Tíz nappal az első Közép-dunántúli Piros Túrám után november első szombatján ismét útra készülődtem: most Tarjánból továbbindulva Csabdi volt a célom, ez a kicsi, Bicske mellett fekvő falucska. Erre a napra kissé párás, fátyolfelhős, de napos időt jósoltak a meteorológiai jelentések, tehát még mindig tartott a 2018-as évre jellemző hosszú, napos vénasszonyok nyara! A hosszú ünnepi hétvégén éppen a túrám előtti napokban történt az óraátállítás, most már figyelnem kellett arra is, nehogy rám sötétedjen majd a túra közben, nem azért persze, mert félnék a sötétben, de akkor nem tudtam volna fényképezni a túraleírás számára!

Mivel korai időpontra terveztem az indulásomat Tarjánból, már az 5:28-kor Kelenföldről induló Flirttel le kellett utaznom Tatabányára. Ötre már a pályaudvaron voltam, de a pénztárak még nem voltak nyitva, ezért kénytelen voltam a jegyemet egy automatából megvenni. Eddig mindig ódzkodtam a használatuktól, de most volt még fél órám az indulásig, ráadásul sor sem állt ilyenkor kora reggel a hátam mögött, volt időm rájönni, hogyan is működik a dolog! Végül egészen jól elboldogultam a használatával, csak egy volt a hiba: a választott automata valamilyen rejtélyes okból nem fogadta el a bankkártyámat és kissé félve dugtam bele a vadiúj, még ropogós ötezresemet! De ezzel sem volt probléma, pontosan visszaadott a gép és a jegyen kívül még egy számlát is kaptam tőle!

Így aztán negyed hatra már Tatabányán voltam, ahol ráérősen átsétáltam a vasútállomással szomszédos Vértes Center földszintjére a buszállomás peronjaihoz. Sok éve járom már az országot turistaként, de nyugodtan elmondhatom, a tatabányai vasútállomás és buszpályaudvar külön-külön és együttesen is olyan randa, hogy ha ebben a kategóriában versenyt indítanának, akkor biztosan dobogós helyet érnének el! Amikor nyáron az Országos Kerékpáros Körtúrán tekerve azt láttam, felújítás miatt lezárták a vasútállomás épületét, örültem, hogy most talán lefestik valamilyen vidámabb színre, esetleg talán újjá is építik egyes lepusztultabb részeit, de most azt láttam, hogy semmi sem változott a korábbi állapotokhoz képest! A buszpályaudvar pedig hozta a szokásos formáját. Én elismerem, hogy a Vértes Center alá épített peronoknál meg kellett oldani a folyamatos szellőztetést és a világítást, meg zajszigetelni kellett a falakat is, de az itt alkalmazott minden szépség nélküli egyszerű funkcionalitás olyan igénytelenre sikerült, hogy azt már mutogatni kéne! Le is fényképeztem hát és a képet felteszem ide!

Aztán hét előtt pár perccel, némi késéssel beállt a busz, mi pedig páran utasok felcihelődtünk rá. Több túrázó is utazott ezen a járaton, egy pár leszállt rögtön Tatabánya után, a Fagyűjtőtelep bejárati útnál, ahonnan a Koldusszállási vadászházhoz (Országos Kéktúra pecsételőhely) lehet felsétálni negyed óra alatt. Azon gondolkodtam, hogy ha a Somlyó felé indulnak el, akkor még találkozhatunk is valahol a hegyen a kulcsosház közelében! Aztán én is leszálltam Tarjánban, de két nagy hátizsákos srác még továbbutazott a busszal talán Tardosig, ahonnan a kéktúra útvonalán fekvő bányahegyi erdészházhoz lehet felsétálni. Szóval ezen a szombati napon is sokan indultunk neki a dél-gerecsei turistautaknak!

Kissé még borongós volt a reggel, amikor leszálltam Tarján központjában és előkészültem a túrára. Szokás szerint felfűztem a nadrágszíjamra a fényképezőgépem tokját, aztán a GPS-t bekapcsolva elballagtam a Fekete Kő vendéglőhöz. Most is zárva volt, nyomtam egyet a külső falán elhelyezett bélyegzővel a pecsételőfüzetembe, aztán nekiindultam a Csabdiig vezető nagyjából 20 kilométernek!

Újra elsorjáztam a templom mellett, aztán a német nemzetiségi tájház előtt a jelzések letérítettek a Rákóczi útról a Szent István út szép platánsorára. Egy játszótér és a focipálya mellett elballagva értem el a település újtelepi részét, aztán végigbaktatva a Csalogány utca szép családi házai között jutottam el a faluvégre. Jobbra térítettek itt a jelzések, elvonultam a szélső házsor mellett is, aztán az utolsó házak után kiértem a megművelt földek közé. Előttem magasodtak a Somlyót körülölelő dombok, végignézve a tetők hosszú során nem is tudtam eldönteni, melyik a legmagasabb közülük! Hátratekintve a falu házai felett feltűnt a távoli Gerecse-hegy is, de aztán hamar véget vetettem a nézelődésnek, és nekiindultam a hullámzó mezőkön átvezető földútnak.

Pár perces menettel megérkeztem az erdő szélére, a földút átvágott egy rozzant kerítés nyitott kapuján, és balra indult tovább a mezők szélén, az erdőhatáron. Egy kopott jelzés balra küldött engem is, tovább a keréknyomokon, de innen aztán úgy eltűntek a jelzések, mint az aranyóra, a következő kilométeren, amit a kerítés erdő felőli oldalán futó úton tettem meg, egyet sem láttam! De gond egy szál sem volt, hiszen a GPS szerint itt haladt a Közép-dunántúli Piros útvonala, és a térkép sem mutatott mást! Az erdőszélre kitett kaptárak mellett elhaladva vagy ezer lépés után értem el egy útelágazást, itt a jobbra, az erdőbe beforduló úton tűntek fel ismét a jelzések!

Kaptató kezdődött, nem túl meredek, de azért sokáig kitartott, egészen egy irtásfolt alsó pereméig. Itt megenyhült az emelkedés, ki tudtam fújni magam egy kicsit, aztán egy kis kóválygást követően (a jelzések meglehetően ritkásak voltak az összefonódó-elágazó erdei utak szövevényében) rátértem egy jól kitaposott köves útra, ami lejteni kezdett a hegyoldalban! Kis megütközéssel indultam el rajta, hiszen nekem meg kellene másznom a Somlyót, de nem volt kétséges: a szórványos jelzések is erre vezettek tovább, meg a GPS szerint is ezen kellett folytatnom az utam! A jelzések errefelé sem voltak sűrűn felfestve, azok is meglehetősen öregek, kopottak voltak már, de ezt az utat sokáig nem is kellett otthagynom! Aztán a lejtés kicsit később véget ért, ahogy megkerültem a Baglyas-hegy északi oldalát és némi megnyugvással vettem tudomásul, hogy az út végre kapaszkodni kezdett a Baglyas-hegy és a Somlyó közötti széles nyeregbe!

Kényelmes menettel háromnegyed tízre értem fel a nyeregbe, a szénégető boksák tisztására. Régebben bármikor jöttem errefelé, mindig itt találtam a szénégetőket, akiknek egy lakókocsiban volt a szállásuk, a tisztáson pedig füstölögtek a halmok, de most csak egy gaztól felvert üres tisztás tárult a szemem elé! Itt érkeztek meg szemből az Országos Kéktúra jelzései Koldusszállás felől, aztán a és a jelzés együtt folytatta az útját fel a Somlyóra. Egy rövid, de húzós kaptatóval értem fel a hegy vállára, innen indult fel a tetőre egy jelzésű ösvény. Itt elgondolkodtam azon, hogy még egy kis kapaszkodással felmegyek a tetőre, de eléggé párás volt még az idő, meg már jártam ott néhányszor a kéktúrát járva, így aztán kihagytam most ezt a rövid kitérőt!

Innen már lejtett az utam – tulajdonképpen itt értem el a mostani túrám legmagasabb pontját a GPS szerint 424 méter magasan –, és pár perc alatt leszaladtam a kis vállról a Somlyóvári kulcsosházhoz. Azt hittem, egymagamban leszek a kisháznál, de egy, a réten felvert sátorból pont az érkezésemkor bújt elő két álmos képű srác. Nem akartam őket zavarni, ezért aztán kigyalogoltam a rét észak felé meredeken leszakadó szélére, megnézni a kilátást. Tényleg eléggé párás volt a levegő, Tarjánt még jól lehetett látni a hegyek közötti medencében, de a Gerecse-hegy már éppen csak kivehető volt a település mögött a távolban. A messzelátót elő sem véve a hátizsákomból visszaballagtam a házhoz és letelepedtem az egyik pihenőpadra.

Megettem egy otthon készített szalámis szendvicset, ittam rá egy keveset a vizemből, aztán nyomtam egy stemplit a kulcsosház ajtófélfájára felszerelt kéktúra pecséttel az igazolófüzetembe. Kicsit még üldögéltem a padon, süttettem magam a kora délelőtti fátyolos napsütésben, aztán fél tizenegy felé továbbindultam az utamon. Épp, amikor a tisztásról beléptem az erdőbe, akkor érkezett meg a buszon reggel már látott pár a másik irányból a kisházhoz. Hallottam a reggelizni készülő fiúkhoz intézett köszönésüket, én még visszaintettem nekik, aztán pár lépés után már nem láttam őket a fáktól.

A kulcsosháztól pár száz lépésnyire elválik egymástól a és jelzés, én balra tértem az elágazásban a KDP útvonalát követve egy másik földútra, aztán néhány perc múlva azt vettem észre, hogy elmaradtak mellőlem a jelzések! A GPS kijelzőjére pillantva valahol a semmi közepén álltam, nem volt mit tenni, elindultam hát visszafelé! Pedig megesküdtem volna, hogy erre küldtek tovább a jelzések! Már feltűnt előttem a piros-kék elágazásban felállított útirányjelző tábla oszlopa, amikor észrevettem, hogy bár az elágazásban valóban erre az útra térnek a jelzések, de rögtön ott is hagyják jobbra fordulva, kevésbé kijárt keréknyomokra! Ezt az elágazást bizony csúnyán benéztem!

Ráfordultam hát erre az útra, aztán hamarosan megkezdődött a Somlyóról levezető hosszú ereszkedés. Végig az erdőben lejtettek a keréknyomok először egy kisebb völgy alján, aztán egy keskeny gerincen vezetett tovább a földút. A jelzések nem voltak sűrűn felfestve, de azért jól követhetőek voltak, így aztán volt időm az őszi erdő színpompájában gyönyörködni! Szerencsém volt az idővel, ebben az évben sikerült kifognom azt a pár hetes időszakot, amikor a legszebbek az őszi erdő lombjai!

Aztán egy idő után a lejtő megenyhült, később pedig teljesen eltűnt, itt már a Somlyó lábai körül leterülő erdőségben jártam. Hamarosan feltűntek az út mellett az első megművelt táblák, aztán az erdő szélét elérve az út egy nyílegyenes akácos fasorban indult tovább a szántóföldek között. Ezen az útszakaszon szaladtam le a Vértes-Gerecse túraatlaszom gerecsei oldalairól, a vértesi oldalakra pedig majd csak a legközelebbi túrámon, Óbarok környékén fogok majd megérkezni, a most következő nagyjából húsz kilométeres közbülső szakaszon kénytelen voltam az igazolófüzetem színes útvonalvázlataira hagyatkozni! Szerencsére azonban a GPS itt is pontosan mutatta a követendő utat, tehát nem nagyon izgattam magam.

Fél tizenkettő után pár perccel értem el a nyílegyenes allé végén Tükröspuszta bekerített udvarát, előtte az útelágazásban balra küldtek tovább a jelzések. Megálltam itt egy percre kifújni magam, visszatekintve a megtett útra jól látszott már a háttérben a Somlyó erdős oldala. Kicsit elbámészkodtam a puszta körül elterülő hullámzó mezők látványán, aztán pár perc múlva továbbindultam. Egy széles földútra vezettek ki a keréknyomokon a jelzések, egy vénséges nyárfára festett, mostanra már eléggé megkopott nyilazott jelzés fordított rá jobbra erre a jól kitaposott földútra.

Legelőnek, kaszálónak használt rétek között kanyargott ez az út egy széles völgy alján, itt álltam meg a következő pihenőmre, letelepedve a napsütötte mezőn. Látva, hogy idővel nagyon jól állok, végigfeküdtem a fűben és élveztem a késő őszi, még délfelé is bágyadt napsütést. Heverésztem egy darabig, aztán megettem az utolsó, otthonról elhozott szendvicsemet, ittam rá egy keveset a maradék vizemből, végül jó húszpercnyi szieszta után erőt véve a lustaságomon folytattam az utam.

Keskeny aszfaltútra vezettek ki a földúton a jelzések, ezeket követve fordultam rá balra az aszfaltcsíkra, de néhány száz lépés után jobbra le kellett térnem róla, hogy viszonylag meredeken felkapaszkodjak egy dombhátra. Üzemek épületei és egy magas gyárkémény közelébe érkeztem fel, a füzetem térképe szerint ezek a rég bezárt szénbányákhoz tartoztak valamikor. A tetőre felkutyagolva onnan is jól látszott a távolban a Somlyó, szusszantam röviden egyet, aztán az úton egy erdőfoltot megkerülve kiértem újra a hullámzó szántók közé. Kanyarogva vágtam át a keréknyomokon a megművelt földeken, aztán egy kis kaptató végén elértem a Csabdiba levezető aszfaltutat. Nem volt nagy forgalom rajta, mert az igazolófüzetem térképe szerint csupán arról a bányatelepről indult, amit az imént láttam fenn a dombgerincen!

Most már nem volt más dolgom, mint ráállni erre a faluba levezető aszfaltcsíkra. Pár perc alatt elérve rajta a szélső házakat rátértem balra a Béke utcára, ezen folytattam tovább az ereszkedést. Közben persze figyeltem a házszámozást, ugyanis nekem a Béke utca 62. szám alatt található Gero Café falán lévő pecséttel kell majd bélyegeznem az igazolófüzetembe azt bizonyítandó, hogy itt is jártam! Csak az utca bal oldalán voltak házak, ezek mind páratlan számúak voltak, és a házszámok monoton csökkentek, ahogy lefelé haladtam. Aztán elértem a 63-as számot, majd elhagytam a 61-et is, na de hol van akkor a páros oldal? Itt egy domboldalban futott az aszfaltcsík, lenn a lejtő alján egy vele párhuzamos utca haladt, ott viszont csak a jobb oldalon álltak a házak. Azért pár perc alatt csak leesett a tantusz, hogy annak kell lennie a páros oldalnak!

A két aszfaltcsíkot összekötő rövid úton leszaladva pont a Gero Café elé érkeztem! A még otthon az internetes menetrendből kigyűjtött buszindulások listájában a legelső járat, ami innen indul majd Bicskére, az a 15:30-as lesz, de mivel a buszmegálló alig pár lépésnyire volt a presszó teraszától, elballagtam odáig, hogy megnézzem, lesz-e korábbi busz, hiszen még csak alig fél kettőre járt az idő! A kitett táblát böngészve szinte azonnal észrevettem, hogy szombati napra jelez egy buszt 14:28-as indulással, de ez a hétvége a Halottak napja miatti munkanap áthelyezésekkel eléggé meg lett kutyulva, és habár a naptár szerint most szombati nap volt, na de hogy gondolja ezt a busztársaság?

Ezen morfondírozva léptem be a nyitva tartó kávézóba, ahol aztán megkérdeztem a tulajt is erről. Ő sem tudta a választ, de mondta, hogy van itt wifi, megadja a jelszót és nézzem meg a neten! Köszönetképpen kértem egy hideg Sopronit, aztán azzal együtt kiültem a teraszra megnézni az internetes menetrendet! Tényleg megvolt ott is erre a napra a busz, így most már némileg megnyugodva intéztem el a pecsételést a terasz falán található bélyegzővel és üldögéltem még egy darabig az egyik széken a sörömet kortyolgatva.

A busz pontosan érkezett, és felszállva rá néhány perc alatt átértem vele a szomszédos Bicskére. A járat végállomása a vasútállomás épülete előtt volt, leszállva róla pár lépéssel már a váróteremben voltam. Megvettem a jegyem Kelenföldig a személyvonatra, aztán átballagva a vágányok alatti aluljárón a peronra pár perc múlva jött is Déli pályaudvarra tartó Flirt. Fél óra alatt Kelenföldön voltam vele, itt aztán megvártam most is egy hazafelé induló 250-es buszt, amivel fél öt felé már otthon is voltam.