Figyelem! Az első kéktúra bejárásom túraleírásainak elkészítése óta már tíz, sőt sokszor még annál is több év eltelt, azóta az Országos Kéktúra útvonala, az útvonal környezete, a pecsételőpontok és a jelzések felfestésének minősége számtalan helyen megváltozhattak! Csak a hangulatuk miatt hagytam meg ezeket az öreg túraleírásokat, ezek alapján már senki se induljon el túrára! Frissebb leírásokért kérlek nézd meg a második Országos Kéktúra bejárásom leírásait, vagy ahol már jártam, a harmadik Országos Kéktúra bejárásom leírásait. Azonban azok sem naprakészek, már azok megírása óta is történhettek/történtek változások az Országos Kéktúra útvonalán és környezetén!



50. túra
Bakonybél - Zirc, vasútállomás
2006. április 20.

Az eső dobolására ébredtem éjfél után bakonybéli szállásunkon, ahogy tam-tamot vert az ablakpárkányon. Abban bízva aludtam el újra, hogy ez csak egy átfutó zápor, de aztán reggel fél hat felé is ugyanerre a hangra ébredtem. Megmosakodtam, felöltöztem, aztán a cseppnyi konyhában bekapcsolva a walkman rádióját meghallgattam a reggel hatos híreket a Kossuthon. Nyugaton már kora délelőtt felszakadozó felhőzetet ígértek napközben sok napsütéssel, ezért aztán felkeltettem Gábort is, hogy lassan kezdjünk el készülődni.

A reggeli és a csomagolás ideje alatt az eső valóban csendesedni kezdett és apró szemű szitálásra váltott át. Kicsit nyomott hangulatban vettük fel az esőkabátokat és a hátizsákokat, aztán háromnegyed nyolckor már ki is léptünk a ház kapuján. Végigbaktattunk a Malom utcán aztán rátértünk a falun végigvezető Pápai utcára. A közepe tájékán bementünk a vegyesboltba és elláttuk magunkat egy kis nasi chips-szel és csokival.

Talán a bekebelezett csokoládé miatt is, de már valamivel jobb hangulatban tértünk rá az Öreg-Séd völgyében kanyargó aszfaltútra, ahol a kéktúra elhagyja Bakonybélt. A szitáló eső itt már szemerkélésre váltott, de az idő továbbra is vigasztalanul szürke volt. Az aszfalton festékes spray-vel távolságokat jelöltek fel: huszonöt méterenként egy, két, három pötty és minden száz méter után kiírva számjegyekkel is az út elejétől mért távolság. Unalmunkban azt számolgattuk, hány lépés kell nekem és Gábornak a huszonöt méter megtételéhez. Nekem átlagban 32, neki pedig 33. Biztos szép lehet ez az erdei út tiszta, napos időben, de mi az esőben, ködben meglehetősen unalmasnak találtuk.

Az Öreg-Séd völgyének erdőgazdasági aszfaltútján
Az Öreg-Séd völgyének erdőgazdasági aszfaltútján


Pihenő a szitáló esőben egy farakáson
Pihenő a szitáló esőben egy farakáson

Végül a 2100 méteres jelzés után tértünk le balra, szekérútra a keskeny aszfaltcsíkról. Itt nem árt figyelni, mert a letérés helye nincs megjelölve, az első jelzések már a földúton találhatóak jó húsz-harminc lépés után! Itt sem maradtunk sokáig, a keréknyomok balra tértek, mi ösvényen haladtunk tovább. Az irtásos hegyoldalban utunk egyre meredekebbre váltott, végül egy mély horhos jobb oldalára értünk ki. Ösvényünk a szakadék szegélyén emelkedett egyre feljebb, most már eléggé szuszogtatóan. Aztán a horhos szép lassan elenyészett, de a kapaszkodó csak nem akart enyhülni a hegyoldalban!

Az irtás után az erdőt elérve ösvényünk egy, a munkagépek által eléggé tönkretett földútba torkollott, mély keréknyomok és sár tették nehézzé a közlekedést. Szerencsére a legrosszabb szakaszok murvával javítva lettek, aztán lassan elhagytuk ezt a területet is. Itt nem tarra vágták az erdőt, inkább csak ritkították azt, hogy a szebb fák helyet kapjanak a további növekedéshez.

Visszatekintés egy ködös irtásfoltra
Visszatekintés egy ködös irtásfoltra

A csepergő eső is elállt lassan, és bár még sokáig potyogtak ránk a fákról a vízcseppek, Gábor már lealkudozta magáról az esőkabátot. Oszlopcsarnokszerű, tiszta aljú bükkösben haladtunk egyre feljebb a Kőris-hegy oldalában, aztán ösvényre tértünk, hogy levágjuk a földút szerpentinező kanyarjait. Odvas keltike fehér és lila virágokból álló szőnyege terült el az erdő alján, addig, amíg a szem ellátott.

Odvas keltike tenger az erdőben
Odvas keltike tenger az erdőben

Már ismét a földúton értük el a Kőris-hegy tetejére szerpentinező keskeny aszfaltcsíkot, kereszteztük azt, és továbbhaladtunk a földutunkon. Egy kis fennsíkot értünk el itt, az út emelkedése teljesen megszűnt, sőt néha még egy picit lejtett is. Egy régi tarvágás szélét elérve, a cseperedő fiatal erdő fái felett pillantottuk meg először a Kőris-hegy tetején álló radarállomás jellegzetes fehér gömbjét. Aztán egy rövid kapaszkodó után ismét találkoztunk a hegytetőre tartó keskeny, itt már hajtűkanyarokkal szerpentinező aszfaltúttal.

Ezután elvesztettük a kék sáv jeleket, azt hiszem ott, ahol a kéktúra levágott egy hajtűkanyart, mi az aszfalton mentünk tovább, aztán kicsivel később egy kék sáv jelzést megpillantva mi toronyiránt kezdtünk kapaszkodni a csúcs felé, pedig a kéktúra itt térhetett rá az aszfaltútra. Azért csak elértük a radarállomás előtti parkolót és a bejárati kapu előtt álló oszlopon megpillantottuk a kéktúrás pecsét dobozkáját is.

A lokátorállomás tornya a Kőris-hegyen
A lokátorállomás tornya a Kőris-hegyen
Pár méterre a lokátorállomástól áll a Vajda Péter kilátó
Pár méterre a lokátorállomástól áll a Vajda Péter kilátó

A határőrség egy személyautója velünk egyszerre érte el a parkolót, aztán amíg mi pecsételtünk, a kiszálló fiatal törzsőrmester és egy szintén nálam jóval fiatalabb hölgy enni-, innivalót kipakolva a csomagtartóból nekiindultak a kilátóhoz vezető néhány méteres kapaszkodónak. Mi is arra indultunk tovább, aztán mivel láttuk, hogy felmennek a kilátóba, mi inkább leültünk néhány percre a tövében álló pihenőpadoknál.

Amikor lejöttek, mi is felmentünk a toronyba. Nyugat felé már kék volt az égbolt, felettünk éppen akkor szakadoztak fel a felhők. Sajnos a kilátás meglehetősen kevés volt, egyrészt mert a kilátó tetőteraszának a felénél a korlátot sűrű dróthálóval úgy megmagasították, hogy ne lehessen a lokátor állomás felé fényképezni, meg a környező erdő is úgy megnőtt már, hogy több irányban is elfogta a kilátást. Kelet felé azonban szép lett volna a panoráma, de a párás idő sokat rontott rajta! Éppen ki lehetett még venni a Kőris-hegy lábainál lévő Szépalmapuszta épületeit, de Borzavárt és Zircet már nem lehetett láni.

Párás kilátás Szépalmapuszta felé
Párás kilátás Szépalmapuszta felé

Aztán mi is leereszkedtünk a kilátóból és újra leültünk a pihenőpadokra. Ekkor elegyedtünk beszélgetésbe a határőrökkel és tudtuk meg, hogy az étel-ital a tájékozódási menetgyakorlaton lévő szakaszokat várja, akik szintén megmásszák a Kőris-hegyet és Zirc a végcéljuk, de ők nem Bakonybélből indultak.

Lassan összekészülődtünk és pontban tizenegykor nekiindultunk a Kisszépalma-pusztáig tartó meredek ereszkedésnek. Gyorsan le is értünk a hegyről a könnyen járható turistaúton és megpillantottuk Kisszépalma-puszta lakatlan épületeit. Az előtte lévő tisztáson kivágott fatörzsek hatalmas glédái emelkedtek, szemmel láthatólag a környéken kivágott törzseket itt rendezték fajta és nagyság szerint csoportokba az elszállítás előtt. Néhány percet elüldögéltünk a ház melletti pihenőpadon, aztán továbbindultunk.

A lakatlan Kisszépalma-puszta
A lakatlan Kisszépalma-puszta

Az itt kezdődő földút talaját teljesen tönkretették a fakitermelésen dolgozó munkagépek, gyakorlatilag járhatatlan volt a sokszor fél méter mély keréknyomokkal barázdált sáros erdei út! Kicsaptunk inkább a ritkított erdőbe, itt viszont a helyben hagyott rengeteg gally nehezítette a továbbhaladást. Szerencsére ez a szakasz legfeljebb öt-hatszáz méter hosszú volt és az erdőből kijutva az út állapota gyors javulásnak indult.

Kiértünk a Szépalmapuszta előtti mezőre, itt átvágva egy-két perc alatt eljutottunk a puszta felé vezető murvás útra. Innen visszapillantva láthattuk először a Kőris-hegyet teljes szépségében, tetején a radarállomás fehér „focilabdájával”. Gyors meneteléssel hamar elértük Szépalmapuszta épületegyüttesét. Itt hosszabban is megpihentünk, megebédeltünk az útszéli árok árnyékos partján üldögélve, én még elsétáltam a rövid bekötőúton a Szépalma Szálló kapujáig is.

Visszatekintés a Kőris-hegyre Szépalmapusztáról
Visszatekintés a Kőris-hegyre Szépalmapusztáról

Az épület ismerős volt, mostani munkahelyem megalakulásakor egyhetes csapatépítő tréningen vettünk itt részt a munkatársaimmal. Nagyon jól éreztük magunkat, de a hangulatunk talán még jobb lett volna, ha a trénerek nem egzecíroztattak volna reggeltől estig - sőt néha még éjszaka is - bennünket! Rövid nézelődés után tértem csak vissza Gáborhoz, de közben még pár pillantásra méltattam az itteni magyar szürkemarha gulyát is.

Éppen akkor tűntek fel az első katonák a murvás földút kanyarjában, amikor mi továbbindultunk. Borzavár felé a szépalmai bekötőút már aszfaltburkolatot kapott, ahogy rajta haladtunk, nem vertük fel a finoman szálló fehér murvaport. A határőrszakasz ott ért utol bennünket, ahol a térkép szerint a kéktúra jelzései letérnek az aszfaltról és az erdőben folytatják az utat. Meg is találtuk a letérést, a jelek a fák között vezettek tovább, de ösvénynek se híre, se hamva nem volt. Összedugtuk a fejünket a katonákkal - nekik is a kék sáv jelzést kellett a térképvázlatuk alapján követni - aztán az aszfalton folytattuk az utunkat valamennyien. Kicsit elbeszélgettünk menet közben velük, de mivel az ő tempójuk gyorsabb volt a miénknél, szép lassan elhagytak bennünket.

Aszfaltúton Borzavár felé
Aszfaltúton Borzavár felé

Borzavár előtt az aszfaltút elágazásában jobbra tértünk és egy kis dombhátra felkapaszkodva megpillantottuk magunk előtt Borzavár templomtornyát. Itt hagyott le minket a második határőrszakasz és visszapillantva a távolban már észrevettük a harmadikat is. A templom felett a kis aszfaltút kanyarjában aztán a szakasz megállt és bevárt bennünket. A falu felé tartó letérést keresték - ahogy mi is - és meg is találtuk a lefelé vezető keskeny ösvényt. Ekkor katonáék futólépésben elviharzottak mellettünk, mi pedig a saját szerényebb tempónkkal folytattuk az utat.

Mire elértük a templom előtt a falu főutcáját, a második határőrszakasz éppen eltűnt a bukkanó mögött. Elsétáltunk a buszmegállóval szemközti presszóig, elkértük benn a megszokott italadagjainkat és a kéktúrás pecsétet, aztán kiültünk a teraszra sziesztázni egyet. Vártuk, hogy elhaladjon a harmadik szakasz is, de csak nem tűntek fel a falu főutcáján!

Borzavár főutcáján
Borzavár főutcáján

Tízperces pihenő után indultunk tovább, a főutcán leereszkedtünk a Borzavári-ér völgyébe, az aszfaltút keresztezte azt egy kis hídon, utána a kéktúra ismét ösvényre tért és az úttól balra kapaszkodni kezdett a Pintér-hegy ligetes-köves oldalában. Az erdőt elérve az ösvény földútra tért, ami kényelmes emelkedéssel mászta meg a hegyet. Bükkösben haladtunk egyre emelkedve, aztán egy kisebb lejtőt újabb hosszabb emelkedő követett. Kényelmes sétával tettük meg a Zircig még hátralévő néhány kilométert. Az erdőből kilépve egyből a város szélső házainál találtuk magunkat, itt egy pihenőpark melletti autó parkolóban álltak a határőrség kocsijai a katonákra várva. Az ismerős arcok között megpillantottuk a Kőris-hegyen megismert törzsőrmestert is. Intettünk egymásnak, aztán továbbindultunk a város központja felé.

Megérkeztünk Zircre
Megérkeztünk Zircre


Most csak egy fénykép kedvéért álltunk meg az apátsági templomnál
Most csak egy fénykép kedvéért álltunk meg az apátsági templomnál

A városközponton áthaladva egészen a vasútállomásig gyalogoltunk, ott elkértük a forgalmi irodában a kéktúrás pecsétet és bélyegeztünk vele minden szükséges helyre. Volt még fél óránk a 15:44-es veszprémi személy indulásáig, ezt az állomás peronján töltöttük el sziesztázva. Veszprémben majdnem egy órát vártunk a budapesti gyors érkezéséig, de este hétkor Kelenföldön voltunk és fél nyolcra már haza is értünk!



-hörpölin-



  View My Stats