UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2007. július 24.
Mindszentpuszta - Szárliget, vasútállomás

Korán ébredtem kedden reggel a mindszentpusztai Ciklámen turistaház füves kertjében, hat órára már meg is reggeliztem és nekifogtam a sátor lebontásának. Igyekeztem minél korábban összekészülődni és elindulni, mert éreztem, ez a nap is rekord meleget fog hozni! Szerettem volna minél nagyobb távot megtenni a még hajnali, kora reggeli viszonylag hűvös levegőben.

A tanyáról elindulva a tisztás szélén ismét megpillantottam Marchl János sírkeresztjét, aki a felirat szerint 1997-ben halt meg 80 éves korában. Elgondolkodtam, ki lehetett ez az ember, akit ide temettek Mindszentpusztára, távol minden lakott településtől? Talán a puszta utolsó lakója? Később próbáltam utánanézni az interneten, sajnos semmit sem találtam róla!

Néhány perc múlva az erdőszélen ismét elértem a kék sáv jelzés földútját, ezen folytattam az utamat. A széles Ciklámen-völgybe ereszkedtek le a keréknyomok, szép volt az út a szellős, oszlopcsarnokszerű bükkösbe bevilágító kora reggeli Nap fényében. Később elértem azt a pontot, ahol a keréknyomokról jobbra, ösvényre térítettek a kék sáv jelzések. Itt most körültekintően haladtam tovább, mert első bejárásunkkor alaposan eltévedtünk itt a fiammal. Az ösvény most is sok helyen szinte láthatatlan volt, ilyenkor fától fáig követtem a szerencsére elég sűrűn felfestett jelzéseket.

Ciklámen-völgy - Séta az ébredező erdőben
Ciklámen-völgy - Séta az ébredező erdőben

Kereszteztem egy földutat, a jelzések a túlsó oldalán továbbindultak a szűk csapáson, aztán jobb oldalon megpillantottam a fák között a Som-hegy nyugati lejtőjét. Az ösvény girbe-gurbán kanyargott a hegyoldalban, később egy újabb földútra akadtam, a jelzések azon vezettek tovább. Fiatal, vegyes erdőbe jutottam, innen később a Som-hegy északi oldalán elterülő ligetes mezőkre érkeztem ki.

A Som-hegy ligetes oldalában kanyarognak a keréknyomok
A Som-hegy ligetes oldalában kanyarognak a keréknyomok

Egy magasles tövében megpihentem, aztán felkapaszkodtam rá, hogy egy kicsit körülnézhessek. Észak felé, Oroszlány irányába nyílt kilátás a magasles tetejéről, visszamentem a messzelátóért is, hogy alaposabban megnézhessek mindent. Lenn a síkon jól lehetett látni az erőmű épületeit és kéményeit, de a városból nem sok látszott innen. Továbbindulva a keréknyomokon átvágtam a fás-ligetes hegyoldalban és nem sokkal később elértem egy keskeny, kanyargós aszfaltutat.

Kilátás a magaslesről Oroszlány felé
Kilátás a magaslesről Oroszlány felé

Az út jobb oldalán vezettek a kék sáv jelzések egy ösvényen, néhány perces menet után fordítottak aztán a jelek jobbra, egy földútra. Széles, lapos völgy alján indultam tovább, valahol jobbra fenn a dombtetőn álltak a térképem szerint a Csáki vár (Oroszlán-kő várának) romjai. Aztán az út egyre meredekebben emelkedni kezdett a mindinkább összeszűkülő völgy alján és hosszú kapaszkodás után értem fel a fennsíkra, földutak kereszteződésébe. Élesen balra fordultam, és egy bükkösön átvágva rövid menettel kiértem a Batonna-hegy irtásfoltos tetejére.

A Batonna-hegyen
A Batonna-hegyen

Egy darabon kerítések mentén haladtam, aztán visszatérve az erdőbe elértem a térképen is jelzett hatalmas hársfát. Innen egy darabon még a fennsíkon kanyargott a földút, aztán egyre meredekebbre váltva leereszkedett a Csákvár és Oroszlány közötti országúthoz. Kőhányáspuszta legszélső házához, a turistaházhoz érkeztem meg, és habár itt a kék sáv jelzések balra tértek, én jobbra indultam tovább, hogy a turistaház mellett elhaladva megkeressem a kéktúra bélyegző dobozkáját.

A pecsétet a település egyetlen utcáján találtam meg, egy körülbelül méternyi magas oszlopra szerelt dobozában. Az oszlop tetejére egy kis lapot erősítettek, így kényelmesen rá lehetett tenni az igazoló füzetet a pecsételés idejére. Az adminisztráció után letettem a hátizsákot az oszlop tövébe és egy kicsit körülnéztem a településen.

Pont velem szemben volt az Esterházy-kápolna, ami 1878-ban épült Avilai Szent Teréz tiszteletére, mellette kis fa harangláb állt egy kőkereszt társaságában. A kápolna természetesen zárva volt, mint ahogy a turistaház is, így csak kívülről fényképezhettem le mindkettőt! Jó lett volna pihenni egyet, de sehol sem láttam árnyékos helyet a környéken, a tűző napon pedig nem volt kedvem sokáig üldögélni. Így aztán visszatértem a település szélére és a gyér kék sáv jeleket követve elindultam északnyugat felé a főút szélén.

Kőhányáspuszta - Előtérben az Esterházy-kápolna a haranglábbal, a háttérben a turistaház épülete látható
Kőhányáspuszta - Előtérben az Esterházy-kápolna a haranglábbal, a háttérben a turistaház épülete látható

Néhány száz méter után jobbra, egy kiágazó földútra hívtak a jelzések, átvágtam a mezőkön, keresztezve egy nagyfeszültségű távvezetéket is, aztán ismét erdőbe futott be a földút. Egy elágazásban balra térve kezdtem meg a hosszú kapaszkodást a Cseresznyefa-hajtás völgyében a fennsík felé. Felérve itt is egy szellős, oszlopcsarnokszerű bükkösbe jutottam, kanyarogva vágtak át rajta a keréknyomok. Később az útról letérve egy kis horhoson keresztül ereszkedtem le a Gesztes várához vezető keskeny aszfaltútra.

Jobbra indultam el rajta a vár felé, az út először a völgy alján kanyargott, rétek szélén, aztán egy hirtelen fordulattal nekivágott a várhoz vezető meredek emelkedőnek. Teljesen kifulladva értem fel a hegytetőre, a vár kapuja elé – ami be volt zárva! Csak később olvastam utána a vár nyitva tartásának és tudtam meg, hogy általában csak hétvégén szokott nyitva lenni. Zárva volt a vár a három évvel ezelőtti, első bejárásunkkor is, de akkor hallottuk, hogy dolgoznak benn, kihallatszott ugyanis a kopácsolás hangja. Akkor bekiabáltunk a rácsokon keresztül és kihozták a bélyegzőt, most nem volt ekkora szerencsém!

Megérkeztem Gesztes várához
Megérkeztem Gesztes várához. Ez a kép épp egy olyan túrán készült, amikor nyitva volt a várkapu...

Dolgom végezetlen fordultam vissza és ereszkedtem le a meredek úton a völgybe, aztán továbbindulva rajta le egészen Várgesztesig. Közben a kék sáv jelzések is az út mellé társultak, így értem el a falu szélét. Ráfordultam az Arany János utcára, a falu főutcájára, ezen érkeztem meg a központba. Itt állt az út szélén a Soproni cégéres kis kocsma, az „alternatív” pecsételőhely. Belépve letelepedtem egy hosszabb pihenőre, hiszen már dél is elmúlt. Stempliztem, aztán egy korsó sör mellett kényelmesen megebédeltem a hazaiból. Nagyon nem volt kedvem újra kilépni a hőségbe, de tovább kellett indulni!

Egy percre még betértem a falu kis templomába – szerencsére nyitva volt és hűsölhettem egy kicsit a falai között, miközben a freskóit is végignéztem – aztán továbbindultam a falu főutcáján. Az alsó faluvégen értem el a kis duzzasztott tavacskát, ahonnan már nagyszerű panoráma nyílt a tó mögötti Zsigmond-kő sziklás homlokára. Néhány percig elnézelődtem itt is, aztán a tóparti sétány végén nekivágtam a Zsigmond-kőre vezető kaptatónak.

Várgesztes - Kilátás a faluszéli kis tótól a Zsigmond-kő sziklás homlokára
Várgesztes - Kilátás a faluszéli kis tótól a Zsigmond-kő sziklás homlokára

Meredek oldalvölgyben kapaszkodott felfelé az ösvény, aztán amikor már azt hittem, a meredekséget már nem lehet fokozni, ott ágazott ki jobbra a sziklaperemre vezető még meredekebb kék háromszög jelzésű ösvény! Pár pillanatig elgondolkodtam azon, hogy lenn hagyom a hátizsákot az ösvény aljában, de aztán inkább magammal vittem – hátha még arra téved egy mazochista tolvaj, aki felkapja a hátára a vagy tizenöt kilós pakkot és elfut vele!

Persze a sziklák tetejére kiérve mindenért kárpótolt az onnan nyíló fantasztikus kilátás! Alattam terült el a széles völgy Várgesztessel, mögötte félkörben a Vértes hegyei-dombjai sorjáztak. Innen úgy tűnt, még a Vár is alacsonyabban van nálam! Erről a helyről sem érdemes továbbrohanni, én is leültem a sziklák szélén, aztán még percekig elnézelődtem a messzelátót elővéve. Szinte be lehetett látni minden ház udvarába, hangyányi emberek dolgoztak a kertekben, mezőkön.

Várgesztes - Kilátás a Zsigmond-kőről a falura és Gesztesvárra
Várgesztes - Kilátás a Zsigmond-kőről a falura és Gesztesvárra

Csak hosszabb szieszta után indultam tovább és ereszkedtem vissza a kéktúra völgyben futó ösvényére. Innen aztán néhány lépés után bal felé invitáltak a jelzések, át egy régi irtásfolt helyén terpeszkedő susnyás, vadszedres mezőn egy gyalázatosan benőtt ösvényen. Alaposan megszaggattak a szederindák, mire elértem egyre kapaszkodva az öreg erdőt! Innen aztán már kellemesebb volt a kapaszkodás, később az emelkedő is megenyhült. Kényelmes erdőjárással értem el egy kisebb lejtő alján a Mátyás-kutat és a mellette álló kulcsosházat. A házat a tábla szerint a Tatabányai Cement és Mészmű Természetjáró Szakosztálya tartja fenn, sajnos ottjártam előtt néhány nappal egy nyári vihar keményen megszaggatta arrafelé az erdőt!

A kidőlt fák tönkretették a pihenőpadokat, egy fatörzs összetörte a forrás foglalatát is. A valaha árnyas völgybe most betűzött a Nap a csonka fatörzsek között. Itt meg sem álltam, folytattam az erdőjárást. A háztól már megpillantottam a völgy alján vezető keskeny aszfaltutat, de a kék sáv jelzés ösvénye visszakapaszkodott a domboldalba, hogy aztán talán egy kilométer után ismét leereszkedjen a völgy aljára.

Itt viszont az aszfaltút kezdett el kapaszkodni a völgy aljáról, és én mentem tovább lenn egy ösvényen. Néhány perces menettel értem el a Szarvas-kút foglalatait és a mellettük álló esővédő házikót. A Szarvas-kút felső foglalata már rég kiapadt, de az alsóból még folyt a hideg forrásvíz három éve. Mostanra viszont – talán a hosszú és száraz nyarak miatt – már onnan sem jött a víz!

Néhány perces pihenő után továbbindultam. Felkapaszkodtam először a már magasan a völgy felett kanyargó aszfaltútra, aztán egy dózerúton folytattam a hegymászást. Szerencsére hamar felértem a Zsidó-hegy gerincére, később pedig egy szakaszon szinte teljesen kisimult az út. Itt állt a Rockenbauer Pál emlékfa az ösvény jobb oldalán. Az ismeretlen művész egy bükkfa sima oldalába véste bele a kéktúrás filmek alkotójának arcképét, ami turistaatlaszom leírása szerint meglehetősen komorra sikerült. Én azért nem fogalmaznék ilyen finoman, viszont mivel nem értek a fafaragáshoz, ezért inkább nem is minősítem!

Vértes - A Rockenbauer Pál emlékfa
Vértes - A Rockenbauer Pál emlékfa

Meredek oldalú völgybe ereszkedett le az ösvény, innen aztán jobbra térve egy kisebb mellékvölgyben újabb erős kapaszkodó kezdődött Vitányvár hegyére. Szuszogtató emelkedő végén érte el a turistaút a gerincet, hogy aztán átbillenve rajta azonnal ereszkedni kezdjen a következő völgybe. Innen indult balra, visszafelé a gerincen a maradványokhoz vezető kék rom jelzés ösvénye.

A romos falak néhány perc alatt elérhetőek már minden kapaszkodás nélkül. Érdemes megtenni ezt a rövid kitérőt és megnézni a tényleg monumentális maradványokat. Valahányszor itt járok, mindig elcsodálkozom azon, vajon miért nem restaurálják, konzerválják a falakat, teszik látogathatóvá a romokat? Így csak a meredek turistaösvényen érkezők tekinthetik meg azokat és gyönyörködhetnek a falakról nyíló kilátásban.

Vértes - Vitányvár romos falai között
Vértes - Vitányvár romos falai között

Alaposan körüljártam a romokat, néha emeletnyit kapaszkodva vagy ereszkedve a törmelékeken, aztán körülnéztem a falakról is. Itt tűnt csak fel, hogy nyugat felé szinte fekete a látóhatár, széles felhőfront tartott éppen errefelé. Habár felettem még ragyogóan sütött a Nap, visszasiettem a romok tövében lerakott hátizsákomhoz, felkaptam és eggyel magasabb fokozatba kapcsolva indultam tovább. Sejtettem, hogy a többnapos hőségnek csakis egy erős viharfront vethet véget, én pedig nem akartam a zivatart a hegyek között a nyakamba kapni!

Továbbindulva, és a kék sáv jelzés ösvényére visszatérve a rövid ereszkedést hosszabb emelkedő követte, így értem fel a Körtvélyes-hegy lapos, fennsíkszerű tetejére. Földutakon vágtam át rajta, aztán hamarosan kiértem a dombtetők között kanyargó keskeny aszfaltútra. Ahol az út tisztást keresztezett, láttam, hogy a felhők már szinte felettem vannak, bármikor megnyílhatnak az ég csatornái! Ennek már fele sem volt tréfa, futólépésben folytattam az utat és értem el az aszfaltúton a körtvélyespusztai elágazást.

Ekkor eredt el az eső, szerencsére én már visszaértem a fák közé. Az elágazásban balra tértem, az itt kezdődő és a Birkacsárdáig vezető aszfaltútra, de néhány lépés után a kék sáv jelzések balra, keréknyomokra térítettek. Elhaladtam a régi körtvélyespusztai temető mellett, a kőkeresztek gondozott kis tisztáson álltak az erdő fái között. Továbbindulva egy elágazásban különvált a kék sáv jelzés ösvénye a kék kereszt jelzés földútjától és én a kék sáv jelzésen továbbindulva megkezdtem a leereszkedést a Mária-szakadékba.

Körtvélyespuszta - Öreg temető a erdő fái között
Körtvélyespuszta - Öreg temető a erdő fái között

Az ösvény következetesen ragaszkodott a völgy jobb oldalához, közben az először sekély vízmosás mind mélyebb szurdokvölggyé vált mellettem. Egyre mélyebbre ereszkedtem a szakadékba, feltűntek előttem az első sziklatorlaszok. Itt az ösvény kanyarogva kereste az utat a sziklák között, helyenként hirtelen, emeletnyi ereszkedéssel. A völgy közben sejtelmes félhomályba bújt és hallottam, az erdő felett szakad az eső, bár a villámok hangja csak tompa morajlásként érkezett le hozzám. A földre még mindig alig értek le az esőcseppek, a fakoronák szinte a teljes esőt felfogták! Persze elővettem az esőkabátot, a fényképezőgépet pedig visszaraktam a vízhatlan tokjába és csak utána folytattam az utamat.

Vértes - A Mária-szakadék sziklatorlaszai
Vértes - A Mária-szakadék sziklatorlaszai

A sziklatorlaszok után a völgy megenyhült, a lejtés is gyakorlatilag megszűnt. Irtásfoltokat értem el, ezeken keresztül már látni lehetett a völgy kiszélesedő alsó végét. Amint kiléptem a fák közül, egyből a nyakamba kaptam az áldást, szerencsére innen már nem volt messze a csákányospusztai turistaszálló. A házat elérve behúzódtam a földszinti kis előtető alá, gondoltam, itt megvárom az eső csillapodását. Leültem egy padra és elővettem a Szárligetről Kelenföldre induló vonatok menetrendjét. Ezt bogarászva vettem észre, hogy körülbelül ötven perc múlva indul egy vonat Budapest felé!

Kinéztem a tető alól, úgy láttam kissé csillapodott már az eső. Döntöttem: felkaptam a hátizsákot és nekiindultam a maradék három kilométernek! Rátértem a turistaház kavicsos földútjára és tovább ereszkedtem rajta most már mezők és füves domboldalak között. Elhaladtam az esőben ázó, penetráns szagot árasztó birkakarámok mellett, aztán rátértem arra a keskeny aszfaltútra, amin már haladtam pár métert még a hegyen, a csákányospusztai elágazás után. Mire kiértem rajta a 100-as útra a Birkacsárda mellett, az eső már csak szemerkélt.

Átvágtam a főúton, aztán a mezőkön keresztül tíz perc alatt elértem Szárliget határát a focipálya mellett. Ráfordultam a Baross utca keskeny aszfaltcsíkjára, aztán egy jobbkanyar után a távolban feltűnt a vasútállomás melletti fatelep faragott székely kapuja. Gyors menettel értem el a gyalogos felüljárót, ami átvezet a sínek felett a túlsó oldalon lévő kis állomásépülethez. Megvettem a pénztárban a jegyet, pecsételtettem az igazoló füzetbe, aztán visszakapaszkodtam a felüljárón keresztül a peronra. Éppen elértem még a vonatot!

Budapest felé haladva utolértük a viharfront végét, így Kelenföldön leszállva a vonatról kaptam még egy kis esőt a nyakamba, mire átgyalogoltam a sasadi úti buszmegállóba, hogy megvárjak egy hazafelé tartó autóbuszt.


-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA


  View My Stats