Tavaly augusztus végén Dunaföldvárra érkeztem a több mint 4100 kilométer hosszú Országos Kerékpáros Körtúra (OKKT) útvonalán való tekeréssel, most innen indultam tovább, hogy az Alföld és a Duna-Tisza-köze sík vidékei után ismét dombokra, majd később hegyekre kapaszkodhassak fel az öreg Csepel Marathon túrakerékpárommal! Általában vonattal szoktam megközelíteni a három-ötnapos túráim kezdőpontjait, hogy aztán egy kiadós pedálozás végén ismét azzal térjek vissza Budapestre, ahol lakom, azonban Dunaföldvár esetében más megoldás után kellett néznem, hiszen ide és a Duna túlsó partján fekvő Soltra is már régebben megszűnt a vasúti közlekedés. Szerencsére a családi Astra és a fiam most is kéznél volt, ugyanis ő hozott haza onnan tavaly, és ő vitt vissza oda ezen a napsütéses szerda reggelen!

Hét után pár perccel búcsúztunk el egymástól Dunaföldvár peremén a 6-os és 61-es utak csomópontjában lévő Shell benzinkút parkolójában, gyorsan felmálháztam a bringát, vagyis a kerékpáros táskát rögzítettem a hátsó csomagtartón, a tetejére rárakva a sátrat és a polifoam derékaljamat is, aztán az egészet lekötöztem egy gumipókkal. Indítottam a turista GPS-em, bekapcsoltam a mobilomon a Stravát, végül lenulláztam a kerékpárcomputerem napi számlálóját. Vállamra kapva a hátizsákom előretoltam a bringát a benzinkút kis shopjának bejáratáig, aztán betértem egy pecsételésre, hiszen igazolnom kellett tavaly azt is, hogy itt megszakítottam a túrát, meg most azt is, hogy továbbindulok innen. Az egyik pénztáros kis kezicsókolom szó nélkül beütötte most is a benzinkút céges stemplijét az igazoló füzetembe, így már nem maradt más dolgom, mint hogy belevágjak a négy naposra tervezett kerékpártúrámba!

A kisváros peremén fekvő benzinkúttól betekertem a központba, aztán némi keresgélés és a helyiektől történő információgyűjtés után nekiindultam a központban, a Duna-parton álló Kálváriadombnak. Nyomtam a pedálokat, ameddig bírtam, de aztán az utca olyan meredekre váltott, hogy még nézni is fárasztó volt, így aztán tolással értem fel a kereszt alatti lépcsősor aljához. A bringát letámasztva gyalog rohamoztam meg a dombtetőt, fenn aztán lélegzetelállító panoráma fogadott!

Nyugat felé tekintve a lábaim alatt feküdt a kisváros, innen szinte minden ház udvarára beláttam. A szomszédos dombtetőn feltűnt az Öregtorony (Csonkatorony), Dunaföldvár vára, tőle balra a ferences templom tornya emelkedett. Kelet felé fordulva a Dunára nyílt széles rálátás, tisztán lehetett látni a vasszerkezetű Beszédes József hidat, ezen tekertem át tavaly a Duna-Tisza közéről jövet. Elbámészkodtam jó pár percig, persze fényképeztem is rengeteget, de aztán kénytelen voltam visszaindulni a lépcsősor alján türelmesen várakozó kerékpáromhoz, hiszen hosszú, a kitérőkkel együtt több mint száz kilométeres út várt még ránk ezen a napon! A fékeket erősen markolva ereszkedtem vissza a piactérre, itt aztán rátértem a Bölcske és Madocsa felé induló mellékútra.

Előző napon egy enyhe hidegfront vonult át az országon, nyomában élénk északnyugati szél maradt, ez nem csak a következő egy-két nap mérsékelten meleg időjárásáról gondoskodott, de most félhátszélként még tolt is a dél felé vezető utamon. Igazi örömkerékpározás volt a szomszédos Bölcske központjáig vezető vagy nyolc kilométer, szinte vitorláztam a tökéletes minőségű, de abszolút kisforgalmú aszfaltúton! Bölcskén persze kitérőt tettem a pincefaluba, hiszen a Google Earth-re feltöltött fényképek alapján ez egy eléggé különleges látnivaló!

A település felett, a löszös domboldalba vájták a szőlősgazdák a borospincéiket, a bejáratok fölé takaros kis házacskákat építve. A pincefalu tulajdonképpen ezeknek a pincelejáróknak a sorokba rendezett utcáit jelenti. Aki járt már Hajóson, az ottani pincefaluban, az már tudja, miről van itt szó, azonban a bölcskei pincefalut az ide telepített sok diófa teszi egyedivé! Feltekerve a borospincék közé letámasztottam a bringát és nézelődésre indultam a házak között. Reggel fél kilenc felé rajtam kívül még a kutya nem járt errefelé, de úgy gondolom, délutánonként itt is beindul az élet, hiszen szemre több pincét is átalakítottak borkóstolásra, vendégfogadásra. Itt is elnézelődtem egy darabig, aztán visszagurultam a keskeny aszfaltúton a faluközpontba.

Bölcskéről Madocsára kellett volna továbbindulnom az OKKT ajánlott útvonalát követve a mellékúton, de kedvenc kerékpáros útvonaltervezőmben már korábban kiszúrtam, hogy Bölcske határában aszfaltozott Duna-gát kezdődik, amely aztán kitart egészen Paksig! Mivel a kerékpáros körtúrán a kötelezően érintendő igazolópontok között csak ajánlott útvonal létezik, ezért úgy döntöttem, a kicsit hosszabb utat választva a gáton fogom letekerni a következő, majdnem húsz kilométert!

Ezért aztán a Felső-Rév utcára rátérve hagytam magam mögött a települést és egy rövid, jól kitaposott földúton értem el a magas, füves oldalú gátat. Feltekertem a koronájára és ráfordultam a rajta vezető kiváló minőségű, de alig autónyi szélességű aszfaltcsíkra. Újra tolni kezdett a kitartóan fújó északnyugati szél, én pedig szinte tekerés nélkül haladhattam az utamon! A gát széles ívekben kanyargott a jobb oldali megművelt földek és a bal oldalon elterülő ártéri erdő zöld fala között, csak ritkán nyílt kilátás a Dunára a gátról. Gyorsan nőtt a megtett távolság a kerékpárcomputerem napi számlálóján, lassan elmaradt mögöttem a távoli Madocsa templomtornya, aztán megérkeztem a Viza bisztróhoz és vendégházhoz vezető letéréshez.

Persze kíváncsi voltam a Dunára, ezért habozás nélkül balra fordultam és legurultam a gátról a folyópartra. Sajnos, a kora délelőtti időpont miatt éppen szemből sütött a még alacsonyan járó nap, nem is sikerültek túl jól az itt készített képek! Azért elbámészkodtam ezen a helyen is, mélyen beszívtam a Duna-szagú levegőt (nem tudom, milyen összetevők vannak benne, de pont olyan volt, mint otthon, Budafokon), aztán fél tíz felé felkaptam a nyeregbe és továbbindultam innen is.

Széles, több kilométeres ívben fordult alattam gát, az eddigi félhátszélből oldalszél lett, mire újra elértem a forgalmas 6-os utat. Rétérve a mellette futó kerékpárútra pár perc múlva megpillantottam a volt paksi vasútállomás épületeit (már évtizedek óta erre sincs személyszállítás, csak az atomerőmű használja a vágányokat), aztán elértem Paks határát. Itt véget ért a kitűnő kerékpárút, ki kellett fordulnom a főútra, ahol persze ki volt téve a „Mercedes embléma”, vagyis a három osztatú mezőgazdasági vontatóval, állati erővel vont járművel és kerékpárral behajtani tilos tábla, de alatta volt egy kiegészítő táblácska is „Kivéve célforgalom” szöveggel! Szó szerint értelmezve én viszont nem céltalanul tekerek a forgalomban, tehát nyugodtan behajthatok!

Megállás nélkül tekertem át Paks belvárosán, aztán megtalálva a Nagydorog felé továbbinduló mellékutat csak az utolsó házak után kapcsoltam, hogy itt bizony egyetlen fényképet sem készítettem! Így utólag bocsánatot szeretnék kérni a paksiaktól, de annyira jó tempóban tudtam haladni az utakon, hogy nem nagyon volt időm nézelődni! Ígérem, ha legközelebb arrafelé járok, akkor majd pótolom a kihagyott fényképezős műemléklátogatást!

Paks után magam mögött hagytam az addigi palacsinta laposságú vidéket, tulajdonképpen Tokaj óta 1300 kilométert tekerve az Alföldön és a Duna-Tisza-közén nem hogy hegy, vagy domb, de még egy szerény halom sem nagyon akadt az utamba! Itt viszont egyre magasabb löszös dombhátakra kapaszkodott fel az utam, néha bizony 4-5%-os meredekséggel, időnként vissza is váltottam elöl a kisebbik, 39 fogú lánckerékre! Viszont az út itt is nagyon jó minőségű volt, még a szélén sem volt repedezett az aszfalt, jól lehetett gurulni rajta.

Pusztahencsét éppen csak érintve negyed tizenkettő felé értem Nagydorogra, de itt sem álltam meg, úgy gondoltam, megállás nélkül áttekerek már onnan a szomszédos Sárszentlőrincre, de csak lefékeztem pár fotó kedvéért a Sárvíz és a Sió hídjainál. Bár az országúton haladva elkerülhettem volna Sárszentlőrincet, kénytelen voltam betekerni a faluba, hiszen valahol pecsételtetnem kellett az füzetembe igazolni, hogy ottjártam. Elsőként a posta esett az utamba, meg is álltam előtte, de itt valamilyen főnöki utasításra hivatkozva nem voltak hajlandóak stemplizni a füzetembe, dolgom végezetlen voltam kénytelen folytatni az utam. Végül a polgármesteri hivatalban esett meg a szívük rajtam, és kaptam egy szép önkormányzati pecsételést az igazoló füzetembe!

Ennek örömére aztán betértem a szemközti Coop áruházba, vettem egy kétliteres ásványvizet és egy félliteres jéghideg kólát, aztán a bolt előtti padra letelepedve kényelmesen megebédeltem a hazaiból és megittam rá a kólát. Az ásványvizet áttöltöttem a saját, már húszéves, még a visszaváltható, törhetetlen kóláspalackok korából megmentett italtartómba, csekkoltam a kerékpárcomputert – szerinte eddig 60,24 kilométert tettem meg Dunaföldvár óta, tehát már túl vagyok feleúton –, aztán indultam tovább.

Azt egy pillanat alatt felmértem, hogy tekerés közben is nullán áll a computer sebességmérője, gondoltam, rosszul pattintottam vissza a foglalatába, kicsit megmozgattam, ki-be kattintottam párszor, a kijelző látszatra rendben is volt, viszont úgy nézett ki, nem jön jel az első villára szerelt vezeték nélküli jeladóból! Abba pedig valami elem kellene, amit itt, Sárszentlőrincen lehetetlennek tartottam beszerezni, meg aztán elemcseréhez le is kellene műtenem a jeladót a villáról elvágva a gyorskötözőket, azokat pedig végképp nem tudnám sehonnan sem pótolni! Hát – úgy néz ki – így jártam! Szerencsére a hátizsákomban működik a turista GPS-em, a mobilon is be van kapcsolva a Strava, tehát mindig látom majd, hogy mekkora a megtett távolság! Gyerünk hát tovább!

A következő kilométerek eseménytelenül teltek, az országút a Sió széles völgyében haladt a dombok lábánál mezők, erdőfoltok között. Viszont nem győztem csodálkozni az utak minőségén, ez a mellékút is kiváló állapotban volt, szemre pár éve aszfaltozhatták újra. Kényelmes tekeréssel is gyorsan fogytak a még hátralévő kilométerek, csak arra figyeltem fel egy idő után, hogy az útszéli tábla már azt jelezte, hogy elértem Borjádot. Akkor pedig figyelni kell, ugyanis jobbra, fenn a dombháton meg kell pillantanom nemsokára a Söréttornyot!

De hát mi is az a Söréttorony? Pichler Gusztáv építtette a tornyot 1936 és 1938 között, de nem kilátónak! A 18 méter magas építmény aljába egy 33 méter mély kutat fúrtak, melyben mindig 11 méter volt a vízmélység. A sörétek alapanyagát képező ólmot megolvasztották, majd egy lyukacsos aljú edényből lecsepegtették a torony tetejéről. A lehulló ólomcseppek esés közben a felületi feszültség hatására szép gömböcskékké formálódtak, aztán a vízbe belehullva megszilárdultak. Ekkor már nem volt a munkásoknak más dolguk, mint a kútból kivenni a sörétgolyókat, nagyság szerint osztályozni és csomagolni a vadászok számára! Naponta 8-9 mázsa sörétet gyártottak itt 1948-ig, amikor az üzemet bezárták. A Söréttorony Tolna megye egyetlen ipari műemléke!

Kölesden, még a településen húzós emelkedő kezdődött fel, egy dombhátra, a tetőn meg is álltam pár percre, hogy egy útszéli nyárfa árnyékába húzódva kifújhassam magam. Ekkor már egy óra felé ballagott az idő, de nem volt okom sietni, hiszen feltűntek előttem a távolban a Szekszárdi-dombság erdős vonulatai. Lassan már megérkezem az úticélomhoz! Innen nézve elérhető közelségűnek tűnt a dombok közötti Szálkai-víztároló strandja és kempingje, de előtte még jön Harc, és utána majd Szekszárd is!

Aztán Harcon rátértem a forgalmas 65-ös útra, és csodálkozva konstatáltam, hogy a főútnak rosszabb a minősége, mint a korábbi mellékutaknak! Az útpálya kicsit nyomvályús volt, a szélén a nehéz járművek kerekei által kipréselt aszfalttaréjjal, tehát ott nem lehetett kerékpárral haladni, kicsit beljebb kellett jönnöm a nyomvályú széles, de sima pályájára. Kicsit beletapostam a pedálokba, hogy gyorsan túl legyek ezen a talán öt kilométeren, de szerencsére az autósok is türelmesen kivárták, hogy megelőzhessenek! Azért némi megkönnyebbüléssel értem el a Szekszárd előtt körforgalmat, ahol a 65-ös út összefutott a 6-os úttal.

Itt már a város határában jártam, és innen már továbbtekerhettem egy darabon a főúttal párhuzamos mellékutcákon, de aztán véget értek a forgalommentes utcácskák és a kétszer kétsávos Pollack Mihály utcán értem el a belvárost. Innen rövid kitérőt tettem a vasútállomásra, hogy bélyegezhessek a kéktúra stemplivel, ugyanis Szekszárd is igazolópont az utamon. Itt ér véget a városban a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúra, hogy Alföldi Kéktúraként folytatódjon és mindkét mozgalom igazolópontja a vasútállomás peronján található bélyegző. Tulajdonképpen az Országos Kéktúra útvonalát hozzákapcsolva a fentebb említett két másik kéktúrához egy körülbelül 2600 kilométeres útvonalon körbegyalogolható az ország! Én már megtettem ezt, onnan ismerem ennek a gyalogos túramozgalomnak is a pecsételőhelyeit!

Az adminisztráció elvégzése után az órámra pislantva láttam, hogy háromnegyed három felé jár az idő, nem kellett hát sietnem, hiszen Szálkáig már csak alig tizenöt kilométer az út, ezért miután tiszteletemet tettem a vasútállomás előtt parkban álló Rockenbauer Pál kopjafánál, beültem egy alkoholmentes Heinekenre az Oázis büfébe. Elsziesztázgattam egy darabig a hűvös ivóban, csak három után kaptam fel ismét a nyeregbe, hogy feltekerjek a Garay térre.

Persze itt is megálltam, hiszen ez Szekszárd igazi központja, itt áll Garay János költőnek, Szekszárd szülöttének szobra. Garay írta többek között Az obsitost, vagyis a Háry Jánosról szóló költeményt is. Háry János, a hetvenkedő, kiszolgált katona története a mai napig fennmaradt, sőt, még szobra is van neki itt Szekszárdon, mindössze pár száz lépésnyire kitalálója, megalkotója, Garay szobrától. Amolyan igazi „Hárys” szobor ez, a felvágós vitéz bajuszát pödörve ül veszettül ágaskodó, de virsliszerűen kövér paripáján.

Sajnos, most épp a legszebb látnivalót nem tudtam lefényképezni, ugyanis a Garay tér lombos, árnyas fasora pont eltakarta a városközpont szépen kicsinosított épületeit! Na, de sebaj, jártam már itt kora tavasszal is, amikor először belevágtam a már korábban emlegetett Dél-dunántúli Kéktúrába, és akkor a kopasz fák között jól látszott a házsor! Felteszem azt a képet is a fényképalbumba! Miután körülnéztem, beálltam még egy percre a párakapu felüdítő vízfelhőjébe, ugyanis a hidegfront ellenére délutánra szépen kimelegedett az idő, aztán elindultam kifelé a városból. A belváros után már úriasan kerékpárúton tekerhettem, aztán Szekszárd szélén egy kék kútnál megállva arcot, kezet mostam és ittam is egy jót az utcai csap jéghideg vízéből.

Aztán elértem a dombok közé felvezető mellékutat és ráfordulva azonnal megkezdődött a szivatósan meredek kaptató! Nyomtam a pedált, mint siket a csengőt, de amikor lassacskán elfogyott a 10% körüli emelkedőn a lendület, tolásra váltottam. Nem kerget a tatár, meg aztán minek hajtsam ki magam, hiszen még a következő napokban is várnak rám a kilométerek! Így aztán a meredek részeken tolva a drótszamarat, a szép kilátást nyújtó szerpentinkanyarokban meg-megállva értem fel a tetőn álló kicsiny Mausz kápolnához. Letámasztottam a bringát a murvás parkolóban, aztán felsétáltam a templomocskához.

A kápolnát Mayer Mihály és Mayer Anna építtette 1891-ben, azonban nem róluk nevezték el azt, hanem egy bibliai faluról, Emmauszról, ahol is az emmauszi vacsora során két tanítványa is felismerte a feltámadott Jézust. Szálkáról évente felsétáltak ide a hívek húsvét hétfőjén, hogy megemlékezzenek ezen eseményről. Az emmauszjárás még most is élő népszokás a Baranya megyei Bólyban!

Miközben nézelődtem, egy magamkorabeli kerékpáros házaspár érkezett fel a kápolnához Szálka irányából egy rekumbenst hajtó fiatalemberrel együtt. Együtt ballagtunk le a parkoló alsó végéig, ahonnan csodaszép kilátás nyílt a dombok lábainál elterülő sík vidékre és a Gemenci-erdő sötét erdőfoltjára. Már csak ezért a panorámáért is érdemes feltekerni ide! Elgyönyörködtünk itt is pár percet, aztán indultunk tovább az utunkra.

Nyeregbe kapva szinte egyetlen pedáltekerés nélkül lezúdultam a hosszú lejtőn Szálkára, aztán megálltam egy percre a faluközpontban, a világbajnok szarvasbika szobránál. Sajnos, szerencsétlen jószág csak posztumusz kaphatta meg ezt a kitüntető címet, anélkül legelgette végig békésen az életét, hogy erről tudomása lett volna! Csak akkor mérték meg az agancsát, amikor egy vadász – személyét mindmáig homály fedi – egy vadászaton 1891-ben oldalba durrantotta. Ekkor már csodájára járt a világ, számos vadászkiállításon bemutatták a trófeáját és mindenhol a legnagyobbnak ítélték! Érdekes az is, hogy a trófea túlélte a világháborúkat, sőt, még most is megtekinthető a Természettudományi Múzeumban!

A faluból továbbindulva gyorsan elértem a víztárolót, melyet a Lajvér-patak felduzzasztásával hoztak létre még az 1960-as években. A tó 56,7 hektáron terül el, és elsősorban a horgászok paradicsoma, azonban közel a falu felőli végéhez kiépítettek egy strandot, és van mellette egy kis kemping is. Ezt a helyet szemeltem ki sátorozásra, és a hosszúra nyúlt túranap végén pontban fél ötkor fékeztem le a kapuja előtt! A kis büfében letelepedve azonnal gallér mögé küldtem egy jéghideg – és most már nem alkoholmentes – Sopronit, aztán a büfés-gondnokkal megegyezve az árról azonnal legurultam a kempingbe és felütöttem a sátrat.

Természetesen amint állt a sátor, felkapva a fürdőnadrágom belecsobbantam a kellemesen langyos vizű tóba! Nem volt egyáltalán tömeg sem a strandon, sem pedig az árnyas sátortáborban, nem bántam meg, hogy ezt választottam a vadkemping helyett!

Fürdés után még gyorsan lezuhanyoztam, aztán vettem egy lángost a sütődénél és egy újabb Sopronival együtt elfogyasztottam vacsorára. A lángos annyira finomnak bizonyult, hogy rendeltem egy másodikat is, de azt már eltettem másnap reggelire! Kicsit még elüldögéltem a büfé teraszán a sörömet kortyolgatva, figyeltem, hogyan pakolnak össze a strandoló családok hét óra után, rövid élménybeszámolót írtam a blogom és az Országos Kerékpáros Körtúra teljesítők facebook csoportjának oldalára, aztán visszasétáltam a sátramhoz és lassan elvackolódtam éjszakára. Csak a sátorban olvastam le a turista GPS-em adatait: ezen a napon 114,3 kilométer tettem meg, közben 806 métert kapaszkodtam is a dombok között. A többi nap már rövidebb lesz ennél, viszont eléggé sok lesz majd az emelkedő is a dombokon!