A 2018-as év a túrakerékpározás jegyében telt el, még kora tavasszal belevágtam a Dunazug300 kerékpáros túramozgalomba, majd miután négy túranap alatt teljesítettem, folytattam az Országos Kerékpáros Körtúrával és nyolc túranap alatt Székesfehérvárról indulva eljutottam a Mátra nyugati lábaihoz, Salgótarjánba. Azonban szeptember végén, miután rendbe tettem és elraktam téli álomra a bicajt, éreztem, folytatnom kellene valamivel, amit késő ősszel, télen csinálhatok! Mivel nem akarok egyelőre negyedszerre is belevágni az Országos Kéktúrába, inkább valamilyen rövidebb gyalogos túramozgalmat kerestem, ami Budapest közelében van és egynapos menetekkel is teljesíthetem. Így jutott eszembe a Közép-dunántúli Piros Túra, amely jelzéseivel már sokszor összeakadtam a Bakonyban, a Vértesben és a Gerecsében, a körülbelül 300 km-es hossza pedig pont alkalmassá teszi arra, hogy a késő őszi, téli túraszezonban végigjárjam!

Nem is sokat vesztegettem az időm, még az ünnepi hosszú hétvége előtt megvásároltam a Magyar Természetjáró Szövetség központi irodájában, a Károly körúton a mozgalom szép színes igazolófüzetét, aztán a négynapos ünnep harmadik napján, hétfő hajnalban bele is vágtam az első túranapba. Az nyilvánvaló volt a számomra, hogy valamelyik irányba elindulva sorban járom majd végig a szakaszait, már csak az volt a kérdés, hogy az északi végéről, Piszkéről induljak el, vagy a déli végén kezdjek bele, Zircről indulva el észak felé. Végül a könnyebb megközelíthetősége miatt Piszkét választottam, így aztán a gerecsei szakaszt fogom elsőként teljesíteni!

Kissé álmosan indultam el otthonról ezen a hétfői hajnalon (ami a munkanapok áthelyezése miatt szombatnak számított), legyalogoltam a Tétényi-fennsíkról Budafok központjába, itt aztán pont elkaptam a 4:00-kor a Belváros felé induló 973-as éjszakai járatot. A Móricz Zsigmond körtéren váltottam a 6-os tujára, ezzel aztán háromnegyed ötre meg is érkeztem a Nyugati pályaudvarra. Mindig meg tud lepni Budapest éjszakai életének nagysága, ez most sem volt másként. Ahogy a villamos átcsattogott a Petőfi hídon a Nagykörútra, az addig szinte néptelen Combino benépesült a szórakozóhelyek között ingázó fiatalokkal, és mint mindig, amikor ezeket a dülöngélő, alkoholtól és drogoktól beállt, üveges tekintetű fiatalokat nézegetem, felmerült most is bennem, hogy ezek hogy fogják megkeresni a munkájukkal pár év múlva a nyugdíjamat?

A Nyugati a megszokott éjszakai képét mutatta a patinaként mindenre ráragadó mocsokkal, padokon alvó csövesekkel, kornyadozó és a hajnali vonatuk indulását váró utasokkal. Még volt majdnem fél órám az 5:10-es esztergomi vonat indulásáig, kényelmesen elsétáltam hát a pénztárakhoz, megvettem a jegyem, aztán körbesasszéztam a csarnokban a legszélső, egyes vágányon várakozó Flirthez. Ment a fűtés ezerrel a szerelvényen, el is nyomott az álom, csak arra ébredtem fel, hogy a kalauz rázogat valahol Angyalföld környékén, hogy mutassam a jegyem!

Ettől aztán ki is röppent az álom a szememből, és elkezdtem kifelé bámulni az ablakon. De nem sokat láttam a sötétben, pedig szeretem ezt a vasútvonalat a szép kilátásai miatt! Még az éjszakában araszoltunk végig minden megállóban megállva Esztergomig, így aztán a kivilágított állomásokon és a települések lámpáin kívül szinte semmit sem láttam egész úton! Esztergomban kellett váltanom a Komáromon keresztül Székesfehérvárra induló vonatra, de az érkezésemkor még nem állt benn a vágányon, ezért a várakozás több mint fél órája alatt körbesétáltam az állomáson.

Még tavasszal láttam, amikor a Dunazug300 mozgalmat teljesítve erre jártam, hogy szépen felújították az állomásépületet és a peronokat, és éppen akkor vágtak bele az állomás előtti tér felújításába, a kerékpárommal tankcsapdányi gödrökön kellett akkor átvágnom, hogy kijussak innen a főútra. Mostanra már kezdett alakot ölteni a terecske: az első hajnali fényekben kirajzolódtak a formálódó buszvégállomás peronjai, de úgy láttam, van még munka épp elég, hogy elkészüljön a mű!

Aztán pár perccel hét előtt becsattogott az állomásra az egy kocsis Bzmot, mi páran, várakozó utasok felszálltunk, a vezető átsétált az utasfülkén keresztül a másik vezetőállásba és pontban hétkor már indultunk is! A vonatocskának a menetrend szerint az Esztergomtól Piszkéig vezető 25 km-es távot 38 perc alatt kellett volna megtennie, de a sebességkorlátozások miatt pár perc késést összeszedve végül háromnegyed nyolcra érkeztünk meg. Én voltam itt az egyetlen leszálló utas, amint lecihelődtem a lépcsőkön a peronra, már indult is tovább a vonat. Fázósan rántottam fel az anorákom cipzárját a nyakamig, hűvös volt ez a kora reggel, legalábbis a fűtött utastérhez képest! Az állomás egyik viharvert padjánál készülődtem össze pár perc alatt a túrára; felfűztem az övemre a fényképezőgépem tokját, bekapcsoltam a GPS-t, aztán a 25 literes Tatonkámat a hátamra kapva elindultam megkeresni a Közép-dunántúli Piros Túra első jelzését.

Rövid keresgélés után végül a főútra kivezető rövid Vasút utca egyik lámpaoszlopán vettem észre az elsőt, de nem láttam rajta a pontot, amivel a jelzésfestő azt mutatja, hogy a túrázó ne keressen továbbiakat, hiszen az a túraútvonal utolsó (vagy másik irányba haladva legelső) felfestett jelzése. Annyi baj legyen! Elindultam hát, de pár lépés után egy jelzőoszlop megállásra késztetett! A KDP jelzőtáblái voltak felszerelve a fa póznára, a következő pecsételőpontig, Pusztamarótig 9,3 km-re, Oroszlányig pedig 77,8 km-re becsülve a legyalogolandó távot! Akkor vágjunk is bele, mert sohasem érünk oda! – gondoltam, és továbbindultam a Vasút utcán.

Kicsi, tacskószerű ebecske penderült ki elém az egyik házból, vidáman körbecsaholt, aztán fel-le futkározott az utcán, mintha kilométerhiánya lenne a hosszú éjszaka után! Magam korabeli hölgy lépett ki az egyik kertkapun, megcsóválta a fejét a bohóckodó kiskutya láttán, aztán csak úgy félig-meddig magának megjegyezte, hogy mióta a gazdája meghalt és lakatlanná vált a háza, a szomszédok gondoskodnak róla. Együtt sétáltunk el az utcasarkon álló vegyesboltig, ahová be is tértünk: a hölgy vásárolni, én pedig pecsételésért. Mert bizony az igazolófüzetembe kellett a stempli azt bizonyítandó, hogy nekiindultam a papíron 296 km hosszú túraútvonalnak! Nem ez a hivatalos pecsételőpont Piszkén, de úgy sejtettem, nem találom még nyitva a hivatalos pecsételőhelyként funkcionáló Erika cukrászdát!

Vásárlás nélkül nem illik bélyegzést kérni, vettem hát két Balaton szeletet és egy akkora sajtos pogácsát, hogy alig fért a markomba, aztán a pénztárnál fizetve meg is kaptam a céges stemplit a füzetembe. Nem volt rajtam a szemüvegem, ezért csak a bolt előtt vettem észre, amikor el akartam tenni a füzetet a zsákomba, hogy a szomszédos Nyergesújfalu neve szerepel a bélyegzőn, minden bizonnyal oda van bejegyezve a cég, de annyi baj legyen! Csak el fogják fogadni igazolásképpen!

Pár száz métert a községen áthaladó 10-es főúton tettem meg a járdán ballagva és közben a sajtos pogit majszolva, ezen a szakaszon a precíz jelzésfestők szinte mindegyik beton villanyoszlopra felfestették a jelzéseket! A Március 15. téren fordultam le jobbra a Rákóczi útról, elhaladtam a Gerenday Arborétum kovácsoltvas kapuja előtt, aztán az 1848-49-es szabadságharc emlékoszlopa előtt elballagva rátértem a József Attila utcára. Itt pillantottam meg a Holcim emlékházat, ami a kirakott tájékoztatás szerint a lábatlani cementgyártás történetét mutatja be, és a földszintjén üzemel az Erika cukrászda. Minden csendes volt még itt, nyitás talán csak tíz órakor lesz, de hát nem is várhattam, hogy a tiszteletemre mindent kinyissanak ezen az álmos reggelen!

Pár fényképet készítettem, aztán tovább is indultam az utamon. Változóan felhős időt jósoltak erre a napra, a kora reggel még szinte zárt felhőzet ekkor kezdett felszakadozni, és melegen kisütött a nap. A következő útelágazásban balra tértem, a Rozália utcára, onnan pedig pár tucat lépés után megint jobbra, a murvás Öreghegy utcára. Ez aztán keményen emelkedni kezdett, és egy rövid, de erős kaptató végén értem fel a mélyúton az Öreg-hegy víkendházas övezetébe. Az út meredeksége itt kicsit megenyhült, de nem tűnt el, folyamatosan kapaszkodva vonultam el a telkek és házikók hosszú sora előtt, a gazdák a szép őszi időt kihasználva már serényen dolgoztak a kertekben. Aztán elmaradt mögöttem az utolsó telek is, én pedig a jól kitaposott földút balkanyarját követve egy újabb házcsoport felé indultam tovább.

A távolabbi kerteket elérve szólalt meg a fejemben a vészcsengő: eddig rendszeresen fel voltak festve a jelzések, de itt már egyet sem láttam a villanyoszlopokon! Rápislantottam a GPS gyufaskatulyányi kijelzőjére: hát szerinte is a semmi közepén álltam, ugyanis a jelzett út egyenesen ment tovább ott, ahol én balra tértem! Fejcsóválva gyalogoltam vissza a kanyarba, ahol aztán észre is vettem az egyenesen dél felé továbbinduló füves keréknyomokat! De nem is volt baj, hogy itt megálltam, mert nagyon szép volt visszatekintve a kilátás! Már jócskán felkapaszkodtam a vasútállomásról indulva, alattam terült el Piszke és Lábatlan, szép volt az ezüstös szalagként kanyargó Duna, a távolban még a Börzsöny kontúrja is kirajzolódott a felhős ég hátterében. Kicsit elnézelődtem erről a kilátópontról, aztán továbbindultam az utamon.

Egy keveset még a mezők szélén kutyagoltam a keréknyomokon egy bokorsor mellett, aztán élesen balra, kelet felé tört az utam a földutak elágazásában, innen viszont néhány tucat lépés után ismét jobbra, délnek fordítottak a jelzések. Újabb kapaszkodó kezdődött a Borovicskás-tető oldalában, aztán egy piros-fehérre festett masszív fémsorompó előtt beértem az erdőbe. Épp a legalkalmasabb időt kaptam el erre a túrára: a fák már az ősz legszebb színeiben pompáztak, de még alig kezdtek el hullani róluk a levelek! Igyekszem minden évben erre az időszakra időzíteni néhány túrát, és most idén sikerült eltalálni ezt az alig néhány hetes időszakot! Szinte percenként megállva fényképeztem az erdőt, végül már majdnem erőszakot kellett tennem magamon, hogy a fényképezőgépet visszarakjam a tokjába és folytassam az utamat!

Földutak villaszerű hármas elágazásában a bal oldali utat választva negyed tíz felé felértem a dombgerincre, itt aztán végre eltűnt az emelkedés, a jól kijárt földút pedig már csak finoman hullámvasutazott a tetők között. Rozzant fa vadkerítés kezdődött az út bal oldalán, közben a térképem szerint elértem a gerinc legmagasabb pontját, a 335 méter magas Nyagda-tetőt, bár ebből szinte semmit sem érzékeltem. Kellemes erdőjárás volt ez, és bár a jelzések erősen megritkultak errefelé, de a térkép szerint erről az útról sokáig nem kellett letérnem, így aztán megbízhatóan vezetett.

Fél tíz felé álltam meg az első pihenőre ott, ahol a földút kifordult egy irtásfolt felső peremére. Összehordott farönkök halmára telepedve körülnéztem: itt nyugat felé egy kicsit megnyílt a kilátás és a tarvágáson keresztül leláttam a Duna völgyére. Pár percig elnézelődtem, aztán elővettem az egyik sonkás szendvicsemet és megtízóraiztam. Pár perc múlva már tovább is indultam, aztán a földút egyik kanyarjából észrevettem a még távoli Gerecse-hegy hátán álló TV-torony csúcsát! Messze voltam még tőle, és tudtam, hogy el kell még haladnom mellette, hogy a túrát jócskán mögötte fejezzem majd be Tarjánban! Gyorsítottam is a tempómon, hiszen még világosban meg szerettem volna érkezni a célomhoz!

A Nyagda nyergéből újabb kapaszkodó kezdődött az erdőben, most fel a Nagy-Eménkes (526 m) és a Kis-Pisznice (525 m) közötti nyeregbe. Több mint százméternyi kapaszkodással érkeztem fel a pár méter híján 500 méter magas gerincre, itt aztán néhány percre megálltam kifújni magam. Innen már lejtett az utam, de kicsit kevésbé meredeken, mint ahogy felkapaszkodtam ide. Megálltam pár percre a Förtési Gázos-zsombolynál, és elolvastam a lezárt aknafedél melletti tájékoztató táblát. A 24 méter mély barlang bejárását nehezíti az alján felgyülemlő szén-dioxid, innen kapta a nevét is! A zsombolytól továbbindulva már pár perc alatt elértem a Marót-hegyen az Országos Kéktúra jelzésének és a Közép-dunántúli Piros Túra jelzésének találkozási pontját, aztán egy pár éves tarvágást. Innen a talán két méteres tölgyes újulaton keresztül szép kilátás nyílt a szomszédos Gerecse-hegy oldalára és a tetején álló TV-toronyra is. Már egészen közel vagyok hozzá!

Az irtáson keresztül már gyorsan letrappoltam a pusztamaróti rétre és letelepedtem a pecsételőpont melletti padok egyikére. Habár eddig senkivel sem találkoztam az utamon, itt komoly társasági életbe cseppentem! Családok piknikeztek a padokon, közben folyamatosan érkeztek a hátizsákos turisták is a kéktúra útvonalán! Ekkor már tizenegy felé járt az idő, és a térképet nézegetve láttam, a távolságot tekintve már igencsak feleúton járok a napi szakaszon, az emelkedőkkel kapcsolatban viszont elmondhattam, hogy a nagy részüket már legyűrtem! Lebzseltem hát pár percet a melengető napsütésben, közben közelebbi ismeretséget kötöttem két szép magyar vizslával is, akik kíváncsian közelebb jöttek hozzám. Végül benyomtam a kéktúra stemplit a füzetembe, hátamra kaptam a zsákot és negyed tizenkettő felé innen is továbbindultam.

Egy darabig még ismerős úton ballagtam: a és a jelzések együtt indultak tovább a rétről az 1526-os csata emlékműve mellett a murvás úton és kapaszkodtak fel a napfényes bükkösben a Vízválasztóra. A jelzések még együtt hagyták ott az utat, de aztán a kéktúra nekiindult a Kis-Gerecse oldalának, a jelzések pedig a Gerecse-hegy oldalában kapaszkodtak még lazán egy keveset a TV toronyhoz vezető murvás úton. Egy darabig ezen az úton haladtam én is, egy irtásfolton keresztül megcsodáltam a távoli Nagy-Getére és a Hegyes-kőre nyíló panorámát, aztán a jelzések az első hajtűkanyarban tértek le erről a köves útról, hogy átküldjenek egy kerítésen. A létrán átmászva a vadvédelmi kerítés másik oldalán tartottam a következő pihenőmet, mert már megéheztem!

Megebédeltem, megettem a reggel vásárolt Balaton szeleteket is, egy keveset még üldögéltem a fűben, aztán belefogtam a Héregig vezető hosszú ereszkedésbe. Egy újabb tarvágáson keresztül értem el az öreg erdőt, aztán hamarosan a Király-kút rétjét. Persze itt is piknikezőkbe botlottam, hiszen a napsütés sokakat kicsalt ezen a szép őszi napon az erdőbe! Kis kitérőt tettem a szépen foglalt Király-kúthoz, a hosszú nyári és őszi szárazság ellenére is folyt a vize, de még volt elegendő nekem is, ezért nem töltöttem fel a palackomat, csak úgy a markomat a kifolyó alá téve ittam egy keveset.

A forrás után talán egy kilométerrel hagytam magam mögött az erdőt, és érkeztem meg Héreg határába. A temetőnél érve el a falut a Fő úton indultam el a központ felé, aztán a református templom utáni elágazásban álltam csak meg, hogy pecsételhessek a KDP útjelző tábla oszlopára szerelt bélyegzővel az igazolófüzetembe. Itt akadtam össze először az Észak-Dunántúli Területi Természetbarát Szövetség körpecsétjével, ezt ütöttem hát be a füzetem héregi stemplizés számára fenntartott kockájába!

A pecsételőponttól továbbindulva már gyorsan magam mögött hagytam a falut, és a bekötőúton kislattyogtam a települések közötti országútig. Elindultam rajta Tarján felé, de nem maradtam sokáig rajta, mert egy útszéli tanyánál a jelzések jobbra invitáltak, egy mezei földútra. Ezen a szántóföldek között kanyargó úton értem át nagyjából egy óra alatt Tarjánba, útközben folyamatosan láttam a medencét körülölelő hegyeket: északon a Gerecse-hegyet, nyugat felé a Pes-kőt és a Fekete-kőt, kelet felé még a Páter-kő hosszú gerince is feltűnt!

Alig tudtam betelni a kilátással, sokat fényképeztem, még egy körpanorámát is készítettem! Egy kis árok felett átvezető kőhídon tartottam az utolsó pihenőmet, itt ettem meg az egyetlen megmaradt szendvicsemet és ittam meg a vizem maradékát is. Továbbindulva a földúton még megkerültem a teljesen beszántott Lovász-hegy északi oldalát, de aztán az út csak felkapaszkodott a hátára! Innen ereszkedtem végül le Tarján határába, és egy kis jobb kitérő után a hosszú, egyenes Jókai úton indultam el a központ felé. Pecsételtem az utca végén, ahol az beletorkollik a templom terébe a Fekete Kő vendéglő külső falára szerelt KDP bélyegzővel, és gondoltam betérek egy túrazáró sörre, hiszen a buszom indulásáig volt még időm, de a vendéglőt zárva találtam! Végül is hétfő volt a naptár szerint (csak az ünnepáthelyezés miatt szombati nap), ezen a napon pedig a vendéglők zárva szoktak tartani!

Elballagtam hát a templom melletti buszmegállóba, aztán a padon üldögélve vártam ki a tatabányai busz érkezését. A 15:21-es busz aztán pontosan jött, de mire a környékbeli falukat körbejárva átértem vele Tatabányára, pont lekéstem a Budapestre induló személyvonatot! A személyvonatok óránként jártak ezen a napon, és a pénztárnál arra gondoltam, nem várom meg a következőt, hanem elmegyek valamelyik közben érkező Intercityvel, de már csak az első osztályukra volt szabad hely, és úgy döntöttem, nem vagyok hajlandó 1120 Ft helyett 1730-at fizetni egy alig félórás útért! A maradék 50 percet a váróteremben és a peronon bekkeltem ki, aztán a 16:40-kor érkező Flirttel fél hat felé érkeztem fel Kelenföldre. Itt már nem volt más dolgom, mint hogy megvárjak egy hazafelé induló 250-es buszt.