UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2009. szeptember 4.
Magyarszombatfa - Szalafő

Este még csillagos volt az ég, amikor behúzódtam a sátramba, de éjszaka megérkezett a front előtti eső, így aztán hajnalban az esőcseppek kopogására ébredtem, ahogy tam-tamot vertek a sátor oldalán. Ahogy világosodott, kipillantva láttam, eléggé be van borulva, nem úgy nézett ki az eső, mint ami rövid időn belül abba fogja hagyni! Kicsit rosszkedvűen készülődtem, ugyanis nem szeretek ázott kutyaként caplatni a sáros földutakon, viszont túrát sem hagytam még félbe sosem a rossz időjárás miatt! A meteorológusok még a két nappal korábbi indulásomkor azt jósolták, gyorsan át fog szaladni az országon a front, így aztán bizakodtam, hátha délutánra már kijavul valamennyire az idő!

Kilátás a sátorozóhelyről a völgyben fekvő Magyarszombatfára
Kilátás a sátorozóhelyről a völgyben fekvő Magyarszombatfára

Úgy ahogy, nagyjából összepakoltam mindent a szűk sátorban, aztán utolsóként még megreggeliztem. Hét óra felé bújtam elő belőle, hogy alaposabban körülnézzek, ekkor konstatáltam csak, hogy az eső már elállt, csak a fákról lehulló vízcseppek doboltam a sátramon! Az erdőszélről alaposabban is körbetekintettem: bár még összefüggő volt a felhőzet, de több helyen is világosabb foltok mutatkoztak rajta, most úgy látszott, nem fog rövid időn belül újra esni az eső!

Gyorsan lebontottam a sátrat, összekészülődtem és negyed nyolc felé már útra készen álltam. Hátamra kaptam a betyárbútort, aztán nekiindultam a Magyarszombatfa és Kercaszomor között húzódó alacsony gerinc vegyes erdejének. Egy nyiladékban futó gazos földúton haladtam, az éjjeli eső bizony alaposan eláztatott errefelé mindent! Előkaptam a hátizsákból a kamáslikat, de hiába húztam fel őket a lábszáramra, a helyenként derékig érő dzsindzsa néhány perc alatt eléggé eláztatott, ráadásul felülről folyamatosan kaptam az áldást, hiszen a fákról még mindig hullottak a vízcseppek!

Átkelés a Kerca-patak gázlóján Kercaszomor előtt
Átkelés a Kerca-patak gázlóján Kercaszomor előtt

Az erdőben többször is nyiladékot váltottam, a töréseknél mindig jól volt jelezve a követendő útirány. A térképet el is tettem, hogy ne ázzon el, ezután teljesen a fákra festett jelzésekre bíztam magam. Megálltam egy pillanatra a Szomoróczi tanösvény Pusztatemetőt bemutató táblája előtt, a szöveg szerint itt állt valaha a mára már teljesen elpusztult Szent Viszló templom és a hozzá tartozó temető. Innen továbbindulva még jó negyedóra kellett, hogy leereszkedve a gerincről elérjem az erdő északi szegélyét. Egy kikövezett gázlónál kereszteztem a Kerca-patakot, itt a Fürge cselle tanösvénynek a patak élővilágát bemutató táblája késztetett rövid megállásra.

Miután megismertem a szövegből a patakban élő halakat, átgázoltam az éjjeli eső miatt kissé megduzzadt patakon és megérkeztem a Kercaszomor határában elterülő kaszálókra. Ez volt a másik előre eltervezett sátorozó helyem, de a közeledő front miatt választottam inkább az erdő déli, védettebb, Magyarszombatfához közelebbi szegélyét. Innen már pár perc alatt elértem Kercaszomor főutcáját és a kék jelzéseket követve kelet felé indultam el rajta.

Kercaszomor - Átvágtam a falu előtti kaszálókon
Kercaszomor - Átvágtam a falu előtti kaszálókon

Kercaszomor - Sokáig ballagtam a lazán települt falu főutcáján
Kercaszomor - Sokáig ballagtam a lazán települt falu főutcáján

Itt már újra elővettem és kinyitottam a túraatlaszomat, eszerint kevesebb, mint egy kilométert kellett csak talpalnom az aszfalton, aztán újra földútra térhettem. Végigsétáltam a meglehetősen lazán települt falu házai között, közben kerestem a letérési pontot. Megálltam egy percre a falu katolikus templománál, bizony jó negyedórát tartott idáig az utam, pedig a térkép szerint egy-két perc alatt el kellett volna érnem! Azt csak otthon vettem észre, miután letöltöttem a GPS trackeremről az adatokat, hogy a kék sáv jelzéseket követve már az erdőben jócskán eltértem a térképen jelölt úttól, és vagy egy kilométernyivel nyugatabbra értem el Kercaszomor főutcáját! Itt tehát az utóbbi időben alaposan megváltozhatott a kéktúra útja!

A kis katolikus templomtól továbbindulva már fokozottabban figyeltem az utat, hamarosan el is értem azt a pontot, ahol az atlasz szerint észak felé egy földútra kellett rátérnem. Igen ám, de itt viszont a jelzések nem mutatták a letérést! A főutcán meglehetősen ritkán voltak felszögezve a villanyoszlopokra a kis kék táblácskák, az utolsót talán 2-300 méterrel korábban láthattam, és előrepillantva sem láttam egyet sem az útszéli oszlopokon! Közelebb léptem a villanypóznához, ekkor vettem csak észre, hogy valaki kék ceruzával rárajzolt egy balra mutató, a letérést jelző nyilat! Egyébként ez a letérés pontosan az út szélén álló 2-es kilométerkővel szemben van!

Kercaszomor - Római katolikus templom
Kercaszomor - Római katolikus templom

Leültem egy pár percre pihenni a levetett hátizsákomra, mert már több mint egy órája indultam a sátorozó helyemről és úgy gondoltam, nem árt egy kis lazítás a következő, egyébként meglehetősen alacsony dombgerinc megmászása előtt. Az eget kémlelve láttam, hogy eső továbbra sem várható, ezért nem is siettem különösebben, csak tíz perc múlva álltam fel és kaptam újra a hátamra a motyómat.

Kavicsos földúton kaptattam fel a falu feletti mezőkre, itt aztán egy kerítés mentén futó füves keréknyomokon folytattam az utamat. Jobbról elmaradt mögöttem a falu református temploma, aztán egy jó adag menés után szintén jobbra, néhány száz méterre Kercaszomor temetője is feltűnt a mezőkön. Innen már baloldalon fák kísérték az utamat, de mielőtt beléptem volna a mező széléről az erdőbe, egy pillanatra előbújt a Nap a felhők közül! Bíztam abban, hogy ez már a borult, esős idő végét jelenti, de annyira azért nem voltam optimista, hogy elrakjam az esőkabátom a hátizsákba!

Kényelmes földúton folytattam az utamat a fák között, alaposan ki is léptem rajta, sajnos a minősége egyre romlott, a végén már csak egy dzsindzsás aljú nyiladékon törtettem előre. A gerincút előtti utolsó három-négyszáz lépésnyi út volt a legrosszabb, itt a nyiladék tele volt kidőlt fákkal, letört ágakkal, az ösvény is szinte eltűnt alólam, ezért inkább betérve az erdőbe a fák között folytattam az utamat. Szerencsére néhány perc alatt elértem a jól kijárt keréknyomokat fenn a lapos gerincen!

Erdei keréknyomokon Kercaszomor után. Itt még jó volt az út.
Erdei keréknyomokon Kercaszomor után. Itt még jó volt az út.

Erdei pihenő a faház mellett
Erdei pihenő a faház mellett

Itt már kényelmesebben haladhattam, egy kis erdészházat elhagyva néhány perces menet végén megpillantottam a Kis-hegy zártkertjeit. A kék sáv jelzés keréknyomokon haladt el a házak szélén, aztán megkezdte az ereszkedést lefelé, a Kerka-patak völgyébe. Az erdő szélén tértem rá egy széles, kavicsos földútra, ezen kereszteztem a patakot és értem el néhány perces kényelmes menettel a Bajánsenye részét képező Dávidházát. Itt is rátértem a falu főutcájára, hogy aztán pár perccel később megpillanthassam magam előtt az út szélén álló Határ csárdát. Bár a csárda nem pecsételő hely, de alaposan elfáradtam a dzsindzsás kapaszkodón, így aztán betértem egy pihenőre.

A pultnál elkértem a szokásos sörömet, aztán a kifüggesztett étlapot kezdtem el olvasgatni. Indulásom óta nem ettem meleg ételt, így aztán egyből kiszúrtam a jutányos áron kínált „mindent bele” tojásrántottát, rendeltem is belőle egyet. Miközben készült a késői reggelim a csárda konyháján, átsétáltam a vele közös épületben lévő jól felszerelt vegyesboltba. Itt vettem fél kiló friss kenyeret és néhány túrós táskát a menet közbeni eszegetésre. A vendéglőbe visszatérve már készen várt a rántotta az asztalomnál, nem is kérettem magam sokáig, néhány pillanat alatt befaltam, aztán már csak ejtőzve iszogattam tovább a sörömet.

Bajánsenye faluvégén áll a Határ csárda
Bajánsenye faluvégén áll a Határ csárda

Az átmeneti javulás után az ég ismét egyre komorabb színt öltött
Az átmeneti javulás után az ég ismét egyre komorabb színt öltött

Csak fél tizenegy felé indultam el, de akkor viszont már elég sietősen vágtam bele a további utamba, ugyanis szerettem volna már délfelé megérkezni Őriszentpéterre, viszont addig még magam mögött kellett hagynom a következő lapos gerincet. A csárdánál letérve a főútról újra jól kijárt, kavicsos földúton ballagtam tovább, kereszteztem egy aluljárón az új építésű vasútvonalat, aztán hamarosan ismét elértem az erdőt. Kényelmesen emelkedett tovább a fák között a kanyargó földút, egy idő után egy régi irtás szélére értem ki, tőlem balra átjárhatatlan, sűrű fiatalos terpeszkedett.

A lapos gerinc felé közeledve már szinte teljesen megszűnt az emelkedés, itt értem el egy széles, keményre taposott, kavicsos utat. Az út szemből érkezett és jobbra kanyarodva indult tovább, én pedig rátértem a kék sáv jelzéseket követve. Vagy másfél kilométert tehettem meg a nyílegyenes úton, amikor a jelzések balra térítettek, egy, az erdőbe mélyen behatoló, széles nyiladék földútjára. Elhaladtam egy rakodó mellett, hatalmas halmokban álltak itt az elszállításra váró rönkfák. Egy halomra letelepedve pihentem néhány percet, ekkor vettem észre, hogy ismét szitálni kezdett az eső. Felvettem az eddig a derekamra kötve viselt esőkabátom, úgy indultam tovább. A széles nyiladék végén ismét beléptem az erdőbe, benőtt, susnyás ösvényen folytattam az utam. Bíztam abban, hogy elérve a régi vasút töltését könnyebb lesz a további utam, de keservesen csalódtam, amikor elértem az Őriszentpéter és Bajánsenye közötti régi, már évekkel ezelőtt felszámolt vasút nyomvonalát!

Hosszú menetelés kezdődött a nyiladék széles, kavicsos földútján
Hosszú menetelés kezdődött a nyiladék széles, kavicsos földútján

Ezt a vasútvonalat akkor szüntették meg, amikor megépültek vele párhuzamosan az új sínek, vagyis azok, amiket már a Határ csárda után is kereszteztem. Rátértem a régi vasút erdőben kanyargó töltésére, és habár a felépítményt teljesen eltakarították, a töltések és bevágások jól felismerhetőek voltak még a fák között. Sajnos, ezt a részét a turistaútnak szemlátomást senki sem gondozta az elmúlt időben, sűrű, embermagas dzsindzsában kanyargott rajta az alig látható ösvény. Hiába húztam fel ismét a kamáslikat és volt rajtam az esőkabát is, néhány perc alatt átázott mindenem az esőtől csatakos dzsungelben való törtetéstől!

Vagy húszperces elkeseredett, az embermagas susnyával vívott harc után értem el Őriszentpéter szélső házai mellett az országutat és indultam el rajta a faluközpont irányába. Ekkor már nem szemerkélt, hanem tisztességesen esett az eső, felhúztam hát a kapucnit is, ahogy az aszfaltút szélén ballagtam. Hamarosan elértem a település központjában a körforgalmat, itt állt a jobb oldalon a Centrum étterem. Ez kéktúra pecsételő hely, úgyhogy a néhány lépcsőfokon felsétáltam a vendéglő fedett teraszára.

Éppen dél múlt, amikor lemálháztam a kihalt terasz egyik asztalánál – bemenni nem akartam a vizes, sáros ruhámban –, gondoltam üldögélek egy pár percet, hátha eláll ezalatt az eső, és közben a pecsételést is elintézem valahogyan! Még szinte a végére sem értem ennek a gondolatmenetemnek, amikor egy pincérhölgy tűnt fel az asztalom mellett, kezében étlappal. Azt a védekezésemet, hogy csupán pecsételni szeretnék, egy mozdulattal leintette, mondván, az étlapot megnézni nem kerül semmibe! Miközben a választékot böngésztem, eltűnt pár percre, hogy kihozza a kéktúra bélyegzőt az étteremből.

Őriszentpéter központjában áll a Centrum étterem - Kéktúra pecsételőhely!
Őriszentpéter központjában áll a Centrum étterem - Kéktúra pecsételőhely!

Az étlapot böngészve szúrtam ki a „kisadagként” aposztrofált ételmennyiségeket, amik ára nagyjából illeszkedett a pénztárcám vastagságához is. Végül a megrendelt kisadag bécsi szelet sült krumplival eléggé tisztességes méretűnek tűnt, amikor a kedves pincérhölgy kihozta, alaposan jóllaktam vele, mire megettem az egészet! Fizettem, aztán még elücsörögtem a teraszon a maradék sörömet kortyolgatva és várva a csodát, hogy egyszer talán vége fog szakadni az esőnek! Ez azonban negyedórán belül nem következett be, így aztán továbbindultam.

A körforgalomban balra tértem, Szalafő felé, a járdán ballagva a falu végéig, ott aztán az út bal szélére rátérve lassan magam mögött hagytam Őriszentpéter központját. Maga a település elég nagy, mert sok kisebb falucska, itteni elnevezéssel „szer” csatlakozik lazán hozzá, ezek között a kis települések között sokszor kilométernyi széles mezők, kaszálók terülnek el. A Zala széles völgyén átvágva és a teljesen kiszáradt folyót egy hídon keresztezve értem el Templomszert, ahol a széles főutat magam mögött hagyva a Szalafő felé induló keskenyebb aszfaltútra tértem rá.

Az útelágazástól csupán néhány perces járásra volt az Árpád-kori templom, az, amiről az egész települést elnevezték. Besétáltam a parkon átvágó kavicsos gyalogúton egészen a templomig, és körbenéztem az esőben. Ez nem nyerte el annyira a tetszésemet, mint veleméri társa: kicsi tornya valahogy nem illeszkedett a nagy, magas hajójához, persze lehet, hogy mindezt csak amiatt láttam így, mert folyamatosan, vigasztalanul esett az eső! A külső falépcsőkön felkapaszkodva be lehetett jutni a templom karzatára, ahonnan már szép tágasnak tűnt a belső rész.

Őriszentpéter - Vígasztalan esőben értem el Az Árpád-kori templomot
Őriszentpéter - Vígasztalan esőben értem el Az Árpád-kori templomot

Nem maradtam sokáig, továbbindultam a Szalafőre vezető aszfaltúton. Velem szemben kisebb túrázó csoport jött az út szélén hátizsákokkal, kapucnis esőkabátokkal. Épp azon morfondíroztam, vajon kéktúrázók-e ők is, amikor egy mikrobusz fékezett mellettük, ők pedig mint a szél, bevágódtak az ülésekre! Kocaturisták! Bezzeg én! Én nem menekülök el egy kis eső elől – legfeljebb a kedvemet szegi némiképp! :-)

Az országút szélén baktatva hamarosan elértem a Keserűszerre vezető letérőt, a kék sáv jelzéseket követve én is arrafelé vettem az utam és ismét leereszkedtem a Zala szélesen elterülő völgyébe. Itt is végigballagtam a település keskeny, aszfaltozott főutcáján, aztán egy balkanyarral tovább ereszkedtem a Zalához, egy kis hídon újra keresztezve azt. Itt aztán magam mögött hagyva az utolsó házakat is, jól kijárt keréknyomokon haladtam tovább a folyómedret kísérő fasor közvetlen közelében. Hatalmas kaszálóra érkeztem ki, itt véget értek a keréknyomok, ezen azonban már nem vágtam át, a rét folyó felőli szélén haladtam pár lépést egy gyalogúton, aztán ismét kereszteztem az itt is teljesen száraz folyómedret és a túlsó oldalon kikapaszkodtam belőle.

A túlsó parton szintén egy hatalmas kaszáló terült el, ezen átvágva hamarosan egy villanypásztorhoz érkeztem, ami szinte a teljes mezőt elkerítette. Ott, ahol a keréknyomok keresztezték a kihúzott vezetékeket, a villanypásztor drótjai végén szigetelt fogantyúk voltak, hogy könnyen ki lehessen akasztani őket. Megfogtam a legfelső műanyag fogantyút, hogy kiakasszam a kampóból, amikor akkora áramütést kaptam, hogy majd’ hanyatt vágódtam! Először arra gondoltam, a szakadó eső miatt vizes szigetelő felületén átkúszó áram ütött meg, de aztán észrevettem, valaki a markolatok másik oldalán precízen átkötötte az áramköröket szigeteletlen drótdarabokkal!

Egy percre tanácstalanul megálltam. Még egyszer nem volt tanácsos az eső és a nedves környezet miatt sem a fogantyúhoz, sem a vezetékekhez érnem, viszont a bekerített mező elég széles volt ahhoz, hogy ne legyen érdemes megkerülni! Végül a legegyszerűbb megoldást választottam: mivel a hátizsákkal együtt nem tudtam volna átbújni a drótok között, ezért azt egy súlylökőt is megszégyenítő mozdulattal átdobtam a villanypásztor felett a túlsó oldalra, én pedig egy csukafejessel átvetődtem a középső és a felső drót közötti résen!

Útban Szalafő felé átvágtam a hatalmas, villanypásztorral őrzött kaszálón
Útban Szalafő felé átvágtam a hatalmas, villanypásztorral őrzött kaszálón

A talajfogásom talán nem volt a legszebb, de most megúsztam áramütés nélkül! Aztán a keréknyomok tovább folytatódtak a bekerített területen belül is, sajnos úgy ezer lépés után egy másik, belső elhatároló villanypásztor akadt az utamba! Ezen a már fentebb ismertetett technikával keltem át, aztán a bekerített terület túlsó szélén a következő helyen úgyszintén. Ismét kereszteztem a kiszáradt Zala-medret, közben elgondolkodtam azon, vajon a szinte egész napos eső után mennyire duzzadhat majd meg a patak, ha a lehullott csapadék összefut a mederben?

Ezen az oldalon először egy kicsit felkapaszkodtam az erdős dombhátra, de aztán a földút visszaereszkedett a Zala-parti rétekre, ezeken átvágva értem el az utolsó gázlót. Szerencsére itt sem volt víz a mederben, én pedig a túlsó oldalon már hamar megérkeztem a faluszéli sportpálya után Szalafő házaihoz. Átvágtam a falun a szakadó esőben, sehol sem volt kedvem megállni, mert nem találtam semmilyen esőtől védett helyet! Korábban úgy terveztem, meglátogatom a Szalafőhöz tartozó Pityerszert, hogy megnézzem az ottani kis skanzent, de most az útelágazást elérve megálltam egy percre.

Gyerek volt még az idő, alig múlt háromnegyed négy, a sátorozást pedig itt terveztem a falu feletti domboldalban, ahol Kondorfa felé indul tovább a kéktúra. De szakadó esőben sátrat verni nem érdemes, hiszen mire a már felállított belső részre ráhúznám a külső, vízhatlan fóliát, a belseje ronggyá ázna, ezért most nem is érdemes táborhelyet keresni! Viszont úgy gondoltam, ebben a ramaty időben a skanzent sem érdemes megnézni, mert fényképezni úgysem tudok majd! De hát valamivel agyon kellett ütnöm az időt, ezért aztán mégis elindultam az úton Pityerszer felé! Felballagtam a dombtetőre a műemlék faluhoz, itt behúzódtam a pénztár melletti kis csárda fedett részére. Rajtam kívül már több ázott turista is várta, hogy az eső némiképp csillapodjék és körülnézhessenek a házak között.

Pityerszer - A kerített ház
Pityerszer - A kerített ház

Pityerszer - Az emeletes kástu (kamra)
Az emeletes kástu (kamra)

És akkor csoda történt! Hirtelen abbamaradt az eső, mi pedig nekiindultunk a skanzennek! Mivel továbbra is lógott az eső lába, ezért negyedóra alatt végigjártuk – inkább talán végigszaladtuk – az egészet, így mire az eső újra rákezdett, már mindent láttunk! Aztán a többiek beültek az autóikba, én pedig ismét a hátamra vettem a zsákomat és visszaindultam Szalafőre. Ekkor már öt óra felé járt az idő és nyilvánvalóvá vált, ma már nem fog véget érni az eső, tehát valamilyen szállás után kellett néznem.

Emlékeztem arra, hogy elhaladtam egy fogadó előtt, ahogy átvágtam a településen, így aztán meg sem álltam visszafelé a Gatter fogadóig! Szerencsére volt szabad helyük, az áraik sem voltak túl magasak, így aztán ki is vettem egy szobát, reggelivel. A szobámban aztán kiteregettem minden elképzelhető helyre az átázott holmimat, és bíztam abban, másnap reggel már szebb időre fog virradni! Lezuhanyoztam, átöltöztem száraz ruhába, aztán felfedező útra indultam a fogadóban. Azt már érkezésemkor elmesélte a tulajdonosnő, hogy egy fűrészüzemből alakították ki a szállást, de még engem is meglepett a ház hangulata!

A volt üzemcsarnok lett a társalgó, a galérián lévő kisebb műhelyekből, irodákból alakították ki a vendégszobákat. Ezek elnevezését továbbra is megtartották, én például az Élező szobát kaptam szállásul! A névadó több mint száz éves, eredetileg gőzhajtású gatter (keretes fűrész) most szépen felújítva a társalgó egyik dísze! Lenn az alagsorban van a vendéglő rész, itt nyílik az épület bejárata is.

Csak sötétedés után tértem vissza a szobámba és aludtam el az eső monoton, kopogó hangjára. Azt csak remélni tudtam, másnapra eláll majd, és újra szép, derült időre fog virradni!

Szalafő - A Gatter fogadó kívülről
Szalafő - A Gatter fogadó kívülről

Szalafő - A Gatter fogadó társalgója a szépen felújított gatterral
Szalafő - A Gatter fogadó társalgója a szépen felújított gatterral

-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

  View My Stats