Amikor reggel felébredtünk a Gránás turistaház kényelmes ágyain, első pillantásunk az égre esett. Igencsak meglepődtünk amikor azt láttuk, hogy a tegnapi esőt hozó felhők teljesen eltűntek, és az ég kéken ragyogott. Az időjáráshoz hasonlóan a kedvünk is javulóban volt, amit az is segített, hogy a szomszédos vegyesboltban friss kifliket és felvágottat tudtunk vásárolni, így aztán királyian megreggeliztünk.

Úgy látszott, beválik a meteorológusok előrejelzése: szép időt jósoltak a most következő két napra. A nap ragyogóan sütött, amikor kiléptünk a turistaházból és folytattuk a kéktúrát. A faluban gyorsan megtaláltuk a jelzéseket, amik északnyugat felé kivezettek a faluból. Egy füves mező szélén ballagtunk felfelé a domboldalban, tőlünk balra egy erdősáv húzódott.

Az erdőszélen turistautak keresztezésénél (a jelzés keresztezte az utunkat) az utat elzáró sorompónál mi egyenesen mentünk tovább a jelzésen, néhány lépés után be is léptünk az erdőbe. Tőlünk balra nagy irtásfolt húzódott, ennek szélén kanyargott az utunk.

Feljebb kapaszkodva az enyhén emelkedő, jól kitaposott földúton - egy cseppet sem volt sáros - lassan beértünk a Pap-völgybe. Tisztások láncolatán haladtunk keresztül, időnként fenyvesek csoportjai tűntek fel az út mellett. A márciusi ónos eső itt is éreztette a hatását: időnként hatalmas fatörzsek feküdtek keresztben az úton, ágaik között bujkálva kellett megtalálnunk a továbbvezető utat.

Jobb felé a domboldal egyre sziklásabb lett, a lejtő alján egyre több görgelékkő volt látható. A térkép által jelzett Leányfej-sziklát nem láttuk, vagy legalább is nem tudtuk felismerni a sok sziklaalakzat között. Továbbhaladva a tágas völgy egyre jobban összeszűkült, itt-ott feltűnt a fákon néhány jelzés is. Tanácstalanul megálltunk a térképeket tanulmányozni, mert valóban, később miután felérünk a fennsíkra, találkoznunk kell majd a -tel! Végül úgy döntöttünk, nem vesszük figyelembe ezeket a jelzéseket és továbbmegyünk. Mint később kiderült, igazunk is volt.

Egy kisebb gerincre felkapaszkodva a még többségében lombtalan fák között balra meg is pillantottuk Mindszentpuszta fehérre meszelt falú házait, első úti célunkat (pecsételőhely). A jelzésen továbbhaladva lassan magunk mögött hagytuk őket, de a jelzésre balra letérve eddigi utunkból vissza tudtunk fordulni. A kulcsosházak egy tisztás túlsó oldalán találhatóak, az egyik ház kerítésére volt erősítve a szokásos ládika a jó minőségű gumibélyegzővel és egy fémbélyegzővel.

Az ennek a háznak az udvarán álló asztalnál és padoknál megpihentünk, élvezve a kora tavaszi napsütést. Később továbbindulva visszatértünk a jelzésre (egy darabig a és a együtt haladt) és egy jól járható földúton leereszkedtünk egy széles és lapos völgybe. Itt a turistaút jobbra kiágazott a földútból és egy alig látható csapáson vezetett tovább. Ezen a helyen történt máig legnagyobb elkeverésünk: a térkép alapján tudtuk, hogy amikor az ösvényen a jelzés egy kelet-nyugati irányban húzódó földúthoz ér, akkor elindul rajta kelet felé, tehát mikor egy megfelelőnek látszó földúthoz értünk, el is indultunk rajta jobbra.

Sajnos elég későn vettük észre a tévedésünket, mert sok hasonló részlet volt az általunk meglelt és az igazi út kialakítása, iránya között. Egyedül az zavart minket, hogy nem láttunk jelzéseket! Végül csak megtaláltuk az igazi utat, de akkor már vesztettünk félórát (na jó, volt az talán egy teljes is).

Elértünk egy erdőgazdasági aszfaltutat, egy darabig rajta, aztán közvetlenül mellette vezetett az utunk. Egy jobb oldali kanyarral hirtelen hagytuk el az aszfaltutat, és hamarosan elértük a szűk völgyben a csáki vár dombját. Nem másztunk fel a tőlünk jobbra álló dombra, korábbi elkeverésünk miatt nagyobb időhátrányban voltunk. Folytattuk hát az utunkat felfelé a völgyben és lassan felértünk a dombgerincre. A tetőn utunk élesen balra fordult, aztán nemsokára kiértünk a tisztásos-ligetes Batonna-hegyre.

Újra betérve az erdőbe elhaladtunk a hatalmas hársfa mellett - ezt a fát a térkép is jelzi - aztán a lejtősbe fordult úton továbbmentünk Kőhányáspuszta felé. Elgondolkodva ereszkedtünk lefelé az erdei úton - a távolban már hallottuk az országút zaját - amikor egy nagyobb szarvascsapat vágott át előttünk kb. 20 méterre az úton! Szerencsére a fényképezőgépet gyorsan elő tudtam kapni a zsebemből, és meg tudtuk örökíteni az előttünk átfutó szarvascsapat két tagját is!

Leérve Kőhányáspusztára gyorsan elintéztük a pecsételést és rövid pihenő után folytattuk az utunkat tovább, Gesztesvár felé. A Cseresznyefa-hajtás nevű völgyön keresztül újra visszakapaszkodtunk a fennsíkra, és egy szép oszloperdőhöz hasonló bükkösben haladtunk tovább. Utunk újra ereszkedni kezdett, és egy egyre szűkebbé váló kis szurdokon keresztül leereszkedtünk a Gesztesvár alatti völgybe. Rátértünk a várhoz vezető kocsiútra - itt a jelzés balra fordult Várgesztes felé - de mi jobbra indulva a jelzésen felkapaszkodtunk a várhoz.

Az út vége kellemetlenül meredek volt a vár macskaköves feljáróútján, de a végén jólesik majd megpihenni a vár éttermében - gondoltuk. Sajnos álmaink nem váltak valóra, mert a rácsos várkaput zárva találtuk! Mivel azonban belülről munkazajokat hallottunk - fűrészelés, kopácsolás zaját - addig ordibáltunk, míg meghallották, és kijöttek a kapuhoz. Aztán kérésünkre kihozták a pecsétet is. Be nem engedtek bennünket, a nyitás csak másnap lesz! Így a kilátást sem tudtuk megnézni a várfalakról.

Szerencsére a pecsétet megkaptuk. Elindultunk a vártól és a köves (később aszfaltos) úton leballagtunk a faluba, ahol már korábban lefoglaltuk a szállásunkat.