UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2009. szeptember 3.
Felsőszenterzsébet - Magyarszombatfa

Már napkelte előtt felébredtem a Felsőszenterzsébet melletti kaszálón, ebben szerepet játszott az is, hogy eléggé hűvös volt hajnal, kénytelen voltam magamra venni minden meleg holmimat, de szerencsére készültem az ilyen esetekre! Később, napkeltekor a sátorból kibújva láttam, hogy vékony talajmenti köd üli meg a tájat, amiből sejtelmesen emelkednek ki a facsoportok. Gyorsan készülődni kezdtem a kora reggeli friss levegőben, úgy ahogy volt, harmatosan lebontottam és elpakoltam a sátrat, összekészülődtem az útra végül utolsó mozzanatként még megreggeliztem. Pontban reggel fél nyolckor indultam neki az aznapi útnak.

Hajnali köd a mezők felett
Hajnali köd a mezők felett

Felsőszenterzsébet
Felsőszenterzsébet

Kigázoltam a harmatos fűben az országútra, aztán rátérve elindultam a távolban már látható Felsőszenterzsébet házai felé. Gyorsan elértem a faluközpontot, előtte csak egy percre álltam meg, hogy megcsodáljak egy népes fecskecsapatot, amint úgy üldögéltek a reggeli csicsergő megbeszélésük közepette a villanydrótokon, mint hangjegyek a kottában. Aztán néhány percre lecövekeltem az útelágazásban lévő szép tájékoztató tábla előtt is. A kék jelzések itt balra tértek, hogy egy délnyugatnak tartó utcán elhagyják a települést, de én tettem egy kis kitérőt, hogy megnézhessem a falu haranglábát.

Csivitelő fecskecsapat a villanydrótokon
Csivitelő fecskecsapat a villanydrótokon

Felsőszenterzsébet haranglába
Felsőszenterzsébet haranglába

A tájékoztató tábla szerint a harangláb mindössze százlépésnyire volt a kéktúra útvonalától, az egyik falubeli útmutatása szerint egy füves kerten keresztül közelítettem meg. Ez terebélyesebb építmény volt, mint a tegnap látott alsószenterzsébeti társa, tetejét pedig igazi fazsindelyek fedték! Persze innen sem hiányozhatott a villamos működtetés légkábele, pedig nagyon rontotta a levegőben kifeszített drót az összhatást! Készítettem pár felvételt róla a kora reggeli napsütésben, aztán elmorfondíroztam azon, vajon felkeressem-e a tájékoztató tábla által említett Makovecz Imre tervezte lakóházat? Végül győzött a menni akarás, így aztán nekivágtam a Szentgyörgyvölgy felé induló poros földútnak.

Rögtön az út elején, baloldalt egy „magaslesgyár” tűnt fel, a ház udvarán vagy tucatnyi faágakból és pallókból összeácsolt alkotmány állt szorosan egymás mellett, talán az elszállításra várva. Később elhaladtam a falu apró temetője mellett és megérkeztem a mezők, megművelt földek közé. Egy kis bukkanó után hosszú, enyhe lejtő következett, vagy kilométernyi hosszan be lehetett látni a szinte nyílegyenesen futó keréknyomokat. Sokáig talpaltam rajtuk, aztán az út végén balra térve néhány lépés után már egy keskeny, kopottas aszfaltúton találtam magam. Ezen újra délnyugat felé fordultam és messze előttem, a távolban feltűnt Szentgyörgyvölgy dombon álló katolikus templomának a tornya.

Egyenes keréknyomokon Felsőszenterzsébet után
Egyenes keréknyomokon Felsőszenterzsébet után

A távolban már látszik Szentgyörgyvölgy templomtornya
A távolban már látszik Szentgyörgyvölgy templomtornya

Ez az út már nem volt egyenes, enyhén kanyarogva vágott át a szántóföldek és rétek között, ahogy haladtam rajta, csak nagyon lassan látszott közeledni a távoli templomtorony! Egy jó kilométeres menet után az aszfaltcsík beletorkollott egy keresztező földútba, ezen indultam tovább Kógyár szélső házai felé. Az első házak eléggé lepusztultnak, elhagyatottnak látszottak, de ahogy haladtam a kavicsos földúton, egyre jobb állapotú épületeket pillantottam meg. Itt figyeltem meg először az osztrák betelepülést: a gondozott kertekben álló autók rendszáma és a kertkapukra szerelt piros „Post” feliratú levélszekrények mutatták a község új lakóinak a származását.

Egy idő után a kavicsos út aszfaltburkolatot kapott, aztán egy hirtelen balkanyarral kifordult a házak közül és a Szentgyörgyvölgyi-patak lapályán át megindult a dombon települt falu felé. A patak hídja után rövid, de húzós emelkedővel kapaszkodtam fel Szentgyörgyvölgy hosszú főutcájára, a kereszteződésben pedig megpillantottam magam előtt kissé jobbra a Vitéz kocsmát és a vele egy épületben lévő vegyesboltot. Természetesen betértem az italboltba, pecsételtem az itt található kéktúrás stemplivel, aztán leültem egy üveg sörrel az egyik asztalhoz.

Kógyár és Szentgyörgyvölgy között
Kógyár és Szentgyörgyvölgy között

A Vitéz kocsma és a vele egy épületben lévő élelmiszerbolt
A Vitéz kocsma és a vele egy épületben lévő élelmiszerbolt

Talán tízpercnyi szieszta végén álltam fel, kaptam a hátamra a motyót és indultam tovább az utamra. Azt már korábban eldöntöttem, hogy megnézem a kéktúra útjától kissé messzebb található római katolikus templomot, ha már úgyis az volt az irányzékom a Felsőszenterzsébetről idáig vezető utam során, így aztán Szentgyörgyvölgy főutcáján nem nyugat felé indultam a kék sáv jelzéseket követve, hanem kelet felé vettem az utamat. Nagyjából tízperces sétával értem el a templomhoz vezető letérőt.

Maga a templom kissé magára hagyottan áll eléggé messze az úttól egy ligetes dombtetőn, a hozzá vezető alig kitaposott keréknyomokból és a kitört ablakaiból láttam, bizony nem túl sűrűn használják! Egyébként szép, gondozott falu Szentgyörgyvölgy, visszafelé megálltam pár pillanatra egy-két tetszetősen helyreállított, felújított épülete előtt. Aztán újra elértem az útkereszteződést, itt egy rövid kitérővel felkerestem a község református templomát is – emellett már elhaladtam akkor, amikor elértem a kaptatón a faluközpontot. A gondozott kert és kerítés mutatta, itt inkább kálvinisták élnek, a római katolikusok szerény kisebbségben lehetnek! Sajnos a templom zárva volt, így nem tudtam megnézni a festett kazettás mennyezetét.

Szentgyörgyvölgy - Római katolikus templom
Szentgyörgyvölgy - Római katolikus templom

Szentgyörgyvölgy - Református templom
Szentgyörgyvölgy - Református templom

Immár harmadszor is visszatértem a kereszteződésbe, de most már nyugat felé indultam tovább a falu főutcáján újra elhaladva a Vitéz kocsma előtt, de most nem tértem be. Néhány perces séta után kis park tűnt fel az út bal oldalán, szemközt az általános iskolával. Első pillanatra kissé meglepődtem a park szoborkompozícióján, de aztán rájöttem, hogy a település névadójának szobrával futottam össze! Bizony ez Szent György volt személyesen, bár a szobrász elvetve az eddigi kliséket kissé újraértelmezte a sárkányölő vitéz személyét! Mindent összevéve nekem tetszett az alkotás, bár eddig sem Szent Györgyöt, sem a sárkányt nem úgy képzeltem el, ahogy a művész megalkotta őket!

Néhány perces nézelődés után indultam tovább, most már magasabb sebességbe kapcsolva, hiszen még hosszú út állt előttem és eddig már vagy egy órát eltöltöttem a településen! De néhány lépés után megállított az utcasarkon álló Molnár porta, az eléje kirakott faragott tábla szerint a szépen renovált öreg épület most apartmanházként üzemel. Itt is megálltam pár percre, készítettem róla pár felvételt, nagyon tetszett a nemrég felújított régi parasztporta!

Szentgyörgyvölgy - Szent György és a sárkány
Szentgyörgyvölgy - Szent György és a sárkány

Szentgyörgyvölgy - A Molnár porta
Szentgyörgyvölgy - A Molnár porta

A főutcán tovább ballagva ott fordultam le róla, ahol az egy enyhe balkanyarral ereszkedni kezdett a dombról, itt egy Y elágazásban balra tértem egy még keskenyebb aszfaltos útra Szentgyörgyvölgy Asszonyfa nevű településrésze felé. Elhaladtam a zárva lévő Ranch Fatálas kiskocsma épülete előtt, aztán szép kertes házak között kanyargott tovább az utam. Az utolsó kerítések után elfogyott az aszfalt, betértem az erdőbe, a földút hullámvasutazva kapaszkodott nagyon enyhén a Veleméri-hegy lapos teteje felé a fák között. Egy idő után sűrű feketefenyves tűnt fel az út bal oldalán, ennek a határán haladtam tovább. Elértem a fennsíkszerű dombtetőt, kereszteztem egy árkot aztán egy elágazásban jobbra, észak felé fordultam a kék sáv jelzéseket követve.

Széles földúton folytattam az utamat, ez egy ideig szeszélyesen kanyargott a fák között, majd egyre inkább nekibuzdulva ereszkedni kezdett a domboldalban, végül a lejtő végén kiértem az erdőből a Velemér feletti rétre. A kék sáv jelek innen tovább ereszkedtek most már aszfaltúton, de érdemes itt, az erdőszéli elágazásban jobbra térni, mert csupán néhány percnyi kitérőt jelent az Árpád-kori templom felkeresése! Én már odahaza beterveztem a napi programomba a templomlátogatást, ezért gondolkodás nélkül a műemlék templom felé vettem az utamat és a falu temetője mellett elhaladva egy-két perc alatt elértem a gondozott erdőszéli tisztáson álló kitűnő állapotú templomot.

Alig pakoltam le a hátizsákom a tisztás szélén az egyik pihenőpadra, már ott is volt a pénztáros hölgy, aki rögtön invitált, nézzem meg belülről is a műemléket! Bár először pihenni szerettem volna, meg aztán éhes is voltam, hiszen már délfelé járt az idő, de azért megvettem a belépőjegyet, és beléptem a templomba! Megvallom őszintén, már sokat hallottam a templom belső falának a legutóbbi időkben szépen feltárt freskóiról, de most láttam őket először a saját szememmel! Aquila János XIV. században készült képeit a XVII. században a protestánsok – akik a templomot akkoriban használták – egyszerűen lemeszelték. A már nagyon romos templomot 1966-ban állították helyre, ezután restaurálták a freskókat is.

Velemér - Az Árpád-kori templom kívülről...
Velemér - Az Árpád-kori templom kívülről...

...és belülről
...és belülről

Sokáig elnézelődtem a templomban a szakszerű idegenvezetést hallgatva, aztán készítettem néhány felvételt a faliképekről. Végül kívülről is körbesétáltam a templomot, nagyon tetszettek az épület tiszta arányai, egyáltalán nem tűnt robosztusnak, az építőmesterei pont eltalálták a helyes léptéket! Végül megköszönve a kalauzolást leültem a padhoz ebédelni a hazaiból. Egy időben a többnapos túrákon reggelenként elkészítettem még indulás előtt a déli szendvicseket, de aztán rájöttem, jobban szeretek komótosan mindent kicsomagolni, és szétpakolva azokat magam előtt kényelmesen megebédelni. Most is ezt a módszert alkalmaztam, igaz, sokáig tartott, de legalább jól ki is pihentem közben magam! Háromnegyed egy felé végeztem a rámolással, hátamra kaptam a zsákom, és nekiindultam a további utamnak.

Visszatértem a kék sáv jelzésre, és Velemér domboldalban hullámvasutazó főutcáján ballagtam tovább. Az utca csak néhány méterrel futott magasabban a lenn a mezőkön kanyargó Lóka-patak melletti mezőknél, mégis szép kilátás nyílt időnként a házak közül a lenti rétekre, kaszálókra. Nagyjából egyenlő távolságonként keskeny, aszfaltozott utcák indultak lefelé, a patak mellett futó országútra, a falu utolsó épületét az ötödik lejárónál értem el, ahol az aszfaltozott főutca véget is ért.

Ez a ház egy kastélynak is beillő épület volt, falán kovácsoltvas Habsburg címer mutatta a tulajdonosa állampolgárságát. A házat hatalmas füves kert, szinte egy rét vette körül, én pedig csodálkozva néztem, hogy a kék sáv jelzések az útról letérve ebbe a kertbe irányítanak be! Megálltam egy percre, a térképen is megnéztem a továbbvezető utat, az szerint is egyenesen kellett folytatnom az utamat! Nem volt mit tennem, elindultam a kert szélén, a bokorsáv mellett, de további jelzéseket már nem láttam!

Kastélynak is beillő épület Velemér főutcájának végén
Kastélynak is beillő épület Velemér főutcájának végén

Szerencsére észrevettem, hogy valaki traktorral füvet kaszál fenn a dombon, a háznál. Elindultam feléje, közben integettem, hogy a zajban is észrevegyen. Amikor a körülbelül velem egykorú, mosolygós hölgy mellém kanyarodott a járgánnyal, köszöntem és megkérdeztem, tudja-e merre megy tovább a kék jelzés? Magyarul köszönt vissza, de láttam az arcán, nem érti a kérdésemet. Hát persze, a címer! Elővettem gyermekkoromban tanult némettudásom legjavát és ugyanezt megkérdeztem újra! Kedvesen, mosolygósan válaszolta, induljak el nyugodtan a bokorsor mellett, majd a sarkon nyíló ösvényen folytassam az utam. Megköszöntem az útbaigazítást, és a telek északkeleti sarkán meg is találtam a kiágazó utat!

Továbbindultam a lassan füves keréknyomokká alakuló ösvényen, és közben eltöprengtem azon, vajon milyen felvilágosítást kaphattam volna egy magyar „várúrtól”, mert kétség sem fért hozzá, hogy most a tulajdonossal, vagy legalábbis a feleségével beszéltem. Végül azzal zártam le magamban a kérdést, hogy egy magyar tulajdonos már rég kétméteres kerítéssel vette volna körbe a házát és kitiltotta volna ki az udvarából és a pázsitjáról a kéktúrát, és ha mégis beléptem volna oda, akkor minimum rámeresztette volna kutyákat!

A keréknyomokat követve értem el a Sárgaliliom tanösvény tájékoztató tábláját, ami a száraz kaszálórétek élővilágára hívta fel az arra járók figyelmét. Húzta már a hátam a zsák, de nem álltam meg pihenni, ballagtam tovább Magyarszombatfa Gödörháza nevű falurésze felé, amit néhány perc alatt el is értem a település kis fa haranglábánál! Átvágtam a kanyargó, kavicsos földúton a szélső házak között, aztán az utam egy balkanyarral nekiindult az Ó-hegy emelkedőjének. Jobbra pillantva magányos házat vettem észre, félig eltakarták a fák, bokrok, de az italbolt feliratot el tudtam olvasni rajta!

Harangláb Gödörháza faluvégén
Harangláb Gödörháza faluvégén

Nagyon meleg volt aznap, még a túra előtt hallottam otthon a TV kedd esti időjárás jelentésében, hogy erős hidegfront fog érkezni ezen a napon az esti órákban, előtte pedig délnyugati áramlással nagyon meleg, afrikai eredetű levegőben fogunk részesülni. Hát, a hőség meg is érkezett! A hűvös hajnal és reggel után gyorsan melegedett az idő, a veleméri templomnál, amikor kiléptem erdőből, akkor csapott meg először a hőség! Onnan viszont nem volt sok árnyék egészen idáig, behúzódtam hát a hűvös ivóba egy sörre.

A belépőmmel most is felhívtam magamra a figyelmet, pedig gyakran láthatnak a helybeliek hozzám hasonló nagy hátizsákos turistákat! A megszokott mozdulattal lebillentettem a hátamról a motyót egy asztal mellé, aztán a pultnál kértem egy hideg Sopronit. Közben fél füllel hallottam, hogy a többi vendég kicsit csipkelődve arról beszélget, vajon milyen nehéz lehet a zsákom? Egy kis vidámságért én sem megyek a szomszédba, nevetve válaszoltam, hogy még sohasem mértem meg, mert ha tudnám a súlyát, biztosan nem venném a hátamra, de felajánlottam, hogy aki akarja, próbálja fel, nyugodtan megfoghatják ugyanis, mert nem harap!

Ők is vették a lapot, végül valakinek eszébe jutott, hogy megvan még hátul, a sarokban a régi mázsa, arra kéne feltenni! Szó szót követett, hátracipelték és megmérték, tizenkilenc kiló harminc deka volt! Ezen egy kicsit én is meglepődtem, ugyanis valahová tizennyolc kiló környékére saccoltam, de elfeledkeztem arról, hogy erre a túrára a nagyobbik sátrat hoztam magammal, mert a kisebbik elszakadt varrását lusta voltam megjavítani odahaza az utolsó túrám óta!

Elbeszélgettem még egy darabig a helybeliekkel, ilyenkor illik újra és újra válaszolni a már ezerszer is feltett kérdésekre: hogy honnan hová tartok ezzel a hatalmas batyuval, meg hogy miért járok egyedül? Itt is még sokáig elbeszélgettünk, én sem siettem továbbindulni, hiszen tudtam, az utam nagyobbik részét már megtettem, és a délutáni hőségben sem volt sok kedvem nekivágni az Ó-hegyre vezető kaptatónak! Csak kettő felé álltam fel az asztaltól, kanyarítottam a hátamra a zsákot és léptem ki az ivóból.

Odakinn szinte fejbevágott a rekkenő hőség amikor rátértem a dombra felvezető földútra és kapaszkodni kezdtem a gerinc felé. Szerencsére néhány perc múlva az emelkedő megenyhült, amikor egy jobbkanyarral rátértem a gerincútra, itt a réteken keresztül szép kilátás nyílt a domb tövében fekvő Magyarszombatfára. Lazán települt víkendházak és zártkertek között vágtam át, aztán egy rövidebb erdei szakasz következett. Egy pillanatra kibukkantam a fák közül a falu temetője felett, innen megint leláttam Magyarszombatfára, de aztán az út újra visszatért a fák közé. Néhány perces menet után egy aszfaltútra értem ki.

Ez az út is az alattam fekvő faluból kapaszkodott fel a dombra, hogy aztán innen nem messze belépjen Szlovéniába. Bizony, ezen a ponton alig egy kilométerre voltam a határtól, de az utam során még mindig közeledtem feléje! Néhány száz métert az aszfaltcsík szélén ballagva tettem meg, közben elhaladtam egy magányos lakóház előtt, aminek a kertkapujában két faágyú meredt fenyegetően az országúton közeledők felé! Innen már csak egy rövid séta volt az aszfaltút balkanyarjában lévő letérési pont, ahol egy keskeny, meglehetősen kopott aszfaltcsíkon folytattam az utamat, ami aztán bevezetett az erdőbe.

Az út egy volt katonai objektumig tartott és betért a kapuján, a kék sáv jelzések itt balra tértek és a kerítést követték egészen a bekerített terület déli sarkáig. Itt már fenn jártam a Ritási-domb erdős tetején, kíváncsi voltam, vajon mikor fogom megpillantani magam előtt a geodéziai mérőtornyot, de szinte már a tövében álltam, mire észrevettem! Ledobtam a hátamról a zsákot és a torony ajtaján belépve elkezdtem kapaszkodni felfelé a szintek közötti tyúklétrákon. Annyira sűrű volt a környező erdő, hogy az első két-három emeleten szinte tapogatózni kellett, mert a fák teljesen elzárták a fény útját a torony kis ablakain kívül. Aztán ahogy mind feljebb értem, úgy lett egyre világosabb, végül a legfelső szinte felérve kikapaszkodtam a torony lapos tetejére.

Kilátás a Ritási-domb tetején álló geodéziai mérőtoronyból
Kilátás Magyarszombatfára a Ritási-domb tetején álló geodéziai mérőtoronyból

Nem egy magas hegy ez a Ritási-domb, talán ötven-hatvan méterrel emelkedhet a völgyben fekvő Magyarszombatfa fölé, mégis szép volt a kilátás a torony tetejéről a környező Őrség dombjaira, völgyeiben megbúvó falvaira. Habár itt már egyre jobban cibálta a ruhámat a mindjobban feltámadó, forró délnyugati szél – a majd később érkező hidegfront előszele – jó néhány percet elnézelődtem odafenn, még egy panorámaképet is készítettem!

Csak három óra felé untam meg a nézelődést és ereszkedtem vissza a hét szint meredek tyúklétráin keresztül a torony aljára, vettem fel újra a hátizsákot és indultam tovább a kék sáv jelzéseket követve. Először észak felé ballagtam az enyhén ereszkedő dombgerincen, aztán egy kanyar után már kelet felé haladtam az erdőben, később elértem az erdőszéli kaszálókat és újra feltűntek előttem Magyarszombatfa házai. A keleti végéről indultam neki az Ó-hegy kaptatójának, most pedig a falu nyugati végére ereszkedtem vissza. Térképem szerint el kellett haladnom a Csekeszeri kulcsosház előtt, meg is találtam, hiszen nagyon hasonlított a kéktúra atlaszomban lévő fényképre, de most a falára festett szöveg szerint az Őrségi Vadászati Kiállítás látható a falai között.

A kéktúra a hosszú falu nyugati végén halad el, ha pecsételni akar az ember, le kell térni a kék jelzésekről és a falu főutcáján fel kell keresni a Tűzzománc Szomjoltó nevű műintézményt. Én is betértem ide, bélyegeztem, megittam a szokásos Sopronit, aztán még a vízkészletemet is feltöltettem hideg szódavízzel. Csak pár percig üldögéltem az asztalnál, aztán indultam tovább, befelé a Fazekas Múzeum felé.

Magyarszombatfa - Tűzzománc Szomjoltó, kéktúra pecsételőhely
Magyarszombatfa - Tűzzománc Szomjoltó, kéktúra pecsételőhely

Magyarszombatfa - Fazekas múzeum
Magyarszombatfa - Fazekas múzeum

A múzeum csak tízpercnyi letérés a kéktúra útvonaláról, de mindenki számára ajánlom a felkeresését! Régi parasztház – egy volt fazekas háza – lett szépen felújítva a gazdasági épületeivel együtt, itt mutatják be az ezen a környéken erősen meghonosodott fazekasság eredeti szerszámait, eszközeit. Az Őrség völgyeiben állandó alapanyagot biztosított a fazekasmesterek számára a sok patak agyagos üledéke, a falukban járva még most is lépten-nyomon feltűnik egy-egy fazekasmester házfalra szerelt cégére! Alaposan bekalandoztam a múzeumot, megnéztem a korongozó műhelyt és a kemencét is, ami éppen tele volt égetésre váró agyagedénnyel. Csak fél öt felé untam meg a nézelődést és indultam tovább az utamra.

Visszatértem a kék sáv jelzésekre és a Bajánsenye felé haladó országút szélén baktatva hamarosan magam mögött hagytam Magyarszombatfát. Az Őrségben nagyon szépen vannak felfestve a turistajelzések, eddigi utamon megbízhatóan vezettek, viszont ott, ahol az út egyértelmű volt, ott bizony mindig megritkultak! Most elég sokáig kellett az országút szélén haladnom, nem is furcsállottam a jelzések ritka voltát, csak a balra való letérést mutató jeleket figyeltem. Egészen jó tempóban haladtam, csak az volt a furcsa, hogy egyre közelebb értem az erdőhöz! Elővettem a térképet, akkor vettem észre, hogy bizony már jóval korább le kellett volna térnem!

Visszafordultam és jó kétszáz méter után értem el azt a pontot, ahol a térkép szerint a kéktúra elhagyja az aszfaltutat. Alaposan körülnéztem, de a letérést semmi sem mutatta, viszont innen már nem is voltak jelzések az út menti fákon! Nem sokat töprengtem, rátértem az itt induló keréknyomokra, amik egy mezőn keresztül a közeli erdősáv felé vezettek. A fáknál jobbra tértem a nyomokon, itt tűntek fel az első jelzések a fákon! Az út később átvágott az erdősávon, a túlsó oldalán haladt tovább. Kiértem a mezők közé, bal oldalt hosszú kerítés húzódott az utam mellett. Enyhén kapaszkodva értem el az erdő szélét.

Keréknyomokon az erdő felé
Keréknyomokon az erdő felé

Sátorozás az erdő szélén
Sátorozás az erdő szélén

Fél hat felé járt az idő, előzetes terveim szerint idáig akartam a mai nap során eljutni. Már otthon kinéztem magamnak ezt az erdőszélt, mint sátorozásra alkalmas helyet, de most láttam, hogy az erdőszéli keréknyomokon túl mindenfelé szántók vannak. Szerencsére észrevettem egy kis füves foltot a szélső fák között, éppen akkorát, hogy a sátrat kényelmesen felverhessem rajta! Tökéletes helynek látszott ez is: csak dél felé volt nyitott, a fák is védték és épp elég távol volt a civilizációtól is! Nem is töprengtem sokáig, felütöttem a sátrat a kis füves folton, aztán szokásom szerint a polifoam matracot kiterítve az erdőszélen kényelmesen megvacsoráztam, aztán már csak sziesztázva vártam a naplementét.

Jól láthatóak voltak a táborhelyemről Magyarszombatfa házai lenn a lapos völgyben, mögötte a Ritási-domb erdős oldala húzódott, tetején a geodéziai torony emelkedett magasan a fák lombja fölé. A távoli országúton futó autók zaja csak zümmögésként ért fel hozzám. Elheverésztem a matracon, elolvastam közben a kéktúra atlaszban a következő napra vonatkozó túraleírást, aztán fél nyolc felé behúzódtam a sátorba, megágyaztam és eltettem magam másnapra.


-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

  View My Stats