Komótos készülődés végén ezen a reggelen is háromnegyed hétre bontottam le a sátrat és készülődtem össze az útra. Még röviden haza telefonáltam, aztán bekapcsoltam a GPS-t és beraktam a szokásos helyére: a hátizsákom jobb oldali vállpántjára csíptetett, és mostanra már kissé viseltes fekete műbőr tokjába. Pár lépéssel kijutva a fák közül ráálltam az erdőszéli földútra, arról pedig rákanyarodtam arra a keskeny aszfaltútra, ami a közeli állattelepre vezetett, és amit a jelzések is követtek. Néhány perc alatt elértem rajta a telephely kapuját, itt az aszfaltút balra befordult az udvarba, én pedig átbújtam az alatt a fémsorompó alatt, ami az egyenesen továbbvezető utamat elzárta.

A sorompó mögött nem folytatódott az út, még kijárt nyomok sem voltak, csak az előttem erre járt kéktúrázók csapása kanyargott a már májusban is hónaljig érő susnyásban. Követtem hát ezt az alig járt nyomot, soha nem távolodva pár lépésnél messzebb a jobbra húzódó megművelt földektől. Pár száz lépés hosszú volt csak ez a szakasz, de alaposan megszenvedtem vele! Később ez a csapás is elfogyott előlem, itt kénytelen voltam az éppen kikelt kukoricás szélén végigcsörtetni a legszélső sorok között. Aztán újra kezdődött a csapás az időközben mellém társult erdő és a földek között, ezen értem ki a Nagymágocs határában fekvő szennyvíztisztító telephez. Itt egy aszfaltút kezdődött, a felfestett jelzések is ezen vezettek tovább, de az út néhány száz lépéssel arrébb sarkosan jobbra fordult, engem pedig az útkanyarban az egyik szélső fára festett nyilazott jelzés próbált beterelni az erdőbe!

Alaposan körülnéztem, de itt még nyomokat, csapást sem láttam magam előtt, tanácstalanul megálltam hát egy pillanatra. Jobb ötletem nem lévén tétován nekiindultam a karjaim magasba emelve az erdőszéli csalánosnak, de pár lépés után sem látva semmilyen kibontakozó ösvényt, inkább visszafordultam. Előhúzva a hátizsákomból a térképet, attól sem lettem okosabb, annyit láttam csak rajta, hogy mintegy kétszáz lépésnyit kellene ebben a csalánosban megtennem, hogy kijussak Nagymágocs főutcájára. Ehhez viszont nem volt semmi kedvem, így aztán inkább továbbindultam az aszfaltúton, amin aztán néhány perc alatt elértem a faluba vezető országutat. Ezen talpaltam be a településre, miközben elhaladtam az önkormányzat által működtetett turistaszállás és helytörténeti kiállítás fenyők között álló épülete mellett.

Elérve Nagymágocs főutcáját, a széles Szentesi úton ismét feltűntek a jelzések, ezekre rátérve folytathattam volna az utam jobbra, de én inkább visszafelé, balra indultam el az úton, hogy kitérőt tehessek a Károlyi kastélyhoz, ami kéktúra pecsételőhely. A leírás szerint a bélyegzőt a park kapujánál, a portásfülkében kellett elkérnem, be is tértem oda, és stempliztem az újfajta bélyegzővel az igazoló füzetembe. Pár percig még elbeszélgettem a velem talán egykorú portással, ő is megerősítette azt az információmat, hogy a kastélypark látogatható, így aztán a hátizsákom otthagyva egy rövid sétára indultam a negyvenhektáros gondozott parkban. A portás még utánam szólt, hogy a fényképezés elvileg tilos a parkban és a kastélyban, de ő sajnos nem tud állandóan a nyomomban járni, ezt az információt emésztgetve indultam neki a nézelődésnek.

A park szépen gondozott, a XIX. században, eklektikus stílusban épült kastély is – ami most szociális otthonként működik – jó állapotban van. Az épület mellett lesétáltam a Mágocs-ér felduzzasztásával létrehozott tízhektáros tóig, ami most horgásztóként funkcionál. A kora reggeli időpont miatt még néptelen volt a park, a vízparton ücsörgött csak néhány korán kelő horgász, persze fényképeztem itt is, és a kastélyt is megörökítettem pár felvételen. A rövid séta végén nyolc óra felé értem vissza a portához, és kaptam a hátamra ismét a betyárbútort.

Végigtalpaltam a hosszú és széles Szentesi úton, közben tekergettem a fejem, mert szerettem volna feltölteni a mostanra alaposan megcsappant vízkészletemet, meg jó lett volna venni egy kis friss pékárut is nasinak. De nem láttam egyetlen boltot sem, pedig szemre már a faluközpontban jártam! Végül egy presszót pillantottam meg abban az útelágazásban, ahol le kellett térnem a Szentesi útról. Kértem egy Sopronit a pultos hölgytől és megkérdeztem tőle, hogy merre találhatok itt a faluban boltot? Megnyugtatott, hogy a Kossuth Lajos utcán, ahol a „kék út” is vezet kifelé a faluból, több boltot is találok majd. Így aztán letelepedve a terasz egyik árnyékos asztalához elkortyolgattam a sörömet, aztán csak fél kilenc felé indultam tovább, igaz, akkor is csak talán kétszáz lépést mehettem, a Kossuth Lajos utca bal oldalán álló jól felszerelt Reál Pont élelmiszerboltig.

Feltöltöttem a vízkészletemet, aztán reggeli-kiegészítésképpen vettem három zsemlét tíz szelet párizsival, amit a bolt előtt letelepedve a füves árokpartra helyben el is fogyasztottam. A vásárolt ásványvizet áttöltve a saját törhetetlen műanyag palackjaimba és mindent összerámolva csak kilenc előtt pár perccel kaptam a hátamra ismét a motyót, de akkor már azzal a feltett szándékkal, hogy véget vetve az eddigi lazsálásnak most már komolyabban kilépek, hogy még tizenegy előtt Árpádhalomra érhessek!

Végigslattyogtam hát a nyílegyenes Kossuth Lajos utcán és néhány perc alatt magam mögött hagytam Nagymágocsot. A faluvégen keskeny aszfaltút indult tovább, ezen folytattam az utam, vagy kilométernyit északkelet felé ballagva a szélén, aztán az út egy íves balkanyarral észak felé fordult és feltűntek előttem a Szendreimajor épületei. A szélső házak előtt értem el azt a földutat, ami jobbra kiágazott az aszfaltcsíkból és nekiindult a mezőknek. Virágzó, foghíjas akácsor vetett árnyékot a dűlőútra, errefelé is sárgán virágzó repceföldek és zöld búzatáblák váltogatták egymást.

Tízre értem el azt az útelágazást, ahol a felfestett jelzéseket követve balra kellett fordulnom, itt tartottam a következő pihenőmet a fűbe letelepedve. A térképet nézegetve láttam, hogy már feleúton lehetek Árpádhalom felé, tehát tartottam magam a még előző nap este végiggondolt útitervemhez. Először a mezők között, aztán egy erdőszéli úton bandukoltam egy magányos tanyát útba ejtve, végül kiértem az Árpádhalomra vezető széles földútra. Még távol a falutól értem el a cseppnyi temetőt, aztán a már aszfaltozott úton begyalogoltam a házak közé. Mivel tudtam a pecsételőhelyek fórumából, hogy pénteken délelőtt a település kis vegyesboltja – a hivatalos kéktúra pecsét feltalálási helye – zárva tart, alternatív megoldást kellett keresnem az igazolásra. A pecsételőhelyek fórumán a Petőfi és Székács Elemér utca sarkán álló Sarok büfét javasolták erre a célra, így aztán a Dózsa György útról – ahol a kéktúra halad – balra a Petőfi utcára letérve pár perc alatt elsétáltam a büféhez, amit nyitva is találtam.

A pultos lány egy szó nélkül adta a céges pecsétet, aztán mivel már éhes voltam, rendeltem egy hot dogot, amit egy hideg Borsodival egyetemben az egyik asztalhoz letelepedve lazán gallér mögé toltam. Egy kicsit még elüldögélve ejtőztem egyet a hűvös presszóban és csak negyed tizenkettő felé indultam tovább. Na, nem mentem messzire, ugyanis betértem a község általános iskolájának udvarára, ami a volt Károlyi-Berchtold kúriában kapott helyett. Felkerestem a parkban az Árpád és Turul szobrokat, körbe fényképeztem mindent, sajnos az iskolában éppen lomtalanítást tartottak, és a sárga konténer – amibe a gyerekek a lomot hordták ki bezsákolva – akárhonnan is próbáltam az épületet fényképezni, mindig belelógott a képbe!

Még megnéztem a parkkal szemközt, a Dózsa György út túlsó oldalán álló, kicsit alpesi stílusú, favázas római katolikus templomot és az emeletes magtárat, aztán mivel már háromnegyed tizenkettő felé járt az idő, továbbindultam Árpádhalomról. A falut elhagyva elsorjáztam az előtt a tanya előtt, amiről azt írta a csg65 nicknevű kéktúrázó a pecsételőhelyek fórumára, hogy a kutyáik szabadon lófrálnak a kerítés előtt elvezető földúton és meglehetősen gorombán bánnak az arra járókkal. Felkészültem a legrosszabbra, de az ebek most a kerítés mögül acsarkodtak csak, de azt viszont meglehetősen hangosan tették.

Hosszú, széles, a megművelt mezőkön átvezető földút kezdődött itt, az első pár kilométeren egy allé fáival szegélyezve, és nagyjából észak felé tartva, ezt csak egy rövidebb szakasz törte meg, ahol pár percet északnyugat felé kellett megtennem. Itt tartottam a következő pihenőt abban az útelágazásban, ahol ismét észak felé kellett fordulnom, és itt pillantottam meg a távolban Gádoros házait. A fűben üldögélve aztán elgondolkodtam azon, hogy érdemes-e besétálnom a faluba, ami egy kicsit kiesik az utamból?

A kéktúra pecsételőfüzet szerint ugyanis Gádoros és a következő falu, Eperjes alternatív pecsételőhelyek, vagyis elegendő a kettő közül az egyikben bélyegeznem. Igen ám, de az Alföldi Kéktúra Gádorosnak csak a határában halad el, a kocsmáig nagyjából kilométeres kitérőt kell tennem oda is, meg visszafelé is, ami testvérek között is mintegy félórás időveszteség. Eperjesen a pecsételőhelyül szolgáló kocsma pont a kéktúra útvonalán fekszik, de ki tudja, hátha nem találom majd nyitva? Végül döntöttem: van időm rengeteg, nem jelent gondot a gádorosi kocsmáig vezető kitérő! Ott pihenni is lehet és egy sört is megihatok védőitalként, mert az idő bizony alaposan kezdett kimelegedni így dél után!

Egy hosszabb szieszta után csak egy óra felé indultam tovább, és fél kettőre értem ki a Gádorosra vezető országútra. Elindultam a bal szélén a falu felé, itt még az útmenti fákra festett szórványos jelzéseket követve, és bizony alaposan a lábam alá kellett néznem, mivel az út felületét eléggé egyenetlenül felmarták, ráadásul a padkát is kiszélesítették, valószínűleg azért, hogy most szélesebben aszfaltozhassák vissza ezt az útszakaszt. Ennek megfelelően az autók is kanyargósan, össze-vissza jártak az úton, próbálva megtalálni a legkevésbé kátyús helyeket, mellettem elhaladva pedig a kavicsokat is rám verték. Már láttam magam előtt Gádoros szélső házait, amikor elértem azt az útelágazást, ahol a jelzések balra tértek, Eperjes keskeny, aszfaltozott bekötőútjára.

Egyenesen ballagtam hát tovább, a házakat elérve pedig ráfordultam a járdára és a Bajcsy-Zsilinszky úton elkutyagoltam a jobbra kiágazó Fő utcáig. Erre továbbindulva rögtön a második ház a bal oldalon a Trófea söröző, a helyi kéktúra pecsételőhely. Betértem a kocsmába, stempliztem, ittam egy Sopronit, aztán már indultam volna, amikor a ház külső falán barkácsoló fiatalember bejött és odalépve hozzám illedelmesen szakmai tanácsot kért! Nagyon értelmesen nézhettem rá, mert aztán részletesen elmagyarázta: kívülről pozdorjalemezzel be kell fednie egy kisebb ablakot, pedig pont oda van kiragasztva egy kék bélyegző matrica, jelölve, hogy a műintézmény kéktúra pecsételőhely. Honnan lehetne egy másik ilyet szerezni, mert az ablakról a meglévőt nem tudja leszedni anélkül, hogy az elszakadna! Kimentem vele a bolt elé megnézni a matricát és az inkriminált nyílászárót, és akkor támadt az ötletem: fessenek a falemezre egy pecsét jelzést! Az se baj, ha nagyobb lesz a matricánál, csak az arányaira figyeljenek! A fiatalember elgondolkodott, szinte láttam, hogyan forognak az agyában a kerekek és kibökte végül, hogy a kislánya nagyon szépen fest! Na, hogyha legközelebb arra jár valaki, aki olvassa e sorokat és meglát egy négyzetméteres festett kék pecsét jelzést a kocsma falán, az gondoljon a szépen festő kislányra!

Visszafelé ballagtam már a Bajcsy-Zsilinszky úton, amikor egy kertkapu melletti padon üldögélő idősebb hölgykoszorúból az egyik odaszólt nekem: hogy van az, hogy félórája elballagtam előttük jobbra, most meg visszafelé, balra megyek? Talán a ser hatására, talán azért mert kihallottam a hölgy hangjából egy cseppnyi vidám kötözködést, én is humorosra vettem a figurát és közöltem, hogy én kocsmatúrán vagyok és célom, hogy az Alföldi Kéktúra mentén minden faluban betérjek egy kocsma jellegű műintézménybe egy sörre! Azt látom is a pocakján! – jött azonnal a válasz, és aztán itt is leragadtam pár perc beszélgetésre.

Az órámra néztem, amikor továbbindultam, még csak fél három felé járt az idő, nem volt különösebb okom sietni, mivel az napi menet nagyobbik részét már megtettem, így hát kissé visszavettem a tempóból, és lazán sétálva hagytam magam mögött Gádorost. Az útelágazásban már ismét a jelzéseket követve rátértem az Eperjesre vezető keskeny aszfaltútra, aztán egy ideig a Kiskirályság nevű terület tanyái között ballagtam. Ezek egy idő után elmaradtak mögöttem, kiértem a mezők közé és feltűnt előttem a volt kendergyár kéménye. Pár percre letelepedtem az útszéli árokpart füvére, szusszantam egyet, de nem volt sok maradásom, igyekeztem minél gyorsabban az aszfaltút végére érni, az pedig csak valahol Eperjes távolabbi vége felé lesz!

A nyílegyenes úton aztán begyalogoltam Eperjesre, és a központot elérve fel is tűnt az út jobb oldalán a Koccintó söröző épülete az árnyékot adó fák mögött. Persze ide is betértem, már csak azért is, hogy feltöltsem éjszakára a vízkészletemet, sejtve azt, hogy következő nap egészen Szarvasig ki kell majd annak tartania! Természetesen pecsételtem itt is, és mivel ennek a helynek már nem volt külön rubrikája a füzetben (hiszen alternatív pecsételőpont Gádorossal, közös kockával), tévedésből Szarvas kockájába nyomtam a bélyegzőt! Nem izgatott különösebben, arra gondoltam, hogy akkor majd a szarvasi pecsét kerül majd rubrikán kívülre. Egy a lényeg: meglegyenek!

Itt a változatosság kedvéért éppen egy fél literes fröccsöt töltöttem magamba, amikor egy helyi lakos odalépett hozzám és megkérdezte, hogy van-e már szállásom? Már fél öt felé járt az idő, a falu után akartam sátorozni egy, a Google Earth képein és egy hozzám hasonló kéktúrázó, hadidoki honlapjának leírásai alapján kiszemelt helyen, de addig még legalább egy órai út állt előttem. Ezért csak ráböktem a hátizsákra szíjazott sátorra, és mondtam, hogy én olyan vagyok, mint a csiga, nem csak a sebességem tekintetében, de én is a hátamon hordom a házam! Viszont az urat nehezen lehetett leszerelni, ki is bökte, hogy a faluvégi horgásztónál nem csak panzió van, de sátorozni is lehet! Erősen megfontolandó ajánlat volt, mert jólesett volna már egy zuhanyozás a palackból való mosakodás helyett, de amit ma nem teszek meg, azt holnap kell majd legyalogolnom, és minél korábban szerettem volna beérni Szarvasra, hogy legyen időm ott nézelődni! Ráadásul Szarvason az Ifjúsági Táborban fogok megszállni, ahol szintén tudok majd zuhanyozni.

Amikor a kocsmából továbbindultam, még nem döntöttem el, hogy hol sátorozok éjszaka, a faluvégen a bekerített tó a füves partjával ráadásul meg is tetszett, amikor odaérve megnéztem, de Szarvast fontosabbnak gondoltam, mint az esti zuhanyozást, így aztán döntöttem: továbbindultam! A falut elhagyva véget ért az aszfalt, ismét kiértem a mezők közé, széles földúton ballagtam tovább. Pár irányváltás után egy öntözőcsatorna partjára értem ki, a széles, jól kitaposott földút a jobb partján vezetett, és a pusztában feltűnt előttem a sátorozásra kiszemelt erdőfolt. Elkutyagoltam hát odáig, aztán mivel láttam, hogy az út az erdőfolt bal oldalán halad el, én letérve arról átkerültem a pagony jobb oldalára, a mezők szélére. Közvetlenül az erdőszélen ütöttem fel a sátrat, így a fák védtek nyugat felől és az útról sem lehetett odalátni. Ez jó döntés volt, mert később több autót, traktort is hallottam elhaladni a földúton.

Hat óra után pár perccel már állt a sátor. Mivel volt elég térerő, így hazatelefonáltam, a GPS-ről leolvasva és lediktálva a sátor pozícióját, aztán megvacsoráztam, átnéztem térképet, megtervezve a másnapi túrám részleteit, ekkor úgy döntöttem, hogy olyan korán indulok majd, amennyire csak tudok, hogy a reggeli hűvösben csökkenthessem a vízfogyasztásomat. Egy kis zenehallgatás után nagyjából fél kilenc felé aludtam el.