UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2011. május 11.
Bánkút - Putnok

Ez a nap is korán kezdődött: már reggel fél hat felé felébredtem, és mivel ez a túranap is hosszúnak ígérkezett, nem is lustálkodtam sokáig az ágyban, felkeltem, megmosakodtam, megreggeliztem, összekészülődtem és háromnegyed hét felé le is cuccoltam az emeleti szobámból a Bánkúti Síház társalgójába. Elbúcsúztam a gondnok házaspártól és hét előtt pár perccel el is indultam az utamra.

Napfényben fürdött az egész táj, a kora reggeli fények szépen megvilágították a szállásomat is, ezért készítettem pár képet a házról és a mellette fellelt különleges sípályagondozó gépekről. Végül pontosan hét órakor kapcsoltam be a GPS-t és folytattam a kéktúrát. A jelzések a ház előtt haladtak el, és a földes bekötőúton mentek tovább. Az út pár percig lejtett, aztán egy kisebb emelkedővel értem el a Bánkútra kapaszkodó aszfaltutat. A kék sáv és piros sáv jelzések itt különváltak: a piros sáv keresztezte az utat és azonnal bevette magát az erdőbe, a kék sáv jelzés egy pár lépést haladt az úton nyugat felé, és csak aztán fordult be a fák közé.

Jól kijárt földúton indultam tovább és hamarosan elértem a Bükk-fennsík északi peremét. Az út átbukott rajta és oldalazó ereszkedésbe kezdett. Szélesen kitaposott dózerúton ereszkedtem egyre lejjebb a hegyoldalban, a lejtés erős és szinte állandó volt, ez alaposan igénybe vette a fékező izmaimat. Mindkét kéktúra bejárásomon lefelé ereszkedtem ezen az úton – a térkép szerint Török út a neve –, de el tudom képzelni, milyen fullasztó lehet felkapaszkodni ezen az oldalán a fennsíknak, ez ugyanis jóval meredekebb szerintem, mint a Bélapátfalva felőli kaptató!

A folyamatos lejtőn nagyjából fél nyolcra értem el azt a kis nyerget, ahonnan a kék rom jelzések indultak a Dédesvár felé. Előzetesen úgy terveztem, nem térek ki a várhoz, hiszen ott a fiammal 2005-ben alaposan körülnéztem, de aztán arra gondoltam, hogy akkor meglehetősen párás volt az idő, most viszont már kora reggel is hétágra süt a Nap, biztosan szép lesz onnan a kilátás! Így aztán kék sáv jelzésről letérve elindultam a földúton a várromok felé. Úgy számoltam, nagyjából másfél órát jelent majd ez a kitérő, de ez még belefér az aznapi távba. Legfeljebb később majd egy kicsit jobban kilépek!

Kilátás a Bükk előhegyeire és a Sajó völgyére a Dédesvárhoz vezető útról
Kilátás a Bükk előhegyeire és a Sajó völgyére a Dédesvárhoz vezető útról

Az út szinte folyamatosan ereszkedett a gerincen, alaposan ki is léptem, így aztán nyolcra már el is értem a romokat egy végső, de meredek kapaszkodóval. Pontosabban nem a romokat, hanem az azok alatti kilátóteraszokat. Az egyikről vissza lehetett tekinteni a Bükk-fennsík oldalára, jól látszottak a Bálvány tetején a tornyok is. Egy kis oldalösvényen lehetett kijutni a másik kilátópontra, innen viszont észak felé nyílt pompás panoráma. Itt le is tettem a hátizsákom és pihentem egyet.

Aznap reggel tényleg nagyon tiszta volt az idő, a Nap is a hátam mögül sütött, ezért nagyon szép panorámaképeket tudtam készíteni. Jól látszódott a lábaim alatt a Vár-völgy, a kék sáv jelzések ott haladnak tovább lefelé a fennsíkról, távolabb, egy alacsony gerinc mögött Mályinka házai is feltűntek. Kissé távolabbra tekintve Dédestapolcsány feküdt a széles völgyben, de a Lázbérci-víztároló sajnos nem látszott erről a kilátópontról. Egészen a távolban az Upponyi-hegység vonulata húzódott, kicsit lelombozó volt arra gondolni, hogy még azt is meg kell másznom a mai túranap során!

Kilátás Bánkút felé a Dédesvártól
Kilátás Bánkút felé a Dédesvártól

Kilátás Dédestapolcsány felé a Dédesvártól
Kilátás Dédestapolcsány felé a Dédesvártól

Kicsit még üldögéltem a sziklákon, aztán fél kilenc felé a hátamra vettem a batyut és elindultam visszafelé. Elértem azt a pontot, ahol a kék rom jelzés meredeken leszalad a hegyről a Vár-völgybe – ezen az úton ereszkedtem le hat éve a fiammal –, de most a GPS-szel pontosan fel akartam mérni a kéktúra szakasz hosszát, ezért úgy döntöttem, visszatérek a nyeregbe, ahol otthagytam a kék sáv jelzéseket. Visszafelé szinte végig kapaszkodnom kellett, ezért csak kilenc után pár perccel értem el a gerinc végén a nyeregben a turistautak elágazását. Több mint másfél órámba került tehát ez a kis kitérő, de azt hiszem, megérte!

Újra rátértem a kék sáv jelzés ösvényére és egy nagyon meredek, gatyafékes lejtőn leereszkedtem rajta a Vár-völgybe. Innen már könnyebb volt az utam: csak követni kellett a völgy oldalában, a lenn csörgedező patak felett pár méterrel haladó ösvényt. Egy szakaszon kissé meg kellett küzdeni turistaúton keresztben fekvő kidőlt fákkal, de ezt a részt pár perc alatt leküzdöttem, hol a fák alatt bujkálva, hol pedig átmászva rajtuk. Lejjebb a völgy kissé kitisztult, ki is szélesedett, kényelmes menettel értem el a Recem-völgy torkolatát. A völgyben megérkezett a Baróc-patak is, ezen át kellett kelnem, hogy az utam a túlsó oldalon haladó földúton folytathassam.

Sajnos, a kis átereszt elvitte valamelyik árvíz, a betonkarikák lejjebb hevertek a mederben szétszóródva, összetöredezve. A patak viszont szélesnek és mélynek is tűnt az átlábaláshoz, ráadásul itt mintegy másfél-két mély partfalak között futott, szóval itt elég nehéz lett volna az átkelés! Elindultam hát lefelé a folyásirányban, gondoltam, csak találok valahol lejjebb egy átkelési pontot, és tényleg, talán ötven lépéssel lejjebb erre kínálkozott is egy megfelelő hely szélesebb mederrel, lépegető kövekkel. Így aztán csak átjutottam valahogy a patakon a túlsó oldalon futó földútra!

A Vár-völgy felső szakaszán
A Vár-völgy felső szakaszán

A Pirító-kőnél már a völgy alján csörgedezett a Baróc-patak is
A Pirító-kőnél már a völgy alján csörgedezett a Baróc-patak is

Kicsivel lejjebb pihenőt tartottam a Pirító-kőnél, ide érkezett le meredeken a kék rom jelzés is a Vár-hegyről. Csak pár percig üldögéltem a szikla alatt, az út szélén heverő egyik nagyobb kövön, aztán indultam tovább, mert éreztem, komolyabb lemaradásban vagyok az időtervemhez képest. Egy darabon a földútról letérve egy, a völgy alján kanyargó patakhoz közelebb ereszkedő ösvényen folytattam az utam, aztán már ismét a földúton megmásztam a Mályinka előtti kisebb gerincet, amit már a Dédesi vártól is láttam. Egy darabon a Bánkútról Mályinkára ereszkedő aszfaltúton haladtam – ezt kereszteztem még a síház után –, aztán erről letérve már pár lépés után elértem a Mályinka feletti mezőket.

Kilátás Mályinkára és a még távoli Lázbérci-víztárolóra a mezőkről
Kilátás Mályinkára és a még távoli Lázbérci-víztárolóra a mezőkről

Itt is megállított pár percre a kilátás: alattam terült el a falu, a távolban pedig, Dédestapolcsány mögött feltűnt a Lázbérci-víztároló is! A kertek alatt leereszkedtem a faluba és néhány perc alatt elértem a pisztrángkeltető medencéit. Itt egy pár pillanatra elbizonytalanodtam a továbbvezető utat illetően, mert sehol sem láttam felfestve a kék sáv jelzéseket. Egyszer csak azt vettem észre, hogy bentről, a kerítés mögül valaki kiabál és integet felém. Aztán megértettem, mit mutogat: induljak el a kerítés melletti alig látható nyomokon, mert arra vezet tovább a kéktúra!

Intettem neki, és nekiindultam a keskeny ösvénynek. Egy kis hídon rátértem a Dózsa György utcára a pisztrángkeltető kerítésének a végénél, érdekes, hogy a keltetőből kifolyó víz kis patakként futott az utca bal oldalán lefelé! Egy-két perc múlva megpillantottam a falu református templomát és a mellette álló fa harangtornyot, aztán már el is értem a pecsételőhelyként funkcionáló kis vegyesbolt-kocsma párost. Betértem az italboltba, elkértem a pultnál a bélyegzőt és egy hideg Borsodival leültem az egyik asztalhoz. Pecsételtem az igazoló füzetbe, aztán meg is tízóraiztam a hazaiból, mert már tizenegy felé járt az idő.

Kis patak fut végig a mályinkai Dózsa György utcán
Kis patak fut végig a mályinkai Dózsa György utcán

A mályinkai református templom és a mellette álló harangtorony
A mályinkai református templom és a mellette álló harangtorony

Negyed tizenkettőkor indultam tovább és nekiveselkedtem az előttem álló nagyjából tíz kilométernyi aszfaltnak. A falu bekötőútján felkapaszkodtam egy kis domboldalba, innen viszont már végig lejtett az utam Dédestapolcsányig. Visszapillantva jól lehetett látni a távolban a Dédesi vár meredek oldalú hegyét és mögötte a széles Bükk-fennsíkot. A falut elérve a rátértem a hosszú főutcára, ezen poroszkáltam végig a tűző déli napsütésben. A település két önálló falu, Dédes és Bántapolcsány egyesülésével keletkezett, nem is csoda, hogy ilyen nagyra nőtte ki magát!

Visszatekintés az aszfaltútról Dédesvárra és a Bükk-fennsíkra
Visszatekintés az aszfaltútról Dédesvárra és a Bükk-fennsíkra

Előrepillantva már látszik a Dédestapolcsányi Serényi kúria mögött a víztároló is
Előrepillantva már látszik a Dédestapolcsányi Serényi kúria mögött a víztároló is

Elballagtam szinte egészen az északi faluvégig, itt pihentem meg egy kis pizzériában. Ekkor már fél egy felé járt az idő, szomjas is voltam, eléggé meg is éheztem, úgy döntöttem tehát, hogy itt hosszabban megpihenek és meg is ebédelek. Rendeltem egy pizzát, aztán be is faltam a pizzéria előtti árnyékos padok egyikén. Tudtam a pecsételőhelyek fórumáról, hogy a következő faluban, Upponyban elég nehézkes a pecsételés, mert nincs állandóan nyitva tartó bolt vagy kocsma, ezért megkérdeztem a pizzéria kedves tulajdonosnőjét, tudna-e adni céges pecsételést az igazoló füzetembe? Első szóra adott, így aztán az upponyi kockába be is nyomtam a bélyegzőt! Ahogy továbbindultam volna, figyeltem fel arra, hogy az étkezde melletti házra ki van téve egy tábla: Borostyán kulcsosház, 70/265-5431. Kérdeztem a hölgytől, mit tud a házról, erre közölte, hogy övé a ház, és szívesen látja ott az átmenő turistákat is!

Pontosan egy órakor kaptam a hátamra a motyót és indultam tovább az aszfaltos utcán. Hamarosan magam mögött hagytam Dédestapolcsány utolsó házait és néhány perces menettel elértem az utat elrekesztő sorompót. Itt egy fokozottan védett terület: a Láz-bérci Tájvédelmi Körzet területére léptem és kisebb kihagyásokkal egészen Putnokig ennek a területén fogok haladni. Hamarosan feltűnt az út jobb oldalán maga a tó is.

A Lázbérci-víztárolót 1968-ban hozták létre a Bán-patak felduzzasztásával, és azt hiszem, joggal kijelenthetem: Magyarország egyik legszebb fekvésű tavát hozták ezzel létre! A tó az eltelt időben horgászparadicsommá vált, Dédestapolcsányban például sokan foglalkoznak szállásadással. Ahogy ballagtam a tóparti keskeny aszfaltúton, egyre több horgászt láttam a parton, ahogy a damilt a vízbe lógatják. Szóval ez a hely sem olyan, hogy az ember csak úgy átrohanjon rajta, többször is letértem az útról, hogy fényképezhessek a tópatron.

Megérkeztem a Lázbérci-víztárolóhoz
Megérkeztem a Lázbérci-víztárolóhoz

Vízparti hangulat
Vízparti hangulat

Visszatekintve még jól látszik a Bükk-fennsík a távolban
Visszatekintve még jól látszik a Bükk-fennsík a távolban

A Dédestapolcsányt Upponnyal összekötő régi országúton haladtam, ebből ágazott ki egy idő után balra egy másik aszfaltút, mert a régi a tó felduzzasztásával egy hosszabb szakaszán víz alá került. Előző bejárásomkor a kéktúra a régi úton vezetett egészen addig a pontig, ahol az elmerült a tó vizében, de most a kék sáv jelzések az új, magasabban vezető útra tereltek már az elágazásban, ami szinte végig a fák között haladt és nem lehetett látni róla a tavat. Tehát most a felső, kanyargósabb úton indultam tovább és negyed három felé értem el a tó északi vége után az Uppony előtti sziklaszorost. A keskeny aszfaltút kanyarogva követte a völgy íveit, végül negyedóra múlva feltűntek előttem Uppony szélső házai.

Az Upponyi-sziklaszoros bejárata
Az Upponyi-sziklaszoros bejárata

A kéktúra még a falu határában átkel a Bán-patak egy fahídján, de azt is elvitte valamelyik árvíz. Az új híd már épül, de még nem lehetett átmenni rajta, ezért kénytelen voltam a kék kereszt jelzést követve bemenni a faluba. Ez nem volt probléma, hiszen amúgy is ezen az úton lehetett elérni a pecsételőhelyként is funkcionáló, egy családi házban lévő kiskocsmát, de ez ottjártamkor természetesen zárva volt. Tovább ballagtam az után, így értem el a Csöpi vegyesboltot. Itt bélyegeztem hat éve is a fiammal, és szerencsére most is nyitva volt! Így aztán mégis lett upponyi pecsétem, mert a boltos odaadta a kéktúrás bélyegzőjét! Természetesen ezt is belenyomtam az igazoló füzetbe, aztán egy Borsodival én is leültem a bolt előtti árnyékos padokon hűsölő falubeliek közé.

Megválaszoltam az ilyenkor mindig felmerülő kérdéseket: honnan hová megyek ezzel az emberes hátizsákkal, miért egyedül túrázom, satöbbi, aztán még eldiskuráltunk helyi dolgokról egy darabig. Hosszabb pihenő után háromnegyed három felé vettem a hátamra a zsákot azzal az elhatározással, hogy a Putnokig még hátra lévő tíz kilométert jó lenne három óra alatt lenyomni, mert féltem, hogy hat óra felé be fog zárni a vasútállomás pénztára. Így aztán a falun átvágva némi kerülővel visszatértem a kéktúra útjára, lelkileg felkészültem a hosszú kaptatóra fel a kopár, napsütötte hegyoldalban, de szembejövő turisták rám köszöntek, sőt fel is ismertek! Ilyenkor nem illik sietni, el is beszélgettünk vagy negyedórát, így aztán csak negyed négy felé indultam tovább és értem el a faluvégi pincesort.

A régebben szőlőműveléssel foglakozó helybeliek építették ezt a pincesort, a bejáratok több szinten húzódnak egymás felett a fás domboldalban. Földútra térve kezdtem meg a kapaszkodást az Upponyi-hegység legészakibb gerincére a teljesen kopár domboldalban. Kaszálókon keresztül vezettek a keréknyomok, aztán ahogy az emelkedő egyre meredekebbre váltott, elértem a régi, már felszámolt kerteket, szőlőket. Hat éve még több elvadult zártkert, szőlő, gyümölcsös húzódott errefelé, de most már csak a kopasz domboldal maradt meg, egy-egy kiszáradt, torzóként magányosan álló gyümölcsfával. A délutáni nap keményen égette a tarkómat, miközben izzadva, fújtatva kapaszkodtam egyre magasabbra, szerencsére négy óra felé elértem a gerincen haladó földutat.

Upponyi pincesor
Upponyi pincesor

Visszatekintés Upponyra a kopár hegyoldalból
Visszatekintés Upponyra a kopár hegyoldalból

Ledobtam a hátamról a zsákot, elterültem a fűben, mint egy béka, csak néhány perc után tértem magamhoz. Ittam egyet, aztán továbbindultam. Innen már könnyebb volt a dolgom: egy rövid, ösvényes szakasz után rátértem az északi oldalon levezető jól kijárt makadámúra. Ez jóval enyhébben ereszkedett le a gerinc északi oldalán, mint ahogy a másik oldalon felkapaszkodtam, jól kilépve rajta öt előtt pár perccel értem el a Putnokra vezető országutat a hegyek lábánál.

Ráfordultam erre az útra, aztán a hosszú egyenesébe bekanyarodva megpillantottam magam előtt a még távoli Putnokot. Kemény menettel háromnegyed hat felé értem el a vasútállomást. Pecsételtettem a pénztárnál az igazoló füzetbe – méghozzá két helyre is, mert Putnok szakaszhatár – aztán fáradtan a hátamra kanyarítottam a zsákot és elindultam megkeresni a szállásom. A hosszú Rákóczi Ferenc utcán értem el a belvárost, rátértem a települést átszelő 26-os főútra, elhaladtam a Gömör áruház mellett és a római katolikus templomnál fordultam jobbra, a Serényi Béla utcára. Ezen az úton ballagtam addig, amíg el nem értem Putnok határát. Az utolsó ház az úton az erdész háza, itt foglaltam magamnak szállást aznap éjszakára (Gulyás István, tel: (48) 430-041). Nagyon jó helyen fekszik, hiszen egy lépéssel sem kell letérni a kéktúra útvonaláról, ezért is választottam ki hosszú mérlegelés után ezt a helyet. Negyed hét felé léptem be a kapuján.

Országúton vágtam át a Sajó széles völgyén. A távolban már a Borsodi dombok láthatók
Országúton vágtam át a Sajó széles völgyén. A távolban már a Borsodi dombok láthatók

-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats