UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2016. július 22.
Zsadány utáni Szépapó-erdő - Körös-csatorna gátja melletti bokros terület

Ezen a reggelen is szokás szerint már hajnalban felébredtem, fél ötkor már tettem-vettem a sátorban, megreggeliztem, összepakoltam, aztán a térképet nézegetve próbáltam valami taktikát kidolgozni a következőkre. Nagyon elgondolkodtatott, amit a falusiaktól és a kéktúrázó fiúktól előző nap délutánján hallottam az előttem álló szakasz nehézségéről. Mivel közel voltam Zsadányhoz, volt annyi térerő, hogy a mobilomon internetezhessek, felmentem a www.terkep.turistautak.hu oldalra, ahol a Google légifelvételeire vannak rávetítve a turistautak, ezen is alaposan körülnéztem, de végül arra jutottam, hogy majd meglátom! Sőt! Elmosolyodtam, amikor eszembe jutott a szólás-mondás: Eddig még soha nem volt úgy, hogy valahogy ne lett volna! Bíztam abban, hogy ahogyan eddig is, úgy most is találok valami megoldást, ha bármilyen nehézséggel találkozom!

Negyed hét felé bontottam le a sátrat – ekkor a szúnyogok még aludhattak, mert a sátorveréssel ellentétben most egy sem döngicsélt a fülem mellett –, még gyorsan hazaszóltam, hogy minden rendben, aztán fél hét előtt pár perccel bekapcsoltam a GPS-t és a hátamra kapva a zsákot elindultam. Pár lépéssel visszagázoltam az útszéli dzsindzsáson keresztül az erdőszélen haladó keréknyomokra, amik a nádas, békalencsés Topronygyos-Korhányos-csatornát követték kanyarogva. Felhős volt ez a reggel is, de a www.idokep.hu oldal felhőképe sehol sem mutatott esőt, így aztán joggal bízhattam abban, hogy egyhamar nem kapok a fejemre egy jó kis zuhit! Nagyjából húsz perc alatt értem el azt a nagyon keskeny és kopott aszfaltutat, ami a már rég lebontott Kisvátyon majorsághoz vezetett. A térkép és a jelzések alapján rá kellett térnem pár száz lépés erejéig erre az útra, így aztán elindultam rajta délkelet felé. Néhány perc után aztán kéktúra jelzőtáblák mutatták a balra való letérést, itt indult el a kéktúra útvonala a pusztákon keresztül a halastavak felé. Igen ám, de itt húzódott a fiúk által már jelzett árok is!

Alig járt keréknyomokon a víztározók felé
Alig járt keréknyomokon a víztározók felé


Ezen a vízzel telt csatornán inkább nem keltem át
Ezen a vízzel telt csatornán inkább nem keltem át

Alaposan megnéztem a helyet, az árok szinte színültig volt vízzel, ránézésre volt vagy két és fél méter széles. A fiúk felbontottak egy, a mezőn heverő szalmabálát és beledobták a vízbe, de az elmondásuk szerint nem sokat ért, most is ott úszott az egész az árokban a víz felszínén. Az egyik túrabotom beledugtam a vízbe, hogy megnézzem milyen mély, hát, szinte a markolatáig eltűnt benne, tehát tényleg volt vagy méternyi mély. Átugrani túl széles lett volna, a zsákot átdobhattam volna felette a túlsó partra, de nekem át kellett gázolnom rajta mindenféleképpen! Rövid tanakodás után döntöttem: ez az árok csak nem kerüli meg a Földet, valahol biztos véget kell érnie, továbbindulok hát mellette az aszfaltos úton, aztán ahol tudok, ott majd átkelek rajta! Az aszfaltút iránya különben sem volt rossz, hiszen a kéktúra útvonala a mezőkön átvágva a tóparton szintén délkelet felé indul tovább, tehát most azzal párhuzamosan haladok majd.

De az árok csak nem akart véget érni, pedig több helyen is megnéztem! A szélessége nem változott, viszont ahogy haladtam mellette, egyre jobban benőtte a nád, a sás, errefelé már tényleg átjárhatatlan volt. Most már nem volt mit tennem, elballagtam hát a volt Kisvátyon majorság helyéig, ahol az út egy hurokfordulóban véget ért, viszont itt jól kijárt keréknyomok kezdődtek, amik a tópart felé vették az irányt! Ráálltam erre az útra, és elégedetten konstatáltam, hogy itt már véget ért az útmenti árok, akár vissza is térhetnék a kéktúra útvonalára! Igen ám, de ahhoz vagy kilométernyit kellett volna visszafelé ballagnom az árok másik oldalán, ehhez viszont már nem fűlött a fogam! Előkaptam a hátizsákból a térképet, megnéztem rajta a környéket, és láttam, hogy ez a térképen különben jelzett út is kivezet a tópartra, és belefut az Alföldi Kéktúra útvonalába. Akkor viszont szüret! Gyerünk erre tovább!

Egy tanösvény hosszú gyalogos hídja a lápos terület felett
Egy tanösvény hosszú gyalogos hídja a lápos terület felett


Borongós ég alatt át a mezőkön
Borongós ég alatt át a mezőkön

A keréknyomok kanyarogva vágtak át a vizenyős, susnyás mezőn, volt egy-két nehezen kerülhető dagonya benne, amiket iszapos sártengerré gyúrtak az erre járó teherautók, de ezekkel könnyen megbirkóztam, egy elágazásban pedig nehéz volt megtalálni a megfelelő irányba továbbinduló, kanyargó keréknyomokat. De ez sem okozott komolyabb problémát, egy erdősarkon, pár száz lépésnyire a halastó gátjától feltűntek a kék sáv jelzések is! Visszataláltam hát a kéktúra útvonalára! Az erdőszélen folytattam az utam az alig járt, sokszor a gazba belevesző keréknyomokon, de a szélső fákra festett jelzések megbízhatóan vezettek szinte tökegyenesen délkelet felé. Aztán az erdő széle elfordult déli irányba, nekem pedig immár minden keréknyom nélkül át kellett vágnom egy szikes réten.

Előkaptam a nyakamban lógó tájolót, bemértem vele a távoli erdőszél egy, a környezetéből kimagasló fáját, ami nagyjából irányban volt, aztán átvágtam felé a mezőn. A jutalmam egy kék sáv jelzés lett, aminek szinte nekiszaladtam az erdőszélen. De merre kell továbbmennem? Erre is megadta a választ a következő jelzés, ami bevezetett a fák közé. Itt már kibontakozott előttem a fák közötti dzsindzsás sáv, a korábbi földút helye. Szemmel láthatólag senki sem használta már ezt az utat talán már évek óta, a fiúk nyomait sem találtam meg itt. De kétségtelenül ez volt a kéktúra útvonala, ezért aztán törtetni kezdtem a sokszor embermagas gazban. Csak lassan haladtam, időbe tellett mire megtaláltam mindig a legjobban járható részt, közben alaposan lepókhálóztam a bokrokat is. Ráment egy jó negyedórám erre pár száz lépés hosszú szakaszra, végül kiértem egy kukoricás szélére.

Itt a fák a legszélső sorig értek, de mivel itt is tartanom kellett az irányomat a térkép és a GPS szerint, a két szélső sor között indultam tovább. Szűk volt a sorok közötti hely, meg az éles levelek is összekaszaboltak egy csöppet, de aztán jött a megváltás egy kátyús, de jól kijárt földút képében, ami a kukoricatábla sarkában fordult alám. Megkönnyebbülve tértem rá, a térképemről láttam, hogy már csak két kilométerre lehetek Geszttől és bíztam abban, hogy ez az út kitart alattam a faluig. De nem volt szerencsém. Az út átvágott egy tarlón, aztán erdőfoltok között az eddigi délkeleti irányából délire váltott. A kanyarban majdnem elvétettem a letérést, ami balra beküldött az erdőbe, szerencsére az utolsó pillanatban felfedeztem a behívó jelzést. Egy benőtt, alig-alig járható ösvényen léptem be a fák közé, a térkép szerint valahol itt kellett lennie a Tisza család kriptájának is, bíztam benne, hogy csak beleakadok. De csak pár öreg sírkövet láttam a múlt század hatvanas-hetvenes éveinek szögletes műköves stílusában, aztán jött a feketeleves.

Beton kéktúra jelzőoszlop az erdőszélen. Mellett pihentem pár percet.
Beton kéktúra jelzőoszlop az erdőszélen. Mellett pihentem pár percet.


Sírok az erdőben Geszt előtt
Sírok az erdőben Geszt előtt

Egy helyen az amúgy is nehezen járható, keskeny ösvényen keresztben feküdt néhány kidőlt tölgyfa. Megkerülni őket lehetetlen volt a susnyás erdőben, át kellett hát másznom az ágaik között. Igen ám, de én hiába hajoltam le, a hátizsákom nem hajlott, és beleakadt minden ágba! Nem tudtam mást kitalálni, mint hogy levettem a hátamról és az ágak között előredobtam, aztán utána másztam. Így araszoltam végig ezen a szakaszon, aztán már csak pár tucat lépés volt az erdő széle, ahol újra egy jól járható útra akadtam. Egy pillanatra megálltam, hogy visszamenjek-e megkeresni a Tisza család kriptáját a GPS-emmel, de csak legyintettem: menjen az, akinek két édesanyja van! Ekkor már amúgy is fél tíz felé járt az idő, az előzetes terveim alapján ekkor szerettem volna továbbindulni a faluból!

Az Alföldi Kéktúra éppen csak érinti Gesztet, de be kell mennünk oda, ha pecsételni szeretnénk, nekem pedig még be is kellett vásárolnom, mert a túrám harmadik napjára elfogyott a kenyerem, meg a vízkészletem is fel kellett tölteni. A faluszélen dolgozó közmunkások mutatták meg azt az ösvényt, amely átvágott egy erdőfolton (gyanítom, hogy az elhanyagolt kastélyparkon) úgy, hogy azt követve pont a Tisza kastély kapuja elé érkezzen az ember. Lefényképeztem a nagyon leharcolt állapotban lévő kastély falán az emléktáblát, mely szerint a Tisza család két miniszterelnököt is adott az országnak, aztán a kapun belépve felsétáltam az iskola irodájába. A fénymásoló mellett a falra szerelt dobozából elővéve a bélyegzőt beütöttem a következő stemplit az igazoló füzetembe, aztán továbbindultam a faluba.

Geszt, Tisza kastély
Geszt, Tisza kastély


Emléktábla a kastély falán
Emléktábla a kastély falán

Bevásároltam a boltban, itt is vettem magamnak három zsemlét és pár szelet szeletelt párizsit, amit egy padon meg is ettem pár pillanat alatt, mint tízórait. Mire mindent elcsomagoltam a zsákomba, már elmúlt fél tizenegy is. Nem ártana a lovak közé csapnom, mert különben ezen a napon nem fogom tudni teljesíteni a tervet, ami végül is nem túl nagy probléma, de akkor több marad a következő napokra! Kellemesen borongós volt még mindig az idő, jó lenne kihasználni ezt egy komolyabb menetre!

Gyorsan magam mögött hagytam hát Gesztet, szerencsére itt már véget értek a megpróbáltatások, egy széles, jól kitaposott, de cseppet sem kátyús földúton ballagtam megművelt táblák között. Így utólag visszagondolva tényleg eléggé szívatós szakasz volt ez a Zsadány és Geszt közötti, viszont most nem volt szerencsém több dologgal sem. Egyrészt egy esősebb periódus végén indultam neki a túrának, emiatt szaladhatott teli az árok csapadékvízzel, ráadásul nyár közepére a dzsindzsa is eléggé megnőtt már, egy tavaszi túrán biztos járhatóbb lett volna az erdei szakasz!

Egy áteresz betonhídja után értem el újra a tavakat, felkaptattam a nyílegyenes védőgátra és egy ösvényen battyogtam tovább a füves koronáján. Nézegettem balra, a tó felé, de a vizet nemigen lehetett látni, a nád mindent eltakart. A térképem szerint később már jobb oldalon is tavaknak kellett volna lenni, de itt sem vettem észre szabad vízfelületet. Így aztán csak baktattam, baktattam, fél kettő felé érve el a Nagysziki hidat, vagyis térképem szerint a tavak északi szélét. Átsétáltam az egyszerű betonhídon és újra kiértem a mezők közé. A nagyjából észak felé vezető földút egy kisebb törésében álltam meg a következő pihenőre, innen pillantottam meg a még távoli Biharugra templomtornyát.

Egy kis szabad vízfelület a tavon
Egy kis szabad vízfelület a tavon


Nádvágók rakodják a levágott kévéket teherautóra
Nádvágók rakodják a levágott kévéket teherautóra

Egy kisebb zápor húzott el tőlem északra, szemre pont elkapta a falut is, elővettem hát a zsákomból az anorákomat és a derekamra kötve indultam tovább. De épp csak a széle kapott el az esőnek, pár csepp koppant a fejemen, aztán a felhő el is vonult. Valahogy az a zápor jelenthette a borult idő végét, ugyanis az eddig zárt felhőzet kezdett felszakadozni, és mire elértem az órányi járásra lévő Biharugrát, már szinte egy felhő sem volt az égen! Az egyenes földút azonban nem a faluközpontba vezetett, a végén egy „T” elágazásban balra kellett fordulni, aztán a volt határőrlaktanya épülete melletti réten átvágva értem el a faluba bevezető aszfaltutat. Beslattyogtam rajta a központba, feltöltöttem az élelmiszerboltban a vízkészletem, aztán továbbsétáltam a Makk Hetes sörözőhöz, ami az itteni pecsételőhely.

Megittam a hűvös kocsmában egy Borsodit, beütöttem a következő stemplit is az igazoló füzetembe és csak négy óra után indultam tovább, a napsütés miatt egyre jobban kimelegedő időben. Hosszú aszfaltozás kezdődött itt, először végig a falun, aztán a Szilaspusztára vezető keskeny aszfaltúton. Felvettem egy haladós tempót, úgy gondoltam, a legközelebbi pihenőmet majd a Biharugrai-halastavak partján tartom, a madármegfigyelő toronynál. El is haladtam a Bihari Madárvártához vezető útelágazás mellett – itt turistaszállás is van, de ugye én sátorral voltam –, a tavakra nyíló kilátást viszont egy erdősáv zárta el, ráadásul a kilátóhoz vezető leágazást sem találtam meg. Biztos figyelmetlen voltam, pedig kíváncsi lettem volna rá. Így aztán egyvégtében elgyalogoltam Szilaspusztáig, ahol az aszfaltút befordult a kapun. Földúton haladtam el a bekerített épületek mellett, aztán egy balkanyarral rátértem a nyílegyenesen észak felé vezető gátra. Hogy milyen gát volt ez? Romániában köti össze a Sebes-Köröst a Fekete-Körössel a Körös-csatorna, ennek a nyugati oldalán építették a gátat kissé távolabb tőle, magyar területen.

A távolban megpillantottam Biharugra templomtornyát
A távolban megpillantottam Biharugra templomtornyát


Úton Biharugra központja felé
Úton Biharugra központja felé

A térképem szerint ugyanis itt a magyar-román határ közelében jártam, hol közelebb, hol pedig távolabb kerülve tőle. Én egyenesen haladtam a töltésen, a határ zegzugos errefelé, volt olyan hely, ahol csak pár száz lépésnyire lehettem tőle. Itt telepedtem le az utolsó pihenőmre, csak úgy végigheveredve a fűben a gáton vezető földút mellett. Pár kőhajításnyira egy pásztor legeltette a birkanyáját, kíváncsi volt rám, odaballagott hozzám. Érdekes, de ő is ismerte a „kék utat””, elbeszélgettünk pár percig, aztán együtt indultunk el. Ő vissza a nyájához, én pedig tovább a gáton. Már nem voltak nagy terveim, hiszen már otthon kiszúrtam magamnak, hogy a gát nyugati, tehát nem a határ felé eső oldalán a kaszálókat, mezőket fás-bokros ligetek pettyezik, egy ilyen védett zugban terveztem a sátorozást.

Hat óra után pár perccel találtam meg a megfelelőnek látszó helyet: a bokorcsoport százlépésnyire lehetett a gáttól, le is szaladtam a töltésről, hogy alaposabban megnézhessem. A bokrok között találtam egy olyan foltot, ahová nem lehetett belátni sem a gátról, sem a környező mezőkről. Nagyon megtetszett a hely, fel is ütöttem a sátram. Hazatelefonáltam, hogy minden rendben, lediktáltam a sátor pozícióját is a GPS-ből véve a koordinátákat, aztán megnéztem, mennyit mutat a számlálója. 86,9 km-en állt 322 méter szinttel, tehát ezen a napon 27,9 km-t jöttem 130 méter emelkedéssel. Hoztam az átlagot. Még fiatal volt az idő, magasan járt a nap, ezért a sátor gyorsan bemelegedett, így aztán kifeküdtem a melléje leterített polifoam matracomra és naplementéig szunyókáltam. Csak nyolc óra felé bújtam vissza a sátorba és vacsoráztam meg a fejlámpám fényében. Elalvás előtt még zenét hallgattam a mobilomról fejhallgatóval és kilenc után tettem el magam aludni. Azt hittem, véget ért a napom, de nem!

Tíz óra felé arra ébredtem, hogy egy autó meg végig a gáton, fülre egy terepjáró lehetett, egy üresen zörgő utánfutót vontatva maga után. Elhaladt a bokorcsoport mellett és már távolodni kezdett a hangja, amikor megállt. Megfordult és visszatért pont a bokorcsoport elé. Na, erre már én is kíváncsian felültem a sátorban. Kisvártatva halk beszélgetést hallottam, de nem tudtam kivenni a szavakat. Aztán csend és vagy negyedóra múlva újra beindították az autó motorját és most már megrakottan zörgő utánfutóval elindult visszafelé a gáton, Körösnagyharsány felé. Csempészek. Románia felől gyalog jöttek, itt pedig berakodtak az autóba. Visszafeküdtem, de valahogy nem jött álom a szememre. Vajon mit csempészhettek?

Még ébren voltam, amikor újra meghallottam az autó hangját, ahogy közeledik. Saccra éppen megjárhatta az utat Körösnagyharsányig és vissza. Megismétlődött a korábbi procedúra: eltávolodott picit, megfordult, megállt, berakodott, visszaindult. Eközben jutott az eszembe, hogy bár az okostelefonom, amin zenét hallgattam az este, már ki van kapcsolva, de a kis Nokia telefonom be van kapcsolva, és ráadásul minden hívás át van a nagyról irányítva rá! Bármikor kereshetnek a kollégák, akik soha nem zavartatják magukat, ha valami probléma van az erőműben, még éjszaka is hívnak. Valahogy el kéne venni a telefon hangját, de némítás nincs rajta, csak hangerőszabályzás, ami minden fokozatban jelzi az éppen aktuális csengetési hangerő nagyságát. Ha pedig kikapcsolom, lejátssza az ilyenkor szokásos kis melódiát. Márpedig, ha az éjjeli csendben megszólal, az kész lebukás! Valamit azonban tenni kell, és akkor eszembe jutott a megoldás: bekapcsolt állapotban ki kell venni belőle az akkumulátort! A fejlámpát felkapcsolni persze nem mertem, így aztán a vaksötétben tapogatózva pattintottam le a teló hátulját, és pöccintettem ki belőle az akksit. Probléma megoldva!

Nem tudom, hányszor fordultak még a csempészek, mert aztán elaludtam.



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats