Eseménytelenül telt el az éjszaka, habár számítottam arra, hogy vadászok fognak majd kijönni a félholdas, tiszta éjszakán a mező szélén lévő magaslesekre, de ez végül nem történt meg, egyetlen puskalövést sem hallottam az éjszaka. Korán ébredtem, már öt óra felé fenn voltam, a nyári túrákon ilyenkor már el is kezdek készülődni, hogy szokás szerint fél hét felé már tovább is indulhassak az utamon, de most nem kellett sietnem, hiszen későn fog világosodni. Előbújva a hálózsákból azonnal megéreztem, hogy foga van a hidegnek, a fejlámpám fényében láttam, hogy apró, csillogó jégkristályokként fagyott meg a leheletem a sátorponyva belső oldalán. Jól vizsgázott tehát a hálózsákom, nem fáztam benne éjszaka, pedig túlságosan nem is öltöztem alája!

Komótosan megreggeliztem, lassan összepakoltam mindent, aztán csak fél hét előtt bújtam ki a sátorból. Keleten már piros volt az ég alja, és egyre gyorsabban világosodott, körbepillantva láttam, hogy deres a határ. Nem hoztam magammal hőmérőt, de mínusz két-három fokra taksáltam a hideget. Kidobáltam a holmim a sátorból a fűre, aztán gyorsan lebontottam és elcsomagoltam azt. Háromnegyed hét előtt pár perccel már útra készen álltam, de megvártam a napkeltét az indulással, nem akartam, hogy egy álmos vadász seggbe durrantson valamelyik környékbeli magaslesről! Hazatelefonáltam, hogy minden rendben van, aztán hét előtt pár perccel, az első napsugarak fényében a hátamra kaptam a zsákot és továbbindultam az utamon. Úgy terveztem, a Tepke csúcsáig fogok menni, hogy aztán a kilátó tövében állítsak sátrat a második kéktúra bejárásomhoz hasonlóan.

Visszatértem a Hegyes hosszú gerincén végigvezető földútra, és szinte azonnal megkezdtem az ereszkedést rajta a dombhátról. Gyorsan leértem a völgybe, egy kaszáló szélére, itt balra fordult az utam és visszatért az erdőbe. Pár lépéssel elértem a völgy alját, hatalmas dagonya terpeszkedett keresztben az úton, jobbra próbáltam kikerülni, de rosszul számítottam ki az egyik lépésem, megcsúsztam és belehemperegtem a sárba. Lassan feltápászkodtam, egy pillanat alatt felmértem, hogy tiszta kosz lettem, de a legrosszabb az volt, hogy éreztem az esés közben, hogy a jobb bokám meghúzódott. Letelepedtem a dagonya mellett a földre, levetkőztem, a sáros holmim belegyűrve egy nejlonzacskóba, aztán a bakancsom és a zoknim levéve megvizsgáltam a bokámat. Úgy láttam, nem történt komolyabb baja, próbáltam terhelni, akkor viszont éreztem, hogy nem túl kóser a dolog, ha ráálltam, akkor egy kicsit nyilallt, fájdogált. Felvettem a tartalék ruhámat, kicsit lepucolgattam a hátizsákot, aztán lassan továbbindultam Nógrádsipek felé.

Néhány perc után elmúlt a jobb bokámból a nyilallás, de tudtam, hogy vigyáznom kell, ugyanígy jártam 2011-ben is a második bejárásomon, akkor a Csereháton, Felsővadász és Abaújszolnok között. Akkor is csak később dagadt be a bokám, de úgy, hogy Encsen félbe is kellett szakítani a túrám! Óvatosan lépkedve kapaszkodtam fel a völgyből szántók mellett ballagva egy alacsony gerincre, ahonnan aztán már belejtett a földút Nógrádsipekre. A faluszéli telephelyeket elhagyva értem el az első házakat, aztán a hosszú Széchenyi utca aszfaltcsíkján érkeztem a központba. A kéktúra útvonaláról pár lépést letérve elballagtam a jól felszerelt Coop vegyesboltig, itt feltöltöttem a vízkészletemet, pecsételtem a kéktúra bélyegzőjükkel, aztán mivel másra nem volt szükségem, rögtön tovább is indultam.

Visszatértem a kéktúra útvonalára, és felkaptattam a templom mellett a Dózsa György utcán a völgy oldalába. Megálltam az első működő köztéri csapnál, itt aztán próbáltam kicsit megpucolni a holmim a korábban, az esésemnél ráragadt sártól, az eredményét tekintve nem túl sok sikerrel, viszont ráadásul még a kezem is lefagyott a jéghideg víztől a még fagyos levegőben! Végül néhány perc alatt feladtam a pucoválást, elpakoltam a holmim, aztán továbbindultam az utamon.

Óvatosan lépdelve nem éreztem a bokám, de amint nagyobbakat léptem, már jött a szúró fájdalom! Egy pillanatra elgondolkodtam azon, abbahagyjam-e a túrát itt Nógrádsipeken, de aztán úgy döntöttem, megpróbálok átjutni Hollókőre, onnan sűrűbben járnak a buszok, és a távolság is csak tíz kilométer lehet odáig. Így aztán az egyre jobban kimelegedő időben végigbaktattam a hosszú, egyenes Dózsa György utcán és lassan elértem a faluvéget. Régebben sokat szidták a kéktúrázók az itt kezdődő és a Rimóc-Sipeki-patak völgyébe bevezető földút sártengerét és tengermély dagonyáit, kissé tartottam attól, hogy most is ilyen lesz – akkor a sérült bokámmal azonnal visszafordultam volna, mert nem reszkírozhattam még egy vetődést – de most egy száraz, sima, frissen dózerolt talajút indult tovább az utolsó házaktól.

A völgy első kanyarja után egy magas keresztgát tűnt fel előttem, valószínűleg az utóbbi években építhettek ide egy záportározót, annak lehet ez a zárógátja! Nem kellett felkapaszkodnom a korona szintjére, még a gát előtt a jelzések balra térítettek, pár lépéssel átvágtam a keskeny völgy túlfelére, itt kezdődött a kaptató, amely aztán kilométereken keresztül kitartott alattam! Először a Csóka-hegy lábainál kanyargott a jól kijárt földút, aztán elértem a Dobos-kúthoz és a mellette álló pihenőházhoz vezető jelzések kiágazó földútját. Szemre iszonyú sáros, munkagépek kerekei által mélyen feltúrt nyomok vezettek arrafelé, eszembe sem jutott, hogy kitérőt tegyek a pihenőhelyhez!

Az egyre magasabbra kapaszkodó erdei úton lassan átoldalaztam a Pusztavár-hegy oldalába, itt elhaladtam a hegytetőn lévő ősi sáncokhoz vezető jelzésű ösvény kiágazása mellett, aztán egy utolsó, erősebb kaptatóval felértem a Dobogó-tető melletti nyeregbe. Itt tartottam meg az első komolyabb pihenőmet, közben megcsodáltam a legszebb őszi színeiben pompázó erdőt is! Elüldögéltem itt jó pár percet, hiszen nem kellett sietnem: ekkor még csak tizenegy felé járt az idő, és úgy terveztem, kettőre mindenképpen megérkezek Hollókőre. Nem néztem meg az indulás előtt a hollókői buszok menetrendjét, de úgy emlékeztem, délután négykor van egy közvetlen buszom vissza, Budapestre. Azzal kéne tehát hazautaznom, a maradék öt-hat kilométert pedig csak meg tudom tenni három óra alatt, így még alaposan körülnézhetek a faluban is!

A továbbindulásnál kellett pár perc a jobb bokámnak, hogy „bemelegedjen”, eltűnjön a minden lépésnél jelentkező szúró fájdalom, de aztán már eléggé könnyen ment a gyaloglás, egyedül az ereszkedések mentek nehezebben, abból viszont volt itt ragyásig! Egyre lejtve hagytam magam mögött a széles nyerget, végül kiértem a Gyertyános irtásfoltos oldalába. Már nagyon fentem a fogam az innen a távolabbi gerincen álló Hollókői várra nyíló panorámára, mert a második bejárásomon a szakadó eső miatt egyetlen arról készült fényképem sem sikerült! De most sem volt szerencsém, mert a régi irtásfolton növekvő újulat már minden kilátást elzárt előlem! Bosszúsan ereszkedtem le a Bükk-völgybe, közben egy erdei rakodónál favágók népes csapatával találkoztam, akik a tisztásra összehordott bükkök törzseit aprították éppen láncfűrészekkel.

Innen már pár perc alatt elértem a völgy alját, hogy aztán azonnal meg is kezdjem a kaptatót fel a következő gerincre. A domboldal kaszálóján átvágva emelkedett meredeken a földút, szuszogva, fújtatva értem fel a Hársas hosszan elnyúló, keskeny hátára. Egy útelágazásban jobbra térve pár száz lépést a gerincélen vezető keréknyomokon baktattam, aztán balra, gyalogútra térve leereszkedtem a Hosszú-völgybe. Itt pár percre megálltam egy erdei pihenő padjainál.

Akkor találkoztam az utam során az egyetlen túrázóval, amikor a padon ülve épp megcsörrent a telefonom a zsebemben. A fiatalember kis hátizsákkal jött Hollókő felől, eléggé erős tempóban, arra gondoltam, szeretne még sötétedés előtt átérni Nógrádsipekre. Miközben a munkatársaimmal beszéltem meg egy problémát, éppen csak köszöntünk egymásnak, aztán ő erősen kilépve nekivágott a Hársasra felvezető kaptatónak, ahol pont az imént ereszkedtem le.

Kicsit még üldögéltem a padon, de nem volt sok maradásom: indultam tovább, hiszen tudtam, már csak pár percnyire vagyok Hollókőtől! Ismét kapaszkodó következett, most már a Vár-hegy északi oldalában, aztán pár lépés múlva már meg is pillantottam magasan felettem, a gerinc szirtfokán álló várat! Pár percig csodáltam a látványt, aztán pár képet is készítettem róla. Továbbindulva lassan elfogyott az emelkedő, inkább csak szintezve kanyargott alattam a gyalogút a hegyoldalban, aztán egy kisebb lejtővel beletorkollott az ösvény a Hollókő ófalujába vezető köves útba, amin aztán pár perc alatt elértem a legalsó házakat.

Komolyan meglepődtem, amikor észrevettem, hogy a régi, macskaköves utcácskát most letérkövezték, szerintem sokat veszített ezzel a hangulatából a Világörökség részét képező falucska! Bár, ahogy belegondoltam, így kevesebb idelátogató „turista” hölgy tűhegyes cipősarka fog kicsorbulni, kitörni a kövezeten, ami azért nem utolsó szempont! Az órámra pillantva láttam, hogy csak kettő felé jár az idő, megálltam az első köztéri csapnál, a bakancsomról és a kamáslikról lemostam az erdőben összeszedett kilónyi sarat, aztán az okostelóm bekapcsolva megnéztem a buszmenetrendet. Tényleg volt egy buszom délután négykor, de csak a közeli Szécsénybe, onnan viszont volt csatlakozásom néhány percen belül tovább Budapestre. A kék utcai csaptól továbbindulva nem is siettem, lassan, nézelődve baktattam felfelé az egyre emelkedő főutcán, alaposan megcsodálva minden régi házat.

Szinte senkivel sem találkoztam ezen a keddi kora délutánon, a korai alkonyatban nézelődve sétáltam fel az ófalu felső végén lévő kis terecskére. Első utam a buszmegállóba vezetett, ellenőriztem a buszmenetrendet és konstatáltam, hogy jól emlékeztem: nyáridőben, augusztus végéig délután négykor közvetlenül Budapestre indul az autóbusz, de ősztől tavaszig csak Szécsényig megy ez a járat! Ekkor még csak fél három felé járt az idő, egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy felsétálok a várhoz, de aztán a bokámra gondolva inkább csak behúzódtam a közeli Szabó kocsmába. Az ivóban a falra szerelt dobozkájából előhúzva a kéktúra bélyegzőt elvégeztem az adminisztrációt – itt a várat ábrázolja a pecséten lévő kép –, aztán a meleg kályha mellé letelepedve elkortyolgattam egy Borsodit. Később a mosdóban átöltöztem az úti ruhámba, aztán háromnegyed négy után kiballagtam a buszmegállóba.

A buszom pontosan indult, Szécsényben gyorsan átbicegtem a fájós bokámmal a már indulásra várakozó pesti buszhoz, ez pedig végigjárva a cserháti falvakat csak Váctól vált gyorsjárattá: a 2A úton már sehol sem megállva fél hétre értem vele az Újpest Városkapu autóbusz-állomásra. Lesántikáltam a metrómegállóba, elbumliztam a szinte rögtön megérkező földalattival a Deák térig, ott pedig gyorsan váltottam a Budafokra induló 47-es villamosra. Nyolc órára már haza is értem.

Másnap reggelre aztán eléggé megdagadt a lábam, besántikáltam vele az SZTK-ba, de a dokik nem találtak semmi komolyabbat, csak pár hét túraszünetet rendeltek el, hogy ne terheljem feleslegesen a bokám, amíg az ínhúzódás rendbe nem jön. Így aztán szomorúan könyveltem el magamban, hogy a 2015-ös évben már valószínűleg nem húzok bakancsot a lábamra, így ki fog maradni a november végi Iszinik teljesítménytúra Dorog-Csillaghegy közötti éjszakai szakasza is, amit már korábban beterveztem magamnak. Na, de több is veszett Mohácsnál, és még örülhetek, hogy ilyen könnyen megúsztam a balesetem!