UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2012. március 12.
Sümeg, vasútállomás - Zalaszántó

Már hosszabb ideje tervezgettem azt, hogy folytatom a harmadik Országos Kéktúra bejárásom, végül március közepén nyílt arra lehetőségem, hogy pár nap szabadság kivételével kissé meg tudjam nyújtani a hosszú ünnepi hétvégét. Így aztán március 12.-én, egy hétfői nap reggelén szálltam vonatra Kelenföldön, hogy ukki átszállással leutazzak Sümegre, a háromnapos túrám kezdőpontjára.

Budapesten derült volt a reggel, nagyjából akkor kelt fel a nap, amikor a szombathelyi gyors kihúzott velem együtt az állomásról. Napsütéses szép reggel következett, gyönyörködtem az elsuhanó táj látványában, sajnos Székesfehérvár előtt fél órára megfogták a vonatot a piros jelzések, és majdnem fél órát állt a szerelvény, mire tovább tudtunk indulni. Mint kiderült, Dinnyés és Székesfehérvár között a pályatest átépítése miatt felszedték az egyik vágányt, és nagy volt a sorbanállás a másikon való áthaladásért.

Ekkor már komolyan elgondolkodtam azon, hogy Ukkon esetleg nem fog megvárni minket a Tapolca felé induló személyvonat, de a kalauz megnyugtatott, hogy lesz csatlakozásom! Látszott, hogy a mozdonyvezető igyekszik csökkenteni a kését, mert ahol csak tudott, sietett, és a mozdonyt nem kímélve teljes sebességgel kaptattunk fel a Bakony fennsíkjaira. Aztán Veszprém környékén befutottunk egy széles felhőtakaró alá, Bobán pedig, ahol a Zalaegerszegre tartó kocsikat velem együtt lecsatolták a vonatról, már szemerkélt az eső.

Végül húsz perc késéssel értünk Ukkra, itt páran leszállva már erősen szitáló esőben szálltunk át a Tapolcán keresztül Keszthelyre tartó kétkocsis Bzmot-ra, és ugyanez volt a helyzet pár perc múlva is, amikor Sümegen leszálltam a vonatról. Behúzódtam az állomás várótermébe, ahol pecsételtem az igazoló füzetembe az állomás szögletes fémbélyegzőjével, amit a pénztáros hölgy szolgálatkészen kiadott az ablakon. Elpakoltam mindent a hátizsákomba, ellenőriztem, hogy minden zipzár be van-e húzva, aztán kiléptem az állomásépületből a még mindig szitáló esőbe.

Nem ilyen időjárást terveztem erre a túrára, minden meteorológiai jelentés derült, napsütéses időt jósolt a következő napokra az ország egész területén, de úgy nézett ki, hiba csúszott a számításaikba! Végigsétáltam az állomásról induló Darnai Kálmán utcán, majd a Lukonich Gábor utcára rátérve megpillantottam magam előtt a város református-evangélikus templomát. Próbáltam pár képet készíteni róla, de folyton a fényképezőgép lencséjére csepegett az eső, úgyhogy inkább visszatettem a gépet az övtáskámba.

Letérve a kék sáv jelzésekről a Széchenyi utcán lesétáltam a csupán néhány száz lépésnyire lévő római katolikus plébániatemplomhoz. Gondoltam, készítek pár felvételt a templom szép Maulbertsch-freskóiról, de a templomajtót zárva találtam, így csak a téren álló Padányi Bíró Márton püspök mellszobrát tudtam lefényképezni. Elindultam visszafelé, közben az eső is mintha szűnni kezdett volna, már csak szemerkélt, mire kiértem a Kossuth Lajos utcára, Sümeg főutcájára.

Megtettem a szinte kötelező kitérést a Várhegy lábának lejtőjén álló püspöki palotához. A kastélyt ugyanaz a Padányi Bíró Márton püspök építtette 1748 és 1755 között, akinek a mellszobrát már a plébániatemplom előtt lefényképeztem, és aki nagyon sokat tett a város fejlesztéséért a török időket követően. Itt is készítettem pár felvételt, aztán a Kossuth Lajos utcára visszatérve továbbindultam a városközpont felé. Néhány perc alatt elértem a Flórián teret, itt aztán az ismét erősebben rákezdő eső elől behúzódtam ugyanabba a kis sörözőbe, ahová a korábbi túrák során is betértem már.

Sümeg - Római katolikus plébániatemplom
Sümeg - Római katolikus plébániatemplom


Sümeg - A püspöki palota mögött feltűnik a vár is
Sümeg - A püspöki palota mögött feltűnik a vár is

Kértem egy üveg Borsodit, de előtte még a szokásomtól eltérően gallér mögé küldtem féldeci szilvát is, gondoltam jó lesz az még ösztönzőnek a Zalaszántóig vezető túrán! A pultos hölgy csodálkozva kérdezte, hogy csak nem túrázni akarok ebben az esőben, azt pedig szinte el sem akarta hinni, hogy napsütésben indultam aznap reggel otthonról. Az asztalnál üldögélve elővettem a mobilom, aztán az interneten megnéztem az Időkép oldalon a felhőképet. Érdekes időjárási helyzet tárult a szemem elé: a Komárom-Veszprém-Kaposvár vonaltól keletre sütött a nap, attól nyugatra borult volt az ég és sok helyen esett az eső. Ez a helyzet aztán nem is változott egész nap!

Végül háromnegyed tizenegy után szántam rá magam az indulásra, hiszen előttem állt még a húsz kilométeres túra Zalaszántóig. A pultos hölgy még annyit mondott, hogy menjek inkább busszal, de erre már csak legyintettem, aztán kiléptem az ismét már csak szemerkélő esőbe. Rátértem a Kossuth Lajos utca folytatására, a hosszú, egyenes Petőfi Sándor utcára, aztán a jobb oldali járdáján eltalpaltam a város határába. A lakott terület végén véget ért a járda is, itt álváltottam az út bal oldalára, ezen bandukolva értem el az út végét, ahol az beletorkollott a várost elkerülő 84-es főútba.

Eddigi utam egy kis pipaszerű kanyarral csatlakozott a főúthoz, itt a kéktúra egyenesen indult tovább keréknyomokon a 84-es úttal párhuzamosan. Elhagyva az utolsó városszéli telephelyeket felkapaszkodtam a földúton a Mogyorósi-dombra, és megálltam egy pillanatra a geológiai bemutatóhelyre és a táborhoz vezető keskeny aszfaltos út torkolatánál. Elkészítettem a szokásos felvételt a sümegi várról – erről a pontról nagyon szépen látható – bár most szégyellősen próbált elbújni az eső és a pára mögé.

Vígasztalanul kitartó esőben indultam el Sümegről
Vígasztalanul kitartó esőben indultam el Sümegről

Földúton indultam tovább, kereszteztem a nagyfeszültségű távvezetékeket, aztán visszaereszkedtem a dombról a mezők közé, a vasúti sínek mellé. A pocsolyás keréknyomok egy darabig követték a vágányt, aztán egy vasúti átjáróban átkeltek a sínek túlsó oldalára. Farakások halmai mellett elhaladva néhány perces menettel értem el a Sümegi bazaltbánya vasútállomás épületeit, itt aztán jobbra tértem, a mezőkön átvágó földútra. Tónyi méretű pocsolyákat kerülgetve értem el rajta a Sümegről Sümegprágába vezető országút kanyarját.

Ezen a ponton ágazott ki a főútból a Sarvaly erdészházakhoz tartó keskeny, kopottas aszfaltút, erre rákanyarodva folytattam az utamat. Végigkutyagoltam az út hosszú egyenesén, aztán az irtásfoltok után néhány perc alatt elértem az erdőt. Visszafordulva végigtekintettem az esőben ázó út hosszú egyenesén, szép idő esetén pont az út vége mögött látjuk a sümegi várat, most azonban éppen csak ki lehetett venni a párás levegő távolában. Próbáltam pár fényképet készíteni róla, aztán tovább ballagtam a keskeny aszfaltúton.

Az emelkedés sumák módon kezdődik: szinte észre sem lehet venni, ahogy az egyenesen haladó erdei aszfaltút kapaszkodni kezd a fák között, az ember csak azt érzi, hogy egyre nehezebben halad előre! Idő kell ahhoz, hogy megértsük, egyre magasabbra kapaszkodunk a domboldalban, aztán egy lágy balkanyar után feltűnik az út bal oldalán az első erdészház. Egyszerű, szolid családi háznak néz ki, drótkerítésére a kapu mellett van felerősítve a kéktúra bélyegző kis kék-fehér dobozkája. Elővettem a szemerkélő esőben az igazoló füzetemet és bélyegeztem a pecséttel a „Sarvaly eh.” feliratú kockába, aztán gyorsan el is tettem a füzetet, nehogy elázzon az esőben.

A kéktúra bélyegző az erdészáház kertkapuja mellett található
A kéktúra bélyegző az erdészáház kertkapuja mellett található

Továbbindultam az úton, egy-két perc alatt elértem a Sarvaly-forráshoz vezető letérőt, de az esőben nem volt sok kedvem felkaptatni a dombra a pihenőpadokhoz, ezért aztán minden különösebb meggyőződés nélkül folytattam az utam a keskeny aszfaltúton. Elmaradt mögöttem a tisztáson a telep többi épülete, aztán ismét elnyelt az erdő. Itt már megszűnt az út emelkedése, sőt, mintha még egy kicsit lejtett volna a következő jobbos, derékszögű útkanyarig. Térképem itt jelezte a letérést egy templomromhoz, de azt már hiába kerestem az előző kéktúra bejárásomkor, mert bekerített területen áll, és nem találtam akkor bejutást oda. Most már bővebb információval, sőt, GPS koordinátákkal is rendelkeztem romok helyére vonatkozólag, de az ismét erősebben nekikezdő esőben ezt sem volt kedvem felkeresni!

Maradtam hát a keskeny aszfaltúton, amin aztán felkapaszkodtam a következő nyeregbe. Elhaladtam az egyre ismertebbé váló, lassan már emblematikus „szmájlis” kéktúra jelzés mellett, aztán lassan elértem a Tátika-hegy lábainál terpeszkedő nagy irtásfoltot. Az útelágazásban véget ért az aszfaltos burkolat, a jelzéseket követve a balra térő földúton indultam tovább az útvillából, közben a Tátika-hegyet kémleltem. A csúcs eltűnt az alacsonyan járó felhőkben, tehát már innen felmérhettem, hogy kilátás aztán nem lesz egy deka sem a hegytetőn álló várromoktól!

Elballagtam az úton a romos erdészházig, ahol a kék sáv jelzések jobbra letértek a murvás útról erdei keréknyomokra. Odasétáltam a régóta elhagyatottan álló épülethez, most a lombnélküli erdőben jól láthatóak voltak a hiányzó tetejű erdészház falai. Nem tudom, miért kellett a sorsára hagyni, hiszen jó helyen fekszik, helyi fejtésű bazaltkövekből álló falai erőseknek tűntek, karcsú téglakéményei még most is álltak. Pár percig elnézelődtem itt, hiszen az eső is elállt, meg sietnem sem kellett túlságosan.

Romos erdészház a Tátika-hegy tövében
Romos erdészház a Tátika-hegy tövében

Negyed kettő felé indultam tovább, rátértem egy nyiladék egyenes keréknyomaira, aztán pár perc alatt elértem rajtuk azt a murvás erdei utat, ami a korábbi útelágazásban jobbra indult. Balra indultam el ezen a keményre kijárt erdőgazdasági úton, közben erősen figyeltem jobb felé, hogy el ne szalasszam a letérési pontot. Talán négy-ötszáz lépés után vettem észre azt a keskeny ösvényt, ami aztán nekiindult a Tátika-hegy oldalának! Áttörtettem az út melletti dzsindzsáson és elértem a meredeken a hegyre futó nyiladék kezdetét.

Erősen indít a hegyre vezető kaptató, lihegve kapaszkodtam vagy ötven métert felfelé, ahol aztán a kék sáv jelzések hirtelen, derékszögben balra fordítottak, szintező keréknyomokra. Errefelé már könnyebb volt a járás, ezen a néha alig látható nyomon haladva aztán ballagtam vagy öt-hatszáz lépést a hegyoldalban. Ezután lassan jobbra kanyarodott az utam egy kis oldalvölgybe, vagy inkább árokba, itt aztán újra kezdődött a hegymászás, de már kevésbé meredeken. A völgyecske alja tele volt kidőlt, korhadó fatörzsekkel, ágakkal, az ösvény ezeket kerülgette hosszasan. Pár perc múlva aztán a néha csak alig látható ösvény kikapaszkodott balra az árokból és egy kis fennsíkra érkeztem.

Feltűnt előttem a Fekete-tó mélyedése, most csak az alján pangott némi sár, amit úgy látszik, dagonyának használtak a vaddisznók. Mire ide felértem, kezdtem belemerülni a ködbe, erősen lecsökkent a fák között a látótávolság. Korábban tervbe vettem, hogy megkeresem a Tátika-hegy fennsíkjának peremén a Kis- és Nagy Szent Keresztet – ahonnan állítólag nagyon szép kilátás nyílik a környékre, de most a köd miatt ezeket is kihagytam.

A Fekete-tó déli oldalán, a perem mentén halad a kéktúra jelzett ösvénye, aztán nekivág az erdőnek. Ez egy elég nehezen követhető része a kéktúrának: nyáron az ösvény gyakran eltűnik a ritkított tölgyes-bükkös erdőben a dzsindzsában, télen, tavasszal az erdő járhatóbb, de a túraösvény szinte láthatatlanul húzódik az avar alatt, ilyenkor aztán csak a jelzésekre lehet hagyatkozni! De azok szerencsére elég sűrűn vannak felfestve, pláne, ha figyelünk a különféle színű pöttyökkel felfestett tanösvény jelzésekre is! Nagyjából negyedórás erdei menettel lehet elérni az ösvényen a hegytetőn álló várromokhoz vezető jól kitaposott gyalogutat. Itt a kék sáv jelzések balra, lefelé indulnak, Tátika várához az innen induló kék rom jelzésen lehet felkapaszkodni.

Itt tartottam első pihenőmet az útelágazásban álló kissé már korhadt padra leülve, és eldöntöttem, hogy a köd miatt most Tátika várának romjaihoz sem fogok felmenni! Így aztán a padon üldögélve elfogyasztottam késői ebédemet, aztán elindultam lefelé a Tátika-hegyről.

Kiegészítés:

Aki csak egy kicsit is ismer, az tudja, hogy ilyen szép látnivalókat nem szoktam kihagyni, és valóban: visszatértem még a Tátika-hegyre! Amúgy is tervbe volt véve a Rezi vár felkeresése (amit a kéktúra elég széles ívben elkerül), így aztán beütemeztem még a korábbiakban egy negyedik túranapot, amikor csak Zalaszántó környékét akartam bekalandozni. Aznap Zalaszántóról, a szállásomról indulva délelőtt megmásztam a rezi Várhegyet, délután pedig a Tátika-hegyre tettem egy kitérőt.

Megkerestem először a Kis Szent Keresztet – ez a Fekete-tótól dél-délnyugat felé indulva nagyjából háromszáz lépésnyi távolságban áll a fennsík peremén. Nincs semmilyen oda vezető kitaposott ösvény, én legalábbis nem vettem észre ilyet, viszont érdemes megtenni ezt a rövid kitérőt, mert nagyon szép kilátás nyílik a tisztásról Zalaszántóra és Rezi várára! Tulajdonképpen a kereszt nem is létezik, csak a táblája van most felszerelve az egyik, a tisztáson álló fa törzsére! Mivel nálam volt a GPS, meghatároztam a tisztás pozícióját: N 46°54’06,1” és E 17°15’20,9”.

Száraz tónak nedves partján - A Fekete-tó a Tátika-hegy fennsíkján
Száraz tónak nedves partján - A Fekete-tó a Tátika-hegy fennsíkján


Kilátás a Kis Szent Kereszt tisztásáról
Kilátás a Kis Szent Kereszt tisztásáról

A Nagy Szent Keresztet megtalálni kissé nehezebb, mert nincs jól meghatározható kiindulópont a megkereséséhez, de a következő tanácsolom: A Fekete-tótól nagyjából nyugat felé indul tovább a kéktúra ösvénye, aztán lassan észak felé tér az erdőben. Talán hat-hétszáz lépés után induljunk el az északnak tartó ösvényről nagyjából derékszögben nyugatnak. Ekkor körülbelül háromszáz lépés után érjük el a fennsík nyugati peremét, és itt észak vagy dél felé indulva hamar megtalálhatjuk a valóban létező Nagy Szent Keresztet, ami a fennsík peremének egyik szikláján áll. Ennek GPS pozíciója a következő: N 46°54’24,6” és E 17°15’13,9”.

A Nagy Szent Kereszt
A Nagy Szent Kereszt


Kilátás Sümeg felé a Nagy Szent Kereszt sziklájáról
Kilátás Sümeg felé a Nagy Szent Kereszt sziklájáról

Itt is érdemes egy kicsit letelepedni, mert innen a kilátás még szebb, mint a Kis Szent Kereszttől, és nyugodtan mondhatom, hogy szebb, mint Tátika várából! Észak felé Sümegig ellátni – még a Várhegy is belekerül a látótérbe, nyugat felé a völgyön túl a Becse-mája domb húzódik a Sztúpával a tetején, dél felé pedig Zalaszántó terül el a völgyben. Jót lehet pihenni a sziklákra letelepedve.

Természetesen felmentem Tátika várának romjaihoz is, most, hogy már harmadjára jártam itt, már láthatóak a restauráció eredményei: egyre szebben bontakoznak ki a hajdanvolt vár falai, érdemes itt is elnézelődni pár percet, bár a kilátás egyre rosszabb a vár körül növekvő fák miatt! Érdemes felkapaszkodni a romoktól nyugatra álló kis magaslatra, talán még innen a legszebb a kilátás, ha felmászunk a magassági pont kőoszlopára (szédülőseknek nem ajánlom).

Magasan felettünk feltűnnek Tátika várának romjai
Magasan felettünk feltűnnek Tátika várának romjai


Tátika várának romjai
Tátika várának romjai

Most, a kis kitérő végén térjünk vissza arra a ködös hétfői napra, amikor a kéktúra bejáráson voltam a Tátika-hegyen! A kissé korhadt pihenőpadtól indulva már gyorsan leszaladtam a jól járható gyalogúton a Tátika-hegy fennsíkjáról, kereszteztem ismét azokat a nagyfeszültségű távvezetékeket, amik alatt egyszer már elhaladtam Sümeg határában, a Mogyorósi-dombon is, aztán pár perc alatt elértem a Zalaszántóra vezető országutat. Itt azonban szeretnék egy újabb kitérőt javasolni!

A távvezeték füves nyiladékán dél felé végighaladva körülbelül húsz-huszonöt perc alatt érjük el a kéktúra atlaszban is jelölt sírhalommezőt. A nyiladékban is, de bal felé az erdőben is tucatszámra állnak a három-öt méter magas buckák, a bronzkori halomsírok. Ehhez hasonló halomsírmezőt eddig csak Százhalombattán láttam, igaz, azok sokkal nagyobbak ezeknél, a település is ezekről kapta a nevét! Egyébként ez a sírmező Zalaszántóról is könnyen elérhető, a meglehetősen szórványosan felfestett kék kereszt jelzéseket követve.

A kéktúra útjára visszatérve elérjük tehát a Zalaszántóra vezető országutat, de nekünk nem a falu felé kell elindulni rajta, hanem pont az ellenkező irányba, észak-északkelet felé. Megteszünk az úton körülbelül ötszáz lépést, elhaladunk a Hidegkúti-major épületei előtt, aztán megpillantjuk balra, a mezőkön átvezető földút kezdetét. Erre térünk rá, átvágunk a kaszálón, aztán az út az erdő szélére kunkorodik, ekkor feltűnnek a fákon a kék sáv jelzések. Végigballagtam ezen az úton egészen a rét végéig, az erdősarokig, ahol aztán az útelágazásban a délnyugat felé induló keréknyomokon folytatódtak a kék sáv jelzések.

Elég sokáig haladtam a ritkán használt úton, az elágazásaiban figyelni kell a jelzéseket! Jobbra tekingetve néha feltűntek a fák között az erdőszéli megművelt földek, de utunk következetesen ragaszkodott az erdőhöz. Nagyjából negyedórás út végén fordultak ki a nyomok az erdőszélre, innen már egy darabon a szántóföldek peremén haladó keréknyomokon folytattam az utam. Egy völgybe lejtett az út, aztán a mezők széléről elfordulva egy már rég bezárt kőfejtő udvarán vágtam át, végül kiértem a Sztúpához vezető széles, keményre taposott földútra.

Táblák jelezték az autósok számára, merre kell fordulniuk az útelágazásban, itt aztán megkezdődött a kapaszkodás a Becse-mája dombra, ami egyre enyhülve bár, de kitartott egészen a Sztúpáig. A kék sáv jelzések még a buddhista szentély tisztása előtt száz lépéssel jobbra fordultak, de érdemes elbaktatni a tisztásig és megnézni Európa legnagyobb Sztúpáját, persze a tisztás szélén álló pihenőpadokra is érdemes letelepedni és pihenni egyet. Eddig mindig sok embert találtam a tisztáson – zarándokokat és autós turistákat –, talán most a hétfői nap és a továbbra is esőre hajló idő miatt voltam csak egymagamban.

Zalaszántó felett a Becse-mája dombon áll Európa legnagyobb Sztúpája
Zalaszántó felett a Becse-mája dombon áll Európa legnagyobb Sztúpája


A lépcsősor a Sztúpa oldalán a Buddha szoborhoz vezet
A lépcsősor a Sztúpa oldalán a Buddha szoborhoz vezet

Az ismét szemerkélni kezdő eső elől behúzódtam a mütyürkeárus most üresen álló bódéjába, pihentem egy sort, felhívtam a szállásadómat, hogy nagyjából egy órán belül érkezem, aztán a hátamra kaptam a zsákot és nekiindultam a Zalaszántóig vezető maradék utamnak. A földúton egyre lejtve gyorsan magam mögött hagytam az erdőt, megérkeztem a Zalaszántó feletti szőlők, présházak közé. Megpillantottam magam előtt a Szent Donát-kápolnát, itt letértem az útról és felballagtam a dombra a kápolna kapujához. Körülnéztem és csodálkozva pillantottam meg a távoli dombok között az egyik tanúhegy lapos tetejét, azt hiszem, a Badacsony lehetett az, de sokat nem láttam belőle, mert azt is körüllengték az alacsonyan járó felhők.

Keskeny aszfaltúton Zalaszántó felé
Keskeny aszfaltúton Zalaszántó felé


A Szent Donát-kápolna
A Szent Donát-kápolna

A kápolnától tovább ereszkedtem az itt már aszfaltburkolatú úton, elértem egy hosszú egyenes végén a legfelső lakóházakat, aztán az útelágazásban balra fordulva leereszkedtem egy kis patakvölgybe, majd a túlsó oldalán felkapaszkodva már gyorsan elértem a templom mellett Zalaszántó főutcáját. A kék sáv jelzések itt jobbra tértek, de én balra fordulva elsétáltam a Tátika kocsmáig, ahol beütöttem a kéktúra bélyegzőt az igazoló füzetembe, majd betértem a vele szemben álló Azúr ételbárba egy melegszendvics-vacsorára. Ezután már nem volt más dolgom, mint elsétálni a szállásomra.



-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats