UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2010. november 13.
Koldusszállás - Mogyorósbánya

Az augusztusi Szárliget-Koldusszállás túra után csak november közepén volt időm arra, hogy ismét hátizsákot ragadva folytassam a harmadik kéktúra bejárásom Koldusszálláson, és hozzátegyek egy újabb szakaszt a már bejárt részhez. Ezen a napon meglehetősen korán keltem, hiszen elég sokat, 31,4 kilométert akartam gyalogolni és nem akartam azt sem, hogy még túra közben rám szakadjon a novemberi alkonyat. Mondjuk, nem a sötétségtől féltem, hiszen van egy jó fejlámpám, de fényképezni is szerettem volna a túra teljes hosszában.

Ezért aztán egy meglehetősen korai vonatot választottam, a Kelenföldről 05:28-kor induló személyt, amihez a legelső busszal kellett otthon lezötykölődnöm a hegyről. Szerencsére a munkahelyem miatt megszoktam már a sok év alatt a koránkelést, és ráértem egy jó fél órával később indulni otthonról, mint egy átlagos hétköznapon. A pályaudvaron aztán gyorsan megvettem a pénztárban a jegyemet és már indulnom is kellett ki a peronra, hogy még elcsíphessem a vonatomat! Menetrend szerinti pontossággal, 06:12-re érkeztem Tatabányára, aztán átsétáltam a vasútállomásról a szomszédos Vértes Center bevásárlóközpont alagsorába, a helyközi buszok pályaudvarára.

Volt még vagy fél órám a buszom indulásáig, ezért behúzódtam a fűtött váróterembe, és az egyik padra letelepedve kényelmesen megreggeliztem. Csak az utolsó percben állt be a buszom a helyére, gyorsan felszálltunk néhányan, mint utasok, aztán már indultunk is. A busz végigjárta egész Tatabányát, még így is alig húsz perc alatt megérkeztünk a város széle után talán egy-két kilométerre fekvő furcsa nevű, „Fagyűjtő telep, bejárati út” nevű buszmegállóba. Itt ágazik ki a Tarjánba vezető országútból az a keskeny aszfaltút, ami aztán az M1-es autópálya alatt egy aluljárón keresztül átbújva felkapaszkodik a dombok közé a Koldusszállási vadászházhoz.

A vadászház előtt pár száz lépéssel érkeztem meg a bekerített friss, kopasz irtásfolthoz, itt a kerítés sarkán álló tölgy hagyásfán megkerestem a kéktúra bélyegző dobozkáját és beütöttem egy pecsétet az igazoló füzetembe. Rápillantottam a karórámra: pontosan fél nyolc volt az idő, bekapcsoltam és lenulláztam a GPS számlálóját, aztán nekiindultam a több mint 30 kilométer hosszú kéktúra szakasznak. Pár perc alatt elballagtam a keskeny aszfaltcsíkon a szép vadászházig, készítettem egy pár képet a hűvös reggelen az épületről, aztán továbbindultam.

A Koldusszállási vadászház egy hűvös novemberi reggelen
A Koldusszállási vadászház egy hűvös novemberi reggelen

Az előző napokban esett egy kis eső, nem tudtam, milyenek lesznek majd a sárviszonyok, ezért még a buszpályaudvaron felvettem a lábszárvédő kamáslikat, de ahol az aszfaltozás véget ért, egy cseppet sem volt sáros a továbbinduló, jól kitaposott földút. Gyorsan elértem a sárga és kék sáv jelzések elágazásának útvilláját: a kék sáv jelzés jobbra térve befordult az erdőbe, az itt kezdődő sárga sáv jelzés egyenesen indult tovább Tata felé. Enyhén hullámvasutazva kanyargott az erdőben a kőszórással megerősített erdészeti földút, gyorsan elértem rajta a Tarjáni-malompatakon átvezető hídnál lévő útelágazást. Átkeltem a vígan csobogó patak hídján – augusztusban még csontszáraz volt a medre, amikor legutóbb erre járva kereszteztem a medrét Koldusszállás előtt – és továbbindultam az évek során egyre terpeszkedő irtásfoltok között.

2003-ban, az első kéktúra bejárásomkor még végig az öreg erdőben haladhattam a fiammal, mostanra már szinte egymásba érnek a különböző korú irtásfoltok, néhány év alatt úgy megváltozott a környék, hogy szinte rá sem lehet ismerni! Később az út kissé besüllyedve a löszös talajba enyhén emelkedni kezdett, ahogy megérkeztem a térképem szerint a Pes-kő tövébe, bár a hegyet innen még nem lehetett látni. Pár perc múlva újabb útelágazásba értem: egyenesen az itt kezdődő kék kereszt jelzés indult tovább Tarján felé, a kék sáv jelzések balra térve folytatták a kapaszkodást a Pes-kő oldalában.



Keresztezetem a Tarjáni-malompatakot egy kőhídon
Keresztezetem a Tarjáni-malompatakot egy kőhídon

Késő őszi hangulat az erdei úton
Késő őszi hangulat az erdei úton

Később az emelkedés véget ért, inkább csak hullámvasutazott az út a hegyoldalban, balra, a kidőlt-bedőlt védőkerítés túlsó oldalán a fák között feltűntek az első, a Pes-kő sziklás oldalából legurult sziklatömbök. Kellemes séta volt itt a túra az erdőben, a lombtalan fák között felpillantva itt-ott feltűnt a sziklás hegyoldal is. Enyhén hullámzott alattam a földút, aztán elértem egy régi irtásfolt helyén növő sűrű fiatalost, ezen átvágva hagytam magam mögött egy időre az erdőt. A bekerített terület túlsó szélén az eddigi keréknyomok beletorkollottak egy jól kijárt földútba, az pedig néhány száz lépés után Vértestolna bekötőútjába. Ezen végigballagva jutottam ki a Gerecsén átvágó főútra.

Erdei úton a Pes-kő aljában
Erdei úton a Pes-kő aljában

A fák között feltűnt a Pes-kő sziklás északi letörése
A fák között feltűnt a Pes-kő sziklás északi letörése

Pár lépést az út szélén tettem meg, aztán keresztezve azt követtem a túlsó oldali erdőbe egy gyalogösvényen bevezető kék sáv jelzéseket. De ez már csak egy kicsi erdőfolt volt, az ösvény a szélső fái között kanyargott, aztán egy idő után maga mögött hagyta ezeket is, keréknyomokra térve széles ívben megkerültem egy fás, bokros, ligetes mezőt, időnként balra tekintve szép volt innen a kilátás a távoli völgyben fekvő Vértestolnára és a mögötte őrt álló Szénás-hegyre. Öreg, bokrok sövényével benőtt kerítés húzódott jobbra a keréknyomoktól, aztán egy jól jelölt helyen a kék sáv jelzések jobbra térítettek, egy, a kerítés felett átvezető létrán be az elkerített területre.

Egy régi irtásfolt helyén növő vadföldre jutottam, tüskés, szúrós bokrok és félig a földben rejtőző sziklák között kanyargott a szinte láthatatlan ösvény, itt aztán alaposan a lábam alá kellett néznem, hogy el ne botoljak a bokrok miatt szinte láthatatlan kövekben! Lassacskán átvágtam ezen a nehezen járható szakaszon, és egy újabb kerítés feletti létrán átmászva értem ki a bekerített négyszögletes mezőre és pillantottam meg magam előtt a Gerecse-hegy tömbjét a tetején őrt álló TV-adó piros-fehérre festett tornyával. Átvágtam a kaszálót keresztező gyalogösvényen, aztán átmászva a következő kerítésen egy újabb dzsindzsásba jutottam.

Kilátás a távoli Vértestolnára
Kilátás a távoli Vértestolnára

Itt a régi irtásfolt helyén nem tudott még kialakulni az új erdő, bokros, cserjés dzsungel terült el előttem, rengeteg, az úton is keresztbenyúló vadszeder ággal. Átküzdöttem magam ezen a részen is, aztán csak elértem végre az öreg erdőt, legalábbis a peremét! Itt a szélső fák és a vadvédelmi kerítés közé szorult köves gyalogösvényen ballagtam, de néhány száz lépés után elértem a következő nagy, régi tarvágás helyét. Itt már megszületett az új erdő, egyelőre kefesűrűségű a fiatal tölgyes, de már jól járható, az egy-két ujjnyi vastag fatörzsekre már kék sáv jelzéseket is próbáltak festeni. Átvágtam ezen a területen is, és végre-valahára ismét az öreg erdő fái vettek körül! Az ösvénytől balra feltűntek a Fekete-kő mészkősziklái, aztán egy utolsó kerítésen átmászva leereszkedtem az ösvényen egy völgybe.

Közben az időjárás is kezdett kialakulni: a reggeli párás, borongós időt napsütés váltotta fel, élmény volt feltekinteni a mélykék égboltra! Már jócskán elmúlt tíz óra, érezhetően kimelegedett, le is vettem a kabátom, és mivel nem fért bele a hátizsákomba, ezért a derekamra kötve indultam tovább. Egy hosszabb, de egyáltalán nem meredek emelkedő kezdődött itt fel a Gerecse-hegy és a Bánya-hegy közötti nyereg tisztására, nagyjából húsz perc alatt értem el a szélesre taposott gyalogúton a régi bányavasút hegyoldalban szintező töltését, aztán erre rátérve a tisztáson álló öreg cserfát. Előhúztam az odvába szerelt dobozkából a kéktúra bélyegzőt és pecsételtem vele az igazoló füzetembe.

Kilátás a bekerített mezőről a Gerecse-hegyre
Kilátás a bekerített mezőről a Gerecse-hegyre

A Fekete-kő sziklás oldalában
A Fekete-kő sziklás oldalában

Az adminisztráció végeztével letelepedtem az öreg cserfa tövében a fűbe és sziesztáztam egyet, csak negyedóra múltával kászálódtam fel és kaptam össze magam, hogy továbbinduljak az utamon, mert a táv nagyobbik része – majdnem a kétharmada – még előttem állt! Pár lépés erejéig rátértem a márványbányába vezető keményre döngölt földútra, aztán a magára hagyottan álldogáló erdészházzal szemközt a kék sáv jelzések letérítve erről az útról visszatereltek egy ösvényen a fák közé. Enyhe lejtőn értem el a következő irtásfoltot, keréknyomokon oldalaztam végig mellette, aztán az erdőbe visszatérve ismét feltűnt az utam mellett az öreg bányavasút töltése. Jól látható volt a pálya egyik, mára már eléggé tönkrement hídja is, az útról letérve közelebb mentem hozzá és készítettem pár felvételt a korhadó gerendákról és a lassan már omladozó töltésoldalról.

A régi kisvasút egyik pusztuló hídja
A régi kisvasút egyik pusztuló hídja

Innen továbbindulva már kisimult az utam, megszűnt a tisztástól idáig kitartó gyenge lejtő is, és egy öreg, már erőteljesen megritkított, oszlopcsarnokszerű bükkösbe jutottam. Ezen a területen átvágva értem ki arra a kátyús földútra, ami Tardosról kapaszkodott fel ide, a Gerecse-hegy oldalába és emelkedett tovább, egészen az egyházi üdülőig. A kék sáv jelzéseket követve rátértem ezekre a girbe-gurba keréknyomokra és egy régi irtás határán kezdtem meg ismét a hegymenetet.

Később az út betért az erdőbe, itt a jelzések néhány száz lépés hosszon otthagyták a földutat és egy ösvényen haladtak csupán néhány méternyire balra az úttól. Nem emlékeztem korábbról erre a letérésre, végül arra jutottam, hogy néhány éve más nyomvonalra terelődhetett a földút, de a jelzések megmaradtak a régi, már használaton kívüli út mellett, amit mostanra visszavett magának az erdő, hiszen már csak a kéktúrázók használják ezt a részt, akik a jelzéseket követik az országon keresztül! Az útra visszatérve folytatódott a kapaszkodó, a térképem szerint nagyjából 500 méter magasságig. Itt aztán szintezni, hullámvasutazni kezdett a hegyoldalban az út, és szép lassan átfordult a nyugati hegyoldalból az északira.

Egy vénséges öreg fa, a Sandl-hárs mellett vitt el az utam, a fa még él, de egy viharban sok évvel ezelőtt letört a fa sudara, de a maradványa is nagy árnyékot tud vetni a földre nyáridőben! Innen már csak szintezett az utam egészen az egyházi üdülő bekerített telkéig, itt aztán meg is álltam pár percre, hogy pecsételhessek a kerítéssarokra szerelt dobozkában lévő kéktúra bélyegzővel. Nem álltam meg hosszabban pihenni, indultam egyből tovább, hiszen innen alig több, mint fél óra járóföldre van a pusztamaróti tisztás, a következő bélyegzőhely. Megbámultam a fák között álló szépen felújított kastélyt, aztán az üdülőhöz vezető földútról letérve átvágtam a kis fennsíkon.

Gyalogúton folytattam az utam az erdőben, ami egy darabig még a fennsíkon haladt, aztán meredeken leereszkedett a Gerecse-hegy és a Kis-Gerecse közötti mély völgybe. A szurdokszerű bevágódás túlsó oldalán, már a Kis-Gerecse sziklás oldalában folytatódott az ereszkedés, egy darabig még a köveken kellett ugrálni, lépegetni, de aztán lassan eltűntek ezek is, viszont egy friss irtásfolton keresztül nagyon szép kilátás nyílt a közelben álló Pisznice-hegy védett kőfejtőjére. Megálltam itt is pár pillanatra, készítettem néhány felvételt, aztán tovább ereszkedtem az ösvényen a Vízválasztó nyergéig. Itt átvágtam a lassan eldzsindzsásodó tisztáson és egy sorompót megkerülve értem ki a Pusztamarótra vezető erdei útra.

A Kis-Gerecse sziklás oldalában ereszkedett a gyalogút
A Kis-Gerecse sziklás oldalában ereszkedett a gyalogút

Kilátás a Pisznice-hegy kőfejtőjére
Kilátás a Pisznice-hegy kőfejtőjére

Gyenge lejtőn indultam neki a kopott aszfaltcsíknak, aztán az erdőszélen az aszfaltozás lassan eltűnt alólam, murvás úton ballagtam tovább a tisztáson keresztül. Már olvastam a pecsételőhelyek fórumán, hogy áthelyezték a pusztamaróti pecsétet a réten álló magányos lucfenyőről a padok mögött, az öreg síroknál álló egy másik fenyőfára, most megkerestem és beütöttem a következő pecsétet a füzetembe. Egy túrázó pár már üldögélt az egyik padon, ezért letelepedtem egy másikra kissé távolabb tőlük, bár az már árnyékban volt és mivel már negyed egy felé járt az idő, szép komótosan meg is ebédeltem.

Nem volt okom sietni, hiszen már az utam több mint felét megtettem, ezért egy darabig még sziesztáztam, aztán amikor már éppen készülődtem, a pár férfi tagja odalépett hozzám és megkérdezte, én vagyok-e a hörpölin? Nem sok képet teszek fel magamról a honlapra, ezért ritkán szokták felismerni a pofalemezem, de most megesett ez is velem, így aztán együtt indultunk tovább beszélgetve Mogyorósbánya felé, mert mint kiderült, a túrázó párnak is ez volt az uticélja.

Felballagtunk az enyhe emelkedőn a kék sáv és a Vízválasztón hozzánk társult piros sáv jelzéseket követve a Marót-hegyre, ahol aztán a piros jelzés balra eltért az utunktól, mi pedig egy kicsit keveregtünk az itt frissiben felhúzott vadvédelmi kerítésnél. Végül aztán csak megtaláltuk a továbbvezető utat, és ereszkedi kezdtünk rajta a Marót-hegy túlsó oldalán a következő irtásfolton keresztül. Ez már itt volt néhány éve, a második bejárásomkor is, de most már mintha nagyobb lett volna, a túlsó széle egészen a Vaskapu sziklaszurdokáig nyúlt! Mindenestre szép volt a kilátás rajta keresztül, készítettem is pár képet a váratlanul megnyílt panorámáról!

Erdei úton Pusztamarót felé
Erdei úton Pusztamarót felé

A Marót-hegy tarra vágott északi oldalában
A Marót-hegy tarra vágott északi oldalában

A tarvágáson átvágva megkerültük a Vaskapu szurdokát, aztán a másik oldalán visszatérve a korábbi utunk nyomvonalára kijutottunk a következő irtásfoltra! Talán túl sokszor szerepel ebben a leírásban az „irtás” és „tarvágás” szó, de hidd el, kedves Olvasóm, nagyon lelombozó érzés átvágni ezeken a területeken annak a tudatában, hogy még pár évvel ezelőtt is csodaszép, árnyat adó tölgyesek, vagy vegyes bükkös-gyertyános erdők húzódtak errefelé! Megértem azt is, hogy az erdőültetés legfőbb célja manapság a néhány évtized múltán a faanyag kitermelésének reménye, de turistaként jobban szeretem az árnyékos, madárcsicsergéses erdőket a kopasz, dzsindzsás irtásfoltok látványa helyett!

Az irtásfolt túlsó szélénél értük el azt a középfeszültségű távvezetéket, aminek a nyiladékában a következő pár kilométert meg kellett tennünk. Benőtt, szederindás gyalogösvényen ereszkedtünk le az első völgybe, itt szerencsére alánk fordult egy jó földút, mert bizony eléggé megszaggattak bennünket a tüskés ágak a gyalogúton! A nyiladék, nevéhez méltóan nyílegyenesen vágott át a dimbes-dombos erdőn, tehát a lejtőt emelkedő követte, aztán a változatosság kedvéért ismét egy lejtő következett! Cseppet sem volt egyhangú az út a változatos terep miatt, aztán az egyik dombtetőről megpillantottuk az egyelőre még távoli Bajóti Öreg-követ is!

A nyiladék benőtt ösvényén folytattuk az utunkat
A nyiladék benőtt ösvényén folytattuk az utunkat

A nyiladék utolsó szakasza meglehetősen meredeken ereszkedett le a Bajótra vezető országútra, az erdei pihenőhöz. Itt letelepedve pár percre szusszantunk egyet, aztán tovább is indultunk gyorsan, mert egyre inkább szorított bennünket a 16:53-kor Mogyorósbányáról Dorogra menő autóbusz indulása. Egy darabon az országúton haladva felkapaszkodtunk egy kis nyeregbe, innen jobbra térve folytatódott az emelkedő fel a Domonkos-hegy oldalában. Persze itt is friss irtásfoltokon vágtunk át, én pedig dohogtam magamban: ha így folytatják a Gerecse erdőinek kitermelését, pár éven belül irtásfoltokon, tarvágásokon haladhatunk Koldusszállástól egészen Mogyorósbányáig!

Áthullámvasutaztunk a széles dombtetőn, aztán már ismét az öreg erdőben ereszkedtünk le a Péliföldszentkereszt előtti mezők szélére. Kora délutánra szinte minden pára eltűnt a levegőből, kitűnő volt a rálátás a sziklás Hegyes-kőre és mögötte a Nagy-Gete erdős oldalára is. A mezőkön átvágva aztán ismét feltűnt előttünk az Öreg-kő, de most már jóval közelebb voltunk hozzá, ezért aztán sokkal impozánsabbnak is tűnt! Kiértünk a Péliföldszentkeresztre vezető országútra, rátértünk erre az aszfaltcsíkra és lekocogtunk rajta a lejtőn a zarándoktemplomig. Felkaptattunk a kis dombtetőre a templomhoz, aztán a sétányon elsétáltunk mellette a rendház melletti erdei pihenő padjaihoz. Ez a pecsételések napja volt számomra: a padok mögötti öreg tölgy oldalára szerelt dobozkából előhalásztam a kéktúra bélyegzőt és ezzel is pecsételtem az igazoló füzetembe!

A Hegyes-kő és a Nagy-Gete látképe a mezőkről
A Hegyes-kő és a Nagy-Gete látképe a mezőkről

Feltűnt a Bajóti Öreg-kő is a mező túloldalán
Feltűnt a Bajóti Öreg-kő is a mező túloldalán

Pár percre leültünk a pihenőpadokhoz, de negyed négy felé tovább kellett mindenképpen indulnunk, ha még el akartuk érni a mogyorósbányai buszt, ráadásul alkonyodni is kezdett és csak nálam volt fejlámpa! Pár perc alatt átsétáltunk a murvás úton a Szent-kút forrásához, de itt már nem álltunk meg, mentünk tovább. Egy erdőfolton átvágva, egy kis szurdokvölgy mellett felkapaszkodtunk a szántóföldekre, és egy hosszú kerítés melletti keréknyomokon egyenesen az Öreg-kő felé indultunk tovább. A bekerített területet az északi oldalának kapuján hagytuk el, és az erdőben megkezdtük a kapaszkodást az Öreg-kő oldalában. Negyed óra alatt értünk fel a sziklák tövében álló erdei pihenő padjaihoz, de ekkor már kezdett rátelepedni az erdőre az alkonyat, ezért innen is rögtön indultunk tovább.

Hosszú ereszkedés következett egy gyalogösvényen, aztán ez beletorkollott abba a földútba, amin már Mogyorósbánya határáig elmehettünk. Itt már próbáltunk egy kicsit jobban kilépni, nehogy az erdőben érjen utol bennünket az este, szerencsére jól tudtunk haladni az erdei úton, bár korábbi bejárásaimhoz hasonlóan most is beszántva találtuk az út egy pár száz méter hosszú szakaszát a Gyertyános oldalában. Negyed öt felé értük el a Gyertyános nyergét, ahol rátérünk a faluba levezető, meredeken ereszkedő macskaköves útra. Itt már elővettem a fejlámpámat, mert az út fölé boruló fák alatt már szinte éjszakai sötétség honolt, és szinte kocogva ereszkedtünk le az úton a faluba. A lejtős Felszabadulás utcán értük el a faluközpont terecskéjét, ahol az autóbuszok meg szoktak fordulni, ekkor már fél öt felé járt az idő, de volt még több mint húsz percünk, hogy elballagjuk a Kakukk sörözőig az utolsó pecsétért. Elintéztük itt is az adminisztrációt, még egy italra is volt elegendő időnk, mielőtt visszaindultunk volna a buszmegállóba!

Gerecsei táj a naplemente utolsó fényeiben
Gerecsei táj a naplemente utolsó fényeiben

A buszunk azonban késve indult, ezért aztán Dorogon nem is volt érdemes az állomásra indulni a csatlakozáshoz, hiszen a menetrend szerint abban a percben indult tovább az Esztergomból a Nyugatiba tartó vonat, amikor mi jó kilométernyire a vasútállomástól lekászálódtunk a helyközi buszról a Városháza melletti buszmegállóban. Azt javasoltam a velem túrázó párnak, üljünk be a Jó szerencse nevű presszóba, inkább ott múlassuk az időt az egy óra múlva induló vonatunkig, ne pedig a huzatos peronon!

Így csak negyedórával a vonatunk érkezése előtt indultunk az állomásra és pár perc alatt meg is érkeztünk a peronhoz, ahonnan pont abban a percben húzott ki a vonat Budapest felé! Mi a szösz! Megállt volna az órám? De a peron órája is azt mutatta, hogy van még 6-8 perc a vonatunk indulásáig! Bekopogtam az állomásfőnöki irodába, ott mondták el, hogy most az előző vonat indult el, jó ötvenperces késéssel, és következőre is valamikor egy óra múlva lehet majd számítani! Egy baleset miatt torlódott fel a forgalom, és az egyvágányú vasútvonalon nem lehet bármikor indítani a vonatokat, azoknak fix követési távolságuknak kell lenni!

Kicsit leforrázva álldogáltunk a sötét peronon, felvetődött az is, hogy inkább menjünk vissza a városba és várjunk meg egy Budapestre induló távolsági buszt a Városháza előtt, de aztán inkább maradtunk. A vonat vagy háromnegyed óra múlva jött, amire aztán csak Aquincum felsőig váltottunk jegyet. Gondoltam, leszaladunk onnan a Szentendrei útra és gyorsan elkapunk ott egy HÉV-et, amivel aztán pár perc alatt a Batthyány téren lehetünk. De ezzel sem volt szerencsénk, mert az is pont az orrunk előtt indult ki a megállóból. Megvártuk a következőt, aztán a Batthyány terén búcsúztunk el egymástól.

Én még az szeles Duna-parti villamosmegállóban megvártam egy Dél-Budára tartó 41-es villamost, de azzal meg éppen lekéstem a hegyre induló buszomat, így aztán a hazáig vezető másfél kilométert még legyalogoltam, mert nem volt kedvem megvárni a fél óra múlva érkező másikat. Negyed tíz után léptem be a lakásajtón, azt hittem, már aludni fog a család, de éppen egy tehetségkutató műsort néztek az egyik kereskedelmi kanálison. Így aztán szép kényelmesen kipakoltam a hátizsákom, megfürödtem, megvacsoráztam és velük együtt feküdtem le fél tizenegy felé. Hosszú volt ez a nap!



-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats