Ezen a reggelen is vakító napsütésre ébredtem, viszont bíztam abban a Kossuth Rádió időjárás jelentése és a telefonomra az idojaras.hu oldalról letöltött felhőkép alapján, hogy most egész nap szép idő lesz. Szokás szerint most is reggel hatkor keltem és gyors reggeli, valamint pakolás után hét óra felé álltam indulásra készen. Még egyszer körbejártam a kegytemplomot és a kolostort, hogy reggeli fényben is készíthessek pár felvételt, aztán a hátamra kaptam a pakkot és nekiindultam az aznapi távnak, a kistolmácsi tóig vezető körülbelül 21 kilométernek.

Habár a táv nem volt túl sok, általában a többnapos túrákon ennyit, vagy ennél többet szoktam megtenni naponta, tudtam, hogy ez a nap nagyon nehéz lesz, mert most kellett kereszteznem a Zalai-dombság hosszú, észak-déli irányú dombgerinceit! A templom már az első gerinc dereka magasságában állt, elindulva folytattam a kapaszkodást fel a dombtető felé. Hamarosan elértem a gerincet és a szőlőskertek szélét. A megművelt földek tetejéről szép volt a kilátás visszafelé Homokkomárom völgyére, pár percig gyönyörködtem is a kilátásban, csak utána indultam tovább.

Kis hullámvasutazás és az utak közötti többszöri irányváltás után egy kőkeresztnél értem el a dombgerinc szélét, vagyis azt a pontot, ahol az út meredeken ereszkedni kezdett a következő völgybe. Innen, egy irtásfolt tetejéről szép volt a kilátás a völgyre és a következő dombgerincre. A térkép szerint nekem nagyjából nyugat felé kellett volna egyenesen leereszkednem a völgybe egy nyiladékban, de csak egy északnyugat felé induló szekérút kínálkozott előttem. A jelzések is arra hívtak, így aztán azon indultam tovább.

A nyiladék valószínűleg a tarvágás miatt tűnt el, a keréknyomok viszont helyenként meredeken, de jól járhatóan ereszkedtek le a völgybe, ezeket is pontosan jelölte a kéktúra atlaszom térképe. A völgy alján egy észak felé haladó földútra tértem rá, ezen értem el az Obornakra vezető keskeny aszfaltutat. Pár percre leültem pihenni az út szélén, mielőtt nekivágtam volna a következő dombnak.

Ha az úton jobbra indultam volna, pár perc alatt elértem volna a már látható szélső házakat, de én itt a jeleket követve balra tértem, és egy kis hídon kereszteztem a völgy alján futó alig erecskényi Mántai-patakot. Talán háromszáz lépést mehettem az úton, amikor elértem az elágazást, vagyis a jobbra térő keskeny erdőgazdasági aszfaltutat. Ezen indultam tovább, az útburkolatra festett jelzéseket követve. Baloldalt elhagytam egy kis völgyet, a térképet nézegetve nagyjából innen kellett nekem is balra térnem, hogy megmásszam a mellettem húzódó gerincet.

A megfelelő helyen ki is ágazott egy sáros földút az aszfaltcsíkból, de irányt mutató jelzést egyet sem láttam! Igaz, errefelé sok volt az aszfaltra felhordott sár, ez takarhatta az útra festett jeleket, másrészt az úttól jobbra irtásfolt volt, balra pedig kefe sűrűségű ujjnyi vastag törzsű bükkös húzódott. Elindultam felfelé az egyenesen nyugatnak tartó keréknyomokon, talán száz lépés után vettem észre egy vékony fatörzsön az első jelzést.

Nagyon sáros volt az út, gondolom az előző napi esők alaposan feláztathatták az agyagos felszínét! Sajátos módszerrel, a két lépés előre, egy lépésnyi csúszás visszafelé technikával próbálkoztam, így aztán kínnal-keservvel, a bakancsomon kilónyi sárkoloncokat cipelve nagy nehezem meg tudtam mászni a dombot. Fenn a gerincúton kereszteztem a jelzést, itt néhány percre leültem pihenni az útkereszteződés melletti füves foltra, egy magasles tövébe.

Néhány perc alatt kifújtam magam, aztán a bakancsaimat is megpucolgattam a magasles faállványzatát sárkaparónak használva. Újra felvettem a hátizsákot és továbbindultam. A gerincről a nyugati oldalán a keletihez hasonló meredekséggel ereszkedtem le egy füves aljú nyiladékban, fele úton kereszteztem egy jó széles erdőgazdasági földutat.

A völgytalp után enyhe emelkedő kezdődött egy szögletes búzamező jobb szélén, kis kapaszkodás után balról mellém fordult a korábban már látott sóderes burkolatú erdőgazdasági út. Nem tértem rá, mert az a kanyarja ívét folytatva ismét eltért az útirányomtól, én enyhe ereszkedéssel értem el a búzamező túlsó szélét és léptem be ismét az erdőbe. Itt nagyon meredek emelkedő kezdődött egy nyiladékban futó keréknyomokon: szuszogva, lihegve kapaszkodtam felfelé vagy 70-80 méternyit a következő dombgerincre.

Fent rátértem dél felé fordulva a gerincen húzódó földútra, enyhén ereszkedve hullámvasutaztam rajta vagy egy kilométernyit. Amikor az út már egyre jobban délkelet felé kanyarodott, a jelzések jobbra küldtek tovább, keréknyomokon. Ezeken értem el az erdő szélét, egy irtásfolt peremét. Itt is megálltam pár percre kifújni magamat és az innen nyíló kilátást megcsodálni!

Továbbindulva ismét meredek ereszkedés jött a következő völgybe, a Horváti-láp füves tisztására. Térképem szerint az utamat itt nagyjából észak felé fordulva kellett volna folytatnom a tisztás keleti, innenső szélén, de ott semmilyen nyomot, vagy jelzést nem találtam! Ezért aztán átvágtam a völgy rétjén, és a túlsó oldalán valóban találtam megfelelő irányba, a völgy hosszában továbbinduló keréknyomokat! Itt fedeztem fel ismét a jelzéseket is, örömmel indultam tovább a nyomokon, de több jelzést arra sem láttam már!

Ekkor ért utol egy telefonhívás munkahelyemről, az erőműből – problémák adódtak odabenn a nagyfeszültségű rendszerben, az viszont az én területem! Mire „távvezérlésben” megoldódtak a gondok, tisztáztam a kollégákkal a helyzetet, bizony eltelt vagy félóra a többszöri oda-vissza telefonhívással! Addig szépen elücsörögtem egy, a füves keréknyomokon keresztben fekvő kidőlt fatörzsön. Közben egyfolytában azon csodálkoztam, hogy itt, távol a civilizációtól van használható térerő a telefonáláshoz!

A hívások végeztével eltettem a mobilt és a jeleket keresve visszafordultam, akkor vettem csak észre, hogy a keréknyomokról letérve a kéktúra már korábban nekiindult a következő dombnak! A letérés jól volt jelezve, de dél felől érkezve szinte észrevehetetlenek voltak a jelzések és onnan induló keréknyomok! Ez egy viszonylag könnyű emelkedő volt, a keréknyomok rézsútosan, északnyugat felé kanyarogva mászták meg a következő gerincet. Hamar felértem a Csuszigáló 274 méter magas gerincére, itt egy rövid időre rátértem dél felé fordulva a gerincútra, majd innen nyugat felé letérve ismét leszaladtam egy füves aljú nyiladékban a következő völgybe.

Kis, szögletes tisztásra értem ki az erdőből a Szuloki-láp völgyének alján, innen ismét kapaszkodó kezdődött volna a soron következő gerincre, de az utat sehol sem találtam! Végül levettem a hátamról a zsákot, úgy indultam a réten felfedező útra! Nagy nehezen megtaláltam a szögletes tisztás délnyugati sarkában, egy keskeny nyiladékban továbbinduló keréknyomokat. Leültem egy hosszabb pihenőre a réten, mert az állandó 60-80 méteres kapaszkodók és meredek lejtők elég sokat kivettek már belőlem. Ettem is, ittam is valamennyit, hiszen már délfelé járt az idő. Azt hittem, ekkorra már elérem Valkonyán a Rockenbauer Pál turistaházat, de még jó három kilométerre és két dombgerincnyire voltam tőle!

Kitöltöttem a hátizsákomban lévő palackból az utolsó fél liter kristályvizet a kis ivópalackomba, bíztam abban, hogy a következő völgyben jelzett állandó forrásnál pótolni tudom az időközben megcsappant vízkészletemet. A már említett nyiladékban másztam meg a következő, ezúttal névtelen gerincet és ereszkedtem le a túlsó oldalán a következő völgybe. Itt egy kis aszfaltút hurokfordulójának tisztására – szaknyelven szólva rakodójába – érkeztem, és a térképem alapján dél felé indultam el az úton.

Talán száz lépés után kis jelzett ösvény ágazott ki jobbra az útból, a fák közé belépve vettem csak észre, hogy nem a völgy alján vezet az utam, hanem eléggé magasan a keskeny és mély szurdok alja felett a domboldalban! Kevés ereszkedéssel értem el a pihenőpadokat, onnan pedig meredek lépcsősor vezetett le a hűvös szurdokvölgy aljára. Megérkeztem a Szuloki-forrás foglalatához, sajnos víz nem jött azonban belőle! A forrásmedencében még pangott valamennyi víz, de abból már nem mertem inni. Szomorúan ballagtam vissza a lépcsősoron a pihenő padjaihoz, bíztam ugyanis abban, hogy a forrás vizéből ihatok és a vízkészletemet is feltölthetem vele!

A kéktúra útján még két kilométerre voltam Valkonyától, de ha a következő gerincen elmegyek a jelzésen a legmagasabb pontján, a 324 méter magas Gurgó-hegyen álló geodéziai toronyhoz is az onnan nyíló kilátás miatt, az még két kilométer többletet jelent! Végül úgy döntöttem, nem megyek el a toronyhoz, inkább minél gyorsabban megpróbálom elérni Valkonyát és ott vízhez jutni! Ittam egy keveset, talán három deci vizet hagyva még a palackban, aztán továbbindultam.

Néhány száz métert ereszkedtem még az aszfaltúton, aztán egy kis jobbra nyíló tisztást elérve a jelzések jobbra, a völgy alja felé térítettek le. Leereszkedtem a völgy fenekére, és egy kis gáton átkelve kereszteztem is azt. Sásos, nádas kis tavacska vizét fogta fel a gát, a vízszint mélyen alattam volt, sokkal alacsonyabban a gáton kialakított kis bukó szintjénél! Hiába no, nagyon száraz volt ez a tavasz és a koranyár is, nemhiába apadt el a tavacskát tápláló Szuloki-forrás!

Viszonylag enyhe emelkedőn kapaszkodtam fel a Gurgó-hegy gerincére, magam mögött hagytam a geodéziai toronyhoz vezető jelzés letérőjét, aztán lassan leereszkedtem Valkonya völgyébe. Egy réten elhaladtam a magányosan álló vadászház mellett, aztán a távolban megpillantottam Valkonya házait. Áthaladtam egy nyitható kapun és hamarosan megérkeztem a faluba. A turistaház mellett értem el a település egyetlen utcáját.

A ház zárva volt, viszont vele szemben, az út túlsó oldalán egy működő, kék színű köztéri csapra bukkantam! Gyorsan megmosakodtam, aztán ittam egy jót a hideg csapvízből! Csak rövid pihenő után indultam a turistaház gondnokának a keresésére, aki a pecsételő helyek fóruma szerint nem messze lakik innen egy mérgeszöldre festett családi házban. Nem volt nehéz megtalálni az említett házat, és bár a csengő rossz volt, a gondnokot otthon találtam. Visszasétáltunk a turistaházhoz, kihozta a pecsétet, bélyegeztem vele az igazoló füzetbe, aztán a pakkomat a ház árnyas teraszán hagyva felderítőbe indultam a faluban.

Leereszkedtem a főutcán a faluközpontig, vettem a kisboltban némi nasit és kólát magamnak, aztán a falu kápolnáját megnézve visszaballagtam a turistaházhoz. Lefényképeztem a házfalon lévő Rockenbauer emléktáblát és a ház mellett álló kopjafát, aztán letelepedtem egy kényelmes uzsonnára a turistaház teraszán.

Több mint félórás pihenő után csak fél három felé vettem a hátamra ismét a motyót, hogy belevágjak további utamba. Keskeny mélyúton kapaszkodtam fel a faluból a következő dombra, aztán a lapos gerincen már kényelmesen kanyargott, szintezett tovább a jól kijárt földút az erdőben. Már örültem, hogy túl vagyok az aznapi túra nehezén, amikor egy helyen megszűnt a földút mellett a jelek felfestése! Pontosabban ott voltak a jelek, csak valaki precízen, szürkével lepingálta őket! Egy útelágazásban álltam, elindultam az itt kezdődő, és délnyugat felé vezető sáros keréknyomokon, de ott sem voltak jelzések felfestve!

Tanácstalanul továbbindultam a lefestett jeleket követve és száz lépés után egy régi irtásfoltra értem ki. Átvágtam rajta a földúton, de a másik szélén, ahol visszatértem az erdőbe, már lefestett jelek sem voltak a fákon! Visszafordultam az irtásra, akkor vettem csak észre körbetekintve, hogy a tájolóm szerint tőlem pontosan keletre feltűnt a Gurgó-hegy csúcsán álló geodéziai torony. A térképre pillantva láttam, hogy éppen itt, az irtásfolton kellene nyugatnak fordulnom, és megmásznom a dombtetőt. Viszont út egy szál sem volt a korábbi erdő helyén terpeszkedő dzsindzsáson keresztül!

Visszatértem hát a korábban már említett elágazáshoz, ahol a jelzések megszűntek, és az ott kezdődő keréknyomokon indultam tovább – nyugat helyett délnyugatnak. A keréknyomok szeszélyesen kanyarogtak, de nagyjából tartották az irányt és néhány perc múlva megérkeztem az erdő túlsó szélére, a Borsfa feletti tanyákhoz. A legelső, amit megpillantottam egy erdőszéli fán, az egy szürkével lefestett jelzés volt! Akkor jó úton járok!

A térképet elővéve úgy saccoltam, hogy innen, a gerincről egyenesen nyugat felé kell indulnom a kínálkozó keréknyomokon. Így aztán kicsit jobbra térve és a gerincutat keresztezve lefelé indultam a dombról. A mezők közepén egy elágazásban álló göcsörtös jelzőoszlop oldalán pillantottam meg a következő – már nem lefestett – jelzést, innen aztán néhány perc alatt elértem egyre ereszkedve Borsfát.

Ráfordultam a község főutcája szélén futó nyílegyenes aszfaltozott járdára és elindultam rajta dél felé az itt már rendszeresen felfestett jelzéseket követve. Ezen a részen eléggé ritkásan álltak az út szélén a házak, hiszen éppen a lassan összenövő Felső- és Alsó-borsfa közé érkeztem meg a földúton. Elhagytam a domboldalban álló temetőt és hamarosan megérkeztem az alsó-borsfai elágazáshoz, ahol a jelzések jobb felé letértek a főútról egy kis bolt és a buszmegálló szomszédságában.

Elindultam nyugat felé a keskeny aszfaltúton, nem sokkal később aztán egy villaszerű elágazásban balra tértem. Pont az elágazásban állt Alsó-borsfa 1896-ban épített és 2003-ban felújított kápolnája. A falu utolsó házainál az út aszfaltos burkolata lassan elfogyott a talpam alól, és meredeken kapaszkodni kezdtem az itt kezdődő kavicsos földúton a dombgerinc felé. Az út helyenként eléggé mélyre süllyedt a löszös falak közé, aztán fenn a gerincen egy kereszteződésben balra tértem a gerincútra.

Néhány lépés után megállított a kilátás: balra, kelet felé tekintve feltűntek a már keresztezett dombgerincek, egy távolabbin megpillantottam a gurgó-hegyi geodéziai tornyot is. Itt megálltam pár percre, letelepedtem a keréknyomok melletti fűre és pihentem egy sort. Később, még az indulásom előtt készítettem egy panorámaképet is.

Továbbindulva kényelmesen hullámvasutazott alattam a földút, csak nagyon enyhén emelkedve és nagyjából negyedórás séta végén értem el a Kistolmács feletti tanyákat. Aztán a dombgerincen álló házak közül hirtelen jobbra térítettek a jelek, egy meredeken ereszkedő erdei földútra. Később a földút betonburkolatot kapott, itt a térképem szerint balra kellett volna térnem, egy vele párhuzamosan futó földútra, de az nagyon elhanyagolt, dzsindzsás volt, ezért a betonúton maradtam, hiszen Kistolmácsra tartott alig néhány méterre egymástól mindkettő!

Meredek ereszkedés végén értem el a falu főutcáját és észak felé indultam el rajta, a jelzéseket követve. Kis kaptató után tűnt fel mellettem baloldalon a tó, jobbra pedig a Tó büfé és a közvetlenül mellette álló Fortuna vendéglő épülete. Mindkettő nyitva volt, de azt olvastam a pecsételőhelyek fórumán, hogy a Fortunában szállást is lehet kapni, ezért arrafelé vettem az utat.

Pár perc alatt meg is állapodtam a tulajjal, hogy 500 Ft-ért sátorozhatok a hátsó, füves kertben, fürdőszoba használattal, és természetesen vacsorára is vendégül látnak! Így aztán gyorsan megittam egy hideg Drehert, aztán amíg a vacsora készült, felvertem a sátrat és elmentem zuhanyozni is. Már átöltözve tértem vissza a vendéglőbe, ahol úri módon megvacsoráztam!

A májgaluska levest kaszás pecsenye követte (két hatalmas flekken sonkadarabokkal belesütve tükörtojásba, köretként rengeteg sült krumplival), kísérőként még egy második Dreher is lecsúszott a torkomon. Úgy jóllaktam, hogy mozdulni is alig bírtam! Bár ez lehet, hogy a fáradtság miatt volt, mert éreztem, elég sokat kivett belőlem ez a nap! Mindenesetre korán eltettem magam másnapra, mert éreztem, a Rádiházáig még hátralévő vagy 30 kilométer sem lesz fenékig tejfel!