazdasági úton maradunk, aztán majd a Sikárosi erdészház murvás bejáróútján térünk vissza a jelzés régi útjára. Így is tettünk, ezen a módon értünk el az erdészház kapuja elé. Itt az egyik útszéli fára szerelt dobozkában található a kéktúra bélyegző, pecsételtünk hát, aztán letelepedtünk a kerítés mellett a rét füvére. Csak hosszabb pihenő után kerekedtünk fel, hogy most már megállás nélkül lezavarjuk a megmaradt távolságot Pilisszentlászlóig.

Végigoldalaztunk a rét szélén az erdészház kerítése mellett, most már ismét a jelzéseket követve, később az erdőbe belépve is a kerítés közelében vezetett tovább a jelzett ösvény. A bekerített telek végén leereszkedtünk a Bükkös-patakhoz, amit egy kis fahídon kereszteztünk is. Elhaladtunk a most kissé elhanyagolt, gazos Lenkó Ede emlékmű mellett (a kis kőoszlop egy több mint hetven éve itt meghalt turista emlékét őrzi), aztán lassan elértük a Bükkös-patak széles völgyét.

Ez szintén egy nagyon szép szakasza a pilisi kéktúrának, főleg tavasszal és kora nyáron, amikor a patak vígan csörgedezik a medrében. Sajnos nyár közepére a patakmeder szinte teljesen kiszárad, most is így találtuk. Azért még így is nagyon szép a hosszú, árnyas, kanyargós völgyön végigmenni! Többször keresztezve a köves patakmedret fél óra alatt elérhető a volt úttörőtábor tisztása az esővédő házikóval és a pihenőpadokkal.

Most nem álltunk meg itt, mentünk tovább. Elhaladtunk a vékonyan csörgedező Kárpát-forrás mellett, egy fahídon ismét kereszteztük a Bükkös-patakot, aztán néhány perc múlva elértük azt a pontot, ahol a kéktúra balra kanyarodva otthagyja a völgyet, hogy felkapaszkodjon az erdőgazdasági útra, ugyanarra, amin a Sikárosi erdészházig is haladtunk.

Kereszteztük az utat, aztán egy oldalvölgyben, az Öreg-nyilás-völgyben mentünk tovább. Egy darabig lenn maradtunk az aljában, a köves vízmosás mellett kacskaringózott az ösvényünk, aztán utunk kikapaszkodott a völgy jobb oldalára és egyre magasabban haladtunk a hegyoldalban. Röviden rátértünk egy másik erdei aszfaltútra, de később innen újra leereszkedtünk meredeken a völgybe, hogy aztán a túlsó oldalán hasonló meredekséggel ki is kapaszkodjunk belőle. Innen már enyhébb emelkedőn mentünk tovább az erdőben egészen a Pilisszentlászló előtti dombgerinc tetejéig.

Hirtelen értünk ki a fák közül, és pillantottuk meg magunk előtt a Kis Rigó vendéglőt. Most nem tértünk be ide sem, a csapat elhaladt a vendéglő kapuja előtt és elindult lefelé a kerítés mentén ereszkedő ösvényen a falu felé. Később rátértünk Pilisszentlászló szerpentinkanyarokkal ereszkedő utcájára, ezen értük el a faluközpont terén a Gesztenyés sörözőt. Ide már beültünk pihenni egyet, és elintézni a pecsételést is.

Innen továbbindulva végigmentünk a hosszú, egyenes Béke utcán a jelzéseket követve, míg el nem értük a faluvégi focipályát. Lepakoltunk az öltözőépület társalgójában, aztán az egész csapat elment turnusokba osztva zuhanyozni. Közben egy mellékhelységből ágybetéteket hordtunk elő, ezeket szépen elhelyeztük két sorban a társalgóban, majd a kevély-nyergi vacsora maradékának elpusztítása után még sokáig elüldögéltünk az épület előtt, a lépcsőkön várva az estét.