UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2010. november 27.
Mogyorósbánya - Dorog, vasútállomás

A Koldusszállás - Mogyorósbánya túra után két héttel ismét hátizsákot ragadtam, hogy végigjárhassam a Gerecsében a következő kéktúra szakaszt. Nagyot fordult közben az időjárás: az enyhe őszből pár nap alatt havas, hideg tél kerekedett, már napok óta esett a hó, amikor az útra készülődtem. Erre a túrámra is elkísért Belfegor, a túratársam, aki velem volt a Szárliget - Koldusszállás szakaszon is. A közlekedés megszervezése volt a legnagyobb gond, mert szombat délelőttönként nem sok lehetőség van arra, hogy bárki is eljusson Dorogról Mogyorósbányára! Két busz közül lehet választani: vagy a kora reggeli, 06:34-es busszal lehet utazni, vagy a délelőttivel, ami csak 10:19-kor indul a dorogi Városháza melletti buszmegállóból.

Mi ezt a későbbit választottuk, így aztán reggel sem kellett korán kelnem, hiszen Nyugati pályaudvarról 08:20-kor induló vonatra beszéltünk meg találkozót. Én bebumliztam a pályaudvarra, ott szálltam fel a Siemens Desiro motorvonatra, Belfegor Solymáron csatlakozott és innen együtt zötyögtünk már Dorogig. A vonaton mondta csak el túratársam, hogy késő délután családi programok miatt már otthon kellene lennie, ezért úgy számítja, csak Tokodig tud majd velem jönni a túrán. Sajnos, nem volt mit tenni, így alakultak a körülmények!

Megérkezés után pecsételtettem a forgalmi irodában az igazoló füzetembe, úgyis ide fogok visszaérkezni késő délután, de akkor már nem akartam a sötétben rátörni az ajtót a szolgálatos vasutasra, aztán volt még vagy fél óránk a busz indulásáig, ezért beültünk a buszmegálló melletti „Jó szerencsét” nevű kocsmahivatalba egy-egy pohár forralt borra, ami nem esett rosszul azon a ködös, havas reggelen! Csak a busz indulása előtt néhány perccel álltunk fel az asztaltól és sétáltunk ki a megállóba. Velünk együtt érkezett egy mikrobusz is oda, fel sem figyeltünk rá, csak véletlenül vettük észre az ablakában a kézzel írt Esztergom – Mogyorósbánya feliratot! Akkor ez a mi buszunk, és bizony jó öt perccel korábban érkezett, mint ahogy a menetrend jelezte!

Még éppen felfértünk rá, és átzötykölődtünk vele Mogyorósbányára. A háromnegyed tizenegyes érkezés után még elballagtunk a Kakukk sörözőbe, itt beütöttem a kéktúra igazolófüzetbe a következő stemplit, aztán már indultunk is. Borongós, kissé párás idő volt aznap, a hőmérséklet valamivel fagypont felett lehetett, mert ahogy a temető mellett kifelé caplattunk a Kősziklára felvezető földúton a faluból, kis patakocskákban jött velünk szemben az úton lefelé csordogáló olvadt hólé. Aztán elhagytuk a temető kerítését és folyamatosan kapaszkodva beértünk az erdőbe. Itt egyből felmértük, hogy nem lesz könnyű a túra: 10-15 centis, egyre jobban kásásodó hó fogadott bennünket, és csupán egyetlen lábnyom vezetett fel az úton a hegyre!

Jó húsz perc kellett, hogy elérjük a lapos tetőt, itt a lábnyomok jobbra kanyarodva letértek az útról, mi pedig a szűz hóban törtettünk át a fennsíkszerű hegytetőn. Turistaösvényre térve kezdtük meg az ereszkedést, de tettünk még egy rövid kitérőt a Kőszikla meredeken leszakadó keleti homlokára a kilátás kedvéért. Habár a felhős, párás idő sokat rontott most rajta, mégis lélegzetelállító volt az innen nyíló panoráma! Közvetlenül alattunk terült el a tokodi szőlők és borospincék völgye – ide fogunk leereszkedni a következőkben –, mögötte feltűnt a Hegyes-kő sziklás csúcsa, amögött pedig a Nagy-Gete erdős oldala. Sajnos, a távoli Pilis hegyvonulata már eltűnt a párában, de azért a maradék is szép volt!

A Kőszikla dolomitszirtjein
A Kőszikla dolomitszirtjein

Kilátás a Kőszikláról nyugat felé a Hegyes-kőre és a mögötte álló Nagy-Getére
Kilátás a Kőszikláról nyugat felé a Hegyes-kőre és a mögötte álló Nagy-Getére

Jó pár percig elnézelődtünk, mire elszántuk magunkat a továbbindulásra. Visszatérve a kéktúra ösvényére átvágtunk a hegytető erdején és pár perc után kiértünk a Kőszikla fás, bokros, ligetes délkeleti oldalába. Leereszkedtünk a hegyről – ezt mondani nagyon könnyű, de a helyzet az volt, hogy sokszor vagy húszcentis hóban rengeteget botladoztunk, dőltünk jobbra-balra, mint a liszteszsák, néha pedig gatyaféken tettünk meg pár métert a lejtőn! Sokszor az ösvényt sem láttuk a hótól, csak találomra indultunk valamerre a bokrok, facsoportok között! Aztán lassan elértünk a legfelső szőlőket, házakat és rátértünk az itt induló földútra.

Na, nem sokat maradtunk rajta, a kék sáv jelzések pár lépés után balra térítettek bennünket innen, be a szőlők között kanyargó ösvényre. Már egészen a völgy alján jutottunk vissza újra a földútra, aminek végül is levágtuk az ereszkedésünk közben pár kanyarját, elhaladtunk a fedett turistapihenő mellett és feltűnt az új jobb oldalán a Kavics-lak épülete, a kéktúra pecsételőhely. Bár vezettek keréknyomok az épülethez, most zárva találtuk, és bár kerestük, a kéktúra pecsétet sem láttuk sehol sem! Nem baj, lesz még lehetőségünk pecsételni Tokodon is, ezért aztán továbbindultunk.

Egy kis pihenő a Kőszikláról való meredek ereszkedés közben
Egy kis pihenő a Kőszikláról való meredek ereszkedés közben

Innen sem csúnya a kilátás!
Innen sem csúnya a kilátás!

Kereszteztük a Tokodról Nagysápra vezető főutat, és a túlsó oldalán egy keskenyebb aszfaltút szélén ballagtunk tovább még pár száz lépést, amíg észre nem vettük a Hegyes-kő felé letérő földút jól jelzett kezdetét. Letértünk az aszfaltútról és belekezdtünk itt is a kaptatóba. Először egy kisebb domb, a Bundás-hegy oldalában kaptattunk felfelé, aztán a behavazott földútról letérve következtek az ösvények. A következő, már magasabb dombra, a Kis-kőre vezető emelkedő elején jutottunk be a fás-bokros csalitosba, itt egy kicsit tévelyegtünk az egymást keresztező ösvények között, szerencsére a GPS mutatta, merre kell továbbindulnunk.

Pár perc után értünk ki a Kis-kő kopár oldalába, itt egy korábbi hófúvás miatt helyenként tisztára volt söpörve az út, máshol viszont térdig érő hóban kellett gázolnunk! Itt éreztük meg először, hogy feltámadt a hideg szél, ebből láttuk, hogy megérkezett a meteorológusok által beígért hidegfront! Kissé fázósan húztuk össze a zipzárt a kabátjainkon, és folytattuk a kapaszkodást fel a Hegyes-kő vállára. Pont akkor kezdett felszakadozni a zárt felhőzet, mire átvágtunk a Kis-kő és a Hegyes-kő közötti nyergen és felértünk a Hegyes-kő sziklás csúcsának tövébe. Ide mindig fel szoktam kapaszkodni, ha errefelé járok, de most az egyre erősebb szélben ehhez nem volt sok hangulatunk, ezért aztán egy rövid pihenő után rögtön továbbindultunk.

Visszatekintés a Kis-kőről a Tokodi pincék völgyére
Visszatekintés a Kis-kőről a Tokodi pincék völgyére

A feltámadó éles szél felszaggata az addig zárt felhőtakarót
A feltámadó éles szél felszaggata az addig zárt felhőtakarót

Előttünk magasodott a Hegyes-kő sziklás csúcsa
Előttünk magasodott a Hegyes-kő sziklás csúcsa

A huzatos, szélnek kitett gerincről egy rövidebb ereszkedéssel átértünk a Hegyes-kő szélvédett keleti oldalába, itt aztán már szinte zavartalanul élvezhettük a felhők között áttörő nap melengető sugarait! Persze errefelé a hó is nagyobb volt, úgy látszott, hogy a kitett nyugati oldalról ide sodorta át a szél a hó nagyját. A csalitos hegyoldalban itt sem találtuk sokszor az ösvényt, érzésre navigáltunk lefelé, néha rápillantva a GPS kijelzőjére is, hogy ne térjünk el túlságosan az utunktól. A sziklák tövében ereszkedtünk lefelé és amikor magunk mögött hagytuk őket, feltűnt alattunk Tokod is a síkságon. Innen is nagyon szép volt a kilátás, készítettem pár képet az alattunk elterülő falról és a Nagy-Gete napsütötte, erdős oldaláról. Itt kezdtük érezni legelőször, hogy fagypont alá csökkent a hőmérséklet, a hólé kezdett megfagyni, talpunk alatt pedig ropogott már a hó.

Rövid ereszkedéssel elértük Tokod legfelső házait, aztán a templom mellett a falu főterét is. A buszmegálló menetrendje szerint volt vagy háromnegyed óránk a következő dorogi busz indulásáig, így aztán elballagtunk az Aladár kocsmába, hogy egy kicsit átmelegedjünk. Itt sajnos nem volt kész forralt bor, a pultos lány helyben készítette „minőséginek” nevezett vörösborból, zacsis gyümölcsteával fűszerezve, hát olyan savanyúra sikeredett, hogy a fogaink befelé görbültek tőle! Nem akartunk az utolsó percben kiérni a buszmegállóba, nehogy úgy járjunk, mint a reggeli mogyorósbányai busszal, így már a 14:42-es helyközi indulása előtt tíz perccel kinn fagyoskodtunk a megálló aszfaltozott szigetecskéjén.

A Nagy-Gete a Hegyes-kő oldalából. Oda még fel kell kapaszkodni!
A Nagy-Gete a Hegyes-kő oldalából. Oda még fel kell kapaszkodni!

Szép a kilátás a Hegyes-kő oldalából Tokodra is
Szép a kilátás a Hegyes-kő oldalából Tokodra is

De a busz nem jött hamarabb, aztán Belfegor megkönyörült rajtam és mondta, induljak inkább tovább, ne szobrozzak itt sokáig a hideg szélben. Körbepillantottam, a fényekből láttam, hogy közeledik már az alkonyat, és bár volt fejlámpám, de nem volt sok kedvem éjszaka bóklászni a Nagy-Gete oldalában! Kicsit vívódott bennem a gentleman a turista énemmel, aztán a józan paraszti eszemre hallgatva elbúcsúztam túratársnőmtől és továbbindultam az utamon.

Rátértem a faluból kivezető Szabadság utcára és próbáltam kissé kilépni, hogy nyerjek egy kis időt és minél többet haladhassak világosban. Sajnos az út csak az utolsó házakig volt eltakarítva, a faluvégi játszótértől ismét szűz havat taposva indultam tovább. Beértem a Hegyes-kő és a Nagy-Gete közötti egyre összébb szűkülő völgybe, itt is sok havat halmozott fel egy korábbi erős szél, térdig, combközépig érő hófúvások között araszoltam tovább. Szerencsére ennek a szakasznak hamar vége lett, amint elértem azt a pontot, ahonnan a kék sáv jelzéseket követve meredeken ki kellett kapaszkodnom a már szurdokszerűen keskeny völgy behavazott földútjáról.

A Szabadság utcán ballagva előttem tornyosult a Nagy-Gete
A Szabadság utcán ballagva előttem tornyosult a Nagy-Gete

Ösvényen a Nagy-Gete oldalában
Ösvényen a Nagy-Gete oldalában

Persze a hegyoldal sem volt sokkal jobb: a húzósan emelkedő ösvény sokszor eltűnt a magas hóban, ilyenkor itt is érzésre navigáltam, próbáltam tartani a megfelelő irányt. Aztán rátaláltam azokra a keréknyomokra, ahol a kék sáv jelzések tovább kapaszkodtak a hegyoldalban, itt viszont azokra a hóban rejtőző kövekre, kisebb sziklákra kellett ügyelnem, amiket esős időkben a keréknyomokban lezúduló víz mosott ki a talajból. Szóval jól elvoltam. Feljebb érve szerencsére az út köves jellege megszűnt, itt már jobban haladhattam, már amennyire ezt az errefelé talán 15-20 centiméteres hó engedte. Hangosan ropogott a talpam alatt, ahogy a naplementében kaptattam a hegyoldalban, keresve a még nyáridőben is alig látható letérési pontot, ahol balra kell indulni az erdő felé.

A GPS segítségével meg is találtam a helyet a ligetes réten, és alaposan körülnézve az ösvény nyomvonala is kibontakozott előttem a bokrok között. Pár száz lépéssel elértem a fákat, itt aztán azonnal meg is állított a lenyugvó napnak a havas fákról visszatükröződő fénye! Készítettem pár felvételt, nem tudom, mennyire sikerült rajtuk visszaadni a pillanat hangulatát. Innen már rövid kapaszkodóval elértem a Kis-kő nevű domb sziklás csúcsát, innen aztán az ösvény ereszkedett néhány métert a Nagy-Gete tövében elterülő kis rétig. Pár lépés erejéig magam mögött hagytam a fákat, innen fel lehetett tekinteni a Nagy-Gete előttem tornyosuló tömbjének csúcsára. Hát, szép egy kapaszkodó vár még rám!

Naplemente a Nagy-Gete oldalában
Naplemente a Nagy-Gete oldalában

Már többször is leírtam itt a honlapon, hogy csak az vágjon bele nyugat felől a Mogyorósbánya – Dorog szakaszba, aki keresi a kihívásokat, hát itt volt előttem a túra legnehezebb része: a szintben talán 160-170 méteres, nagyon meredek kaptató fel a hegytetőre! Még nyáridőben sem könnyű, de sejtettem, hogy a vastag hótakaró is rátesz még pár lapáttal az egészre!

Nekiveselkedtem az emelkedőnek, az eleje aránylag könnyen ment, de ahogy egyre meredekebbre váltott a hegyoldal, úgy lassultam be én is. Aztán elértem a legmeredekebb szakaszt, ahol sziklák és satnya fák között tekergett egyre feljebb az ösvény, itt aztán alaposan a lábam alá kellett néznem, nehogy rossz helyre tegyem a lábam és visszaguruljak pár métert a lejtőn! Többször is megálltam kifújni magam, így araszoltam egyre magasabbra a Nagy-Gete oldalában. Aztán csak elértem a hegygerincet, ahol az emelkedő meredeksége is számottevően megenyhült, innen pedig már egyszuszra felértem a hegytető rétjére.

Itt különösen vastag volt a hótakaró, a túrabotjaimat beleszúrva láttam, hogy helyenként negyven centiméternél is mélyebb! Eltörtettem a szűz hóban a tetőn álló fakeresztig, de persze a farönk padok is vastagon be voltak havazva, ki sem látszottak a hóból. Kiballagtam a meredeken leszakadó északi hegyoldalba és körülnéztem. Már lement a nap, de még piros volt az ég nyugaton, szépen kirajzolódtak előtte a Gerecse hegyei, dombjai. Jól látszott a Gerecse-hegy is, a tetején a TV-toronnyal, de feltűnt jobbra a Bajóti Öreg-kő is, előterében Péliföldszentkereszttel. Pár percig csodáltam a kilátást, próbáltam pár fényképet is készíteni, csak otthon derült ki, hogy a többségük sajnos már életlen lett.

Szűz hóban értem fel a Nagy-Gete tetejére
Szűz hóban értem fel a Nagy-Gete tetejére

Fakereszt áll a Nagy-Gete csúcsán
Fakereszt áll a Nagy-Gete csúcsán

Kilátás a Gerecse-hegyre a Nagy-Getéről
Kilátás a Gerecse-hegyre a Nagy-Getéről

Az órámra néztem: háromnegyed négy múlt pár perccel, tehát majdnem másfél órámba telt, mire megtettem a Tokodtól idáig vezető két és fél kilométeres utat! Nem maradtam sokáig a hegytetőn, igyekeztem kihasználni az utolsó fényeket, hogy minél tovább juthassak a fejlámpám fénye nélkül. Délkelet felé indultam tovább a hegytetőtől a keskeny túraösvényen, és próbáltam áttörni a tisztást abban az irányban határoló vadszederbokrokon. Az erős szélben azonban a tüskés ágak teljesen összegubancolódtak, szinte átjárhatatlan falat képezve előttem! Próbáltam más irányban kiutat találni, de rájöttem, eléggé körbe vagyok zárva! Kézzel kigubancolni az ágakat meglehetősen reménytelen vállalkozás lett volna, a kesztyűt sem akaródzott levenni a kezemről a hideg alkonyatban, ezért aztán teljes súlyommal nekidőltem az ágaknak. Szerencsére erre már engedtek, én pedig szépen lassan át tudtam törtetni ezen a szúrós barikádon!

Innen már könnyebb volt az utam. Egyrészt itt is elértem a szélcsendes keleti oldalt, de az ösvény is kiszélesedett, a tüskés bokrok is eltűntek az utamból. Kényelmes menettel értem el a hegygerinc közelében haladva a Gete-hegy ligetes oldalát és a csúcson álló keresztet. Itt tudtam elkészíteni az utolsó fényképeket, aztán itt felvettem a fejlámpát is, mert szinte éjszakai volt a sötétség, amint visszaértem a fák közé.

A naplemente utolsó fényeiben készült a kép a Gete-hegy fakeresztjéről
A naplemente utolsó fényeiben készült a kép a Gete-hegy fakeresztjéről

Egy erdei földútig ereszkedtem és egy időre rátértem a kék sáv jelzéseket követve. Beleálltam egy itt elhaladt autó keréknyomaiba, közben figyeltem a bal oldali fákat, hogy el ne vétsem a letérést. Itt ért utol Belfegor telefonja, hogy szerencsésen hazaérkezett és érdeklődött, hogy éppen merrefelé járok? Röviden ecseteltem neki a helyzetemet, kissé meg is nyugtatva, hogy rossz pénz nem vész el, amíg működik a fejlámpája és a GPS-e, aztán észre is vettem a jól jelzett letérést a földútról.

Elbúcsúztunk, én pedig nekiindultam a szűk ösvénynek. Szerencsére ez egy tiszta aljú tölgyesen vezetett keresztül, aztán pár perc alatt elértem rajta a következő földutat. Itt nem voltak előttem keréknyomok, de nem vett vissza sokat a tempómból a mély hóban való törtetés. Azonban az erdei út pár perccel később egy vadonatúj irtásfoltra szaladt ki, erre nem emlékeztem a korábbi túráimról! Talán még az út nyomvonala is megváltozhatott, bár a kopár hegyoldalban, a sötét koraestében nehéz volt a régi emlékek alapján tájékozódni! Szerencsére a GPS itt is pontosan mutatta az utat, és egy meredek ereszkedéssel megérkeztem a völgyben fekvő magányos tanyához.

Benn égtek a fények a házban, egyből barátságosabbnak tűnt a sötét erdei út! Itt már nem volt más dolgom, mint ráállni a házhoz vezető keréknyomokra és elballagni rajtuk Dorog határáig. Kereszteztem a város határában az iparvágányt, aztán továbbindultam az első fények felé. Nem hittem volna, hogy itt keveredem a túrám legveszélyesebb epizódjába, de az élet már csak ilyen!

A hegyoldalban szintező Árpád utcán kellett végigballagnom a kék sáv jelzéseket követve, itt vettem észre, hogy a délelőtt megolvadt hólé estére megfagyott, szinte folyamatos jégpáncélt képezve a járdán és az úttesten is. Egy darabig gyerekesen csúszkáltam a jégpályán, egészen addig, míg egyszer alaposan seggre nem ültem, na, innen már én is visszavettem a tempón! Óvatosan lépkedtem a botjaimmal alaposan kitámasztva magamat, így értem el az utca utolsó, lejtősebb szakaszát, ahogy néhány kisebb kanyarral leszalad a belvárosban lévő körforgalomhoz.

Mintha tojásokon lépdelnék, úgy folytattam az utam, amikor egy mögöttem érkező autó hangjára figyeltem fel. Megálltam, kíváncsian figyelve, hogyan fog lemenni a dombról a jeges úttesten, amikor észrevettem, hogy próbál a vezető fékezni, de nem nagyon megy neki. Az enyhe jobbkanyarban az autó felém sodródott, de nem tudtam én sem gyorsan arrébb lépni a csúszós jégpáncél miatt. Előttem talán ötlépésnyire kapott fel a járdára és koccolta le a házfalat a kocsi, szerencsére én ép bőrrel megúsztam. Odakorcsolyáztam a sofőrhöz, megkérdeztem történt-e valami baja, de csak a fejét rázta. A csattanásra a háziak is kinéztek, így aztán ott hagytam a pórul járt autóst és lecsúszkáltam a lejtőn Dorog központjába. Itt már szerencsére sózták az utakat, nem is csúsztak annyira, így gyorsan elértem a vasútállomást.

Negyed hét előtt értem ki a peronokhoz, volt még öt percem a vonat érkezéséig. Szerencsére már nem kellett pecsételnem, hiszen azt elintéztem még reggel, és mivel a pénztár már zárva volt, jegyet sem kellett vennem. A vonat pontosan érkezett Esztergom felől, felszállva kissé kivetkőztem magamból: levettem a kabátom és az ezen a túrán igencsak fontosnak bizonyult kamáslikat, lehúztam a lábamról az egész napos túrán kissé átnedvesedett bakancsaimat is. Száraz zoknikat húztam, a bakancsokat pedig az ablak alatti fűtőtestnek támasztva szárítgattam egészen a Nyugati pályaudvarig. Aztán a körúton éppen elkaptam egy 6-os villamost, a Morzsin pedig egy fűtött 18-ast, így hát gyorsan haza is értem Dél-Budára.



-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats