A Koldusszállás - Mogyorósbánya túra után két héttel ismét hátizsákot ragadtam, hogy végigjárhassam a Gerecsében a következő kéktúra szakaszt. Nagyot fordult közben az időjárás: az enyhe őszből pár nap alatt havas, hideg tél kerekedett, már napok óta esett a hó, amikor az útra készülődtem. Erre a túrámra is elkísért Belfegor, a túratársam, aki velem volt a Szárliget - Koldusszállás szakaszon is. A közlekedés megszervezése volt a legnagyobb gond, mert szombat délelőttönként nem sok lehetőség van arra, hogy bárki is eljusson Dorogról Mogyorósbányára! Két busz közül lehet választani: vagy a kora reggeli, 06:34-es busszal lehet utazni, vagy a délelőttivel, ami csak 10:19-kor indul a dorogi Városháza melletti buszmegállóból.

Mi ezt a későbbit választottuk, így aztán reggel sem kellett korán kelnem, hiszen a Nyugati pályaudvarról 08:20-kor induló vonatra beszéltünk meg találkozót. Én bebumliztam a pályaudvarra, ott szálltam fel a Siemens Desiro motorvonatra, Belfegor Solymáron csatlakozott és innen együtt zötyögtünk már Dorogig. A vonaton mondta csak el túratársam, hogy késő délután családi programok miatt már otthon kellene lennie, ezért úgy számítja, csak Tokodig tud majd velem jönni a túrán. Sajnos, nem volt mit tenni, így alakultak a körülmények!

Megérkezés után pecsételtettem a forgalmi irodában az igazoló füzetembe, úgyis ide fogok visszaérkezni késő délután, de akkor már nem akartam a sötétben rátörni az ajtót a szolgálatos vasutasra. Volt még vagy fél óránk a busz indulásáig, ezért beültünk a buszmegálló melletti „Jó szerencsét” nevű kocsmahivatalba egy-egy pohár forralt borra, ami nem esett rosszul azon a ködös, havas reggelen! Csak a busz indulása előtt néhány perccel álltunk fel az asztaltól és sétáltunk ki a megállóba. Velünk együtt érkezett egy mikrobusz is oda, fel sem figyeltünk rá, csak véletlenül vettük észre az ablakában a kézzel írt Esztergom – Mogyorósbánya feliratot! Akkor ez a mi buszunk, és bizony jó öt perccel korábban érkezett, mint ahogy a menetrend jelezte!

Még éppen felfértünk rá, és átzötykölődtünk vele Mogyorósbányára. A háromnegyed tizenegyes érkezés után még elballagtunk a Kakukk sörözőbe, itt beütöttem a kéktúra igazolófüzetbe a következő stemplit, aztán már indultunk is. Borongós, kissé párás idő volt aznap, a hőmérséklet valamivel fagypont felett lehetett, mert ahogy a temető mellett kifelé caplattunk a Kősziklára felvezető földúton a faluból, kis patakocskákban jött velünk szemben az úton lefelé csordogáló olvadt hólé. Aztán elhagytuk a temető kerítését és folyamatosan kapaszkodva beértünk az erdőbe. Itt egyből felmértük, hogy nem lesz könnyű a túra: 10-15 centis, egyre jobban kásásodó hó fogadott bennünket, és csupán egyetlen lábnyom vezetett fel az úton a hegyre!

Jó húsz perc kellett, hogy elérjük a lapos tetőt, itt a lábnyomok jobbra kanyarodva letértek az útról, mi pedig a szűz hóban törtettünk át a fennsíkszerű hegytetőn. Turistaösvényre térve kezdtük meg az ereszkedést, de tettünk még egy rövid kitérőt a Kőszikla meredeken leszakadó keleti homlokára a kilátás kedvéért. Habár a felhős, párás idő sokat rontott most rajta, mégis lélegzetelállító volt az innen nyíló panoráma! Közvetlenül alattunk terült el a tokodi szőlők és borospincék völgye – ide fogunk leereszkedni a következőkben –, mögötte feltűnt a Hegyes-kő sziklás csúcsa, amögött pedig a Nagy-Gete erdős oldala. Sajnos, a távoli Pilis hegyvonulata már eltűnt a párában, de azért a maradék is szép volt!

Jó pár percig elnézelődtünk, mire elszántuk magunkat a továbbindulásra. Visszatérve a kéktúra ösvényére átvágtunk a hegytető erdején és pár perc után kiértünk a Kőszikla fás, bokros, ligetes délkeleti oldalába. Leereszkedtünk a hegyről – ezt mondani nagyon könnyű, de a helyzet az volt, hogy a sokszor vagy húszcentis hóban rengeteget botladoztunk, dőltünk jobbra-balra, mint a liszteszsák, néha pedig gatyaféken tettünk meg pár métert a lejtőn! Sokszor az ösvényt sem láttuk a hótól, csak találomra indultunk valamerre a bokrok, facsoportok között! Aztán lassan elértünk a legfelső szőlőket, házakat és rátértünk az itt induló földútra.

Na, nem sokat maradtunk rajta, a jelzések pár lépés után balra térítettek bennünket innen, be a szőlők között kanyargó ösvényre. Már egészen a völgy alján jutottunk vissza újra a földútra, aminek végül is levágtuk az ereszkedésünk közben pár kanyarját, elhaladtunk a fedett turistapihenő mellett és feltűnt az új jobb oldalán a Kavics-lak épülete, a kéktúra pecsételőhely. Bár vezettek keréknyomok az épülethez, most zárva találtuk, és bár kerestük, a kéktúra pecsétet sem láttuk sehol sem! Nem baj, lesz még lehetőségünk pecsételni Tokodon is, ezért aztán továbbindultunk.

Kereszteztük a Tokodról Nagysápra vezető főutat, és a túlsó oldalán egy keskenyebb aszfaltút szélén ballagtunk tovább még pár száz lépést, amíg észre nem vettük a Hegyes-kő felé letérő földút jól jelzett kezdetét. Letértünk az aszfaltútról és belekezdtünk itt is a kaptatóba. Először egy kisebb domb, a Bundás-hegy oldalában kaptattunk felfelé, aztán a behavazott földútról letérve következtek az ösvények. A következő, már magasabb dombra, a Kis-kőre vezető emelkedő elején jutottunk be a fás-bokros csalitosba, itt egy kicsit tévelyegtünk az egymást keresztező ösvények között, szerencsére a GPS mutatta, merre kell továbbindulnunk.

Pár perc után értünk ki a Kis-kő kopár oldalába, itt egy korábbi hófúvás miatt helyenként tisztára volt söpörve az út, máshol viszont térdig érő hóban kellett gázolnunk! Itt éreztük meg először, hogy feltámadt a hideg szél, ebből láttuk, hogy megérkezett a meteorológusok által beígért hidegfront! Kissé fázósan húztuk össze a zipzárt a kabátjainkon, és folytattuk a kapaszkodást fel a Hegyes-kő vállára. Pont akkor kezdett felszakadozni a zárt felhőzet, mire átvágtunk a Kis-kő és a Hegyes-kő közötti nyergen és felértünk a Hegyes-kő sziklás csúcsának tövébe. Ide mindig fel szoktam kapaszkodni, ha errefelé járok, de most az egyre erősebb szélben ehhez nem volt sok hangulatunk, ezért aztán egy rövid pihenő után rögtön továbbindultunk.

A huzatos, szélnek kitett gerincről egy rövidebb ereszkedéssel átértünk a Hegyes-kő szélvédett keleti oldalába, itt aztán már szinte zavartalanul élvezhettük a felhők között áttörő nap melengető sugarait! Persze errefelé a hó is nagyobb volt, úgy látszott, hogy a kitett nyugati oldalról ide sodorta át a szél a hó nagyját. A csalitos hegyoldalban itt sem találtuk sokszor az ösvényt, érzésre navigáltunk lefelé, néha rápillantva a GPS kijelzőjére is, hogy ne térjünk el túlságosan az utunktól. A sziklák tövében ereszkedtünk lefelé és amikor magunk mögött hagytuk őket, feltűnt alattunk Tokod is a síkságon. Innen is nagyon szép volt a kilátás, készítettem pár képet az alattunk elterülő faluról és a Nagy-Gete napsütötte, erdős oldaláról. Itt kezdtük érezni először, hogy fagypont alá csökkent a hőmérséklet, a hólé kezdett megfagyni, talpunk alatt pedig ropogott már a hó.

Rövid ereszkedéssel elértük Tokod legfelső házait, aztán a templom mellett a falu főterét is. A buszmegálló menetrendje szerint volt vagy háromnegyed óránk a következő dorogi busz indulásáig, így aztán elballagtunk az Aladár kocsmába, hogy egy kicsit átmelegedjünk. Itt sajnos nem volt kész forralt bor, a pultos lány helyben készítette „minőséginek” nevezett vörösborból, zacsis gyümölcsteával fűszerezve, hát olyan savanyúra sikeredett, hogy a fogaink befelé görbültek tőle! Nem akartunk az utolsó percben kiérni a buszmegállóba, nehogy úgy járjunk, mint a reggeli mogyorósbányai busszal, így már a 14:42-es helyközi indulása előtt tíz perccel kinn fagyoskodtunk a megálló aszfaltozott szigetecskéjén.

De a busz nem jött hamarabb, aztán Belfegor megkönyörült rajtam és mondta, induljak inkább tovább, ne szobrozzak itt sokáig a hideg szélben. Körbepillantottam, a fényekből láttam, hogy közeledik már az alkonyat, és bár volt fejlámpám, de nem volt sok kedvem éjszaka bóklászni a Nagy-Gete oldalában! Kicsit vívódott bennem a gentleman a turista énemmel, aztán a józan paraszti eszemre hallgatva elbúcsúztam túratársnőmtől és továbbindultam az utamon.

Rátértem a faluból kivezető Szabadság utcára és próbáltam kissé kilépni, hogy nyerjek egy kis időt és minél többet haladhassak világosban. Sajnos az út csak az utolsó házakig volt eltakarítva, a faluvégi játszótértől ismét szűz havat taposva indultam tovább. Beértem a Hegyes-kő és a Nagy-Gete közötti egyre összébb szűkülő völgybe, itt is sok havat halmozott fel egy korábbi erős szél; térdig, combközépig érő hófúvások között araszoltam tovább. Szerencsére ennek a szakasznak hamar vége lett, amint elértem azt a pontot, ahonnan a jelzéseket követve meredeken ki kellett kapaszkodnom a már szurdokszerűen keskeny völgy behavazott földútjáról.

Persze a hegyoldal sem volt sokkal jobb: a húzósan emelkedő ösvény sokszor eltűnt a magas hóban, ilyenkor itt is érzésre navigáltam, próbáltam tartani a megfelelő irányt. Aztán rátaláltam azokra a keréknyomokra, ahol a jelzések tovább kapaszkodtak a hegyoldalban, itt viszont azokra a hóban rejtőző kövekre, kisebb sziklákra kellett ügyelnem, amiket esős időkben a keréknyomokban lezúduló víz mosott ki a talajból. Szóval jól elvoltam. Feljebb érve szerencsére az út köves jellege megszűnt, itt már jobban haladhattam, már amennyire ezt az errefelé talán 15-20 centiméteres hó engedte. Hangosan ropogott a talpam alatt, ahogy a naplementében kaptattam a hegyoldalban, keresve a még nyáridőben is alig látható letérési pontot, ahol balra kell indulni az erdő felé.

A GPS segítségével meg is találtam a helyet a ligetes réten, és alaposan körülnézve az ösvény nyomvonala is kibontakozott előttem a bokrok között. Pár száz lépéssel elértem a fákat, itt aztán azonnal meg is állított a lenyugvó napnak a havas fákról visszatükröződő fénye! Készítettem pár felvételt, nem tudom, mennyire sikerült rajtuk visszaadni a pillanat hangulatát. Innen már rövid kapaszkodóval elértem a Kis-kő nevű domb sziklás csúcsát, ahonnan aztán az ösvény ereszkedett néhány métert a Nagy-Gete tövében elterülő kis rétig. Pár lépés erejéig magam mögött hagytam a fákat, innen fel lehetett tekinteni a Nagy-Gete előttem tornyosuló tömbjének csúcsára. Hát, szép egy kapaszkodó vár még rám!

Már többször is leírtam itt a honlapon, hogy csak az vágjon bele nyugat felől a Mogyorósbánya – Dorog szakaszba, aki keresi a kihívásokat, hát itt volt előttem a túra legnehezebb része: a szintben talán 160-170 méteres, nagyon meredek kaptató fel a hegytetőre! Még nyáridőben sem könnyű, de sejtettem, hogy a vastag hótakaró is rátesz még pár lapáttal az egészre!

Nekiveselkedtem az emelkedőnek, az eleje aránylag könnyen ment, de ahogy egyre meredekebbre váltott a hegyoldal, úgy lassultam be én is. Aztán elértem a legmeredekebb szakaszt, ahol sziklák és satnya fák között tekergett egyre feljebb az ösvény, itt aztán alaposan a lábam alá kellett néznem, nehogy rossz helyre tegyem a bakancsom és visszaguruljak pár métert a lejtőn! Többször is megálltam kifújni magam, így araszoltam egyre magasabbra a Nagy-Gete oldalában. Aztán csak elértem a hegygerincet, ahol az emelkedő meredeksége is számottevően megenyhült, innen pedig már egyszuszra felértem a hegytető rétjére.

Itt különösen vastag volt a hótakaró, a túrabotjaimat beleszúrva láttam, hogy helyenként negyven centiméternél is mélyebb! Eltörtettem a szűz hóban a tetőn álló fakeresztig, de persze a farönk padok is vastagon be voltak havazva, ki sem látszottak a hóból. Kiballagtam a meredeken leszakadó északi hegyoldalba és körülnéztem. Már lement a nap, de még piros volt az ég nyugaton, szépen kirajzolódtak előtte a Gerecse hegyei, dombjai. Jól látszott a Gerecse-hegy, a tetején a TV-toronnyal, de feltűnt jobbra a Bajóti Öreg-kő is, előterében Péliföldszentkereszttel. Pár percig csodáltam a kilátást, próbáltam pár fényképet is készíteni, csak otthon derült ki, hogy a többségük sajnos már életlen lett.

Az órámra néztem: háromnegyed négy múlt pár perccel, tehát majdnem másfél órámba telt, mire megtettem a Tokodtól idáig vezető két és fél kilométeres utat! Nem maradtam sokáig a hegytetőn, igyekeztem kihasználni az utolsó fényeket, hogy minél tovább juthassak a fejlámpám igénybevétele nélkül. Délkelet felé indultam tovább a hegytetőtől a keskeny túraösvényen, és próbáltam áttörni a tisztást abban az irányban határoló vadszederbokrokon. Az erős szélben azonban a tüskés ágak teljesen összegubancolódtak, szinte átjárhatatlan falat képezve előttem! Próbáltam más irányban kiutat találni, de rájöttem, eléggé körbe vagyok zárva! Kézzel kigubancolni az ágakat meglehetősen reménytelen vállalkozás lett volna, a kesztyűt sem akaródzott levenni a kezemről a hideg alkonyatban, ezért aztán teljes súlyommal nekidőltem az ágaknak. Szerencsére erre már engedtek, én pedig szépen lassan át tudtam törtetni ezen a szúrós barikádon!

Innen már könnyebb volt az utam. Egyrészt itt is elértem a szélcsendes keleti oldalt, de az ösvény is kiszélesedett, a tüskés bokrok is eltűntek az utamból. Kényelmes menettel értem el a hegygerinc közelében haladva a Gete-hegy ligetes oldalát és a csúcson álló keresztet. Itt tudtam elkészíteni az utolsó fényképeket, aztán felvettem a fejlámpát, mert szinte éjszakai volt a sötétség, amint visszaértem a fák közé.

Egy erdei földútig ereszkedtem és egy időre rátértem a jelzéseket követve. Beleálltam egy itt elhaladt autó keréknyomaiba, közben figyeltem a bal oldali fákat, hogy el ne vétsem a letérést. Itt ért utol Belfegor telefonja, hogy szerencsésen hazaérkezett és érdeklődött, hogy éppen merrefelé járok? Röviden ecseteltem neki a helyzetemet, kissé meg is nyugtatva, hogy rossz pénz nem vész el, amíg működik a fejlámpája és a GPS-e, aztán észre is vettem a jól jelzett letérést a földútról.

Elbúcsúztunk, én pedig nekiindultam a szűk ösvénynek. Szerencsére ez egy tiszta aljú tölgyesen vezetett keresztül, aztán pár perc alatt elértem rajta a következő földutat. Itt nem voltak előttem keréknyomok, de nem vett vissza sokat a tempómból a mély hóban való törtetés. Azonban az erdei út pár perccel később egy vadonatúj irtásfoltra szaladt ki, erre nem emlékeztem a korábbi túráimról! Talán még az út nyomvonala is megváltozhatott, bár a kopár hegyoldalban, a sötét koraestében nehéz volt a régi emlékek alapján tájékozódni! Szerencsére a GPS itt is pontosan mutatta az utat, és egy meredek ereszkedéssel megérkeztem a völgyben fekvő magányos tanyához.

Benn égtek a fények a házban, egyből barátságosabbnak tűnt a sötét erdei út! Itt már nem volt más dolgom, mint ráállni a házhoz vezető keréknyomokra és elballagni rajtuk Dorog határáig. Kereszteztem a város határában az iparvágányt, aztán továbbindultam az első fények felé. Nem hittem volna, hogy itt keveredem a túrám legveszélyesebb epizódjába, de az élet már csak ilyen!

A hegyoldalban szintező Árpád utcán kellett végigballagnom a jelzéseket követve, itt vettem észre, hogy a délelőtt megolvadt hólé estére megfagyott, szinte folyamatos jégpáncélt képezve a járdán és az úttesten is. Egy darabig gyerekesen csúszkáltam a jégpályán, egészen addig, míg egyszer alaposan seggre nem ültem, na, innen már én is visszavettem a tempón! Óvatosan lépkedtem a botjaimmal alaposan kitámasztva magamat, így értem el az utca utolsó, lejtősebb szakaszát, ahogy néhány kisebb kanyarral leszalad a belvárosban lévő körforgalomhoz.

Mintha tojásokon lépdelnék, úgy folytattam az utam, amikor egy mögöttem érkező autó hangjára figyeltem fel. Megálltam, kíváncsian figyelve, hogyan fog lemenni a dombról a jeges úttesten, amikor észrevettem, hogy próbál a vezető fékezni, de nem nagyon megy neki. Az enyhe jobbkanyarban az autó felém sodródott, de nem tudtam én sem gyorsan arrébb lépni a csúszós jégpáncél miatt. Előttem talán ötlépésnyire kapott fel a járdára és koccolta le a házfalat a kocsi, szerencsére én ép bőrrel megúsztam. Odakorcsolyáztam a sofőrhöz, megkérdeztem történt-e valami baja, de csak a fejét rázta. A csattanásra a háziak is kinéztek, így aztán ott hagytam a pórul járt autóst és lecsúszkáltam a lejtőn Dorog központjába. Itt már szerencsére sózták az utakat, nem is csúsztak annyira, így gyorsan elértem a vasútállomást.

Negyed hét előtt értem ki a peronokhoz, volt még öt percem a vonat érkezéséig. Szerencsére már nem kellett pecsételnem, hiszen azt elintéztem még reggel, és mivel a pénztár már zárva volt, jegyet sem kellett vennem. A vonat pontosan érkezett Esztergom felől, felszállva kissé kivetkőztem magamból: levettem a kabátom és az ezen a túrán igencsak fontosnak bizonyult kamáslikat, lehúztam a lábamról az egész napos túrán kissé átnedvesedett bakancsaimat is. Száraz zoknikat húztam, a bakancsokat pedig az ablak alatti fűtőtestnek támasztva szárítgattam egészen a Nyugati pályaudvarig. Aztán a körúton éppen elkaptam egy 6-os villamost, a Morzsin pedig egy fűtött 18-ast, így hát gyorsan haza is értem Dél-Budára.