A programhoz képest kissé később, reggel nyolckor tartottam meg az ébresztőt (Good morning everybody), ami után szokatlan gyorsasággal kapta össze magát a csapat, úgy éreztem, a reggeli gimnasztika is rövidebbre sikerült a panzió udvarán az eddig megszokottnál, aztán kilenckor már lenn ültünk a reggeliző asztal mellett. Rutinosan lepusztítottunk mindent róla, ami ehetőt rajta találtunk, Verebélyi úr a végén hozta kancsókban a teának való forró vizet és a filter választékot, amit a csapat igen nagyra értékelt.

Ekkor kérdeztem meg azt, ami az előző napi túra végén jutott az eszembe: miért nem panaszkodott senki, a legkisebb megjegyzéssel sem a fáradtságra, az út nehézségére? A legnagyobb természetességgel adták meg a választ: a túraprogramból tudták már, mire számítsanak, ráadásul ők kalandtúrának, kihívásnak fogják fel az egészet, ahol nem illik panaszkodni a szúrós szederindák miatt felsebzett bőr és a túra vége felé már sajgó talpak miatt. Magamban megemeltem a kalapomat előttük: emberi tartásból eddig színjeles, és csak remélni tudtam, ezután sem kell változtatnom ezen az értékelésemen!

Összepakoltunk és elbúcsúztunk kedves vendéglátónktól, gondjaira bízva a csomagjainkat, hogy juttassa el őket Egerbe, az Európa panzióba ugyanúgy, ahogy előző nap elhozta őket a Vörösmarty turistaházból, aztán a hátunkra vettük a zsákokat és el is indultunk, méghozzá visszafelé, a siroki faluközpont felé. Pár száz lépés után megérkeztünk a kis szupermarkethez, ahol megvettük az aznapi útra az enni- és innivalót, végül tíz felé indultunk el ténylegesen.

Újra elhaladtunk a Vár panzió előtt – Verebélyi úr kinn ült a teraszon, a csapat pedig lelkesen integetett neki –, aztán megkezdtük a várhoz vezető hosszú kaptatót. Sirok főutcájáról jobbra tértünk az éppen a vár felé induló, és egyre erőteljesebben emelkedő Dózsa György utcára, onnan pedig ismét jobbra fordultunk a hegyoldalban szintező Temető utcára. A csapat itt is rengeteget fényképezett: az égvilágon minden fotótéma volt a számukra, az egyik kerítés felett minket figyelő félelmetesen értelmes tekintetű korcs házőrző kutyától az útszéli bokrokon növő színes bogyókig minden, de minden! Aztán lassan ballagva rátértünk a vár alatti parkolóig vezető hosszú, erőteljesen emelkedő keskeny aszfaltútra.

Eléggé borongós volt a reggel: időnként rákezdő, időnként elálló szemerkélő esőben értük el a parkoló felső végén a vadonatúj várkaput, és az üres pénztár ablaka mellett elsazzézva haladtunk át rajta. Verebélyi úr mesélte a reggeli mellett, hogy jelentős felújítások történtek a várban Uniós pénzekből az elmúlt másfél évben, ebből épült többek között az előző este már látott díszkivilágítás, és az iménti várkapu is. Tovább ballagtunk az egyre meredekebben kapaszkodó keskeny betonúton, aztán a dombgerincet elérve a jelzések a gerinc ösvényén indultak tovább, de mi tettünk egy kitérőt fel a várba.

A romok közé felérve láttuk, a szombati nap ellenére serényen dolgoznak még az építők: az utolsó simításokat végezték a vasárnap délelőtti átadást megelőzően. Minket szerencsére felengedtek egy szó nélkül a falak közé, alaposan körül is néztünk odafenn! Mindenhol újjáépítették a fából készült lépcsőket, feljárókat, egy fedett épületben kis múzeum kapott helyet, éppen ottjártunkkor bontották el a visszafalazott boltívek alól a támasztó faíveket. Felmentünk a felsővárba, és megcsodáltuk az onnan nyíló tényleg szép panorámát.

Nyugat felé tekintve alattunk terült el a falu, ahonnan csupán az imént kapaszkodtunk fel ide, kissé távolabb jól látszódott a Mátra teljes gerince egészen a Kékestetőig. Még nézni is fárasztó volt, pedig előző nap végigjártuk az egészet, megmászva az apróbb-nagyobb csúcsait. A másik irányba fordulva feltűntek a dombgerincen álló sziklák: A Barát- és Apáca-szikla, kissé távolabb tőlük pedig a Törökasztal. A távoli háttérben most is kirajzolódott a Bükk kontúrja, most is lehetett látni a Bél-kő felsebzett oldalát, ahogy kivillant a többi erdős hegyoldal közül. Bebarangoltam a csapattal az egész várat, végigkúsztunk, másztunk a sziklába fúrt alagútrendszeren is, és persze rengeteget fényképeztünk!

Csak negyed tizenkettő felé indultunk tovább, de nem volt hová sietnünk: alig tizenöt kilométer volt csak az aznapi túraterv Szarvaskőig, azt pedig úgy számoltam, a könnyű terepen négy és fél, öt óra alatt simán megteszi majd a csapat, nagyjából fél ötre már a buszmegállóban leszünk, és még időben érünk Egerben a tánciskolába is csárdást tanulni.

Persze megálltunk még a szikláknál is, és csak alapos fényképezkedés után folytattuk az utunkat háromnegyed tizenkettő felé. Úgy volt, ahogy terveztem: a könnyen járható gyalogutakon jól tudtunk haladni, a terep sem volt nehéz, hiszen elég sokáig a dombgerincen haladtunk, csak minimális szinttel. Az eső is megunta a lassú cseperészést, inkább elállt teljesen, bár az ég eléggé felhős maradt végig az egész úton. Gyorsan átvágtunk az Alma-lápa-tető horpadásán, eddig mindkét kéktúra bejárásomkor kemény sárdagasztás várt itt rám, de most itt is csontszáraz volt a talaj, remekül lehetett rajta haladni.

Régebben azonban eshetett errefelé elég sokat az eső, ugyanis sok patanyom volt beleszáradva a földút talajába. A csoport kíváncsian nézegette őket, még le is fényképezték azokat, aztán persze megkérdezték tőlem is, hogy milyen állatoké lehetnek? Általában két fél patanyom volt mindig szorosan egymás mellett, tehát párosujjú patás állatok volt az elkövetők, de régi biológiai ismereteim szerint szinte minden erdei növényevő az: a szarvasok, őzek, muflonok, még a vaddisznó is! Szégyenkezve kellett bevallanom, hogy nem tudom! Próbáltam tréfával elütni a dolgokat, mondván, hogy nem vagyok egy Winnetou, hogy értsek a nyomolvasáshoz, de éreztem, hogy ennek bizony utána kell néznem, hogy legközelebb ne járjak ugyanígy, ha valaki megkérdezi!

Továbbindulva a Szalokma-fő gerincén, az irtásfolt szélén jobbra tértünk élesen, vissza az erdőbe, továbbra is a dombtetőkön maradva, majd egy újabb elágazásban a bal oldali utat választva leereszkedtünk a Kígyós-patak völgyébe, a Rozsnakpusztai erdészház tisztására. Egyáltalán nem sietve egy óra felé értük el a pecsételőpontot, alig másfél órával a szikláktól való továbbindulásunk után. Pecsételéssel végezve letelepedtünk a fűbe és megettük az ebédre vásárolt dolgokat.

Hosszabb ebédszünet után fél kettő felé indultunk tovább az erdészház keskeny, kopottas, leaszfaltozott bekötőútján. Itt is jól tudtunk haladni: az aszfaltcsík lazán felkapaszkodott egy alacsony dombgerincre, itt alaposan megnéztük az utat elrekesztő, vagy másfél méter magas töltést, amit az erdész hordatott ide még évekkel ezelőtt, hogy lenullázza a házához vezető autóforgalmat, mivel csak ő tudja megkerülni a barikádot az erdőn keresztül a terepjárójával, aztán egy kis szerpentinen leereszkedtünk a dombhát túlsó oldalán az Egerbakta és Pétervására közötti országútra.

Úgy gondoltam, itt pihenhetnénk egy sort, de a csapat megállás nélkül rátért az útra és a jelzéseket követve elindult rajta kelet felé. Így se rossz – gondoltam –, aztán továbbindulva követtem őket. Csak pár száz métert ballagtunk az úton, a legközelebbi útelágazásnál a csapat rutinosan balra fordult a jelzéseket követve, a Bátor felé kiágazó, keskenyebb aszfaltcsíkra. Néhány nap alatt eléggé belejöttek a jelzésolvasásba, bár a tapasztalatom az, hogy egy együttműködő csapat sokkal könnyebben megtalálja a helyes utat a magányos túrázónál, hiszen valaki mindig észreveszi a jelzéseket és szól a többieknek, hogy merre kell továbbindulni.

Az út jobb szélén mindenféle bogyókat termő bokrok kísérték az utunkat, a csapat megállt szinte mindegyiknél és itt is eléggé beégtem, mert a kérdéseikre nem tudtam megmondani még magyarul sem, hogy milyen fajták, és ehetőek-e vajon? Szidtam magam, mert már évekkel ezelőtt megvettem egy növényhatározó könyvsorozatot, ami külön kötetekben foglalkozik a fákkal, bokrokkal, virágokkal és gombákkal, de azóta is csak a könyvespolcon porosodik! Sürgősen át kell néznem a könyveket, sőt, elhatároztam, hogy a túráimra is magammal viszem őket ezentúl, hogy kissé kiművelődjek ezen a téren is! A túra után hazatérve pedig letöltöttem a netről egy állatnyomokkal foglalkozó könyvet, abból is viszem majd magammal a fontosabb oldalakat kinyomtatva!

A legközelebbi pihenőt ott tartottuk, ahol a Laskó-patak hídja után letértünk az aszfaltútról. Itt egy füves rét csábított a letelepedésre, közvetlenül egy bekerített fenyőfaültetvény mellett. Háromnegyed három felé indultunk tovább innen, egy jól kijárt, a dombok közti völgy alján kanyargó földúton. Láttam a csapaton, gyorsan túl akarnak lenni ezen a túrán, hogy mielőbb Egerbe érhessünk, így aztán hagytam őket menni, diktálják inkább ők a tempót! Egy idő után kereszteztük a völgy alján futó, szinte teljesen kiszáradt erecskét, aztán belevágtunk a széles erdőgazdasági földúton a Gilitka-tetőre felvezető kaptatóba.

Gyorsan fogyott a még hátralévő távolság, láttam, hogy belefér az időbe egy rövid pihenő, ezért miután felértünk a tetőre és élesen balra törött az utunk, megálltunk pár percre szusszanni egyet. De eléggé be volt sózva a fenekük, ők is látták a saját GPS-ükön, hogy innen már csak alig három kilométert kell menni, ráadásul azt is főként lejtmenetben, hát továbbindultunk innen is. Az irtások után már gyorsan elértük az erdőt, kicsit hullámvasutazott az utunk a dombtetők között, aztán hirtelen kiértünk a Szarvaskő feletti mezőkre.

Kinyílt előttünk a panoráma, leláttunk Szarvaskő völgyére, jobbra feltűnt a Major-tető csúcsán álló kilátó, mi pedig nekiindultunk a faluba levezető lejtőnek. Bokros, ligetes réteken ereszkedtünk egyre lejjebb, az utunk egy frissen kaszált sávon vezetett, örömmel láttam, hogy nemrégiben kiirtották azt a bokros részt, ami tavaly tavasszal elzárta az utamat és eléggé megszaggattak az ágak, mire át tudtam vergődni rajta. A hajtűkanyarjában értük el azt a keskeny, kopottas aszfaltutat, ami levezetett a faluba, ezen aztán már gyorsan elértük a házakat, és pontosan a tervezett időben, fél ötkor megérkeztünk a faluközpontban a buszmegállóba.

A kirakott menetrend szerint pár percen belül jönnie kellett egy busznak, így nem mentünk el pecsételni a kocsmába, inkább hétfőre halasztottuk, amikor úgyis visszajövünk ide, hogy innen induljunk tovább Bélapátfalvára. Aztán a busz pár perc késéssel meg is érkezett, mi pedig öt előtt néhány perccel már az egri buszpályaudvaron voltunk vele. Innen már pár perces sétával elértünk az Európa panzióba, a szállásunkra. A poggyászunk már a társalgóban várt ránk, gyorsan felvettük a szobakulcsokat, aztán megbeszéltük, hogy hatkor találkozunk újra lenn a hallban, a recepciós pultnál.

Gyorsan telefonáltam még Török úrnak, a tánctanárnak, hogy kis késéssel, körülbelül fél hét felé fogunk megérkezni, ő pedig megnyugtatott, hogy pár perc késés nem a világ, pláne ha valaki többnapos túráról érkezik meg valahová! Aztán én is gyorsan lezuhanyoztam a szobámban és hatra gálába vágtam magam, azaz felvettem az utazó ruhámat, vagyis azt a váltást, amit általában a többnapos túrákon is igyekszem tisztának megőrizni, hogy aztán abban utazhassak haza.

Pont hatra érkeztem le a társalgóba, és láttam, hogy a lányok szépen kicsípték magukat – eddig csak a túraruhájukban láttam őket, smink nélkül, és most egy pillanat alatt csinos fiatal nők lettek a túracimborákból, de a fiúk is kitettek magukért –, aztán elsétáltunk a Kossuth Lajos utcán található tánciskolába. Ahogy felballagtunk a lépcsőkön az emeletre, meghallottuk a zárt ajtó mögül kiszűrődő zene hangjait, végül beléptünk a hatalmas, parkettás táncterembe.

A székeken, körben a falak mentén ültek az emberek, a középső térséget teljesen szabadon hagyva, aztán mivel halkan angolul beszélgettünk egymással, hallottuk, hogy többen összesúgnak a hátunk mögött: megjöttek a vendégek! Török úr pár szóval üdvözölt bennünket, odavezetett a helyünkhöz, aztán folytatta az óráját. Tényleg abszolút kezdők ültek körben a székeken, nekik mutatta be a különféle zenei stílusokat, elmagyarázva, honnan származnak, és mit lehet táncolni rájuk. Aztán az órának ez a része véget ért, és az iskola haladó tanulói mutatták be a táncokat, tényleg nagyon szépen. A csapatom közben halkan beszélgetett, láttam, hogy nekik is nagyon tatszik a produkció!

Egy rövid szünetben Lídia egyeztetett Török úrral, hogy milyen zenére szeretnének táncolni, aztán ők következtek. Nemigen értek a táncokhoz, de azt egy pillanat alatt felmértem, hogy amíg a tánciskola haladó növendékei a „szabványos” lépésekkel táncoltak, a csapatom többet mutatott: elképesztő biztonsággal kombinálták az elemeket, sokszor szerintem improvizáltak is, de tökéletes összhangban. Ez tényleg a tánc magasiskolája volt! Meg is érdemelték a produkció végén kapott tapsot!

Ezután Török úr ismét magához ragadta a szót, és elmondta, hogy az orosz vendégek szeretnék megtanulni a csárdást, és ebben mi a segítségükre leszünk. Egyébként is, a csárdás is egy táncfajta, nem is árt, ha ezt is megtanulja mindenki. Behívott a terembe egy népviseletbe öltözött párt, akik aztán középen először bemutatták az alaplépéseket, először lassan, hogy mindenki meg tudja jegyezni, aztán zenére is, végül arra kértek mindenkit, hogy formáljunk egy kőrt körülöttük és egymás kezét megfogva próbáljuk követni mi is a lépéseket. Így roptuk a táncot pár percig, aztán következtek a forgások, amit már párosával kellett gyakorolni, én pedig ekkor már visszaültem a székemre.

Nyolc óra felé hagytuk ott az iskolát és indultunk el vacsorázni. A csapat nagyon fel volt dobódva, végigcsárdásozták az utcákat, néha engem is elkaptak a lányok egy-egy fordulóra, ami nagy merészség volt tőlük, mert én a túrabakancsomban voltam, mivel nem vittem más cipőt magammal! Végül beültünk vacsorázni a sétálóutca egyik vendéglőjébe. Nagyon jól alakult az este, csak tíz óra után vetődtünk vissza a panzióba, hogy eltegyük magunkat másnapra.

Megjegyzés: az utolsó képet a csapatomtól kaptam felhasználásra, ugyanis erről a témáról nem voltak saját fényképeim.