UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2011. november 1.
Kőszeg - Szeleste

Korán kellett kelnem Szombathelyen, a Perintparti Panzióban ezen a reggelen, hiszen nagy útra vállalkoztam: teljesíteni akartam az Országos Kéktúra Kőszeg és Szeleste közötti, kiírás szerint 35,4 km hosszú szakaszát! Ez amúgy egy eléggé lapos vidék, hiszen a Kőszegi-hegységet elhagyva az Alpokalja síkságán fog kanyarogni az utam, de a rövidülő nappalok már eléggé korlátozták a napvilágnál megtehető távot. Mivel úgy saccoltam, hogy nagyjából fél héttől ötig lesz világos, igyekeztem ehhez szabni a túrámat. Ezért aztán már fél hatra kiballagtam a helyközi buszok végállomására, hogy elcsíphessem az 05:40-kor Kőszegre induló autóbuszt. Annyi könnyítéssel azért éltem, hogy a nagy hátizsákom a panzióban hagytam, csak egy könnyű kis zsákkal indultam el a túrára, ami az első napon még összehajtogatva a nagyban lapult.

Eléggé taknyos, nyálas idő volt aznap reggel, leereszkedett éjszaka a köd, még szitált is az égből, miközben vártam a buszom a peronon. Negyed hétre értem át Kőszegre, sajnos itt sem volt jobb a helyzet: bár már derengeni kezdett, de továbbra is köd volt, alig lehetett száz méternél messzebbre látni. Kicsit elszomorított ez a hideg, ködös, búvalbélelt időjárás, ezért aztán be is tértem a kőszegi buszállomás melletti Corner sörözőbe, itt a söröm és a hamburgerem mellé kértem egy kupica szilvát is, mint szíverősítőt. Már ott volt a kora reggeli törzsközönség, és amíg a kissé még álmos pultoslány kiszolgált, volt időm végignézni az arcokat. Aztán gyorsan a gallér mögé hajítottam a dolgokat és elindultam az utamra.

Kőszeg - A Fő tér a kora reggeli ködben
Kőszeg - A Fő tér a kora reggeli ködben

Kőszeg - A Jézus Szíve plébániatemplom
Kőszeg - A Jézus Szíve plébániatemplom

Felsétáltam a Kossuth Lajos utcán a Fő térre, és elcsodálkoztam a kora reggeli hangulatán. Láttam már ezt a teret nappal, éjjel, esőben és hóban, de ködben még soha! Valami szokatlanul ódon, szinte meseszerű volt a tér a gomolygó ködben, a nátriumlámpák sárga fénye is nehezen tudott csak áttörni rajta. Aztán lassan világosodni kezdett, a tér hangulata pedig pár perc után elenyészett. Megkerestem a kék sáv jelzéseket az utcasarkon, aztán belevágtam a túrába.

Újra visszatértem a Kossuth Lajos utcára, innen aztán pár lépés után a piac utcájába fordultam be. Elhaladtam az üres standok mellett, aztán az öreg tűzoltólaktanyánál balra tértem, hogy a hátsó oldala mentén haladjak végig az épület mentén. Megpillantottam a pici természetvédelmi területen álló hatalmas platánfát, aztán pár lépés után kiértem a Táncsics Mihály utcára. Balra indultam el rajta és elhaladtam a modern református templom mellett. Megálltam egy percre előtte, megcsodáltam a faszerkezetű templom tornyát és kupoláját. Előző bejárásomkor már körbesétáltam benne, belülről is nagyon szép!

Kőszeg - Jelzés és jelkép az öreg tűzoltólaktanya sarkán
Kőszeg - Jelzés és jelkép az öreg tűzoltólaktanya sarkán

Kőszeg - A református templom
Kőszeg - A református templom

A Táncsics utca végén jobbra fordultam, a Kiss János utcára, ezen értem el a Malomárok hídját. Átkeltem rajta, aztán rögtön balra tértem, a Malomárok és a Gyöngyös-patak medre között vezető sétányszerűen széles gyalogútra. Végigbaktattam rajta, aztán egy kis park szélén haladva értem el a Dózsa György utcát. Már erre rátérve kereszteztem egy másik hídon a Gyöngyös-patakot, aztán néhány perc alatt kiértem a város szélére, a 87-es út Kőszeget elkerülő szakaszához. Átvágtam a szinte teljesen forgalommentes úton és továbbindultam a túloldalán kezdődő széles, jól kitaposott földúton. Elhagytam a legszélső tanyákat is és néhány perc múlva útelágazáshoz értem.

Innen visszapillantva már szép szokott lenni a kilátás Kőszegre, de a köd most mindent eltakart. Már éppen továbbindultam volna, amikor egy furcsa betonoszlopot vettem észre az út szélén. Nagyjából 120 centi magasan állt ki a földből az arasznyi oldalú rúd, oldalán hosszú, keskeny táblákkal. Közelebb léptem hozzá, és lassan rájöttem, ez a csupán néhány éve kijelölt zarándokút, a Mária Út egyik útjelző oszlopa. A Mária út Mariazellből indul és Mátraverebélyig, az ottani Szentkútig tart, útja hosszú szakaszokon közös az Országos Kéktúrával. Már sokszor láttam a jelzését, a lila írott „m” betűt fákra felfestve, de ilyen oszlopon még sohasem láttam.

Kőszeg - A Malomárok és a Gyöngyös-patak közötti sétányon folytattam az utam
Kőszeg - A Malomárok és a Gyöngyös-patak közötti sétányon folytattam az utam

A Mária út jelzőoszlopa. Több tucat ilyennel találkoztam még a túrám folyamán.
A Mária út jelzőoszlopa. Több tucat ilyennel találkoztam még a túrám folyamán.

Alaposan megnézve rá kellett jönnöm, hogy nagyon ésszerű dolog ez: két oldalán mutatta az útbaeső legközelebbi településeket mindkét irányban, kis piktogramok tájékoztattak arról, hogy azokon a helyeken milyen szolgáltatások érhetőek el. Mindezt persze pontosnak tűnő távolság adatokkal. A harmadik oldalán egy hosszú felsorolás volt az alkalmazott összes piktogram jelentésével. Így belegondolva nagyon ésszerű az egész: a beton nem rozsdásodik, mint a vas, nem korhad, mint a fa, tehát időtálló dolog és a ráragasztott műanyag táblák pedig gyorsan cserélhetők, ha vandálok letépik, lefestik, vagy egyszerűen csak kifakul a naptól. Mérnök létemre nem kis elismeréssel adóztam a kitalálójának, aztán továbbindultam az utamon.

Elhaladtam a legutolsó magányosan álló tanya kerítése mellett, egy percre befordult a földút az erdőbe, de aztán parlagon heverő földek és az erdő határán folytattam az utam. A földút egy nagy ívű jobbkanyarral kelet felé fordult, és egy rakodó tisztásának túlsó szélén feltűntek a magyar-osztrák határt jelző, fehérre meszelt betontuskók. Továbbindulva az út két oldalán felhalmozott, elszállításra váró feketefenyő farönkök glédái mellett baktattam el, aztán az út tovább fordult jobb felé, és pár perc után beletorkollott egy keresztező nyiladék széles dózerútjába. A nyiladékban egy középfeszültségű távvezeték haladt, délkelet felé indultam tovább az oszlopokat követve, aztán talán kétszáz lépés után egy újabb elágazáshoz értem.

