UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. július 11.
Öröm-hegyi kulcsosház - Zalakomár

Már az első fényekre felébredtem pénteken reggel az Öröm-hegyi Postás kulcsosházban, kibújva a hálózsákomból odaléptem az ablakhoz és kíváncsian kikémleltem. Nem sok változás volt az előző estéhez képest, most is esett az eső, az ég is egyhangú szürke volt, remény sem látszott arra, hogy a közeljövőben javulásnak induljon az idő! Csigalassúsággal, vagy tíz perc alatt letöltöttem a Meteorológiai Szolgálat honlapjáról a radarkép filmjét, azt nézegetve úgy tűnt, a Dél-Magyarország felett örvénylő mediterrán ciklon egész nap gondoskodni fog az eső utánpótlásáról. Kedvetlenül ültem ki reggelizni a társalgó nagy asztalához, aztán komótosan összekészülődtem az útra. Fél hét felé világosodott ki annyira, hogy elfújjam az asztalra kitett gyertyákat, aztán a tartót olyan szerencsétlenül emeltem meg, hogy a még meleg gyertyaviasz alaposan lecsepegtette az asztalra terített műanyag fóliát. Próbáltam lekaparni róla cseppeket a körmömmel, de ezzel a fóliát is felsértettem.

Végül háromnegyed hét felé készülődtem össze, tettem még egy ezrest a társalgó asztalára, hiszen úgy éreztem, nem tudtam megfizetni a gondnok segítőkészséget a tegnap átadott ezressel, meg hát a fólia is tönkrement az asztalon, aztán bezártam a házat és a kulcsokat elrejtettem a még előző nap megbeszélt helyre. Egy rövid esőszünet volt, amikor kiléptem a házból és elindultam az utamon, de még el sem értem a hegytetőn lévő útelágazást, az eső már újból rázendített! Így aztán most sem tudtam lefényképezni a Rockenbauer Pál kopjafát, amikor a kis kápolna mellett rátértem a kék sáv jelzések erdei földútjára.

Reggeli kilátás a kulcsosháztól a környező dombokra. Ekkor éppen nem esett az eső.
Reggeli kilátás a kulcsosháztól a környező dombokra. Ekkor éppen nem esett az eső.

Az első néhány száz méternyi út eléggé jól járható volt: az erdő lombja még mindig felfogta a lehulló csapadék jó részét, így az erdei út egyáltalán nem volt sáros, legfeljebb kicsit mély talajú. Jó tempóban haladtam a túrabotjaimmal, de ez sajnos véget ért akkor, amikor az erdei út egy másik szakaszát értem el. Itt az úttal párhuzamosan kivágták a fákat, egy nyiladékszerű, talán 40-50 lépés szélességű irtás-sávon haladt tovább a földút. Ezen a szakaszon az eső szabadon verhette, áztathatta az utat, amitől persze az iszonyúan sáros lett, cuppogva szinte bokáig süllyedtem minden lépésnél. Ez aztán alaposan visszavett a tempómból, ráadásul a szakadó esőben is pár perc alatt csuromvizessé áztam.

A sárban cuppogva, korcsolyázva értem el a Gesztenyeház rétjét a kulcsosháztól való indulásom után egy órával. Elgondolkodtam azon, hogy megállok egy pihenőre a frissen kaszált réten, de aztán láttam, nincs hová leülni, ahhoz pedig nem volt kedvem, hogy elgyalogoljak a mező távolabbi peremén álló deszkaépületig, így aztán megállás nélkül folytattam az utam. A Gesztenyeház után is folytatódott egy darabig az úttal együtt kanyargó nyiladék, csak a zalaújlaki elágazás előtt borultak ismét a fák koronái az út fölé. Innen az út minősége ismét megjavult, magasabb tempóra kapcsolhattam. Az amúgy könnyen észrevehető elágazást elsőre elvétettem, csak azt vettem észre egy idő után, hogy az út melletti fákon a kék sáv jelzések helyett kék háromszög jelzések tűntek fel. Visszaballagtam hát az útelágazásba, és nekiindultam az Öreg-hegyre vezető kaptatónak, aztán hamarosan magam mögött hagytam a zárt erdőt, amint elértem a Zalaújlak feletti szőlőket, zártkerteket.

Hamarosan egy mezőszéli útelágazásba érkeztem, itt felfestett jelzéseket nem láttam, a GPS által mutatott irányba: kelet felé indultam tovább egy nemrég learatott búzamező tarlóján keresztül. Megmondom őszintén, nem akartam az esőben elővenni a túraatlaszomat, ezért a GPS által mutatott térképre bíztam magam, amikor nem láttam felfestett jelzéseket! A földút kanyarogva vágott át a megművelt földeken, itt kissé löszös volt a talaj, ami rendkívül csúszóssá válhat felázva! A botokkal alaposan kitámasztva magam óvatosan haladtam, nem akartam elvágódva összesarazni magam, de úgy látszik, nem voltam eléggé óvatos! Csak egy pár pillanatra vettem egy kezembe a két botot, hogy a szabaddá vált bal kezemmel az arcom felé fordíthassam a GPS kijelzőjét, amikor kiszaladtak a lábaim alólam!

Szerencsére nem a sárban terültem el, hanem a tarló szélén, így nem nagyon koszoltam össze magam, de ha már amúgy is talajt fogtam, itt megálltam pár percre pihenni. Ekkor már fél kilenc felé járt az idő, valamennyire csendesedett a kora reggeltől folyamatosan szakadó eső, aztán pár perc után csepergésre váltott. A hátizsákom levéve végignéztem a ruhámat, saras lettem-e valahol, de úgy látszik, szerencsém volt az eséssel, nem kellett nyakig mocskosan besétálnom Zalakarosra! Most először elővettem a térképet is a hátizsákom oldalzsebéből, jóleső érzéssel vettem tudomásul, hogy már csak órányira lehetek a várostól!

Most már sokkal óvatosabban indultam tovább: ahol csak lehetett, ki-kicsaptam a csúszós mezei földútról a tarló szélére, aztán pár perc múlva szerencsésen elértem a túlsó végét. Erdőfoltokon átvágva újabb szőlőket, tanyákat értem el, aztán arra figyeltem fel, hogy egy, az enyémhez hasonló nagyságú batyuval a hátán jön valaki velem szemben az úton! Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ebben a pocsék időben, ráadásul pénteken összefutok majd túrázóval az utamon, de úgy láttam ő is eléggé meglepődött, amikor meglátott! Persze megálltunk pár percre beszélgetni, ekkor tudtam meg, hogy a fiatalember egyvégtében szeretné Szekszárdról indulva végigjárni a Dél-dunántúli Kéktúrát! Szidta a sáros utakat, amiben teljesen igazat adtam neki, és elmondtam, hogy ezután se számítson semmi jóra. Elmondta, hogy Palinig szeretne ezen a napon eljutni, amit reális tervnek gondoltam, még ilyen sárviszonyok között is.

Aztán elváltunk: ő indult az öröm-hegyi kulcsosház felé, én pedig folytatva az utam már pár perc alatt elértem a Zalakaros melletti parkerdőt. Kényelmesen járható erdei út kezdődött itt, ami a kirakott tábla szerint a város feletti kilátóhoz vezetett. Pár perc után a kék sáv jelzések letérítettek erről a murvás útról, keréknyomokon, majd később gyalogutakon vágtam át kacskaringózva a parkerdőn. Egy völgyet egy záportározó gátján kereszteztem, később átvágtam a szánkópálya füves nyiladékán, aztán már pár lépés után elértem a város peremét. Egy aszfaltozott buszforduló hurokjánál láttam meg az első házakat, de innen a kék sáv jelzések visszatérítettek egy korábbi irtásfolt helyén növekvő embermagas fiatalosba.

Emlékeztem erre a városszéli tarvágásra, hiszen az első bejárásomon volt kopár ez a terület, akkor sokat kerestem a rajta keresztülvezető utat, végül egyszerűen csak átvágtam rajta. Most egy keskeny csapás vezetett át kanyargósan a területen, alaposan megtéptek az ösvényre benyúló tüskés szederindák, mire átvágtam rajta, és újra elértem az aszfaltutat, amivel eddig párhuzamosan haladtam. Jobbra terítettek itt a kék sáv jelzések, és az öreg erdő peremén, egy szűk ösvényen megmásztam egy kis dombot, hogy aztán egy tisztáson álló apró vadászháznál lépjek ki a fák közül.

Tartottam pár perc pihenőt a házikó fedett teraszán az egyik padra leülve, a hátizsákom kinyitva leltárt tartottam a holmim felett, de úgy láttam, a zacskókba csomagolt ruháim teljesen szárazak maradtak. Ittam egy keveset, néhány percet még ejtőztem a padon, aztán továbbindultam. Ekkorra már teljesen elállt az eső, bár a zárt felhőzet csak nem akart még mindig felszakadozni. Végigballagtam a vadászháztól induló, pár száz lépésnyi murvás keréknyomokon, aztán egy sorompó után végleg rátértem Zalakaros aszfaltos utcáira. Megkezdtem tehát a Kék Kör leghosszabb egybefüggő aszfaltos útszakaszát: a Zalakarostól egészen Nemesvidig vezető több mint húsz kilométert.

Kicsi vadászház Zalakaros szélén
Kicsi vadászház Zalakaros szélén

Megszokásból a bal nadrágszáram oldalzsebébe nyúltam, hogy elővegyem a túrabotjaim hegyvédő gumijait, de üres volt a zseb! Megálltam pár pillanatra, hogy hová máshová tehettem őket, hiszen ez a kis tépőzáras zseb a helyük, amikor erdei utakon haladok, aztán rájöttem arra, hogy akkor eshettek ki a zsebből, amikor tegnap este kiterítettem a nadrágot száradni az egyik szék karfájára. Persze reggel a gyertyafényes félhomályban nem vettem észre, hogy kihullva a zsebből valahol a padlón hevernek, most pedig már késő bánat! Gondolatban megvontam a vállam: a legkisebb gondom is nagyobb ennél, majd valamikor pótolom a két kis gumidugót otthon!

Így aztán a botok szapora kopogása mellett ballagtam végig Zalakaros szélső utcáin, alaposan megnézve a villaszerű nyaralókat, kiadó apartman házakat. Sajnos hiába volt Panoráma út az utca neve, a párás, borult időben egy deka kilátás nem nyílt most innen a Balatonra és a távoli tanúhegyekre, pedig öt évvel ezelőtt szép volt innen is, és a kilátótól is a panoráma! Aztán az utca kifliszerűen balra fordult és a domb pereméről leereszkedett a város főutcájára. Tizenegy óra felé értem el a forgalmas Termál utat, itt a kék sáv jelzések jobbra fordulva rátértek a négysávos út mellett futó járdára, de én balra indultam, hogy stemplit szerezzek az igazoló füzetembe, és hogy valami ebéd után nézzek!

Csak néhány perc séta volt a Tourinform iroda, ahol elintéztem a pecsételést. Bár kissé bátortalanul léptem be a patyolat tiszta irodába a sáros, vizes bakancsaimmal, az ott ülő hölgyek megnyugtattak, hogy nyugodtan menjek csak be, majd feltörlik a sarat a távozásom után! Így aztán a lehető legkevesebbet lépkedve bélyegeztem a kéktúra stemplivel, aztán diplomatikusan távoztam. Visszanézve láttam, hogy bizony jó adag piszkot hagytam a hófehér járólapokon, de azzal nyugtattam meg magam, hogy végül is ők vannak énértem, nem pedig fordítva!

Mindenesetre ebből a tapasztalatból kiindulva az irodával szomszédos vendéglő soron csupán az egyik fedett teraszon telepedtem le, és intéztem el gyorsan az ebédemet. Amíg a rántotthúsra vártam, gyorsan elővettem a mobilomat és megnéztem a radarképet a Meteorológia Szolgálat honlapján. Hát, nem sok jóval bíztatott a kis hurokfilmecske: fél órán belül várható volt a következő eső, ami legalább két órán keresztül ömleni fog! Aztán gyorsan gallér mögé hajítottam az emberes adag bécsi szeletet rósejbnivel, utána küldtem egy Sopronit, végül háromnegyed tizenkettő felé felkerekedtem, hogy folytassam a hosszú aszfalttaposást.

Tizenkettő előtt pár perccel érkeztem vissza arra a pontra, ahol korábban elértem a széles Termál utat, itt kezdett el újra esni az eső. Fejemre rántottam a kapucnit, aztán továbbindultam az út melletti széles járdán. Zalakaros déli szélén a járda véget ért, a kék sáv jelzések pedig átküldtek az út menetirány szerinti bal oldalára, a kerékpárútra. Öt éve is ezen az aszfaltos kerékpárúton jöttem át Galambokról Zalakarosra, de most le volt zárva felújítás miatt! Tényleg dolgoztak is rajta, már elkészült az új út sóderes alapozása, ami nem is zavart volna, hiszen azon is lehet gyalogolni, de nagyjából ötven lépésenként le volt zárva keresztbe feszített szalagokkal.

Nem volt mit tennem, ki kellett mennem a forgalmas országút szélére, ami kissé meredek dolog volt tekintettel arra, hogy a zuhogó eső miatt a látótávolság erősen lecsökkent! Sajnos, az útpadka eléggé gidres-gödrös volt, nem volt jó menni rajta, ezért az aszfalt szélén indultam el, és bíztam abban, hogy az autósok időben észrevesznek majd! Nem egy szépségdíjas szakasz ez napsütéses időben sem, hiszen a főút szinte egyenesen vág át mezőkön a két település között, de most még az eső is rátett egy lapáttal! Felülről is áztam, alulról meg az autók verték rám a vizet, néha szinte teljesen beborítva. Alaposan megkönnyebbültem, mire elértem Galambok házait, ahol végre rátérhettem a járdára!

Végigballagtam a település vagy kilométer hosszú főutcáján, aztán a templom előtti elágazásban balra tértem, a Zalakomárra vezető, jóval kisebb forgalmú mellékútra. Itt már nem volt folyamatos járda, de autó sem jött annyi, mint korábban, az eső is mintha csillapodni kezdett volna, de még esett folyamatosan. A botjaimmal szaporán kopogva az aszfalton hagytam magam mögött ezt a települést is, és egy jó két kilométeres egyenes végén értem el a 7-es főút keresztezését. Egy rövid forgalmi szünetet kihasználva átügettem a széles és forgalmas úton, aztán a túlsó oldalon már Zalakomár bekötőútján indultam tovább.

Nagyjából húsz perc alatt értem el a települést, végigkopogtam a botjaimmal a hosszú Rákóczi utcán és a folytatásán, az Ady Endre utcán is, háromnegyed kettő felé érve el az állomás melletti vasúti átjárót. Az eső, bár egyre csillapodva, de még mindig kitartóan esett, valami fedelet kellett találnom magamnak, ahol pihenhetek egy sort, így aztán elballagtam a vasútállomásra és beültem a néptelen váróterembe. Régen volt már a korai ebédem, készítettem hát magamnak pár szalámis szendvicset, ittam egy keveset, aztán a hátamra kaptam ismét a motyót, hogy továbbinduljak. Kilépve a váróteremből éreztem, hogy időközben az eső ismét pár fokozattal erősebbre kapcsolt – na ez volt az utolsó csepp a pohárban! Szó nélkül visszafordultam a váróterembe és a hátizsákot ledobva a hátamról megnéztem a pénztár ablakánál az induló vonatok menetrendjét.

A kiírás szerint 15:14-kor indult egy gyorsvonat Budapestre, addig pedig volt még egy órám. Elővettem ismét a mobilom, megnéztem újra a radarképet, úgy láttam belőle, hogy egész délután zuhogni fog, egyszerűen nem látszott a képen az eső vége! Döntöttem: hazamegyek! Tudtam, hogy Nemesvid után mezei földutak jönnek, hasonlóak, mint amilyenen átvágtam még Zalakaros előtt. Bele sem mertem gondolni, milyen sárviszonyok fogadhatnak majd ott! Ésszerű megoldásnak tűnt a túra befejezése Zalakomárban, mint az egyetlen olyan szóba jöhető helyen, ahonnan közvetlen vonatom van Budapestre!

Mivel a pénztár zárva volt, nem sikerült jegyet váltani, de tudtam, ezt pótdíjmentesen megtehetem a vonaton, aztán elővéve a tiszta ruhámat átöltöztem a még mindig néptelen váróteremben, végül hazaszóltam a telefonon, hogy még aznap este hazaérek majd. A vonatom percre pontosan érkezett, és miközben sűrűn megállva végigcsattogott a Balaton déli partján, lassan megtelt tizen-huszonéves fiatalokkal. Az ablakon való kibámulással ütöttem el az időmet: egyfolytában verte az eső az üveget, de időközben a szél is feltámadt, a Balaton tarajosan hullámzott, a parti fák haragosan rázták az ágaikat. Most már láttam, jó döntés volt abbahagyni a túrát és hazaindulni!

Aztán a rengeteg fiatal leszállt Zamárdiban, és csak az állomás plakátjaiból jöttem rá, hogy a Balaton Soundra jöttek valamennyien! Az újra elnéptelenedett vonat pár perc késéssel érkezett Székesfehérvárra, és már azt számolgattam, mikorra érek haza, amikor a kalauz bemondta a vonat hangosbeszélőjébe, hogy bizonytalan ideig kénytelenek vagyunk az állomáson várakozni! Végül jó órával később oldották csak fel a vágányzárat, és negyed nyolc után érkeztünk meg Kelenföldre. Ekkor már pár másodpercenként néztem az órámat, mert jó lett volna megcsípni a 19:27-kor induló buszomat! Kettesével vettem a fokokat lefelé a mozgólépcsőn, végigloholtam a vágányok alatti aluljárón, aztán fel a lépcsőkön a buszvégállomás betonplaccára. Az utolsó pillanatban ugrottam fel a buszra, mert már szólt az indításjelző csengő. Negyedóra alatt hazaértem vele.



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats