UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2016. augusztus 26.
Pocsaj melletti erdőfolt - Pungurhegyi volt iskola

Ezen a napon is hajnalban ébredtem, még nem volt körvonaluk a dolgoknak a sátorban, és amikor kinéztem belőle, éppen vörösleni kezdett a keleti ég alja. A fejlámpám fényében reggeliztem meg, aztán megborotválkoztam, megmosakodtam, végül az egyre jobban világosodó reggelben összecsomagoltam mindent. Hat óra után kibújva a sátorból lebontottam és elcsomagoltam azt is, végül hazatelefonáltam, hogy minden rendben van. Negyed hét után pár perccel kapcsoltam be a GPS-t és vettem a hátamra a cókmókot. A harmatos fűben gázolva visszakapaszkodtam a gátra és elindultam rajta észak felé.

Errefelé sem volt gondozottabb a töltés koronája, mint előző nap Pocsaj határában, most is térdig érő dzsindzsában gázoltam, a nadrágom persze pillanatok alatt csatakosan tapadt a lábamra a harmatos gaztenger miatt. Pár perces menet után befordultam a gát hosszú egyenesébe és feltűnt előttem az Ér-főcsatornán átvezető híd. Emberek karikáztak ki Pocsajról a hídon keresztül a földekre, persze kiszúrtak már messziről, egyre többen álltak meg és mutogattak felém. Végignéztem magamon, hogy mi lehet olyan különleges rajtam, de aztán pár perc múlva észrevettem, hogy egy rendőrautó is megáll a társaság mellett a hídon! Szóval migránsnak néztek! Lassacskán eltörtettem a gát tetején a térdig érő gazban a hídig, aztán a szalagkorlátot átlépve megálltam a rendőrségi autó mellett.

Túra az Ér-főcsatorna ritkán kaszált gátjának tetején
Túra az Ér-főcsatorna ritkán kaszált gátjának tetején.

Ekkorra a nézelődők már elszéledtek, egymagamban voltam a két fiatal tiszthelyettessel a hídon. Persze látták már, hogy hátizsákos turista vagyok, így aztán elbeszélgettünk pár percig. Hallották a kismarjai kollégáktól, hogy jövök, arra voltak csak kíváncsiak, hol sátoroztam az éjszaka? Csak a hátam mögé böktem az erdőfoltra, aztán még megbeszéltük, hogy Cserekert és Létavértes felé indulok tovább, végül elbúcsúztunk egymástól. Megfordultak és elhajtottak a zöld rendőrségi Skodájukkal Pocsaj felé, én pedig még a hídon maradva készítettem pár felvételt a közeli faluról.

Átlépve az út túlsó oldalán is a szalagkorlátot az Ér-főcsatorna gátján ballagtam ezután is, ugyanakkora gazban, mint amekkorában a híd előtt törtettem. Bármennyire is belassított a dzsindzsa, azért haladhattam is, mert a távolban feltűnt a Laponya-halom löszfennsíkjának tetején a geodéziai mérőtorony, nagyjából arra tartottam én is. Ahogy a nap egyre magasabbra kapaszkodott az égen, úgy száradt fel a harmat is a töltésen, mire elértem fél nyolc felé a csatornán átvezető következő átereszt, már a nadrágom is megszikkadt valamennyire. Átbaktattam a keskeny betonhídon, az első pihenőmet a túlsó parton tartottam, ahol a kéktúra továbbindult az ott futó keréknyomokon.

Az Ér-főcsatorna a rajta átvezető hídról fényképezve
Az Ér-főcsatorna a rajta átvezető hídról fényképezve

Pihentem pár percet, ittam egy keveset, de nem volt sok maradásom. Még az első túranapon András javasolta, hogy a negyedik nap végére próbáljak eljutni a Vekeri-tó melletti pihenőközpontig, ott a kempingben jutányos áron megszállhatok arra az éjszakára. Tetszett az ötlet, jó lett volna az utolsó túranap előtt tisztességesen lezuhanyozni és bíztam abban is, hogy ott találok majd valami nyitva tartó büfét, esetleg éttermet is. Ehhez viszont pár kilométerrel meg kellett növelnem a napi távokat, hogy még szombat késő délután megérkezhessek oda, ez persze azt is jelentette, hogy vasárnapra már szinte csak egy félnapi táv marad a már rég bezárt Halápi csárdáig, ahonnan a hazautazásomat terveztem.

Továbbindultam hát az északi parton vezető keréknyomokon, itt kicsivel magasabban volt a felszín, mint a déli parton, nem is építettek ide töltést. Itt már mellettem húzódott a Laponya-halom erdős oldala, lassan elballagtam a fennsíkon álló geodéziai torony alatt, folyamatosan keresve a domb felé vezető letérést. Habár erősen figyeltem, hol tűnik fel erdő felé induló út, még így is majdnem elvétettem az alig látható nyomokat! Csak a GPS kijelzőjén vettem észre, hogy a felmért nyomvonal pár lépéssel korábban balra kanyarodott, és ekkor körülnézve figyeltem csak fel az erdőszélen a fák „folytonossági hiányára”. Odaballagva láttam csak, hogy ott tűnnek el az erdőben a már rég nem használt, alig láthatóan kiágazó keréknyomok.

Kilátás a Laponya-halomra és a tetején álló geodéziai mérőtoronyra
Kilátás a Laponya-halomra és a tetején álló geodéziai mérőtoronyra

Egy eróziós árokban kaptattam fel az erdős domboldalban a tetőre, helyenként több méteres löszfalak között. Az Alföldi Kéktúra igazolófüzetében lévő térkép, amit a navigációhoz használok az utam során, eléggé pontosan jelzi az utat és tágabb környezetét, de nagy hibája, hogy nincsenek rajta szintvonalak! Ez persze az út nagy részén nem zavaró, hiszen az Alföldön túrázom, gyakorlatilag nagyobb lejtők és emelkedők nélkül, de itt viszont jól jött volna! Csak a GPS adataiból tudom utólag visszanézve azokat, hogy itt mintegy negyven métert kapaszkodtam a Laponya-halom fennsíkjára, ez alapján azt gondolom, ez az Alföldi Kéktúra teljes távján a legnagyobb kapaszkodó, szóval ez viszi el a pálmát!

A tetőn hatalmas kukorica- és napraforgótáblák közé értem, rövid kanyargás után a keréknyomok felvettek egy állandó északkeleti irányt, ezt a szakaszt a térképem Felhajtó út névvel jelezte. Teljesen eseménytelen út végén háromnegyed kilenc felé értem el az apró Cserekert falut. A pecsételőhelyek fórumán többen is panaszkodtak, hogy nehezen találták meg a kéktúra pecsét dobozkáját, Pocsaj felől érkezve én elég hamar észrevettem, hiszen ott virított annak az utcának az egyik legelső házának a kerítésén, bal oldalon, amelyikbe a mezei földút becsatlakozott. Gyorsan elvégeztem az adminisztrációt, aztán leültem egy rövid pihenőre a kerítés előtt padra.

Végtelen kukorica- és napraforgótáblák között
Végtelen kukorica- és napraforgótáblák között


Kéktúra pecsételőhely Cserekerten
Kéktúra pecsételőhely Cserekerten

Pár perc múlva kijött a házból az ott lakó idős néni, aztán feltűnt az utcán az egyik szomszéd is. Velük kezdtem el beszélgetni, amikor befordult egy autó az utca végén. Mint kiderült, a néni magam korabeli fia érkezett meg a bevásárlásból, aki még korábban összeírta a falu mind a négy megmaradt lakójának igényeit, és megvette azokat a közeli Létavértesen. Pár percig még beszélgettünk, aztán a lakók lassan elsorjáztak a szatyornyi vásárfiával, én is továbbindultam az utamon. Kanyargósan vágtam át a falun, a ritkásan álló házak közötti utcákon kanyarogva, vegyesen álltak itt még egészen jó állapotban lévő családi házak a már romosakkal körülvéve.

Zöld rendőrségi Skoda fordult be az egyik sarkon és fékezett mellettem. Azt hittem, a pocsajiak jöttek át ide, hogy megnézzék, rendben megérkeztem-e a faluba, de ők megint mások voltak, mint a tegnapi kismarjai, és a ma reggel Pocsaj határában látott járőrpáros. Ők létavértesiek voltak, csak azért jöttek át most ide, hogy találkozzanak velem, a hátizsákos pesti emberrel. Velük is eldumcsiztam pár percet, végül is nagyon jólesett, hogy figyelnek rám, számon tartanak a helyi erők. Elbúcsúztam tőlük is, de a későbbiek folyamán még többször összeakadtam velük. Először a faluvégen fordultak elém egy mezei útról, ők is és én is Cserekert bekötőútján indultunk a Pocsajról Létavértesre tartó országút felé, csak éppen különböző tempóban.

Fél tíz után perccel értem el a forgalmas aszfaltutat és fordultam rá, hogy aztán egészen Létavértesig meneteljek rajta. Itt már egészen könnyű volt a hátizsákom, hiszen már csak fél liter víz lötyögött a palackjaim alján, de ez már kitartott egészen a városig! Egy pillanatra újra feltűnt az úton a Cserekerten már látott rendőrpáros, úgy láttam, az anyósülésen helyet foglaló tiszthelyettes éppen fagyit nyalt. Úgy gondoltam, lezavarom a teljes távot egyetlen menettel, de már kezdte megérezni a talpam az aszfaltozást, ezért félúton leültem pár percre a füves útpadkára és a bakancsokat levéve pihentettem egyet a talpaimat. Végül jó tempóban negyed tizenkettő felé érkeztem meg Létavértesre, de már messziről, a mezőkről észrevettem a templomtornyokat. Négyet számoltam össze, de ez nem is meglepő, hiszen a Nagylétából és Vértesből egyesült település mindkét részében lehet református és római katolikus templom is!

Hosszú, egyenes aszfaltúton Létavértes felé
Hosszú, egyenes aszfaltúton Létavértes felé


Kilátás Létavértesre az útszéli fák között
Kilátás Létavértesre az útszéli fák között

A Nagyváradi utcán talpaltam be a városközpontba, a kis háromszögletű terecskét elérve a jobbról becsatlakozó Rózsa utca elején tűnt fel a Korona presszó. Eltikkadt, szomjazó vándorként estem be az ajtaján, ami abból a szempontból igaz is volt, hogy teljesen kifogytam út közben a vízből, az utolsó kortyokat az országút szélén eltöltött pihenőm közben ittam meg! Stempliztem az igazolófüzetembe, hiszen a presszó a hivatalos kéktúra pecsételőhely a településen, aztán megittam egy jéghideg Borsodit. Pár percig beszélgettem a csinos pultos hölggyel, aztán megkérdeztem tőle, hol tudnék ezen a környéken gyorsan és olcsón meleg ételhez jutni? Ő a kis főtéren lévő autóbusz-állomás hamburgeresét javasolta, ami első hallásra nem is tűnt rossz ajánlatnak, úgyhogy nemsokára felkerekedtem és átballagtam oda.

Létavértes - Korona presszó.
Létavértes - Korona presszó. Hűs oázis a tikkasztóan forró napon.

Megrendeltem két mindent bele hamburgert, és amikor mondta a tulaj, hogy legalább negyedóra, amíg elkészülnek, átballagtam a tér másik oldalán lévő Reál szupermarketbe és megvettem az innivalót. Most nem csak a visszaváltható palackjaimat töltöttem fel (3,5 liter), de vettem még plusz másfél liter ásványvizet és egy félliteres Coca Colát is. Úgy gondoltam, ennek a több mint öt liter folyadéknak elegendőnek kell majd lennie a holnap délutáni, Vekeri pihenőközpontba való érkezésemig, pláne úgy, hogy itt Létavértesen is teleiszom még magam! Párat még fényképeztem a főtéren, aztán visszatértem a kis büfébe. Itt éppen elkészült a két hamburger, de úgy látszik, kicsit nagyobb volt a szemem, mint a szám, mert csak az egyiket tudtam megenni ott helyben, az le is fojtottam egy mellé vásárolt másik Coca-Colával, a másikat kénytelen voltam eltenni a hátizsákba azzal, hogy délután út közben megeszem majd valahol.

A hátamra kaptam a zsákot és kiléptem vele a kora délutáni verőfényes napsütésbe. Nem sok kedvem volt továbbindulni a betárazott víztől extra súlyú hátimotyóval, így aztán ismét meglátogattam a Korona presszót egy újabb Borsodira! Ezt már csak lassan kortyolgattam el, hiszen teljesen tele voltam, de fél egy után már mindenképpen indulnom kellett, hiszem az eltervezett távnak alig a felét tettem csak meg eddig! Létavértes központjában egy eléggé nagy útvonalváltozás kezdődött: korábban az Alföldi Kéktúra tett innen egy óriási kitérőt az Álmosdi csata emlékművéhez és tovább Álmosd faluba végig aszfaltúton haladva, ez változott meg 2014-ben. Most a környékbeli erdős puszták bemutatása került inkább előtérbe, így aztán a városközpontból az újonnan felfestett kék sáv jelzéseket követve indultam el észak felé a Baross utcán.

Létavértes - Városközpont
Létavértes - Városközpont


Létavértes - Római katolikus templom
Létavértes - Római katolikus templom

Eltalpaltam rajta majdnem a faluvégig, csak ott tértem le róla balra, a vasútállomás felé. Illetve nem is tértem le róla, hiszen az elágazásban a Baross utca fordult az állomás felé. Nem maradtam már sokáig rajta, néhány száz lépés után jobbra, mezei keréknyomokra hívtak a kék sáv jelzések, ezeken eloldalaztam egy 120 kV-os alállomás mellett, aztán ezek a nyomok beletorkollottak egy jól kijárt, homokos földútba. Nagyjából itt kezdődött a homok világa, ami, mint később kiderült, kisebb megszakításokkal kitartott jó 150 km-en keresztül, egészen Kisvárdáig!

Tanyák mellett bandukoltam el, aztán egy elágazásban élesen jobbra fordulva érkeztem meg a Borpajták közé. Úgy láttam, ezen a környéken éppen most szeretnék meghonosítani a borturizmust, szépen rendezték tehát a környékbeli szőlőket és mellettük álló kis házakat, a borpajtákat. A kihelyezett tájékoztató tábla szerint errefelé a szőlősgazdák homoki borokat készítenek, kíváncsian néztem körül, hátha látok egy nyitott pajtát, vagy legalább a tulajdonosát, de ezen az egyre jobban kimelegedő péntek délutánon teljesen néptelen volt a kis telep. Így aztán borkóstolás nélkül voltam kénytelen továbbindulni, de persze az igazság az, hogy nem is voltam szomjas, úgy feltankoltam magam még korábban, Létavértesen.

Pár perces menettel kiértem a Létavértes és Vámospércs közötti országútra, ezt kereszteztem és túlsó oldalán kezdődő, az eddigihez megszólalásig hasonló, szélesre taposott homokos úton indultam tovább a szőlőskertek, borpajták és hétvégi házak között. Elhaladtam a kicsinosított Tájház előtt, aztán a kék sáv jelzéseket követve kicsit zegzugos úton átvágtam az egész telepen. Háromnegyed három után hagytam magam mögött az utolsó telkeket és érkeztem meg az erdős puszták homokdombjai közé.

Elhaladtam a Tájház mellett is
Elhaladtam a Tájház mellett is


Borpajták, hétvégi házak hosszú sora előtt baktattam el a homokos keréknyomokon
Borpajták, hétvégi házak hosszú sora előtt baktattam el a homokos keréknyomokon

Egy nagyobb mezőség déli szélét értem el, előttem terült el, vagyis inkább hullámzott a füves vidék, amit erdők határoltak. A homokos úton néha bokáig süllyedtem a lisztfinomságú homokba, ahogy elindultam rajta, itt a kerékpáros túrázók bizony nagyokat szívhatnak, hiszen még tolni is nehéz ilyen mély homokban a bringákat! Gyalogszerrel azért nem volt olyan vészes a menet, volt időm megcsodálni a tájat, ami szinte percenként más és más nézőpontból tárult a szemem elé! A homokos út szinte minden útjába kerülő dombot megmászott, mindegyik tetejéről be lehetett látni a környéket. Aztán az út befordult az akácos vegyeserdőbe, itt végre összeborultak a fejem felett a lombok, nem égette tovább a nap a tarkómat. Ezután felváltva haladva a fák között és a mezőkön, újabb és újabb halmokra felkapaszkodva nagyjából ötre értem el azt a pontot, ahol az Álmosdról jövő régi útvonal visszacsatlakozott a mostani kéktúra nyomvonalba.

Útközben azon gondolkodtam, most, hogy Álmosd kiesett az útvonalból, megszűnt egy Alföldi Kéktúra pecsételőhely is, de az útelágazást elérve csodálkozva vettem észre egy akácfa törzsére felszerelt kéktúra pecsételődobozkát! Kíváncsian álltam meg előtte és húztam ki a dobozból a bélyegzőt, legnagyobb meglepetésemre Álmosd volt a felirata! Így tehát mégsem szűnt meg az álmosdi pecsételőhely, csak a bélyegzője kikerült az erdőbe! Előhalásztam a hátizsákból a füzetet és nyomtam egyet a stemplivel a megfelelő rubrikába. Az útelágazástól továbbindulva már hamarosan elértem azt a pontot, ahol a fákra felfestett kék sáv jelzések élesen visszafordítottak az eddigi északi irányból délnyugat felé. Itt tartottam a következő pihenőt és ettem meg a még délben Létavértesen vásárolt hamburgert.

Süppedősen homokos úton vezet a kéktúra
Süppedősen homokos úton vezet a kéktúra


Elértem a homokdombokkal tarkított erdős pusztákat
Elértem a homokdombokkal tarkított erdős pusztákat


Az álmosdi pecsételőhely kinn van az erdőben
Az álmosdi pecsételőhely kinn van az erdőben

Bár az irány változott, de a táj nem, most is mezők, erdőfoltok között vezettek a felfestett kék sáv jelzések. Lassan alkonyodni kezdett, a nap egyre lejjebb ereszkedett, de már én is egyre közeledtem az erre a napra kiszemelt táborhelyem felé, a volt Pungurhegyi iskolához. Az erdőből kiérve ismét egy nagyobb mezőség hullámzott előttem, egy darabig még az erdőszélen vezetett a homokos út, aztán balra kanyarodva egy gerendákból összetákolt hidacskán kereszteztem egy kiszáradt eret és nekiindultam a mezőségnek. Pár száz lépés után egy birkanyájba botlottam, bégetve keresztezték előttem a keréknyomokat. Gondoltam, átvágok közöttük, de a vezérkos kiszúrt magának és szembefordulva velem sakkban tartott addig, amíg a nyáj át nem vonult előttem az úton.

Odaköszöntünk egymásnak a nyáj mögött ballagó juhásszal, aztán folytattam az utam. A mező túlsó szélét elérve az erdőszélen megpihentem pár percre és visszatekintettem a magam mögött hagyott hullámzó tájra. Nagyon megnyerte a tetszésemet a ligetes, akácos erdőszél, sátorverésre is épp alkalmas volt, a térképen is láttam, hogy már csak talán egy kilométerre lehetek a volt iskolától, de úgy gondoltam, van még időm egy kicsit gyalogolni, fáradt sem voltam még, ehhez hasonló helyet pedig biztosan találok még később is. Indultam hát tovább.

Pár perc alatt elértem a volt iskola még most is lakott, szépen rendben tartott épületét, elgyalogoltam előtte és innen már sűrűn forgattam a fejem, hogy valami alkalmas sátorhelyet találjak magamnak. De sajnos, errefelé már megváltozott a táj, az akácosok helyett irtásfoltokba botlottam, megjelentek a megművelt parcellák is. Végül a háztól 7-800 lépésnyire, egy erdőfolt távolabbi, az útról nem látható oldalán ütöttem fel a sátrat a fák és a megművelt földek közötti pár méteres dzsindzsás sávon. Ennél ezerszer szebb és jobb sátorhelyek voltak a hajdani iskola épülete előtt, de hát ne legyünk nagyigényűek, egy éjszakára ez is megteszi!

Deszkákból összerótt híd egy kiszáradt egy kiszáradt erecske felett
Deszkákból összerótt híd egy kiszáradt egy kiszáradt erecske felett


Birkanyáj a pusztában
Birkanyáj a pusztában


Takarosan rendben tartott ház a Pungurhegyi volt iskola épülete
Takarosan rendben tartott ház a Pungurhegyi volt iskola épülete

Hét után pár perccel már állt a sátor, behúzódtam, hazatelefonáltam, megvacsoráztam és megágyaztam magamnak. Egy pillanatra még bekapcsolva a GPS-t csekkoltam az ezen a napon megtett távot: 32,5 km-t jöttem, 172 méter emelkedéssel. Szerintem ez a szint meg is volt, miután vagy tucatnyi homokhalmot megmásztam az utam során, plusz még az utam elején a magas Laponya-halmot is. Fáradt voltam, gyorsan elnyomott az álom ezen az estén is.



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats