Megállapodás szerint reggel hat órakor volt ébresztő a pilisszentlászlói focipálya öltözőépületében, mivel reggel hét órára tervezte a Szent István Vándorlás csapata az indulást. Komótosan készülődött mindenki, az öltözés, pakolás és rendrakás után negyed nyolc felé állt menetkészen a társaság, aztán még egy rövid egyeztetés következett a falu polgármesterével a nagy hátizsákoknak a Kisinóci turistaházig történő átszállításáról. Így aztán körülbelül húsz perc csúszással indultunk, de ráadásul a társaság leragadt még vagy fél órára a faluközpont felé vezető Béke utcán, egy kis vegyesbolt és presszó előtt.

Vásárlás és a reggeli kávé után végül nyolc óra felé vette a hátára mindenki a zsákokat és indultunk neki az aznapi, Visegrádon és Nagymaroson keresztül egészen a Kisinóci turistaházig vezető kilométereknek. Átvágtunk a falu főterén, itt csatlakoztunk vissza a jelzésre, aztán a kis kápolna mellett elhaladva rátértünk a Honvéd utcára. Innen ágazott ki jobbra meredeken talán kétszáz lépés után egy keskeny, köves utca, amin nekiszaladtunk a Rózsa-hegy oldalának a és jelzéseket követve. Az utolsó kertkapu után az út véget ért, keskeny ösvényen léptünk be az erdőbe. Az emelkedő meredeksége nemhogy csökkent volna, sőt inkább nőtt, ahogy felfelé kapaszkodtunk a hegyoldalban.

Gyalogösvényünk először rézsútosan tekergett felfelé a Rózsa-hegy oldalában, később egy oldalvölgy aljában-oldalában emelkedett tovább. Szuszogtató emelkedő volt ez, húszperces kemény hegymászás után értük el a hegygerinc közelében kanyargó keskeny erdőgazdasági aszfaltutat a Szarvas-szérű füves rétjénél. Az aszfaltúton indultunk tovább észak felé, a Pap-rét irányába, itt végre kifújhattuk magunkat, az út ugyanis kényelmesen szintezett az erdős gerincen.

Később balra, ösvényre tért a jelzés, mi pedig felkapaszkodtunk a Szent László-hegy lapos tetejére, levágva az erdőgazdasági út kanyarját, hogy onnan aztán lejtősen haladjunk egészen a Pap-rétig. Az erdőből kiérve ismét feltűnt mellettünk az aszfaltút, mi pedig lassan elértük az erdészház bekerített telkét. Az erdészház néhány éve új kerítést kapott, a kéktúra pecsét dobozkája a régi kerítés meghagyott oszlopán található, most már a kertben, de be lehet érte nyúlni. Még a kapu előtt kell keresni, a kerítés mellett álló nagy fa árnyékában!

Az adminisztráció elvégzése után az egész csapat letelepedett az erdei utak keresztezése után a túlsó oldali rét pihenőpadjain, szusszanni egyet. Az órámra néztem: kilenc múlt éppen, pont egy órája indultunk Pilisszentlászlóról. A terv szerint itt kellett volna töltenünk az éjszakát a sátrakban, de a csapat kényelemből lenn maradt a faluban. Most értük tehát el azt a pontot, ahonnan reggel indulnunk kellett volna! Ezt a többiek is érezhették, mert morgolódás nélkül indultak tovább alig néhány perc pihenés után.

Most egy viszonylag könnyű szakasz következett: a pihenőpadoktól ösvényen indultunk tovább, de ez talán kétszáz lépés után egy jó kemény talajú földútba csatlakozott bele. Enyhén kanyarogva haladtunk el a Pálócki-rét füves mezeje mellett, aztán kissé emelkedve értük el azt a pontot, ahol a és a jelzés két külön ösvényen kiágazott bal felé a földútból. A Pilisszentlászlótól az eddig a pontig velünk tartó jelzés egyenesen haladt tovább az úton.

Élesen balra fordultunk itt, hogy a jelzéseket követve megkezdjük hosszú, szintező utunkat az Urak asztala oldalában. Benőtt vadszedresen vágott át az ösvény, a ritkított erdőben itt-ott csalános foltokat is kereszteztünk. Később az út jellege fokozatosan megváltozott: a domboldal egyre meredekebbre váltott, az ösvény azonban továbbra is szintezett, csak nagyon enyhén süllyedve vagy emelkedve. Elértük utunk azon szakaszát, amit nagyon sokáig csak nappali túrára javasoltak a régebbi térképek, illetve az ösvény elején, végén elhelyezett tájékoztató táblák. Itt az Urak asztala ugyanis nagyon meredeken szakad le kelet felé, az ösvény pedig szűken, suvadásokkal tarkítva halad a hegyoldalban. Itt tényleg nem árt a lábunk alá is figyelni! Később a hegyoldal meredeksége enyhült, az ösvény is kiszélesedett, kényelmesebb lett a járás is rajta. Egy ponton az út bal felé kunkorodott, onnan pedig szép kilátás nyílt kelet felé a Dunára és a mögötte álló Naszályra. Innen már kényelmes sétával értük el a Vízverés-nyergének tisztását.

Itt is csak néhány percre állt meg a csapat, főként azért, hogy bevárja az utóvédet, aztán együtt induljon tovább. Bár itt is vannak pihenőpadok, asztalok, sőt még egy kis esővédő házikó is, de inkább a fűbe és kivágott fatörzsekre telepedtünk le. A rétről indulva aztán egy enyhe kapaszkodón megmásztuk a Hajlékos-bércet, az Őr-hegy nyugat felé ellaposodó gerincét, aztán a másik oldalon már meredekebben leereszkedve egy földútra jutottunk.

Ezen indultunk tovább, enyhén emelkedve. Elhaladtunk a Bölényes vadkerítése mellett, aztán ott, ahol az út széles ívben jobbra fordult, mi egyenesen mentünk tovább az ott kezdődő ösvényen. Ezen a ponton nem árt figyelni, mert a letérést mutató jelzések nagyon gyérek! Az ösvény aztán szép lassan végig hullámvasutazott a Barát-halom egyre keskenyebb gerincén, amíg el nem értük a Moli-pihenőt.

A hegyoldalban álló egyszerű kőpad Molnár Lajos természetjáró emlékét őrzi, a kopott réztábla szerint a Vörös Meteor Egyesület tagjai építették 1975-ben. Itt már hosszabban is megpihentünk, meg persze az innen nyíló kilátást is megcsodáltuk. Erről a pontról már látszott a Dunakanyar nyugati fele Dömössel és a Duna mögött álló Szent Mihály-hegy is. Persze mindenki a kilátásra volt kíváncsi, de az innen még elég szűken volt csak mérve a Dunakanyar irányába!

A pihenő után továbbindultunk és a kőpad mögött nem sokkal megkezdtük a hosszú ereszkedést Visegrád felé. Néhány perc alatt értük el a Borjúfő szikláit, ahol a jelzés jobbra kanyarodott és a jelzés ereszkedett tovább, egészen a kilátópontig. Ezen a szakaszon lejt talán a legmeredekebben a kéktúra ösvénye, már csak ezért is érdemes egy kis kitérőt tenni a menedékesebben ereszkedő kék háromszög jelzésen a sziklákig.

A csapat megtette ezt a csekély kitérőt, és a sziklákra kilépve már jóval tágabb kilátás tárult a szemünk elé. Erről a pontról már látni lehetett Visegrádot és a Duna túlsó oldalán fekvő Nagymarost, valamint a délutáni utunkat: a Szent Mihály-hegyet és a Hegyes-tetőt, aztán a Köves mező felé ereszkedő hosszú gerincet is. Rövid nézelődés, fényképezés után továbbindultunk és visszatérve a jelzésre folytattuk az ereszkedést a Barát-halom északnyugati gerincén. Néhány perc múlva a lejtő végén az ösvény beletorkollott a Visegrádi-kapu nyergében a Király út jól kitaposott földútjába.

A földúton folytatva utunkat rövid kapaszkodással elértük a Sóstói-rét füves mezejét, aztán tovább folytatódott a monoton ereszkedés. A Sós-hegy nyugati oldalában kanyargott lefelé az út, aztán a jelzés becsatlakozása után ismét rövid kaptató kezdődött a Fekete-hegy oldalában. A hegytetőn kiléptünk az erdőből és a ligetes északi hegyoldalban pihenőpadok és esővédő házikó mellett eloldalazva újra lejteni kezdett az utunk. Egy erdőfolt után megpillantottuk magunk előtt a Nagy-Villámot a tetején a Zsitvai kilátóval, az oldalában kanyargó nyári bobpályákkal és a hegy lábánál fekvő hatalmas autóparkolót.

Átvágtunk a parkoló szélén és felballagtunk a mini-golf pálya mellett a Nagy-Villám oldalában fekvő Vadászcsárdába pecsételni. Persze le is telepedtünk az egyik asztalhoz az adminisztráció elvégzése után, de csak kávé és némi üdítőital kedvéért. A vendéglő teraszának széléről egyébként nagyon szép a kilátás a Fellegvárra is. A Vadászcsárda egyik legfőbb nevezetessége a turisták között az, hogy még soha nem nézték ki innen még akár a legporosabb, legsárosabb ruhában érkezőket sem! A pincérek mindig szívesen hozták elő a kis fadobozt, amiben a kéktúra bélyegzője rejtőzik!

A csapat nem ment fel a csupán néhány percnyi járásra lévő kilátóba, gyorsan továbbindultunk a Vadászcsárdából, és a kanyargó turistaúton való negyedórás menettel elértük a Visegrádi Fellegvár parkolóját. Az ivókútnál utántöltöttük a kulacsokat és üvegeket, aztán nekiindultunk a kéktúra Visegrádra levezető meredek szakaszának. Bár elhaladtunk a Fellegvár kapufeljárója előtt is, de a csapat időhiány miatt a várba se ment fel!

Köves, sziklás ösvényen ereszkedtünk sokáig, aztán elértük a visegrádi Kálvária tetejét. Innen már a stációkat követve indultunk tovább és néhány perc alatt elértük a falu főutcáját. Elhaladtunk a római katolikus templom mellett, aztán az út hosszú egyenese végén feltűnt a Duna. A , és az ismét hozzánk csatlakozó jelzéseket követve egy aluljáróban kereszteztük a 11-es főutat, onnan pedig már csak pár lépés volt a komp pénztára.

Megvettük a jegyeket, de a menetrendből láttuk, a következő járat csak jó háromnegyed óra múlva indul a túlsó partra, Nagymarosra, így aztán volt időnk beülni a kompállomás melletti vendéglőbe elfogyasztani egy gyors ebédet. A túracsapat kissé megilletődve szállt fel a kompra és utazott át vele a túlsó partra. Habár már túl voltak az Országos Kéktúra felén, csak itt tudatosult bennük, hogy befejezték a dunántúli részt, hogy aztán a túlsó parton belevágjanak az Északi-középhegységen végigvezető majdnem ugyanolyan hosszú szakaszba.

Már két óra felé járt, amikor elértük a nagymarosi oldalt és leszálltunk a kompról, hogy aztán a parton üdvözölhessük a hozzánk frissen csatlakozókat. Itt is meg kellett állnunk egy rövid időre, hogy Hagyó Miklós nyilatkozhasson a helyi újság jelenlévő újságírójának, aztán a hajóállomásról elindulva a csapat megállt még a vasútállomáson is pecsételni. Itt nincsen kéktúra pecsét, a pénztárban szabványos MÁV bélyegzést kaptunk a körpecséttel az igazoló füzeteinkbe.

Kereszteztük a vasutat az aluljáróban, aztán csapat megállt az iskola sarkánál egy kupaktanácsra. Mivel elég későre járt már az idő, a csapat egy része úgy gondolta, hogy a jelzésen rövidít és a Hegyes-tetőt kihagyva egyből felkapaszkodik a Nagymaros feletti Köves-mezőre, hogy a jelzésre ott visszatérve induljon tovább Törökmezőn keresztül Kóspallagra és a Kisinóci turistaházhoz. Megmondom őszintén, én ragaszkodtam a jelzéshez és vállaltam, hogy továbbkísérem azokat, akik arra akarnak menni és aztán vagy utolérjük az előttünk járókat, vagy külön csoportként fogunk megérkezni uticélunkhoz.

Elég fárasztó volt a már megtett aznapi út, az idő is elég későre járt, így meg sem lepődtem túlságosan azon, hogy mindössze egyvalaki akart velem tartani: V. Ivett, az egyik friss csatlakozónk! Tehát különvált a csapat: a nagyobbik része elindult a meredeken emelkedő Fehérhegy utcán a jelzéseket követve, mi pedig a Rákóczi úton folytattuk az utunkat, hogy aztán a gótikus római katolikus templomnál mi is a hegyek felé forduljunk, és nekiinduljunk a Diófa utca erős kapaszkodójának. Szuszogtató emelkedőn haladtunk felfelé, ott álltunk csak meg rövid időre kifújni magunkat, ahonnan már szép kilátás nyílt visszafelé tekintve a túlsó folyóparton álló Fellegvárra.

Erős kapaszkodással értük el az utca végét, és az erdőbe belépve jól kitaposott ösvényen haladva nekivágtunk a Templom-völgy emelkedőjének. A völgy aljában-oldalában kapaszkodott felfelé a turistaút, monoton emelkedéssel. Alaposan kilépve hamar elértük a völgy fejezetét, itt az ösvénnyé szűkült turistaút meredeken nekivágott, hogy felkapaszkodjon egy gerincélre. A kapaszkodó végén a Szent Mihály-hegy délkeleti oldalára jutottunk ki, itt egy elágazásnál aztán eltűntek a jelzések! A hegyoldalban balra, lefelé induló ösvényt nem volt érdemes követni, hiszen mi a hegytetőre tartottunk, de az amúgy jól kijárt tovább kapaszkodó ösvény egyáltalán nem volt jelezve!

Mi felfelé indultunk, a térkép szerint jó úton jártunk, néhány perc után el is értük a Szent Mihály-hegy és a Köves-tető közötti gerincet. Itt jobbra fordultunk és továbbindultunk, aztán talán száz méter után a jelzések a semmiből újra előtűntek! Így visszaemlékezve 2004 tavaszán is így jártunk a fiammal, akkor is hiányoztak a jelzések ezen a szakaszon! Ezek szerint vagy akkor sem voltak errefelé felfestve a jelzések, és azóta sem pótolták őket (ez kevéssé valószínű), vagy én tértem le a jelzésről mindkétszer (ez már inkább)!

Megjegyzés: 2008 novemberében egy túrán ismét végigjártam ezt a szakaszt, és mivel nem kellett sietnem, gondoltam a végére járok ennek az eltűnő és ismét előbukkanó jelzésnek! Rájöttem, hogy a hegyoldalban a korábban már említett elágazásban a balra, enyhén lefelé tartó ösvényt kell követni, aztán egy idő múlva a jelzések is megjelennek majd a fákon! A helyenként szép kilátást nyújtó ösvényen végigballagva és a végén erősen kapaszkodva jutottam fel a Szent Mihály-hegy és a Köves-tető közötti nyeregbe.

Továbbindulva már gyorsan kiértünk az Ürmös-rét füves mezejére, aztán azt keresztezve és ismét belépve az erdőbe egy végső, rövid kapaszkodással felértünk a Hegyes-tető 482 méter magas csúcsára. Gyorsan felmentünk a Julianus-kilátó külső oldalán szerpentinező lépcsősoron a tetőteraszra, hogy jól megérdemelt jutalomként a hosszú hegymászás után körülnézhessünk odafentről. Itt is elég magasra megnőttek már a kilátó tövében álló fák, ezért nem gyönyörködhetünk már teljes körpanorámában, de Visegrád és Nagymaros felé nagyon szép még a kilátás! Az idő egyébként eléggé tiszta volt, látszott a Visegrádi Fellegvár mögött a Naszály tömbje, a távolban pedig a Mátra vonulatát is ki lehetett venni!

Itt hosszabban is megpihentünk, hiszen szinte felrohantunk a hegyre Nagymarosról, a négy kilométeres távot a majdnem négyszáz méteres emelkedéssel alig több, mint ötven perc alatt megtettük! Nekem csak a kis zsákom volt a hátamon, de Ivett a teljes felszerelésével mászta meg a hegyet!

Jó negyedórás pihenő után cihelődtünk csak össze, másztunk le a toronyból és indultunk neki a Hegyes-tető észak felé meredeken leszakadó oldalának. Szinte gatyafékes lejtő végén értük el a Világos-tér füves tisztását, aztán ezen keresztülvágva folytattuk az utunkat. Innen már kényelmesen lejtő keréknyomokon indultunk tovább és húsz perces séta végén értük el a Köves-mezőt. Itt csak egy pillanatra álltunk meg, hogy a legszélső pihenőpadoktól átpillantsunk Visegrádra, aztán folytattuk az utunkat.

A kéktúra a mezőre vezető keskeny aszfaltút mellett futó ösvényen indult tovább, aztán egy jó kilométer után rátértünk az útra is egy rövidebb szakaszon. Néhány száz méter után fordultunk le az aszfaltútról bal felé a jelzéseket követve és egy körülbelül kilométeres erdei szakasz után értük el a Vizes-árok meredeken leszakadó délkeleti peremét. Még állt itt a vadvédelmi kerítésen átvezető falétra, de a kerítés már eléggé ramaty állapotban volt: sok helyen le volt már taposva, így aztán elég volt átlépni rajta.

A mély völgy pereméről nagyon szép volt a kilátás a Magas-Börzsöny csúcsai felé, mi is megálltunk itt nézelődni néhány percre, és csak utána vágtunk neki a meredeken ereszkedő ösvénynek. Egy hajdani irtásfolt helyén növő vadszedresen keresztül vezetett a bizony eléggé benőtt ösvény, a tüskés ágak pedig jól megtéptek bennünket ereszkedés közben!

Ivett vette észre az egyik szederindán fennakadt zoknit, aztán alaposabban körülnézve észrevettük a párját is, sőt még kettő darabot! Találgattuk, ki hagyhatta el a szóban forgó lábtyűket, de csak arra tudtunk gondolni, hogy az előttünk járó főcsapatból veszíthette el valaki, miután a mosás után a hátizsákjára akasztotta az illető ruhadarabokat száradni! Így aztán begyűjtöttem és eltettem a hátizsákomba őket.

Hosszas ereszkedéssel értük el a Vizes-árokban futó földutat, aztán ezen haladtunk egy jó darabon. Az út később keresztezte a völgy alján szaladó patakot, aztán a túlsó oldalán kezdett el lassan kapaszkodni. Hosszú, enyhe emelkedővel hagytuk magunk mögött a Vizes-árkot, majd egy erdei útelágazásban jobbra térve hamarosan elhagytuk az erdőt is. Egy tölcsérszerűen egyre szélesedő rétre értünk ki, ahol mellénk társult ma már sokadszorra a jelzés. Ekkor hívtak minket a főcsapatból: érdeklődtek merre tartunk és közölték, ők éppen akkor indulnak tovább Törökmezőről. Saccra fél óra előnyük lehetett figyelembe véve azt, hogy körülbelül negyedórányira járhattunk a turistaháztól, és hogy mi is pihenni akartunk ott egy sort.

Kiértünk a mezőn haladó aszfaltútra – ez mellett jöttünk már ösvényen a Köves-mezőről indulva –, de mivel a jelzések következetesen az úttól vagy ötven méternyire húzódó erdő szélső fáira voltak felfestve, keréknyomokra térve mi is arrafelé vettük az irányt. Ligetes erdőbe vezettek a nyomok, néhány perces sétával átvágtunk rajta és megérkeztünk a Törökmező füves rétjére. A távolban feltűnt a turistaház épülete, arra vettük az irányt és néhány perc alatt el is értük.

Első utunk a társalgóból nyíló kis büfébe vezetett, a kéktúra pecsétet elkérve bélyegeztünk az igazolófüzetekbe, aztán némi hideg innivalóval kiültünk a turistaház árnyas teraszára pihenni. Elhatároztuk, innen már nem fogunk nagyon sietni, a Kisinóci turistaházig hátralévő vagy nyolc kilométert két óra alatt kényelmesen le fogjuk gyűrni és még így is jóval alkonyat előtt meg fogunk érkezni!

Így aztán negyedórányi szieszta után komótosan összekészülődtünk és nekivágtunk az útnak. A turistaháztól továbbindulva a ligetes réten eléggé összekutyulódtak a jelzések, eltartott egy ideig, mire megtaláltuk a megfelelő ösvényt! Aztán végre meglettek a jelzések, és nekiindultunk a Halastó völgyének. Dzsindzsás réteken vágtunk át, az elágazásokban elég nehéz volt a továbbvezető utat megtalálni, de aztán csak leértünk a völgy aljára! Itt a jelzés balra tért egy földúton, de mi jobbra indultunk, hogy néhány perc kitérővel megnézzük a tavacskát. Habár most eléggé elhanyagoltnak tűnt, azért szép ez a meredek hegyoldalak közé ékelődő horgásztó!

A jelzésre visszatérve ugyanolyan meredeken kapaszkodtunk ki a völgyből, ahogy leereszkedtünk oda, aztán kellemes erdei séta végén értük el a Békás-rét déli peremét. Régebben jól kijárt keréknyomok vezettek keresztül a mezőn, most már úgy látszik, másfelé járnak a kocsikkal, mert a nyomok lassan elenyésztek előttünk, és a térképen is jelzett magányos fához már szinte árkon-bokron keresztül, toronyiránt haladva jutottunk el.

Persze megcsodáltuk a rétről nyíló kilátást is: előttünk a Börzsöny központi csúcsai emelkedtek, ha pedig hátrafordultunk, a Pilis és a Visegrádi-hegység csúcsai kerültek látómezőbe. Továbbindulva megcéloztuk a rétre benyúló erdősarkot – a térkép és emlékeim szerint is arra kellett továbbindulni, aztán a fákat elérve feltűntek az első jelzések is. Egy darabig az erdőszélen haladtunk nagyon halvány keréknyomokon, aztán az erdőbe belépve már földúton folytattuk az utunkat.

Nagyon kellemes túraszakasz kezdődött itt: utunk gyengén hullámvasutazva vágott át az erdőn, aztán vagy fél órás erdőjárás után enyhe lejtő végén értük el a Kóspallagra vezető országutat. Rátértünk az aszfaltútra és nemsokára megérkeztünk az útelágazásba. Jobbra, a falu felé fordultunk, aztán az út bal oldalán kerestük az egyik kanyart levágó rövidítést, amit a térkép jelölt. Sajnos nem találtuk meg, így aztán az aszfaltút szélén ballagva értük el Kóspallagot.

Ivettel arról beszélgettünk, utolérhetjük-e még a csapatot, én némileg viccelődve jegyeztem meg, hogy a legelső kocsmában bizonyosan! Az első ivó, amit az út szélén elértünk, a Tiffany sörbár volt, aztán a kapun belépve ismerős hangokra lettünk figyelmesek! A társaság tényleg ott ült a teraszon hideg italokat kortyolgatva! Mi is letelepedtünk, aztán az útközben talált zokniknak is meglett a gazdájuk.

Jó sokáig elüldögéltünk itt a teraszon, a társaságnak nemigen volt kedve továbbindulni, így aztán a Tiffany sörbárban ért utol minket az alkonyat. Mivel autóval érkezett ismerősök már fenn voltak Kóspallag felett a Kisinóci turistaháznál, csak egy telefon kellett és a csapatot két fordulóval „teleportálták” uticélunkhoz. Így aztán csak az autóból figyeltem, ahogy végigszaladt a kocsi a Kossuth Lajos utcán, aztán befordult balra a falu főutcájára, a Szent István útra. Itt-ott elkapott a tekintetem egy-egy villanyoszlopra festett jelzést, aztán a templom előtt az autó jobbra fordult, a Kisinóci úton elhagytuk Kóspallagot és néhány perc után megérkeztünk a turistaházhoz.

Már le volt foglalva a szállásunk a nagy épület melletti faházban, ezért gyorsan lepakoltunk és elmentünk vacsorázni. Nyáridőben a kéktúra bélyegző a turistaház mellett, a vendéglőben található. Vacsora közben elgondolkodtam, vajon teljesítettem-e a Törökmező és Kisinóci turistaház közötti szakaszt, végül arra döntésre jutottam, hogy nem! Így aztán nem pecsételtem az igazoló füzetemben a Kisinóci turistaház melletti „érkezési” kockába, csak az „indulásiba”, hiszen másnap kora reggel valószínűleg még zárva lesz a vendéglő, amikor elhagyjuk a szállásunkat. Az üres pecsételőkocka jó lesz emlékeztetőnek, ide még vissza kell térnem egyszer, hogy a hiányzó szakaszt bepótoljam!

Megjegyzés: Még 2008 októberében kollégákkal, ismerősökkel szerveztünk egy túrát a jelzésen Törökmezőtől Nógrádig, Nagy-Hideg-hegyi szállással. Akkor pótoltam a hiányt az igazoló füzetemben és a kéktúra útján is. A fejezetben látható képek nem csak a Szent István Vándorláson készültek, hanem ezen a túrán is!