Határkövek a magyar-osztrák határon
Határkövek a magyar-osztrák határon

Erdei földúton a magyar-osztrák határon
Erdei földúton a magyar-osztrák határon

Itt balra fordultam és megkezdtem a hosszú vándorlásom a Kőszegi-erdő nyiladékaiban. Az út jellege is megváltozott a bakancsom alatt: az eddigi kissé kátyús földutakat egy jól kiépített, keményre döngölt felületű, kavicsszórással megerősített, két szélén árkolt talajút váltotta fel, nagyon termelékenyen lehetett haladni rajta! A Kőszegi-erdőt szinte behálózzák ezek a fajta utak, már többször elgondolkodtam azon, mire készülhettek, de mindig arra a következtetésre jutottam, hogy a Magyar Néphadsereg készíttethette őket az erdőgazdasággal közösen, mint felvonulási utakat a határ felé. Szombathelyen voltam katona még jóval a rendszerváltás előtt a mostani mintabörtönként funkcionáló laktanyában (ne, ne, ne sajnáljatok, sok szép emlékem van ebből az időszakból!), akkoriban mi is többször használtuk ezeket az utakat a járműveinkkel a sűrű gyakorlatozgatás közben.

Tehát rátértem a hosszú, tökegyenes földútra és magasabb sebességi fokozatba kapcsolva elindultam rajta. Nagyjából húszperces menet végén elértem a Kőszeg és Horvátzsidány közötti országutat, kereszteztem és ballagtam tovább a földúton. Egy volt katonai objektum tűnt fel az út bal oldalán, eddigi mindkét bejárásomon elhaladtam mellette, de most tértem le először az útról, hogy közelebbről is megnézhessem.

Még állnak az épület falai, de az ablakok egy része már be van törve, a bútorok is hiányoznak. Az őrtoronyba vezető létra alján már karvastagságú fa nőtt ki, ezzel kissé megnehezítve a feljutást. De a helyiségek meglepően tiszták voltak, és úgy láttam, arra még jók, hogy itt töltsön egy éjszakát az, akire hirtelen itt szakad rá az este. Egyébként lőtér lehetett itt még a rendszerváltás előtt, de az épületnél kezdődő és a földút mellett haladó mező – a tulajdonképpeni lőtér – már be lett feketefenyőkkel erdősítve néhány éve.

Egy már rég felszámolt katonai objektum áll a kéktúra földútja mellett
Egy már rég felszámolt katonai objektum áll a kéktúra földútja mellett

Végeláthatatlan nyiladék földútján
Végeláthatatlan nyiladék földútján

Folytattam az utam a hosszú, egyenes földúton, és a volt lőtér mezeje mellett elhaladva észrevettem, hogy a Nap tányérja halványan feltűnik az égen, ahogy próbált áttörni a ködön keresztül. Bíztam abban, hogy aznap is szép, napos időm lesz, de sajnos a túrám második és harmadik napján összesen csupán ennyi időre láttam a Napot! Mindkét nap reggeltől estig kitartott a felhős, ködös, szomorú idő.

A lőtér hajdani tisztását elhagyva egy nagyon szép, koros erdőbe ért be az utam, a ködben sejtelmesen bontakoztak ki a fák a nyiladék két oldalán. Szinte meseszerű volt az erdő, ahogy róttam a métereket a nyílegyenes úton. Időnként autók húztak el mellettem, de már korábbi bejárásaimon is észrevettem ezt a szokatlanul nagy forgalmat; valószínűleg a környező települések autósai is szívesen használják ezeket a jól járható utakat, hogy hosszú országúti kerülők nélkül juthassanak el egyik helyről a másikra. A négy kilométer hosszú egyenes túlsó végén pihentem meg először, egy képes kereszt melletti farakás rönkjein.

Innen továbbindulva már kissé változatosabb lett az utam: közel derékszögű kanyarokkal haladtam a pagonyokra osztott erdő kockái között. Öreg erdőfoltok, szépen növekvő fiatalosok és nem túl régi irtásfoltok között kanyargott alattam a földút, aztán egy hosszabb egyenes végén értem el ennek a különös úthálózatnak a túlsó szélét, ahol a jól kiépítetett talajút egyszerűen elenyészett a semmiben. Egy balkanyar után már egy közönséges, kissé kátyús földúton találtam magam!

Képes kereszt áll a két nyiladék találkozásánál
Képes kereszt áll a két nyiladék találkozásánál

Egy újabb nyiladék. Már azt hittem, soha nem érek a végükre!
Egy újabb nyiladék. Már azt hittem, soha nem érek a végükre!

Azért ezen az úton is tempósan lehetett haladni, de azért egyre lestem az út bal oldalát, hogy most el ne szalasszam a letérést, mert az előző bejárásaimon mindkétszer elmentem mellette! Nagyjából húszperces menet végén szerencsésen észre is vettem a balra hívó jelzéseket, és egy füves aljú nyiladék ösvényén leszaladtam az Ablánc-patak völgyébe. Nem ereszkedtem le teljesen a völgy aljára, néhány méterrel felette térítettek jobbra a jelzések, keréknyomokra. Aztán az út jobbra fordulva emelkedni kezdett, ekkor a kék sáv jelzések egy gyalogutat követve kezdtek el szintezni, hullámvasutazni a völgytalp felett.

Errefelé aztán alaposan figyelni kellett a jelzéseket, mert a gyalogút, vagy inkább ösvény sokszor szinte teljesen elveszett az avarban! Néhány perc után egy domb tövébe érkeztem, a térképem ezt jelezte Ilonavárként. Alulról felnézve a dombra valóban szemet szúrt a szinte tökéletes csonkakúp alakú formája, meredek lejtők vezettek fel a peremére. Nekiindultam mindenfajta ösvény nélkül az emelkedőnek, és pár perces keserves kapaszkodás után felértem a domb peremére. Azonnal a szemembe ötlött a körbefutó várárok, de befelé pillantva nem láttam semmi egyebet. A vár eredete egyébként ismeretlen, nem tudni kik építették az Ablánc-patak feletti domb tetejét kerítő árkot.

Ösvényen az Ablánc-patak feletti erdőben
Ösvényen az Ablánc-patak feletti erdőben

Felkaptattam az Ilonavár sáncárkához
Felkaptattam az Ilonavár sáncárkához

A kék sáv jelzés ösvényére visszatérve az még egy keveset hullámvasutazott a patak feletti domboldalban, aztán keréknyomokra tértem és lassan visszakapaszkodtam a korábban otthagyott erdei földútra. Sajnos most kihagytam az erdőben magányosan álló Ilona szobrot, mert nem vettem észre a hozzá vezető pár méteres letérést, pedig eddig mindkét túrámon megtaláltam azt. Teljesen eseménytelen út végén értem el Tömördöt fél tíz felé, három órával a Kőszegről történt indulásom után. Végigballagtam a Dózsa György utcán, ami aztán beletorkollott egy játszótér fa hintái és mászókái mellett a Fő utcába. A kék sáv jelzések balra fordultak itt, hogy felkapaszkodjanak az Ablánc-patak völgyéből a templomhoz, de én jobbra tértem, hogy tiszteletemet tegyem az Aroma-háznál, a helyi presszóban.

Sajnos, a presszót zárva találtam, bár a kiírás szerint nyitva kellett volna lennie, így aztán elindultam visszafelé, hogy aztán a templom alatti kétlábú fa villanyoszlopnál megállva elvégezhessem a pecsételést. Az oszlop mindkét lábára fel volt szerelve egy-egy fémdobozka, mindkettőben meg is találtam a bélyegzőket, de az egyiknek már teljesen el volt rakódva kosszal a gumilapja, nem lehetett olvasható lenyomatot produkálni vele, a másikról pedig már leesett a gumilap, azzal viszont sikerült egy kissé vacak, de még olvasható bélyegzést készítenem! A pecsételés után elpakoltam a felszerelést, aztán továbbindultam.

Végigballagtam a falu főutcáján, aztán a baloldalon, utolsó házként feltűnt a Chernel-család szebb időket is megért udvarháza. Omló vakolat, bedeszkázott, vaksi ablakszemek, de a tető még jó, szemre nem láttam semmi rést a cserepek között. Csendben várja a lassú pusztulást, vagy a gondos, építészeti értékeit megőrző felújítást. Sok-sok ilyen magára hagyott hajdani kúria, udvarház sorsa ez Magyarországon, a pénztelenség és a befektető hiánya determinálja a sorsukat. Már nincs sok idő a megmentésükre!

Tömörd - A római katolikus templom
Tömörd - A római katolikus templom

A Chernel-család kúriája
A Chernel-család kúriája

A falu főutcája egy keskeny, kopott aszfaltútban folytatódott a település határa után, régen ez volt a Szombathely és Csepreg közötti főút, de a falut elkerülő szakasz már sok évvel ezelőtt elkészült, azóta szinte senki sem használja, ő is csendben pusztul: hatalmas foltokban aprózódik az aszfaltburkolata, sok helyen már csak a morzsalékán lehet járni. Kis völgyecskébe kanyargott le egy idő után az aszfaltcsík, itt kereszteztem a Fenyves-patakot, aztán ismét visszakapaszkodott az út a fennsíkra. Hamarosan elértem rajta a kincsédpusztai buszmegállónál az új országutat.

Tömördről az öreg országúton indultam tovább
Tömördről az öreg országúton indultam tovább

Elmúlt már fél tizenkettő, letelepedtem hát a buszmegálló esővédő házikójában a keramitlapokra, mert padot nem találtam benne. Kis szerelvényigazítást végeztem, aztán elővettem a hátizsákomból az ebédre készített szendvicseket és a feltámadó hideg délkeleti szélben kissé huzatosnak bizonyuló bódéban megebédeltem. Elővettem a már kirongyosodott kéktúra atlaszomat is, a térképet nézegetve elégedetten konstatáltam, hogy nagyjából az utam felénél lehetek most. Ehhez képest eléggé jól álltam még az idővel. Egy pillanatra arra gondoltam, hogy a szél talán elhajtja majd a ködöt, de bízni már nem tudtam benne, ezért aztán az anorákomon a torkomig felrántva a cipzárt továbbindultam az utamon.

Pár perc alatt elértem Kincsédpuszta lepusztult épületeit, a hatalmas magtár és a hosszú cselédségi lakássor az istállókkal csendben pusztul itt is, de vannak még lakott épületek a pusztán, sőt, mozgolódást is láttam a házak között. Traktorral indult valaki kifelé a földekre, egy másik férfi a lehullott lombokat sepregette az egyik ház előtt. Odaköszöntem neki, és átvágtam az épületek között. Hamar elértem a túlsó oldalon a mezőket, egy időre még a puszta épületeinek kerítése mellé fordultam, de aztán háromszáz lépés után balra tértem, arra a széles, jól kitaposott földútra, ami átvezetett a Kincsédi-mezőkön. Itt régebben két bokorsor között futott a keskeny földút, de néhány évvel ezelőtt a bokrokat kivágták és az utat kiszélesítették.

Kincsédpuszta csendben pusztuló épületei között
Kincsédpuszta csendben pusztuló épületei között

Kincsédpuszta csendben pusztuló épületei között
Kincsédpuszta csendben pusztuló épületei között

Újra magasabb sebességi fokozatba kapcsoltam, úgy, mint a Kőszegi-erdő nyiladékaiban, hiszen alaposan ki kellett lépnem, ha sötétedésre Szelestére akartam érni! Jól látszott, hogy Kincsédpusztáról indulnak ezen az úton a mezőgazdasági gépek a földekre, mert ahogy távolodtam a pusztától, úgy lett egyre kevésbé használt, egyre elhanyagoltabb az út. Először csak mind szűkebb és kátyúsabb lett a talajút, aztán úgy húsz perc után keréknyomokká degradálódott, bár még azok is jól járhatóak voltak. Nagyjából két kilométer után értem el azt a pontot, ahol a szélesítés véget ért, és ismét feltűnt a két párhuzamos bokorsor előttem, de a közöttük húzódó gazos sáv már járhatatlannak bizonyult. A nyomok is kicsaptak a bal oldali mezőre, én is ott folytattam az utam a közvetlenül a bokrok mentén vezető keréknyomokon.

Pár perc múlva elértem az erdősarkot, itt a nyomok balra kanyarodtak, nekem viszont egyenesen kellett továbbindulnom! Éppen jó helyen egy keskeny ösvény vágott át a bokorsoron és folytatta az útját a túlsó oldalán. Ezt csakis a kéktúrát járók taposhatták ki! Egy darabon még a dzsindzsában törtettem a keskeny gyalogúton, aztán a jobb oldalon is feltűntek a fák és az erdőbe beérve kialakultak alattam a keréknyomok.

Kincsédpuszta után nekiindultam a mezőknek. Itt még széles, jól kitaposott földúton haladtam.
Kincsédpuszta után nekiindultam a mezőknek. Itt még széles, jól kitaposott földúton haladtam.

Egy idő után a földút keréknyomokká degradálódott...
Egy idő után a földút keréknyomokká degradálódott...

...aztán már végképp járhatatlannak bizonyult.
...aztán már végképp járhatatlannak bizonyult.

Ismét az ősz legszebb színeiben pompázó fák között haladtam egy nyiladék keréknyomain, aztán egy friss irtásfolt mellé értem, aminek először a hosszabb oldalán bandukoltam végig, aztán egy sarkos forduló után a rövidebbiken is. A túlsó sarkon éles jobbkanyar következett és ismét felvettem az eddigi délkeleti irányomat. Folytatódott a hosszú vándorlás a nyiladék keréknyomain, hogy aztán egy jó negyedóra múlva hirtelen kiérjek egy megművelt terület szélére. Jobbra hívtak tovább a kék jelzések, pár méter után elértem a szántóföld sarkát és ismét beléptem az erdőbe. Egy sarkos balkanyar után enyhén ereszkedve pár perc alatt leértem az Ablánc-patakhoz.

Egy betonelemekből összerótt duzzasztón átkeltem a patak felett, aztán egy ösvényen követtem a folyását. Fiataloson vágtam át, aztán keréknyomokra térve elhaladtam egy tábor bekerített telke mellett, végül elértem a malomcsárda parkolóját. Még 2008-ban zárták be az Ablánci malomcsárdát, mert vizsgálatok kimutatták, hogy nem megfelelő a fúrt kút vize, és azóta sem nyitott ki újra. Kapuján hatalmas német nyelvű felirat tájékoztatja az arra járókat, hogy felújítási munkák miatt van zárva a csárda, további információkért pedig látogassunk el a honlapjára. Hazaérkezve megpróbáltam feljutni a csárda weblapjára, de állandóan egy szexoldalra dobott böngésző, ezért itt nem is közölném a csárda honlapjának a címét!

Betonelemekből összerótt duzzasztó az Ablánc-patakon
Betonelemekből összerótt duzzasztó az Ablánc-patakon

Erzsébet királyné fái az Ablánci malomcsárda parkolójában
Erzsébet királyné fái az Ablánci malomcsárda parkolójában

Pedig nagyon jó helyen fekszik a csárda: pontosan a Tömörd és Szeleste közötti út felénél, tehát ebédelni és pihenni szívesen betérnének ide a kéktúrát járók, arról nem is szólva, hogy a malomcsárda mellett halad el a Szombathely és Bük közötti országút is! Az első bejárásom idején, 2005-ben még üzemelt a hajdani malomból kialakított vendéglő és panzió, meg is ebédeltünk itt a fiammal. Szerencsére a bélyegző megvolt a bal oldali kapuoszlopra szerelt kis fémdobozkájában, így aztán pecsételtem vele a kéktúra igazoló füzetbe és továbbindultam az utamon. A parkolóból kifelé elhaladtam az ablánci molnár által 1900-ban Erzsébet királynő tiszteletére ültetett három hatalmas hárs alatt.

Kiértem a forgalmas országútra és bal felé, Bük irányába indultam el a széles, füves padkáján. Nem kellett sokáig itt baktatni: hat-hétszáz lépés után egy fiatalos túlsó sarkánál jobbra letértem az útról, és ösvényen nekivágtam egy kis domb kaptatójának. Az öreg fák és a fiatalos határán kapaszkodott a gyalogút, aztán a dombtetőn egy kerítésbe ütköztem. Mellette elfektetve hevert a két létra, gondolom, nem állították még fel őket és én sem sok kedvet éreztem magamban ahhoz, hogy a nehéz falétrák felállításával elbibelődjek, ezért alaposan körülnéztem, hogy juthatnék át a kerítésen ésszel.

Azt egy pillanat alatt felmértem, hogy a fiatalosba bevezető csapások praktikusan járhatatlanok, de észrevettem azt is, hogy az egyik rugalmas, drótokból hegesztett kerítéselem csak egy vékony kötözővel van rögzítve, így könnyedén kiakasztható és félrehajtható. Így aztán könnyedén bejutottam a bekerített friss irtásfoltra, a másik oldalán az újabb kerítésnél pedig ki. Keréknyomok indultak tovább, ezeken folytattam az utam az erdőben, aztán pár száz méterrel később az utam beletorkollott egy ugyanolyan széles, keményre döngölt földútba, mint amilyeneken Kőszeg és Tömörd között jártam délelőtt!

Ezen folytattam az utam, aztán egy útelágazásban balra térve egy másik, ugyanilyen úton leereszkedtem a dombról a Csornáról Szombathelyre tartó vasút aluljárójához. Átbaktattam a betonalagúton, aztán a töltés túlsó oldalán folytattam az utam a mezők és az erdő határán kanyargó földúton. Nagyon kell figyelni, hogy észrevegyük az útról jobbra, a dzsindzsás erdőszélre letérő ösvényt, de nem lehetetlen, ugyanis itt is, mint a mai utamon már sokszor, a már említett Mária Út táblái segítenek a kéktúrát járókon is!

Erdei földúton
Erdei földúton

Aztán egy másik erdei földúton folytattam az utam
Aztán egy másik erdei földúton folytattam az utam

Az ösvény aztán a fákat elérve kitisztult, és egy nyiladékban folytattam az utam a töltéssel párhuzamosan. Egy keresztező nyiladékban balra tértem egy osztásnyit, aztán újra délkelet felé folytattam az utam. Eseménytelen út végén értem el a Felsőszelestére tartó széles, kavicsos utat. Ekkor már elmúlt három óra és éreztem, hogy lassan alkonyodni kezd. Tudtam, hogy Szelestéig még körülbelül másfélórás utam van, és nem akartam, hogy az erdőben érjen az este, ezért aztán alaposan kiléptem ezen a könnyen járható úton. Kis derűvel vettem tudomásul, hogy az út készítői a kanyarokban bedöntötték az úttestet, mint valami jól kiépített versenypályát, hogy a rajta haladóknak ne kelljen lassítani a kanyarok íve előtt.

Aztán egy elágazásnál elfordult a Mária Út jobbra, a kék sáv jelzések innen már egymagukban vezettek tovább Szelestéig. Annyira nekiindultam ennek az útnak, hogy észre sem vettem a jobbra való letérést! Vissza kellett kutyagolnom vagy háromszáz lépésnyit, hogy lefordulhassak a ritkán használt keréknyomokra. Emlékeztem, hogy a jelzések az út bal oldalán álló egyik koros tölgyre voltak festve korábban, de ott most egy hatalmas tarvágás terpeszkedett, és a fával együtt a letérést mutató jelzést is kivágták. A kanyargós nyomok bevezettek az erdőbe, elhaladtam egy vadetető mellett, aztán egy elágazásban a jobbra térő nyomokat választva felkapaszkodtam pár méternyit.

A keréknyomok befordultak egy keskeny nyiladékba, és pár perc múlva feltűntek a baloldali fák mögött a Szeleste előtti szántóföldek. Néhány perccel később elhaladtam a térképen is jelzett öreg vadcseresznyefa mellett, aztán az út bal oldalán egy telepített, sűrű lucfenyves tűnt fel. Tudtam, hogy itt kell balra térnem, a fenyvesen átvezető keskeny nyiladékra, de nehéz volt észrevenni ezt is, annyira benőtte a gaz, a dzsindzsa. De azért csak meglett! Leereszkedtem rajta a kis dombgerincről, és a fenyves aljában jobbra fordult a gyalogút. Egy keveset még a gazban gázoltam, aztán elértem a Szelestére vezető széles földutat.

Ekkor már negyed öt felé járt az idő, egyre inkább alkonyodott, ráadásul a köd is kezdett újra leereszkedni. Ismét alaposan kiléptem, igyekeztem minél gyorsabban elérni a falut. Szerencsére már látni lehetett a szélső házakat, aztán egy alacsony dombgerincre felkapaszkodva meg is érkeztem a Felsőszeleste falu szélén álló templomhoz. Régebben el kellett menni a keréknyomokon mellette, de most az esti misére gyülekező helybeliek azt mondták, hogy a továbbvezető út el van kerítve, a templomkerten keresztül kell továbbmennem. Kellően önfejű voltam ahhoz, hogy az információt megköszönve továbbinduljak a földúton, de hát a GPS és a tapasztalatom szerint is arra kellett folytatnom az utamat!

Keréknyomokon Szeleste előtt
Keréknyomokon Szeleste előtt

Felsőszeleste római katolikus temploma
Felsőszeleste római katolikus temploma

Azonban arról a két dologról megfeledkeztem, hogy a GPS térképét utoljára nyáron frissítettem, és hogy a helybelieknek általában igazuk szokott lenni, ezért aztán talán kétszáz lépés után beleütköztem az alkonyatban az utat elrekesztő drótkerítésbe. És ez nem olyan kiakasztós fajta volt, jól kifeszítve futott keresztben előttem, amíg a szemem ellátott! Szégyenszemre visszaballagtam a templomkertbe, ahol a gyülekező helybeliek elnéző mosollyal fogadtak és elmondták a továbbvezető utat. Útmutatásuk alapján átvágtam a templomkert betonozott járdáján, aztán rátértem a faluba levezető keskeny utcára. Pár perc múlva le is érkeztem a község főutcájára, a Berzsenyi utcára.

Ráfordultam és elindultam rajta dél felé. Nagyjából tízperces menettel értem el a jobb oldali, betonozott járdán a Felső- és Alsószeleste közötti mezőket, ahol korábban a forgalmas 86-os út megérkezett Pósfa felől. Óriási volt itt a forgalom szinte éjjel-nappal, de néhány hónappal ezelőtt átadták a falut elkerülő útszakaszt, így a rengeteg autó és kamion már elkerüli a falut. Elhaladtam a buszmegálló előtt, itt ellenőriztem a buszom indulását, de szokás szerint az internetes menetrend ismét pontos volt: a megálló táblája is 17:21-re jelezte a buszom indulását. Volt még több mint fél órám addig.

Betértem a csupán pár lépésre lévő dohányfüstös kocsmába pecsételni, aztán az adminisztrációt elvégezve még elüldögéltem egy negyedórát a Sopronim mellett. Ránéztem a GPS kijelzőjére: a mindenféle kisebb-nagyobb kitérőkkel együtt több mint 38 kilométert tettem meg aznap! Aztán öt után pár perccel kiűzött a kocsmából az egyre irritálóbb cigarettafüst, inkább kinn álldogáltam még bő negyedórát a leszakadó estében a huzatos buszmegálló peronján. Szerencsére percre pontosan érkezett a Szombathelyre tartó távolsági busz, ami még körbelátogatva a szomszédos falukat is csak hat óra után érkezett a csupán pár kilométerre lévő Szombathelyre.



-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats