UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2015. május 28.
Érsekhalma – Pacz-tanya utáni erdő

Ha már egyszer belevágtam, minél gyorsabban szerettem volna folytatni az Alföldi Kéktúrát Érsekhalmáról, ahol az előző négynapos menetem véget ért, de erre csak hat héttel később, május végén volt lehetőségem. Kissé nagyravágyóan egy ötnapos, névleg több mint 126 kilométer hosszú túrában gondolkodtam, úgy véltem, játszva elérhetek a végén egészen Szatymazig, ahonnan jó a közlekedésem hazafelé, hiszen megállnak a falu vasútállomásán a Szegedről Budapestre induló gyorsvonatok. Komolyabban azonban nem izgatott, meddig érek el a túrámon, hiszen ebben a menetben egyre közeledek majd Szegedhez, majd északra húzok el tőle, de a helyközi buszok menetrendjét nézegetve szinte minden faluból gyorsan eljuthatok majd a túrám végén a szegedi vasútállomásra!

A menetrendeket böngészve két lehetőségem volt ezen a csütörtöki reggelen lejutni Budapestről Érsekhalmára: 06:45-kor indult egy busz Kecskemétre, ahol mindössze egyetlen percem lett volna váltanom egy másikra, ami aztán 09:48-ra elvitt volna a célomhoz, illetve 07:05-kor indult egy másik busz Bajára, itt pedig három percem volt Sükösdön, hogy elkapjam az Érsekhalma felé induló helyközit. Mindkét lehetőség eléggé csücskös volt: ha csak két-három percet is késnek a Budapestről induló buszok, máris lekésem a csatlakozásokat! Hosszas hezitálás végén a második lehetőséget választottam, itt mégis volt pár percem, hogy elkapjam a továbbinduló másik autóbuszt! Ennek a variációnak viszont annyi volt a hátránya, hogy csak több mint fél órával később, 10:24-re érek az érsekhalmi bejárati úthoz a busszal.

Szokás szerint most is korán kimentem a Népliget autóbusz-állomásra, megvettem a jegyem a Sükösd, autóbusz váróterem nevű megállóig, aztán kiültem a peronra, várva a buszom beállását. Napos, de meglehetősen hűvös volt ez a reggel, fázósan rántottam a nyakamig az anorákom cipzárját, és a buszra felszállva sem lett sokkal melegebb, mert a sofőr meglehetősen spórolósan bánt a fűtéssel. Kissé elcsodálkoztam a buszvezető sarkosságán, ahogy a felszállást intézte: akkurátusan minden, a csomagtérbe kerülő pakkra, így a hátizsákomra is felragasztotta az öntapadós, sorszámozott csomagjegy egyik felét, a másik felével pedig, amit a kezembe nyomott, hirtelenjében nem tudva mit kezdeni, felragasztottam a pénztárcámra (utána hetekig kapargattam a maradékát, de csak lassan kopott le onnan). A jegyellenőrzésnél alaposan megnézte mindenki jegyét is, így aztán pár perc késéssel indultunk útnak. Kissé félve megkérdeztem tőle, mennyi esélyt lát az Érsekhalma felé induló busz elérésére Sükösdön, de megnyugtatott, hogy szerinte nem lesz semmi gond vele!

A busz jó tempóban haladt lefelé az 51-es úton, kevés volt a le- és felszálló, a sofőr pedig minden megállóban ellenőrizte a menetrendet és csak a megadott időben indult tovább mindenhonnan. Jobb oldalon egészen elöl ültem, így aztán láttam, hogy Solt után egyre több hívást kapott a vezető a mobiljára. A beszélgetésekből kiderült, hogy ellenőrök járják a vonalakat, és a sofőrök egymást értesítgették, hogy éppen merre járnak gyorsan váltogatva a járatok között. Ezért volt tehát a sarkosság! Aztán mi is elkaptuk az ellenőrzést, az ellenőr páros gondosan végignézte a sofőr iratait, ellenőrizték a kasszát és az utasok menetjegyeit is. Ez pár perc fennakadást okozott, mert bár a munkájuk nagyobb részét menet közben végezték, de a csomagtér ellenőrzéséhez meg kellett állnunk pár percre. Szerencsére mindent rendben találtak, mert nem akadékoskodtak, és egy buszmegállóban le is szálltak.

A sofőrünk láthatóan megnyugodott, hátraszólt nekem, hogy van pár perc késésünk, de szerinte még mindig menni fog az átszállásom Sükösdön! De Baja felé közeledve egyre több lett a fel- és leszálló utas, szinte minden megállóban várakoztunk pár percig emiatt, a menetrendet nézegetve pedig láttam, hogy mindenképp néhány perc késéssel fogunk megérkezni!

A Bajáról érkező csatlakozásom már benn állt a megállóban, amikor mi megálltunk az út túlsó oldalán, a buszvezető átkurjantott és intett a másik sofőrnek, hogy várjon meg engem, én pedig egy rövid forgalmi szünetben átügettem a túlsó oldalra, és felugrottam a Császártöltésig közlekedő másik buszra. Elkaptam hát a csatlakozásom! Ez a busz szinte üresen indult tovább. Már menet közben vettem meg a jegyem, aztán egészen Érsekhalmáig beszélgettem a vezetővel, aki kíváncsi volt, milyen volt az ellenőrzés, mert ennek az akciónak híre ment már egész Bács-Kiskun megyében!

Percre pontosan érkeztünk meg az Érsekhalma, bejárati út nevű megállóba, itt a sofőr még megkérdezte, hogy nem megyek-e be a faluba, mert ő olyan járat, hogy az 54-es útról letérve bemegy oda is, de mivel ott már jártam az előző túrán, tartottam magam a tervemhez, hogy pontosan onnan induljak tovább, ahol az előző túrámat befejeztem! Leszállva a buszmegálló ütött-kopott hullámlemez bodegájában nekikészülődtem az útnak: kinyitottam a teleszkópos túrabotjaimat, felfűztem a fényképezőgépem tokját a nadrágszíjamra, bekapcsoltam a GPS-t és a bodega előtt a földre letéve megvártam, hogy megállapítsa a pontos pozíciómat. Kicsit elszüttyögtem még a hátizsákom szíjbeállításával, és csak akkor kaptam a hátamra és indultam az utamra, amikor Érsekhalma bejáróútja végén ismét feltűnt a buszom, és kifordulva az országútra továbbindult Császártöltés felé. Oda tartok én is, de amíg a busz negyedóra alatt megérkezik, nekem egy fél napom rámegy majd erre! De persze ez egy cseppet sem izgatott, ezért lenullázva a GPS számlálóját fél tizenegy után pár perccel nekiindultam az ötnapos túrámnak!

Minden túra előtt készítek egy kisokost, ahová összeírom a látnivalókat is, itt a legelső pont az innen csupán pár percnyire lévő érsekhalmi földvár volt. Északnyugat felé indultam el a forgalmas 54-es úttól, hamar feltűntek a kék sáv jelzések az Érsekhalmához tartozó Hildpuszta községbe vezető keskeny aszfaltút mellett álló fákon. Enyhe lejtőn ereszkedtem egyre lejjebb a löszfennsíkról, időnként több méter mélyre süllyedve a könnyen omló löszfalak közé, aztán feltűntek előttem a falu szélső házai. Innen vezet fel a fennsík egy kiugró részére egy lépcsősor, az aljában szép tájékoztató táblával, ami a földvár történetét meséli el. A mintegy 100-125 méter átmérőjű földsáncokat az időszámításunk előtti második évezred kezdetén építhették, és mintegy ötszáz éven keresztül éltek itt emberek.

Ereszkedés a löszfennsíkról Hildre. A földvár jobbra van fenn a tetőn
Ereszkedés a löszfennsíkról Hildre. A földvár jobbra van fenn a tetőn


Szépen faragott útjelző tábla a fennsík alján
Szépen faragott útjelző tábla a fennsík alján

A meredek lépcsősoron visszakapaszkodtam a fennsík meredeken leszakadó északi peremére, fenn díszesen faragott eligazító tábla mutatta a földvár és Érsekhalma irányát. Rövid kapaszkodóval beértem a sáncok közé, a gyalogút körbevezetett rajtuk, én pedig a domb peremén körbesétálva megcsodáltam az innen nyíló kilátást. Talán húsz méterrel lehettem a lapály felett, közvetlenül alattam Hildpuszta telephelyeinek udvaraira láttam be, kissé távolabb egy fasor húzódott a síkság peremén, a térképemről már tudtam, a Duna-völgyi-főcsatorna egyenes árkát követi. Arra kell majd nekem is továbbindulni. Amúgy nem sok látnivaló volt fenn, a távolba tekintve a Kiskunság alföldje terült el, csak egy-két templomtorony és hidroglóbusz mutatta a messzeségben, hogy arrafelé is települések lehetnek. Visszafordulva leereszkedtem a dombról és a Hildpusztára bevezető keskeny aszfaltúton éreztem meg először, hogy valami nem kóser az öreg, idestova öt éves túracipőmmel!

Mivel eléggé száraz volt a kora tavasz, nem bakancsban indultam erre a túrára, hanem a jóval könnyebb magas szárú túracipőmben, és most éreztem, hogy valami dörzsöli a jobb lábamon a sarkamat! Leülve a fűbe és levéve a cipőt láttam csak, hogy a bélésén felszakadt a varrás. Hirtelenjében nem tudtam mit kezdeni vele, ezért aztán a mindig kéznél lévő egészségügyi csomagból elővéve a leukoplaszt szalagot csak visszahajtottam az összegyűrődött szövetet és leragasztottam a felfeslődött varrást, aztán hamarosan tovább is indultam, mert kissé össze kellett már magam kapni, ha el akartam érni a Hajósi pincéknél a buszomat! Mert bizony ezen a túrán buszra is kellett szállnom, hogy meglátogathassam a kéktúra útvonalától kissé messzebb fekvő Hajóson a szépen renovált érseki kastélyt! A kitérő oda-vissza nagyjából hat kilométer lett volna, ami a nézelődéssel együtt legalább három óra kiesés, de még otthon kiszúrtam a Volán menetrendben, hogy a Hajósi pincéktől fél egy felé van egy helyközi buszom Hajósra, ami a kastély közvetlen közelében áll meg, nagyjából egy óra múlva pedig vissza a pincefaluba. Ekkor viszont már tizenegy felé járt az idő, és a pincefaluig volt még vagy hat kilométerem!

A fennsík peremén, az ókori földsáncokon
A fennsík peremén, az ókori földsáncokon


Kilátás a sáncokról a síkságra
Kilátás a sáncokról a síkságra

Bíztam abban, hogy a főcsatorna nyílegyenes gátján vezető keréknyomokon gyorsan ledarálom ezt a távolságot, de nem akartam az utolsó pillanatban sem érkezni. Lenn a faluban cikk-cakkban fordulgatva átvágtam a telephelyek között, aztán kereszteztem egy betonhídon a Duna-völgyi-főcsatornát, a túlparti gátra fordulva pedig véget ért a buszmegállótól idáig tartó aszfalttaposás. Jól kijárt keréknyomok vezettek végig a gáton, kilométerekre el lehetett látni előre, így megnyugodtam, hogy később sem fog romlani az út állapota. Felvettem egy könnyen tartható, de azért haladós tempót és elindultam északkelet felé.

Teljesen eseménytelen volt ez az út, de alig volt látszata az egyenes gáton a haladásomnak! Jobbra, a fasor mögött futó csatornára csak itt-ott nyílt a fák között kilátás, baloldalon pedig erdősávokkal szabdalt mezők húzódtak egészen a látóhatárig. A GPS-en láttam csak, hogy gyorsan fogynak a kilométerek, kevesebb, mint fél óra alatt megérkeztem a főcsatornán átvezető, a térképem szerint Cifra-hídnak nevezett egyszerű betonhídig. Ekkor már háromnegyed tizenkettő felé járt az idő, készítettem pár felvételt a hídról, aztán skera tovább! A messze távolban megpillantottam a gátat és a főcsatornát keresztező országúton elszaladó hangyányi autókat, aztán ahogy közeledtem a hídhoz, úgy nőttek a járművek is, végül negyed egy felé értem el az aszfaltutat. Letérve az egyenesen továbbinduló kék sáv jelzésekről jobbra fordultam, az országutat követő kerékpárútra, és felkaptattam rajta a domboldalban fekvő pincefaluba. Most körül sem nézve egyenesen a buszmegállóba tartottam, és éppen elérve a táblát még a menetrendet sem volt időm ellenőrizni, már meg is érkezett a buszom!

A Duna-völgyi-főcsatorna Hildnél
A Duna-völgyi-főcsatorna Hildnél


Füves keréknyomokon a főcsatorna partján
Füves keréknyomokon a főcsatorna partján

Visszafelé elindulva vele egy perc alatt leértünk a síkra a főcsatornához, kereszteztük azt a hídon és már fel is tűntek a távolban Hajós házai. Éppen volt annyi időm, hogy a pakkommal hátra manőverezzek a középső ajtóhoz, a busz a kastély előtt elhaladva már be is állt a buszfordulóba. Ez gyors menet volt, de legalább egyórás felesleges gyaloglástól kíméltem meg magam vele! A hátamra kapva a batyut egykettőre visszaballagtam a kastélyhoz, itt aztán le is cövekeltem. Bár a fényképek alapján nagyobbnak képzeltem a kastélyt, de tényleg nagyon szépen helyre volt állítva! Készítettem pár képet róla kívülről, aztán a kertkapun keresztül és az udvaron átvágva beléptem az épületbe. A pénztár mellett lemálházva kértem egy belépőt, aztán csak rutinból kérdeztem rá, hogy szabad-e benn fényképezni? Lehet bizony – válaszolta a kis hölgy –, ha megvásárolom az 1000 forintos kiegészítő jegyet! Már a 800 forintos belépőt sem tartottam olcsónak, de ezzel a plusz jeggyel eléggé hasba akasztottak! Pár pillanatig mérlegeltem, hogy megéri-e megvenni, de aztán gyorsan végiggondolva azt, hogy valószínűleg soha a büdös életben nem jutok vissza ide, habozás nélkül leperkáltam az 1800 forintot!

A hajósi érseki kastély kívülről 1.
A hajósi érseki kastély kívülről 1.


A hajósi érseki kastély kívülről 2.
A hajósi érseki kastély kívülről 2.

Őszintén kijelenthetem: nem bántam meg, mert a kastély nem csak kívülről szép, de belülről is! Valamennyi korhűen berendezett szobája bejárható, érdekesség, hogy minden helység más-más mintával van kifestve. Itt nem lehet csak úgy végigszaladni, érdemes mindenhol megcsodálni a bútorokat, függönyöket, kandallókat, a falon lógó festményeket! Elég sokat elnézelődtem, persze fényképeztem is rengeteget. Ha már egyszer megvettem a méregdrága jegyet, gondoltam, kihasználom, aztán a végén kimentem még a kertbe is. Végigsétáltam a murvás sétányokon a virágágyások között, megkerültem a gondosan kúp alakúra nyírt bokrok közötti kis szökőkutas medencét, aztán az órámra pillantva láttam, ideje volna már indulni visszafelé a buszmegállóba, mert ha lekésem a kora délutáni járatot, akkor talpalhatok vissza a kéktúra útvonalára, sőt egészen a pincefaluig, hiszen ott van a hivatalos kéktúra pecsételőhely a Judit panzióban! Azért még kértem egy bélyegzést az igazoló füzetembe kastély bélyegzőjével is, de aztán már szinte futnom kellett, hogy le ne késsem a buszt!

A hajósi érseki kastély belülről 1.
A hajósi érseki kastély belülről 1.


A hajósi érseki kastély belülről 2.
A hajósi érseki kastély belülről 2.


A hajósi érseki kastély parkja az erkélyről fényképezve
A hajósi érseki kastély parkja az erkélyről fényképezve

Pár perc alatt visszaérve a pincefaluba végre volt időm ott is körülnézni, mert persze az is kihagyhatatlan látnivaló! A török kor után a környékre telepített németek kiválóan értettek a szőlőtermesztéshez és borászathoz, ők készítették itt a löszös talajba vágva a borospincéket és a pincék bejárata elé-fölé építve az apró házakat, ezt a mindössze pár utcányi kis falucskát. Aztán persze ezt a települést is utolérte a borturizmus, most a házikók falán egymást érik a különféle cégérek. Végigballagtam a szorosan egymás mellé épített házikók között, most a csütörtöki nap miatt alig volt mozgás az utcákon, a látogatók általában hétvégéken érkeznek ide. Megkerestem a Judit panzió épületét, benyitottam a borozójába, aztán a pincértől elkértem a kéktúra bélyegzőt. Még csak kettő felé járt az idő, ezért aztán rendeltem egy kis bort magamnak, és mivel adtak elvitelre is, vettem egy litert és a flakont becsavartam a polifoam matracomba, mert a hátizsákban természetesen nem volt számára hely.

Rövid ejtőzés után kerekedtem csak fel, és visszaereszkedve a pincefaluból a Duna-völgyi-főcsatornához, továbbindultam a partján, itt már ismét a kék sáv jelzéseket követve. A parti úton éreztem újra, hogy megint nyomja a sarkam a túracipőm, levéve láttam, hogy felvált a leukoplaszt, az nyomta összegyűrődve a lábam. Megtapogattam a sarkam is, nem volt még rajta vízhólyag, de már érzékeny volt egy ponton a bőröm, ezért azt is leragasztottam egy leukoplaszt csíkkal. Jobb biztosra menni, és nem akartam tönkretenni a lábam a túra végére, hiszen még volt vagy 120 kilométer előttem a szatymazi érkezésemig!

A hajósi pincefaluban 1.
A hajósi pincefaluban 1.


A hajósi pincefaluban 2.
A hajósi pincefaluban 2.


A hajósi pincefaluban 3.
A hajósi pincefaluban 3.

Pár percre megálltam a főcsatorna zsilipjénél, itt pár centit bukva a Duna felé folyt a víz, aztán visszatérve a parti útra azon folytattam az utamat. Itt már nem mezők húzódtak a csatorna mellett, erdőfoltokon vágott át a földút, fél óra alatt értem el rajta a Császártöltésre vezető keskeny aszfaltutat. Felkaptattam az enyhén emelkedő úton a faluközpontba, itt aztán be is tértem a Lesz Vigasz kocsmába. Eléggé kimelegedett az idő kora délutánra, és bár állandóan jöttek-mentek a felhők, szinte már nyári meleg volt ezen a napon, jólesett a pultnál kért Borsodi! Pár percig még beszélgettem a helyiekkel, itt is sorra kerültek a szokásos kérdések: honnan merre megyek azzal a hatalmas hátizsákkal? Ilyenkor mindig megválaszolom a kérdéseket, ugyanis hasznos dolgokat tudhat meg közben a túrázó, most például azt, hogy Császártöltéstől keletre több kilométeren keresztül változott a felfestett útvonal elkerítések miatt!

A Duna-völgyi-főcsatorna zsilipje Hajósnál
A Duna-völgyi-főcsatorna zsilipje Hajósnál


A Duna-völgyi-főcsatorna Császártöltésnél
A Duna-völgyi-főcsatorna Császártöltésnél

Csak fél öt után indultam tovább a kocsmából, okom nem volt sietni, hiszen semmilyen csatlakozást nem kellett elérnem! Arra gondoltam, ballagok még vagy két órát, aztán valahol Kéleshalom felé félúton fogok táborhelyet keresni magamnak! Pár percre rátértem a falun átvezető forgalmas 54-es útra, egészen a templomig elballagva csak ott tértem le róla. Egy pillanatra még megálltam a Sváb Tájháznál, aztán elindultam kifelé a településről a hosszú Kossuth Lajos utcán.

Az útvonalváltozás még a faluban elkezdődött: az igazolófüzet térképe és a GPS-em szerint is még a házak között balra kellett volna térnem egy „Y” elágazásban egy itt kezdődő földútra, de a kék sáv jelzések most továbbra is az aszfaltozott utcán vezettek tovább, ahol már csak a baloldalon sorakoztak házak, jobboldalon már megművelt földek húzódtak. Egy jó darabig kutyagoltam még a Kossuth Lajos utcán, csak az utolsó házak mellett tértem le róla jobbra, egy földútra, ahol a betonozott út nagy ívben balra kezdett fordulni. Jól kijárt keréknyomokon ballagtam tovább a szemre egészen új kék sáv jelzéseket követve. Tulajdonképpen a falu utcájának a folytatásán haladtam, jobbra itt is megművelt táblák sorjáztak, de balra a házak helyett egy fás, bokros domboldal terült el.

A császártöltési római katolikus templom
A császártöltési római katolikus templom


Pityókás férfi szobra Császártöltésen
Pityókás férfi szobra Császártöltésen


A császártöltési Német Nemzetiségi Tájház
A császártöltési Német Nemzetiségi Tájház

Talán kilométernyi menet végén érkeztem egy ötös útelágazásba, itt balra a második úton folytattam a jelzéseket követve az utam, nagyjából derékszögben fordulva. Maradtam továbbra is a mezők szélén, körülbelül 250 lépés után az utam jobbra kunkorodott, délkeleti irányba, aztán újabb 250 lépés után balra térítettek a jelzések, újra északkelet felé vezető keréknyomokra. Ezek a keréknyomok sokáig kitartottak alattam, később egy bekerített gyümölcsös mellé értem, ahol a fák felett sűrű szövésű háló volt kifeszítve a sorok között felállított magas betonoszlopokra, gondolom, hogy védje a termést a madaraktól. Végigbaktattam a hosszú kerítés mellett, a végénél értem ki egy jól kijárt földútra, ahol a GPS-em szerint haladt a kéktúra. Itt értem tehát a nagyjából két kilométeres terelés végére! Megállva pár percre és a térképet elemezve jöttem rá, hogy tulajdonképpen most dél felől kerültem meg azt a nagy mezőgazdasági telephelyet, amitől régebben a térképem szerint még északra kellett elhaladnom.

Itt már hat óra felé járt az idő, de nem voltam fáradt, ráfordultam hát a homokos földútra és továbbindultam rajta. Szőlők következtek, aztán vagy fél óra után egy útelágazásnál értem el a térképemen jelzett Pacz-tanyát. Épületek sehol sem voltak, de itt azért már megpihentem az elágazás füves háromszögében. Ittam egy keveset, de nem volt sok maradásom, pár perc múlva a továbbindulás mellett döntöttem. Északkelet felé térítettek a kék sáv jelzések az elágazásban, néhány száz lépés után házak tűntek fel előttem – ezek a tanyacsoport megmaradt, lakott épületei lehettek. Elsorjáztam előttük, ismét kiértem a mezők közé, aztán pár perc után a szőlők jobb oldalon véget értek, itt egy tölgyes húzódott hosszan az út mellett.

Hálókkal védett gyümölcsös mellett vezetett el az utam
Hálókkal védett gyümölcsös mellett vezetett el az utam


Feltűntek előttem a Pacz-tanya épületei
Feltűntek előttem a Pacz-tanya épületei

Itt ért utol egy terepjáró. Már messziről meghallottam a hangját, félreálltam az útról, hogy el tudjon haladni, de a sofőr megállt mellettem és megkérdezte a lehúzott ablakon keresztül, hogy nem tévedtem-e el, tudom-e, hogy milyen messze vagyok a legközelebbi településtől? Mivel pont negyedórával korábban csekkoltam a térképet, precízen meg tudtam neki mondani, hogy körülbelül kilenc kilométerre lehetek Kéleshalomtól, kicsivel többre, mint Császártöltéstől, ahonnan nagyjából két órája indulhattam. A fiatalember ekkor már csak annyit kérdezett, hol akarok éjszakázni, de erre a kérdésre csak megfordultam és ráböktem a hátizsákomra szíjazott sátorra. Vette a lapot, már csak kiintett az autóból és tovább is indult.

Vártam pár pillanatot, hol elüljön a kerekek által felvert por, aztán a terepjáró nyomába eredtem. Néhány száz lépés után az utam bekunkorodott az erdőbe, itt már sűrűn forgattam a fejem, hogy valami sátorozó helyet találhassak magamnak. De eléggé dzsindzsás aljú volt az errefelé húzódó akácos, végül az eddig délkelet felé haladó keréknyomok egy balkanyarjában tűnt fel egy ligetes rét, itt kerestem magamnak sátorhelyet a bokorcsoportok között. Hamar kiválasztottam a megfelelőnek látszó helyet nagyjából ötven lépésnyire északra az úttól és pár perc alatt felütöttem a sátrat.

Sátorozás a ligetes réten
Sátorozás a ligetes réten

Már alkonyodott, mire beköltöztem, az első dolgom volt levenni a túracipőimet, hogy a leukoplasztozás helyett megpróbáljam megjavítani a jobbosat. Nézegettem a már több centi hosszan felszakadt belső varrást, láttam, hogy már kezd kikopni alóla a puha bélésanyag is. Ennek fele sem tréfa! Elővéve a kis túlélő csomagot már a fejlámpám fényében fűztem cérnát a varrótűbe, az egészségügyi csomagból pedig kivéve egy steril mull lapot levágtam belőle egy akkora darabot, hogy összehajtogatva azt kipótoljam vele a béléshiányt. Betömögettem a pótlást a kikopott bélés helyére, aztán összevarrtam felette a takaró szövetet. Szemre egészen jól nézett ki a művem, az ujjammal megtapogatva sem éreztem dudort rajta, vagy hogy keményebb, esetleg puhább lenne a környezeténél, így aztán azzal az érzéssel tettem le a cipőt, hogy ezt a gondot is megoldottam!

Fél nyolc felé megvacsoráztam a hazaiból, ittam rá a hajósi pincéknél vett borból egy fröccsöt, aztán még egyszer bekapcsolva a GPS-t kiolvastam belőle az adatokat: ezen az első túranapon is magam mögött hagytam 22,2 kilométert, összesen 179 méter szinttel, persze a pincefaluhoz vezető kitérővel együtt. Megágyaztam a hálózsákomat, aztán a fejlámpám fényében még végignéztem a térképen a következő napra tervezett szakaszt. Jó lenne azon egy harmincast menni, hiszen könnyű a terep, a szint pedig gyakorlatilag elhanyagolható, így kissé nagyravágyóan az 53-as úttól csupán pár kilométerre lévő Dógi-tanyát jelöltem meg magamnak elérendő célként. Fél kilenc felé kapcsoltam le a fejlámpám fényét és tettem el magam másnapra.



-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats