UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2016. június 20.
Dévaványa - Körösladány, vasútállomás

Vigasztalan időre ébredtem fél négy felé: a faházam ablakpárkányán dobolt az eső, az időkép.hu felhőképe szerint Kelet-Magyarországon borult volt az idő, és mindenfelé esett. A met.hu radarképe szerint több hullámban újabb zivatarok voltak várhatóak, így aztán eléggé elkedvetlenedtem, de úgy döntöttem, folytatom a túrámat, továbbra is tartva a következő napi érkezésem Vésztőre. Bőségesen megreggeliztem, hogy ne kelljen délelőtt megállnom enni, aztán összekészülődtem az útra. Öt óra felé éppen világosodni kezdett, amikor kitettem a málhám a faház fedett teraszára és felhúztam kinn a bakancsom (a teraszon tettem le este a bakancsom az ajtó előtt, mert nem akartam a sarat bevinni a szobába). Már éppen a hátamra kaptam a betyárbútort, amikor láttam, hogy egy alak ballag a porta felől felém. Amikor bemutatkozott, derült csak ki, hogy ő a strand és a tábor éjszakai portása, és azért jött, hogy kiengedjen a kapun. Csak most kapcsoltam, hogy még előző délután, az érkezésemkor említettem a pénztáros leányzónak, hogy ma korán, már öt felé indulni szeretnék!

Röviden elbeszélgettem a portással, miközben átvágtunk a táboron és a strandon a szemerkélő esőben, aztán kinyitotta a kaput és kiléptem az utcára. Csak most kapcsoltam, hogy egyetlen fényképet sem készítettem sem a különben szép és igényes fürdőről, sem pedig a faházamról! Igaz, délután az érkezésemkor zuhogott az eső, és még most is cseperészett, de hát milyen dolog ez? Már éppen visszafordultam volna, de aztán csak legyintettem egyet magamban: több is veszett Mohácsnál! Elindultam jobbra a hosszú és széles Sport utcán, szentül meg voltam győződve arról, hogy ez a kéktúra útvonala, és még azt is megmagyaráztam magamnak, hogy miért nem látok kék sáv jelzéseket: mert hát minek fessék fel sűrűn azokat egy nyílegyenes úton! Azért két-háromszáz lépéssel később már feltűnő volt a hiányuk, és a GPS-en ellenőrizve láttam csak, hogy teljesen rossz irányba megyek!

Fejcsóválva fordultam vissza és ballagtam el újra a strand mellett, aztán végre megtaláltam a Szeghalmi utat, ami jobbra ágazott ki a Sport utcából és itt a megszokott kék sáv jelzések is feltűntek a lámpaoszlopokon! Szóval eléggé indiszponált voltam ezen a reggelen. Cseperésző, szemerkélő esőben ballagtam végig a hosszú, tökegyenes Szeghalmi úton, és csak jó félóra menet után értem el Dévaványa keleti végét. Az aszfaltút itt nem ért véget, a térképem is jelezte, hogy továbbmegy az innen még jó két kilométerre lévő Simasziget nevű mezőgazdasági telephelyig. Sejtettem, hogy az utána kezdődő földutak eléggé sárosak lesznek majd az éjszaka leesett esőtől, aminek a mennyiségét csak az útszéli árkok jelezték, amik szinte teljesen megteltek az esővízzel, márpedig az elmúlt hetek eléggé szárazak voltak errefelé!

Keskeny aszfaltúton Simasziget felé
Keskeny aszfaltúton Simasziget felé

Végül pont fél hétre értem el a telephelyet, itt az aszfaltút jobbra befordult a kapun, én pedig leültem egy pihenőre a füves útpadkára ledobott hátizsákomra. Elővettem a kamáslikat a hátizsákból, felhúztam őket a lábamra, aztán rövid szusszanás után továbbindultam. Sejtettem, hogy sarasak lesznek az utak, na de hogy ennyire? Illetve az út nem is lett nagyon sáros, épp az volt a baj, hogy az eső csak legfelső egy-két centimétert áztatta át! Ha teljes mélységében felázott volna az út, akkor cuppogóan lett volna sáros, mélyre süllyedt volna a lábam minden lépésnél, de így viszont a legfelső, átázott réteg csúszott az alatta lévő kemény alsó rétegen, én pedig csak úgy korcsolyázgattam rajta, a lábaim minduntalan ki akartak csúszni alólam! A két túrabotommal kétoldalt alaposan kitámasztva magamat olyan óvatosan lépegettem, mintha csak tojásokon járnék, de hamar rájöttem arra, hogy így csak nagyon lassan haladhatok és az is csak idő kérdése, mikor ülök seggre ezen a korcsolyapályán! Ezért aztán lehúzódtam az útszéli dzsindzsás sávra, ahol igaz, hogy térdig ért a gaz, de legalább a sárral nem kellett megküzdenem!

Közben újra eleredt az eső, én pedig a fejemre rántottam az anorákom kapucniját. Vagy tíz percig verte a fejem a zápor, de aztán elállt újra és csodálkozva láttam, hogy szép lassan felszakadozik az addig zárt felhőtakaró, és melegen kisüt a kora reggeli nap. Már kezdtem bízni az időjárás jobbra fordulásában, de a meteorológiai előrejelzések nem tévedtek: pár perc múlva meghallottam a még távoli villámcsapások halk morajlását és a déli látóhatáron feltűntek a közeledő zivatarfelhők.

Az eső után kezdett felszakadozni a felhőzet
Az eső után kezdett felszakadozni a felhőzet


Sárosak a bakancsaim - a felvétel az egyik pihenő során készült
Sárosak a bakancsaim - a felvétel az egyik pihenő során készült

Csak lassan tudtam haladni az útszéli dzsindzsásban, sokszor szinte az árokba is le kellett húzódnom, ha nem akartam újra a sárban caplatni. Erről az útszakaszról nem is emlékszem semmi másra, csakis erre! Lassan araszolgatva a tökegyenes mezei úton negyed kilenc felé értem el egy előttem keresztben húzódó széles erdősávot. Bíztam abban, hogy itt jobbra fordul az út minősége, hiszen a fák csak felfogták az eső jó részét, de ebben keservesen csalódtam!

Az út befutott az erdőbe, de itt véget ért az útszéli keskeny gazos sáv is, mert a fák egészen a sártenger szélén álltak. Nem volt mit tennem, itt ismét ki kellett húzódnom a saras útra, mivel a sűrűn bokros erdőszél miatt esélyem nem volt bemenni a fák közé. Tíz percembe került, hogy átvágjak a talán háromszáz méter széles erdőcsíkon, a túlsó oldalán pedig ismét kiértem a mezőkre, ahol újra lehúzódhattam az útszéli gazos, megműveletlen sávra. Aztán elértem a következő letérést is, ahol a sáros útról lefordulva füves keréknyomokon folytathattam az utamat. Megálltam itt egy pihenőre, ezen a helyen kapott el a következő zivatar. Behúzódva egy fa alá próbáltam kibekkelni az esőt, de ez a menedék nem sokat ért, ezért az anorákom kapucniját újra a fejemre rántva inkább folytattam az utam.

A füves keréknyomokon ballagva aztán pár perc alatt tiszták lettek a bakancsaim, szinte fényesre dörzsölte őket a térdmagasságú fű. Élmény volt ez az út a korábbi, csúszósan sáros földutak után, bíztam abban, hogy még sokáig ki fog tartani alattam! Az eső is lassan csendesedett, végül a csepergés is elállt, a felhőzet kezdett ismét felszakadozni, néha még a nap is előbújt a felhők résein. Azért a magas fűben való törtetés eléggé kimerítő volt, meg is álltam egy rövid pihenőre a következő útelágazásban, ahol amúgy is irányt kellett váltanom. Egy viharvert, már félig kirohadt lábú kéktúra információs tábla állt az elágazás mellett, annak a tövébe dobtam le a zsákom, és le is telepedtem rá.

Pihentem itt is negyedórát, de mire továbbindultam, már hallottam az újabb zivatar távoli dörgéseit. Így aztán az anorákom el sem tettem a hátizsákba, csak a derekamra kötöttem, hogy bármikor egy pillanat alatt magamra kaphassam azt. Ezek a nagyjából délkelet felé tartó keréknyomok is jól járhatóak voltak, bár a kátyúikban megállt az esővíz. Ezeken értem el az időközben menetrend szerint megérkező következő zivatarral együtt a mezei útelágazást. Itt ismét nagyjából dél felé fordultam és az eddig az utamat kísérő foghíjas fasortól is elkanyarodtam.

Az újból rázendítő esőben magamra kaptam ismét az anorákomat, és ráfordulva a széles és rettenetesen sáros Karcagi útra azon folytattam az utamat. Ismét kiértem a végtelennek tűnő gabona- és napraforgómezőkre, a villámok pedig egyre közelebb csaptam le hozzám. Egyszer csak kapcsoltam, hogy én vagyok most a legkiemelkedőbb pont a környéken, ráadásul még két fémbotot (a túrabotjaimat) is tartok a kezeimben! Egy pillanat alatt lehúzódtam az út menti füves árokba (ebben szerencsére nem állt meg az esővíz) és ott vártam meg az eső csillapodását.

Szemerkélő esőben a füves keréknyomokon
Szemerkélő esőben a füves keréknyomokon


Zivatar után a Karcagi úton
Zivatar után a Karcagi úton

Amikor a villámokból is hallottam, hogy egyre távolabb csapnak le (a villanás fénye és a mennydörgés hangja között már mindegyiknél minimum hatig el tudtam számolni, tehát két kilométernél messzebb voltak), a már ismét csak szemerkélő esőben továbbindultam. Próbáltam a Karcagi útnak is a dzsindzsás jobb szélén haladni, ez aztán hol sikerült (ahol volt ilyen sáv), hol pedig nem, ekkor aztán már néhány lépés után komoly sárgombócokat cipeltem a bakancsaimon, sőt, még a túrabotok hegyére is félkilós rögök tapadtak. Ekkor gondolkodtam el azon először, hogy kell az nekem, hogy hótt sárosan caplassak ezeken a mélyen felázott földutakon? Tudtam a térképről, hogy a következő faluban, Körösladányban érintem majd a vasútállomást, mivel az kéktúra pecsételőhely is, onnan akár haza is utazhatok!

Még nem döntöttem el magamban a dolgot, amikor szembejövő alakokra lettem figyelmes. Még nagyon távol voltak, talán kilométernyire is lehettek tőlem, de a színes ruháikból arra következtettem, hogy csakis túrázók lehetnek, meg aztán a helybeliek ekkora sárban úgysem jönnek ki gyalog az amúgy gépi művelésű termőföldekre! Amikor közelebb értek, akkor láttam csak, hogy tényleg egy kisebb túrázó csapat az, ők is éppúgy a menetirányuk szerinti jobb oldalon haladtak az útszéli dzsindzsában, hozzám hasonlóan. Ahogy egymás mellé értünk, átköszöntünk egymásnak, aztán én a sártengeren keresztül átevickéltem hozzájuk.

Az egyikük nagyon ismerős volt a számomra, de csak a bemutatkozásnál derült ki, hogy Puskás Antallal és kísérőivel hozott össze a sors! Antal, a látássérült fiatalember, akiről „Tóni a kéken” címmel a Turista Magazin is írt már többször – sőt, blogot is vezetnek az útjáról a magazin netes oldalain –, tavaly az Országos Kéktúrát járta végig, idén pedig Sátoraljahelyről indulva folytatta a Kék Kört, hogy egyvégtében járja be az Alföldi Kéktúrát és a Dél-dunántúli Kéktúrát! Tudtam, hogy elindult pár hete a hosszú útra, de nem követtem figyelemmel azt, hogy éppen merre jár, nem is sejtettem, hogy találkozhatok majd vele és kísérőivel a túrámon!

Az Alföldön bizony egyikünk sem látott eddig sok turistát, beszélgettünk hát pár percet, még csoportképeket is készítettünk egymásról, aztán mivel hosszú út várt még rájuk a Réhelyi Bemutató Központ turistaszállásáig, folytatták is az útjukat! Elgondolkodtam az elválásunk után: folytassam az utamat Körösladányból, vagy pedig nem? Hosszú évek tapasztalatából tudom, nem szégyen egy túrát feladni korábban, én magam is tettem már ilyet, de ilyenkor a turista önérzete is csorbul egy picit, hiszen megfutamodik a körülmények elől! Minden tiszteletem a most látott kis túrázó csoporté: egy előre megtervezett menetrend szerint járják végig az útjukat, előre leszervezett szállásokkal, nekik tartaniuk kell magukat a kidolgozott időtervhez, de engem nem köt semmi sem! Igaz, hogy célul tűztem ki az Alföldi Kéktúra idei teljesítését, de nem kerget a tatár! Ha most kiszállok Körösladányban, akkor egy nappal, durván 25-30 kilométerrel korábban fejezem be a túrát, ezt a távot simán hozzácsaphatom a következő szakaszhoz! Döntöttem hát: hazamegyek!

Túrázók jönnek szembe velem a sáros út túlsó oldalán
Túrázók jönnek szembe velem a sáros út túlsó oldalán


Csoportkép Tóniról (jobbról a második) és csapatáról
Csoportkép Tóniról (jobbról a második) és csapatáról

Körbepillantva a mezőkön, a távolban már látszott Körösladány templomtornya, de azt is észrevettem, hogy szinte körbevettek a zivatarok! Bármerre fordultam, mindenfelé földig lógtak a felhők, még a távoli morajlásokat is hallottam időnként! Folytattam az utam, és fél egy felé értem el Körösladány szélső házai mellett a murvás Vasút utcát. Pár percre megálltam az út elejénél, és a fűben próbáltam legalább nagyjából megpucolni a bakancsaimat, de eléggé siralmas állapotban voltak azok még utána is. A GPS térképén láttam, hogy lesz majd egy útszéli csap, ahol talán – ha nem lesz lezárva róla a víz – alaposabban is megtisztíthatom azokat. De sajnos, nem volt már víz benne, ezért aztán pár perces további menettel elballagtam a csöppnyi vasútállomásig.

Lebillentve a hátizsákot az állomásfőnöki iroda előtti egyik padra leültem én is egy kis pihenőre, előhúzva a hátizsákom oldalzsebéből a kisokosomat, ahová még otthon felírtam a pecsételőhelyekhez, hol és hogyan lehet hozzáférni a bélyegzőkhöz. Épp el tudtam olvasni az írásomat, hogy itt nincs pénztár, ezért az irodában kell elkérni a bélyegzőt, amikor kiszólt egy férfi az ajtón, hogy nyugodtan jöjjek be az irodába a pecsétért! A bakancsomra bökve csak annyit válaszoltam, hogy mivel nem találtam működő vízcsapot, nem tudtam megpucolni sem azokat, az irodát pedig nem akarom összesarazni. Miután az úr megmutatta, hol van az épület mellett a működő kék csap, már csak annyit kérdeztem, mikor indul a legközelebbi vonat, amivel hazajuthatok? Szerencsém volt, mert egy óra múlva, 14:02-kor indult egy személyvonat, amivel aztán gyomai átszállással még a késő délután hazaérhetek.

Körösladány, vasútállomás. Itt szakítottam meg a négynaposra tervezett túrámat.
Körösladány, vasútállomás. Itt szakítottam meg a négynaposra tervezett túrámat.

Aztán a csapnál lehúztam a sáros kamáslikat, a bakancsokat pedig a lábamról levéve alaposan megpucoltam azokat. Miután patyolattisztára mostam őket, visszahúztam a lábamra, a kamáslikat pedig leöblítve elpakoltam az egyik nálam lévő üres nejlonzacskóba. Átöltöztem az épület előtti padon, aztán már elég tisztának éreztem magam, hogy bekopogva az állomásfőnöki irodába elkérjem a kéktúra bélyegzőt. Egy perc alatt elintéztem a stemplizést, aztán már csak annyi kérdésem volt, hogy hol találok a környéken valami kisebb boltot, hogy vehessek valami innivalót és nasit magamnak hazafelé a hosszú vonatútra? Szerencsére volt egy alig pár száz lépésnyire az állomástól, így aztán a holmimat az irodában hagyva gyorsan elsétáltam a jól felszerelt vegyesboltig, vettem két zacskó sós csipszet és egy literes üveg hideg kólát, amikkel aztán pár perc alatt visszaértem a vasútállomásra.

Az egyik zacsi csipszet megeszegettem a padon, mire megjött a kétkocsis kis Bzmot szerelvény, aztán amikor felszálltam az újra nekikezdő esőben, megvettem a kalauztól a jegyet egészen a Keletiig. Az ablakból figyeltem a szakadó esőben elsuhanó tájat, a vonat útba ejtette Dévaványát is, eldöcögött az Ifjúsági Tábor faházai mögött, úgy állt be az állomásra. Gyomán már nem esett, amikor átszálltam a Budapeste továbbinduló gyorsvonatra, Szolnoknál pedig felszakadozott a felhőzet. Mire a vonat beért a Keletibe, már egy felhő sem volt az égen, és tombolt a nyári kánikula! Az M4 metróval átmentem Kelenföldre, itt pedig hétköznap lévén pár perc múlva már indult is hazafelé a buszom. Hat óra felé léptem be a lakásunk ajtaján.

A kép a júniusban leesett esőt mutatja Magyarországon. A kelet-magyarországi csapadék a túrámon és az azt követő pár napban esett le arrafelé. Az idokep.hu oldalról átvéve.


-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats