UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2014. augusztus 2.
Zalakomár – Nagyszakácsi, Felső-hegy

Majdnem egy hónap telt el azóta, hogy az eső miatt félbe kellett szakítanom az előző túrámat, és újra hátizsákot ragadhattam, hogy ott folytassam a Dél-dunántúli Kéktúra bejárásomat, ahol abbahagytam, vagyis a zalakomári vasútállomáson. Meglehetősen álmosan kértem pecsételést az igazoló füzetembe a forgalmistától és készülődtem neki az útnak az állomásépület előtti padnál, ugyanis nagyon korán kellett kelnem ezen a napon kelnem: 04:17-kor indult ugyanis az a személyvonat a budafoki vasúti megállóból, ami aztán lassacskán végigaraszolt a Balaton-parton és fél kilencre érkezett meg Zalakomárra. Persze, jöhettem volna későbbi vonattal is, így viszont teljes túranappal számolhattam már ezen a kezdőnapon is! Nem is sokat szüttyögtem az állomáson: bekapcsoltam a GPS-t, kinyitottam a túrabotjaimat, felfűztem a fényképezőgépem övtáskáját a derékszíjamra, aztán háromnegyed kilenc felé már útnak is indultam.

Zalakomár, vasútállomás. Innen indultam el a túrára.
Zalakomár, vasútállomás. Innen indultam el a túrára.

Végigballagtam a vasútállomás bekötőútján, és rövid menettel elértem a vasúti átjárót, ahol szemből megérkeztek a kék sáv jelzések Zalakaros felől, hogy aztán keresztezzék a síneket, és nekiinduljanak a falu bekötőútján a somogyi tájaknak. Én is átkeltem hát a vágányokon, aztán enyhén emelkedve magam mögött hagytam Zalakomárt. Végeláthatatlan kukoricatáblák között vágott át a kisforgalmú országút, amin nagyjából negyedórás menettel értem el a Sebestyén József emlékoszlopot. Már hat éve is nehezen bírtam kibetűzni a kilométerkőhöz hasonló alakú gránitoszlopon a szöveget, de azóta is sokat kopott a felirat, már szinte nem is olvasható rajta a szöveg! Készítettem róla pár felvételt, aztán továbbindultam az utamon.

Meglehetősen egyhangú része ez a Dél-dunántúli Kéktúrának, hiszen több mint tíz kilométer aszfaltút állt előttem Ormándon és Somogysimonyin keresztül egészen Nemesvidig. Egy kis emelkedőn felkaptattam az M7-es autópálya feletti felüljáróra, aztán körülnéztem a legmagasabb pontjáról. A meglehetősen párás levegőn keresztül még éppen felderengtek a zalai dombok, tövükben felfedeztem a galamboki templomtornyot és a zalakarosi szállodák tömbjeit. Itt is fényképeztem párat, aztán továbbindulva leereszkedtem a híd túlsó oldalán. Az út egy jobbra ívelő kiflikanyarja után értem el az Ormándkastélyhoz vezető leágazást.

Régebben a kastélyban szociális otthon működött, ahol mindig megtalálható volt a kéktúra bélyegző, de jó pár évvel ezelőtt ez megszűnt, a kastélyt eladták, az új tulajdonos pedig nem sokat törődött a kéktúrázókkal, így általában itt nem lehetett bélyegezni. Mostanra azonban a pecsétet áthelyezték az országút melletti esővédő házikóba, ami pont a kastély bejáróútjának elágazásában áll. Így csupán pár lépést kellett letérnem az útról, hogy aztán pecsételhessek a kéktúra igazoló füzetembe. Az adminisztráció elvégzése után röviden elgondolkodtam azon, tartsak-e egy rövid pihenőt a mára már meglehetősen viharvert esővédő házikó padjain, de mivel az órámra pillantva láttam, hogy alig több mint fél órája indultam a vasútállomásról, inkább a továbbindulás mellett döntöttem, annál is inkább, mert nyitva szerettem volna még találni a nemesvidi vegyesboltot, a következő pecsételőhelyet!

Az út mellett áll a Sebestyén József emlékoszlop
Az út mellett áll a Sebestyén József emlékoszlop


A kéktúra pecsét doboza az esővédő házikó oszlopára van felszerelve
A kéktúra pecsét doboza az esővédő házikó oszlopára van felszerelve

Foghíjas vadgesztenyesor vetett némi árnyékot az országútra, ahogy végigbaktattam a szélén, de aztán egy balkanyar után ez is véget ért, és éreztem, pont a fejemre tűz a kora délelőtti nap. Az országút áthaladt egy 400 kV-os távvezeték alatt – a térképen láttam, ezt a távvezetéket még sokat fogom kerülgetni a következő túranapokon –, aztán egy kis temető után hamar elértem Ormánd épületeit. A néhány ház mostanra már csak Somogysimonyi egyik külterülete, megállás nélkül átvágtam közöttük és tovább baktattam az országút aszfaltjának bal szélén.

A következő kanyarban egy átereszen kereszteztem a Zala-Somogyi-határárkot – térképem szerint a mostani megyehatár tényleg ezt a vízfolyást követi –, aztán már hamarosan feltűntek előttem Somogysimonyi házai. Lassítás nélkül keresztülgyalogoltam ezen a településen is, pedig jó lett volna megállni egy kocsmánál pihenni egy sort! Sajnos, a szombati nap miatt mindent zárva találtam, ráadásul még a kék vízcsapokat is lezárták, azokból sem folyt víz! Így aztán kénytelen voltam elővenni a hátizsákom oldalzsebéből a már megmelegedett limonádémat, abból próbáltam meg egy kicsit felfrissülni.

Somogysimonyi határában
Somogysimonyi határában

Aztán magam mögött hagytam a falut és egy újabb útkanyar után belekezdtem egy hosszú, kelet felé vezető útszakaszba. Itt már erdőben haladt az út, de egy eléggé széles nyiladékban, így a fák szinte semmi árnyékot sem adtak. Megváltásnak hatott, hogy elértem a Nemesvid előtti mezőgazdasági telephelyeket, aztán feltűntek előttem a falu házai is. Jobb oldalon pont a szélső épület egy kis ivó, és mivel mozgolódást láttam, be is tértem oda. A kocsma zárva volt, de ott volt a tulaj, megittam hát egy hideg Borsodit, kértem céges stemplit is az igazoló füzetembe, de szerencsétlenségemre az pont akkor ment tönkre, amikor az önfestékező bélyegzőt beleütötték a füzetembe, így csak egy elmosódott pacni látszott belőle. Egy pillanat alatt felmértük, hogy leszakadt a gumilap, aztán azt külön betintázva a bélyegzőpárnámon harmadszorra tudtunk csak elfogadhatót pecsételni vele.

Tizenegy óra felé indultam tovább az ivóból, úgy számolva, hogy még pont nyitva találom a faluközpontban a fél tizenkettőig nyitva tartó vegyesboltot. Szerencsém volt, még éppen nyitva voltak, így tehát beszereztem a hivatalos kéktúra bélyegzőt is, aztán még körbesétáltam egy kicsit Nemesiden: megnéztem a volt kisnemesi kúriában lévő önkormányzatot, a mögötte lévő kis parkban található világháborús emlékművet, aztán továbbindulva megálltam még egy percre a római katolikus templomnál, hogy végigolvassam a faragott faoszlopon a „Nemes” előtagú magyar települések hosszú sorát. A templommal szemben áll az általános iskola épülete, itt egy különös, törött repülőgép légcsavart ábrázoló kis emlékmű áll a fal mellett, felette pedig az emléktábla Hoy Tibor szakaszvezetőnek állít emléket, aki a II. Világháború végén egy légicsatában épp a falu felett halt hősi halált.

A Nemesvid központjában álló kisnemesi kúria épülete most a polgármesteri hivatal
A Nemesvid központjában álló kisnemesi kúria épülete most a polgármesteri hivatal


A templom mellett áll a „Nemes” előtagú településeket felsoroló faoszlop
A templom mellett áll a „Nemes” előtagú településeket felsoroló faoszlop


A Hoy Tibor emlékmű az iskola udvarán
A Hoy Tibor emlékmű az iskola udvarán

Az iskolától továbbindulva már hamar elértem a hosszú aszfaltos szakasz végét és a faluszéli temetőt, ezt félig megkerülve érkeztem a megművelt földek szélére. A kék sáv jelzések egy mező szélére fordultak ki, de ott a kukoricaföld egészen az erdősávig ért, arra nem lehetett továbbmenni, de adódott a pár méterrel délebbre, a két erdősáv között futó, kissé gazos földút. Kénytelen-kelletlen erre tértem rá, és láttam a GPS kijelzőjén, hogy mintegy 15 méterrel délebbre haladok, a DDK felmért útvonalával párhuzamosan. Talán ezerlépésnyit haladhattam a jelekkel párhuzamosan, amikor az északi fasoron keresztül megérkezett egy kitaposott nyom, amin a kék sáv jelzések is feltűntek. Próbaképpen rátértem visszafelé ezekre a nyomokra, de amint a fasort keresztezve kiértek a kukoricaföld szélére, azonnal eltűntek ezen a részen is. Tehát ezen a néhány száz méter hosszú szakaszon nem járható a felfestett útvonal!

A kék sáv jelzések innen már az erdősávok közötti keréknyomokon vezettek tovább, de Nemesvidtől távolodva a nyomok egyre elhanyagoltabbak lettek, egyre jobban benőtte őket a gaz, a dzsindzsa. Talán 500 lépés után egy útelágazásban aztán az egyenesen továbbinduló nyomok belefulladtak az embermagas gaztengerbe! Próbáltam áttörtetni ezen a részen, de pár lépés után reménytelennek láttam a bozótharcot és visszatértem az útelágazásba. Nem volt más lehetőségem, mint a követendő keleti irány helyett észak felé továbbindulni a gyenge keréknyomokon, amik aztán kivezettek egy korábbi irtásfolton növekvő vadföldre és itt ezek is elenyésztek a gazban!

Itt még istenes volt a dzsindzsa, később pedig már nem volt kedvem dokumentálni az állapotokat...
Itt még istenes volt a dzsindzsa, később pedig már nem volt kedvem dokumentálni az állapotokat...

Pár pillanatra megálltam felmérni a továbbvezető utat, végül arra jutottam, hogy megpróbálok errefelé átjárást keresni, mert a térképen és a GPS kijelzőjén is azt láttam, pár száz lépéssel arrébb a kék sáv jelzések is észak felé fognak fordulni. Északkelet felé tartva próbáltam ismét kiérni a kéktúra útvonalára, de arrafelé egyre járhatatlanabb lett az irtásfolt, végül kelet felé fordultam, és próbáltam eljutni az erdőig. Kemény küzdelem árán értem el a fákat, miután átlábaltam egy erecskén is, de a fák között sem lett jobb a helyzet: egy vadszederrel benőtt ritkított erdőrészre jutottam, ahol a szederindák térmagasságban terültek szét a földön. Küszködve, a lábam minden lépésnél magasra emelve átszenvedtem végül magam ezen a szakaszon is, persze állandóan a GPS kijelzőjét figyelve, hogy a legrövidebb úton elérhessem a kék sáv jelzések útját. Végül szinte kiestem a dzsindzsából arra a jól kijárt földútra, amit a jelzések követték!

Tartottam egy pihenőt a füves keréknyomok szélén, mert elég sokat kivett belőlem ez a pár száz lépésnyi szakasz! Végiggondoltam mit is írhatnék majd erről a részről, de csak azt tudom tanácsolni mindenkinek, próbáljanak a kéktúra nyomvonalán maradni és ne térjenek le róla, mert úgy látszik, máshol sem lehet könnyebben haladni! A vadszedreshez képes még a benőtt keréknyomok is jobbnak tűntek! Rövid pihenő után indultam tovább, és nagyjából húsz perc alatt elértem Kisvidet, miközben kereszteztem a Somogysimonyi előtt már látott nagyfeszültségű távvezeték nyomvonalát. Habár Nemesvid és Kisvid úgynevezett alternatív kéktúra bélyegzőhelyek – tehát elég vagy az egyik, vagy a másik helyen stemplizni –, gondoltam teszek egy rövid kitérőt a község főutcáján a 20. számú házig, ahol a bélyegzőt el kell kérni az ott lakóktól.

Ritkán szokott ez így lenni, hogy családi háznál kell bélyegzést kérni, de itt lakik a volt boltos, aki már évekkel ezelőtt bezárta a falu kis vegyesboltját, a korábbi pecsételőhelyet, de vállalta, hogy továbbra is a kéktúrázók rendelkezésére áll, így megtartotta a bélyegzőt. Elérve a családi házat csengettem a kapunál, és csak utána hallottam meg a házból kiszűrődő edény és evőeszköz csörömpölés zaját – tehát éppen ebéd közben zavartam meg a családot. A házigazda azonban kedvesen kihozta a kapuhoz a bélyegzőt, és megvárta, amíg elvégzem az adminisztrációt, sőt, kérésemre még meg is töltötte a hátizsákom oldalzsebében lévő palackot hideg csapvízzel a házban.

Erdei úton Kisvid felé
Erdei úton Kisvid felé


Kisvid főutcáján áll a község haranglába
Kisvid főutcáján áll a község haranglába

Ekkor már fél kettő is elmúlt, úgy indultam tovább, hogy elővettem a hátizsákomból egy még otthon elkészített szendvicset, és ahogy végigballagtam Kisvid főutcáján, lazán gallér mögé hajítottam azt és leöblítettem az imént kapott hideg vízzel. A falu határa után az országúton indultam tovább, egy kis hídon kereszteztem a Marót-völgyi-csatornát, aztán a kék sáv jelzések jobbra letérítettek az aszfaltútról. Egy korábbi irtásfolt bal szélén vezettek a keréknyomok, emlékeztem arra, hogy 2009 tavaszán, a korábbi bejárásomon volt friss a tarvágás és a glédákba halmozott fatörzseket éppen akkor rakták teherautókra. Aztán egy erdei szakasz következett, itt a nyomok megint eléggé be voltak nőve, de nem volt olyan rettenetes a helyzet, mint a Kisvid előtti részen, aztán a fák közül kibukkanva kisebb kaszálókon vágtak át a keréknyomok, és ismét áthaladtam a távvezeték alatt. Itt alaposan körül kellett nézni minden elágazásban, merre is indulnak tovább a felfestett kék sáv jelzések, de kis figyelemmel mindenhol követhető volt az útvonal!

Egy újabb dzsindzsás erdei szakasz után értem el Nagyszakácsit, ahol az eléggé foghíjasan beépült Jókai Mór utcán jutottam ki a falu főutcájára. Talán kétszáz lépésnyit tehettem meg észak felé rajta, amikor a kék sáv jelzések jobbra letérítettek róla. Itt már erősen figyeltem, melyik háznál látok mozgolódást, hiszen fel kellett töltenem a továbbindulás előtt az útközben meglehetősen megcsappant vízkészletemet is, mert a faluban sehol nem láttam vízcsapot, vagy nyitva tartó kocsmahivatalt. Végül az utolsó háznál volt szerencsém: itt nagyon szívesen feltöltötték a palackjaimat, ráadásul még meg is mosakodhattam a kerti csapnál! Egy pár percig még elbeszélgettem a háziakkal, aztán belevágtam mostani túrám legnagyobb kapaszkodójába: a Marcali-hátra vezető mintegy ötven méteres kaptatóba.

Az emelkedő nehezén túl voltam az első negyedóra után, aztán már csak lassan emelkedett tovább az utam. Az erdei mélyút után megművelt földek, irtásfoltok közé értem ki, aztán megpillantottam magam előtt a Felső-hegy szőlőit, zártkertjeit. A szombati nap ellenére nem volt nagy élet errefelé, sehol sem láttam mozgolódást a présházak környékén, viszont nagyon csalogató volt a házak közötti füves terület, de még csak alig háromnegyed négy volt, gondoltam, könnyebb dolgom lesz következő nap, ha most teljesen megmászom a dombhátat és vasárnap reggel már csak le kell ereszkednem róla Mesztegnyőre.

Mezőkön keresztül Nagyszakácsi felé
Mezőkön keresztül Nagyszakácsi felé


A Felső-hegy szőlőskertjei, présházai mellett vezetett el az utam
A Felső-hegy szőlőskertjei, présházai mellett vezetett el az utam

Így aztán csak egy pihenőt tartottam a házak előtt letelepedve a fűbe, és négy előtt pár perccel tovább is indultam. Innen már hamar elértem a tetőt, ismét elhaladtam a 400 kV-os távvezeték alatt, majd a mezők végénél egy pici, elhanyagolt kápolna előtt, aztán egy erdősávon átvágva újabb mezők közé érkeztem meg. Itt már végképp elegem lett a túrából, kicsaptam hát a fasor mögötti bal oldali mezőre körülnézni, hol verhetnék sátrat? Szerencsém volt: már learatták itt a búzamezőt, a tarló elnyújtózott egészen a távoli dombhajlatig. Alaposan körülnéztem, de sehol nem láttam magaslest, ráadásul a kombájnos nem csak a búzát aratta le, hanem a gabonaföld szélén a gazos peremet is. Egyre jobban megnyerte a tetszésemet a hely, az erdőfolt védelmezte a területet dél és nyugat felől, ráadásul érett az erdőszéli vadszeder is, és előttem még senki sem szemezgetett az itteni termésből! Egyedül a learatott gazok földből kiálló arasznyi csonkjai voltak zavaróak, de ezeket az éles zsebkésemmel egy perc alatt elvagdostam talajszinten, és utána már nyugodtan felvertem a megtisztított területen a sátramat.

Háromnegyed ötre már állt a sátor, bedobáltam a holmimat, és csak a polifoam derékaljamat hagytam kinn, amit leterítettem az árnyékban és ejtőztem rajta egy nagyot. Elég sokat kivett belőlem ez a túranap, a GPS kijelzőjére pillantva láttam, majdnem 23 kilométert talpaltam ezen a napon! Haza telefonáltam, aztán hat óra felé megvacsoráztam, utána pedig még negyed óráig nassoltam az erdőszéli bokrokról a vadszedret. A sátorba behúzódva még elolvastam a DDK útikalauzban a következő napi szakasz leírását, aztán nyolc óra felé eltettem magam másnapra.

Kis erdei kápolna a dombhát tetején. Talán száz lépésnyire tőle ütöttem fel a sátramat.
Kis erdei kápolna a dombhát tetején. Talán száz lépésnyire tőle ütöttem fel a sátramat.


-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats