Ezen a napon korán keltem a Fortuna vendéglő házának hátsó, füves kertjében. Reggel ötkor, vagyis napkeltekor már talpon voltam, igyekeztem mindennel elkészülni hat órára, mert éreztem, hosszú lesz még ez a nap a több mint harminc kilométernyi megteendő túrával! Ráadásul el kellett érnem Rádiházán a 17:02-kor Zalaegerszegre induló vonatot, mert ez volt az utolsó esélyem arra, hogy még aznap hazaérjek Budapestre vonattal! Így aztán gyorsan megreggeliztem, úgy ahogy volt, harmatosan elraktam a sátrat és összepakoltam a motyót.

Pontosan reggel hatkor léptem ki a ház kapuján és indultam neki a túrának. Igyekeztem jól kilépve minél gyorsabban megérkezni Bázakerettyére, ugyanis egyrészt a két falu közötti aszfaltos úton jól lehetett haladni, másrészt próbáltam itt időt nyerni, mert tudtam, később a susnyás, benőtt ösvényeken úgysem tudok majd gyorsan haladni!

A sietségből aztán persze semmi sem lett, ugyanis a kora reggeli tó látványa percenként megállított az utamon, fényképek tucatjait készítettem, próbáltam megörökíteni a kora reggeli hangulatot: a párázó, tükörsima vízfelszínt és mögötte a már napsütötte, erdős domboldalakat.

Aztán néhány száz méter után elmaradt mögöttem a tó és megpillantottam az út jobb oldalán a Kozári-forrás szépen kirakott foglalatát Nepomuki Szent János faragott faszobrával és a mellette álló kis esőházzal. Ezt a helyet is felvettem előzetesen a sátorozó helyek listájára, de örültem, hogy nem emellett a hely mellett döntöttem: túlságosan nyitott volt, ráadásul túl közel az országúthoz. Persze megálltam egy percre itt is: készítettem pár képet a faszoborról és a forrásról, aztán megmosakodtam a nagyon bőven ömlő vízzel.

Továbbindulva elhaladtam a Csömödéri Állami Erdei Vasút esőbeálló-szerű végállomása mellett, itt is készítettem néhány fényképet. Innen az országút és a keskenynyomtávú vasút sínjei egymással párhuzamosan haladtak, méghozzá eléggé sokáig. Közben a völgy egyre jobban összeszűkült, véget ért a hosszú mező, az erdő most már mindkét oldalon leereszkedett az útig és a vasúti vágányokig.

Egy kanyarban a sínek keresztezték az országutat, innen egy kis kapaszkodó kezdődött, amit megmászva már meg is pillantottam Bázakerettye szélső házait. A hosszú, egyenes Fő utcán vezettek tovább a jelek, először rátértem az utca jobb oldalán lévő betonozott járdára, de aztán rájöttem, hogy szinte minden ház előtt más magasságban készült és emiatt sokszor kellett lépcsőznöm, ezért aztán visszatértem az útpadkára.

Nagyjából reggel hétre értem el a faluközpontot, itt megcsodáltam az út szélén felállított olajkitermelő szivattyút. Már sokszor láttam filmeken, fényképeken ilyen bólogató alkotmányokat, de most volt alkalmam legelőször alaposan szemügyre venni, sőt (micsoda perverzió egy mérnökembertől) alaposan megtapogatni! Erről és készítetem néhány fotót, aztán tovább ballagva az úton megálltam pár percre a falu katolikus templománál és a mellette álló kopjafánál.

Lassan, nézelődve értem el a faluközpontot, itt betértem a szolgáltatóházban lévő B-24 nevű kocsmába. A műintézmény a nevét a II. Világháborús amerikai bombázótípusról kapta, ami akkoriban sűrűn megfordult hazánk légterében is. Benn az ivóban két festmény is lóg a falon, amik főszereplői ezek a gépek, állítólag helyi művész készítette és ajánlotta fel a kocsma számára dekorációs céllal! Kértem egy korsó Borsodit, pecsételést az igazoló füzetembe, aztán a festményeket is alaposan megcsodáltam, még le is fényképeztem őket!

Itt is elüldögéltem egy sort, csak negyed nyolc után indultam tovább az utamra. A központból indulva a csendes, hegyre futó Virág utcán ballagtam tovább, aztán az utolsó házaknál balra, földútra fordultam. Utam lassan északnak kanyarodott és egyre elhanyagoltabb lett. Régen talán gyümölcsös lehetett ez a terület, még kivehető volt a rend a sorban ültetett fák között, mostanra felverte az egészet a méteres gaz, éppen csak látszottak benne a keréknyomok. Egy perc alatt derékig vizes lettem a harmatos fűtől, gondolkoztam felvegyem-e a kamáslikat, de ebben a magas gazban azok sem értek volna semmit, ezért továbbindultam.

Egy középfeszültségű távvezeték nyomvonalánál balra, nyugat felé tértem, némileg kijártabb keréknyomokra. Ezek a nyomok később ívben balra fordultak, hamarosan már délnyugat felé baktattam rajtuk. Aztán az utam némileg kijártabb földútba torkollott, ezen megérkeztek a jelzések is. Véget ért a dzsindzsa, kissé fellélegezhettem. Mezőkön, erdőfoltokon vágtam át, de örömöm nem tartott sokáig! Utam a már említett távvezeték nyomvonalában vezetett tovább, itt a keréknyomok melletti sűrű akácos keményen megtépett egy hosszabb szakaszon keresztül.

Aztán jobbra távozott a jelzés, és egy további akácos dzsungelharc után értem el a Lispeszentadorján feletti kerteket. Itt a térképem szerint egy mélyútban kellett volna továbbhaladnom, a valóságban az út használatával már felhagytak, mellette jobbról, a mezők szélén vezettek tovább a halvány nyomok. A lejtő alján földút érkezett alám, ezen értem el a falu utcáját.

Ez a falu is több kisebb településből állt össze: tőlem balra Lispe házai húzódtak, én jobbra indultam az úton, Szentadorján felé. A kéktúra a falu szélén halad el, én azonban betértem az itt újra mellém társuló jeleket követve Szentadorjánba. Néhány perc sétával megérkeztem a kis vegyesbolthoz, ide betértem némi nassolnivaló vásárlására meg pecsételtetni. Az eladó hölgytől nem kaptam bélyegzést – azt mondta, otthon felejtette a pecsétet, de továbbküldött a bolttól talán kétszáz lépésnyire lévő gondozási központba. Ott tényleg kaptam stemplit, visszafelé még megnéztem a község szép katolikus templomát, aztán letelepedtem az előtte lévő füves árokpartra reggelizni.

Csak kilenc óra felé kaptam össze magam, és indultam tovább. Visszatértem a Fő utcán a kéktúra aszfaltútjára, kihagyva az Erdőhát utca nyújtotta kis rövidítés lehetőségét. Lassan magam mögött hagytam a falut, egy rövid darabon mezők között haladtam az aszfaltúton, a balra való letérést egy, az úttól jobbra lévő erdőfolt szélső fájára festett nyíl mutatta! A megadott irányban egy halvány csapás indult az embermagas gazban egy réten keresztül, fohászkodtam egyet, aztán nekiindultam.

Egy darabig a tőlem jobbra fekvő erdő mellett vezetett a letaposott nyom, aztán betértem a fák közé. Itt kitisztult az utam, és bár ösvény nemigen volt előttem, jól lehetett követni a sűrűn a fákra festett jelzéseket. Alacsony dombgerincre kapaszkodtam fel kanyarogva, aztán fenn tiszta aljú bükkösbe jutottam. Errefelé valóban kitűnően fel volt festve a követendő út, általában az egyik jelzéstől lehetett már látni lehetett a következőt. Erre szükség is volt, mert enélkül bizony el lehetett volna tévedni az ösvény nélküli erdőben!

Később keréknyomokat követett a jelzés, így érkeztem meg egy erdőgazdasági gépek által feldúlt területre. Most is dolgoztak az erdőben, már messziről hallottam a gépek zaját, emberek beszédét. Az erdőritkításon kitermelt fákat szedték éppen össze és rakták fel a kocsikra. Sajnos a jelzések egy része is áldozatául esett a fakitermelésnek, a nyomok is össze-vissza kanyarogtak az erdőben.

Egy útelágazásban többször is rossz felé indultam, végül egy, a távolban felfedezett jel alapján balra tértem, le a gerincről, aztán vagy száz lépés után jobbra, ereszkedő keréknyomokra. Még szerencse, hogy tiszta volt a ritkított bükkös, mert így láthatóak voltak a messze lévő jelek is! Sáros, gépek által tönkretett keréknyomok között botladozva ereszkedtem le a dombról és pillantottam meg magam előtt a vadászházat. Leültem egyet pihenni a padokra, aztán elballagtam a pár lépésre lévő, szerényen csörgedező Torhai-forráshoz inni és vizet tölteni.

Az erdészháztól továbbindulva szerencsére a jelzések a rettenetesen tönkretett, sáros földút mellett vezettek ösvényen, így jó tempóban értem vissza ahhoz az aszfaltúthoz, amiről letértem több mint fél órával korábban! Most kereszteztem, aztán a túlsó oldali erdőben indultam tovább, enyhén kapaszkodva. Újra megmásztam a domboldalt, de itt már jól járható nyomokon, elértem a Lasztonya feletti kerteket, innen rövid kacskaringózás után gyalog-mélyúton ereszkedtem le meredeken a faluba.

A harangláb szomszédságában találtam meg az önkormányzat pici épületét, éppen mikor pár perccel tizenegy előtt odaértem, akkor készült a hölgy bezárni az ajtót. Habár Lispeszentadorján és Lasztonya alternatív pecsételőhelyek, és korábban már stempliztettem Szentadorjánban, a gondozási központban, itt is kértem bélyegzést: ha már lúd, legyen kövér!

Utána letelepedtem az épület tövében az árnyékos járdára és megebédeltem. Megnéztem a térképet is: bizony többet akartam teljesíteni délelőtt, mint amennyi sikerült, az út nagyobbik része még előttem volt Rádiházáig! Bíztam abban, hogy a Nyírlakosa gerincén végigfutó út jobb lesz, mint ez eddigi erdei utak, különben veszélybe kerül a délután öt óra előtti rádiházi érkezésem is! Akkor pedig a faluban ragadok, mert ha nem érem el a 17:02-kor Zalaegerszegre induló vonatot, akkor már nem tudok aznap Budapestre érkezni!

Így aztán néhány perc múlva már indultam is. A falut elhagyva átvágtam az Alsó-Válicka-patak völgyének füves rétjein, aztán az aszfaltutat elhagyva kereszteztem a keskenynyomtávú kisvasút sínjeit a Kámaházi erdészlak megálló rakodójánál, utána pedig nekiindultam a Nyírlakosa gerincére vezető jól kijárt földútnak. Szerencsére itt tényleg gyorsan tudtam haladni: néhány perc alatt megmásztam a csak alig-alig emelkedő úton a gerincet, innen már csak enyhén hullámvasutazott a kitaposott földút alattam.

Egy rövid jobb kitérővel nyiladékot váltottam, kefesűrűségű növendék erdőben haladt tovább az utam, de hamarosan ismét az öreg erdőben folytattam a menetet. Kimondottan élveztem ezt az árnyas nyiladékokban vezető kemény talajú földutat, és amikor délben megálltam egyet szusszanni, örömmel konstatálhattam, hogy több mint négy kilométert jöttem Lasztonyától!

Amikor továbbindultam, óriás irtásfoltot értem el, itt az erdőgazdasági gépek alaposan tönkretették az utat, méter mély saras keréknyomok kanyarogtak előttem! Ráadásul bár a törzseket már összeszedték, a rengeteg gally és ág az úton maradt, ezeket is kerülgetni kellett! Csak nehezen tudtam ezen a kilométeres távon átvágni, ráadásul még figyelmetlen is voltam: beleakadt a lábam egy ágba, hát akkorát estem, hogy talán még a Földrengésjelző Intézet szeizmográfjai is jelezték!

Aztán lassan elmaradt mögöttem az irtásfolt, visszatérve az erdőbe az út ismét megjavult és ereszkedni kezdett a Kámaházi-patak völgyébe. Egy kis vizenyős medencét megkerülve (a térkép forrást jelez ide) murvás földutat értem, a jelek egy darabon ezen vezettek tovább.

Egy friss irtásfoltot elérve egy elágazásban jobbra tértem, másik földútra, ezen másztam meg a következő domboldalt, aztán a tetőn, már ismét erdőben balra térítettek a jelzések, keresztező keréknyomokra. Innen aztán néhány lépés után ismét balra tértem, alig járt ösvényre. Itt a letérésnél nem árt figyelni, én először elvétettem, csak a jelzések hiánya miatt fordultam vissza két-három perc után!

Lassú ereszkedés kezdődött, aztán egy kis szurdok társult jobbról az út mellé, ekkor a lejtés is megerősödött. Ez az út talán egy kicsit mély talajú volt, de cseppet sem sáros, jól tudtam haladni rajta. Az út végén szép, füves tisztásra értem, előttem puccos vadászház állt egy kis mesterséges tó túlsó partján. A jeleket követve eloldalaztam a rét déli szélén, így értem el a Szentpéterföldére futó keskeny aszfaltutat.

Pár lépésnyire, egy másik mesterséges tavacska szigetén padok csábítottak a leülésre, éltem is az alkalommal, hiszen nagyot mentem az elmúlt két órában: több mint nyolc kilométert tettem meg a Lasztonyáról való indulásom óta! Elüldögéltem pár percig a padokon, ettem egy kis nasit a hátizsákomból, aztán felkerekedtem, hogy megtegyem a Szentpéterföldéig még hátralévő vagy másfél kilométernyi utat.

A keskeny aszfaltút mellett ismét mellém társultak a Laszonyánál már látott kisvasút egy másik szárnyvonalának vágányai, kényelmes sétával húsz perc alatt értem el a faluközpontot és a nyitva tartó kis kocsmahivatalt. Beültem egyet pihenni, hiszen idővel nagyon jól álltam, aztán a kocsmáros beleegyezésével egy üveg Borsodi mellett megebédeltem a hazaiból.

Hosszabb déli szieszta után csak fél három környékén kerekedtem fel újra, két és fél órát hagyva az előttem álló körülbelül hat kilométernyi útra. Akkor úgy tűnt, kényelmes tempóban haladva is legfeljebb két óra alatt elérem Rádiházát és lesz még időm stemplizni, valamint átöltözni is a vonatindulás előtt.

Földúton hagytam el a falut, baloldalon elmaradtak mögöttem az utolsó karámok is és kiértem a mezőkre. Egy útelágazás villájában, benn a mezőn, de közelebb a jobb oldali úthoz magányos fa állt, rajta jelzéssel. Jobbra tértem hát, de ezután több jelzést már nem láttam, ráadásul az út is rossz felé fordult később. Visszatértem hát az elágazásba, jobban megnéztem a magányos fát, ekkor vettem csak észre, hogy a kék jel alatt egy kopott balra mutató nyíl is van! Szóval az elágazásban a balra induló út a jó!

Átvágva a mezőn az erdőszélre kunkorodott az út, itt haladtam tovább az egyre inkább a fűtengerbe vesző keréknyomokon. A völgyek elágazásánál balra tértem a nyomokon, az erdőszélen vezettek tovább itt is. Beértem a Zsidó-hegyhát és a Hosszú-hegyhát közötti keskeny, füves aljú völgybe. Tudtam, hogy jó úton járok, mind a tájoló, mind a térképem szerint, jelzést azonban csak egy helyen láttam, a mezőt keresztező erdősáv egyik fáján. Pedig lett volna hová festeni őket, hiszen az erdőszélen álló fák kínálták magukat erre a célra!

Elhaladtam a mező egy balra nyíló, tölcsérszerűen szűkülő oldalága mellett, a térképem szerint nekem is ezután kellett valahol balra térve belépnem az erdőbe. A keréknyomok valóban balra kanyarodtak, és az erdőben kapaszkodni kezdtek a tető felé. Jelzés sehol, de az út iránya pont megfelelő volt. Visszafordulhattam volna, de szinte biztos voltam abban, hogy korábban nem láttam elágazást bal felé, viszont tovább sem ment semmilyen keréknyom a völgyben!

Megmásztam hát a dombot, de az út szép lassan északra hajlott a tájolóm szerint a megfelelő észak-északkelet helyett! Úgy gondoltam, balra tértem el a helyes iránytól, ezért ott, ahol keresztúthoz értem, jobbra fordultam. Mint később kiderült otthon a GPS trackerem adatait elemezve, ezt nem kellett volna, ugyanis pont a helyes irányban haladtam addig! Amikor húszperces további út után falut pillantottam meg magam előtt a völgyben, már tudtam, hogy elnavigáltam magam, és az a település csakis Pusztaederics lehet!

Gyorsan leszaladtam a dombról a falu határába, elolvastam a helységnév tábláját: valóban ott voltam! Vagyis délután négykor országúton mérve jó három és fél kilométerre Rádiházától! És egy óra múlva indult a vonatom! Az a lehetőség már szóba sem jöhetett, hogy a dombra visszakapaszkodva megkeressem a jelzést és azon folytassam az utam Rádiházára, nem maradt már hátra, mint az országút!

Szaporán kapkodva a bakancsaimat nekiindultam az aszfaltnak, végül háromnegyed ötkor értem el az ici-pici községet. Persze a vasúti megálló a lakott területen kívül volt, ráadásul túl a falu túlsó végén! A pecsételésről lemondtam – úgyis jövök még ide vissza – így aztán egy további menettel öt előtt öt perccel érkeztem meg a vasúti megállóba!

Éppen csak lerogytam az elhanyagolt kis váróterem előtt a lépcsőkre, amikor egy Bzmot szerelvény érkezett a megállóba. Már rástartoltam volna, de az ott várakozók mondták, ez nem Zalaegerszegre megy, sőt, az késni fog jó tíz percet, hiszen a szomszédos Gutorfölde állomáson meg kell várnia, míg ez a szerelvény megérkezik oda, akkor tud csak az én vonatom visszafelé elindulni az egyszem vágányon!

Így aztán kényelmesen át tudtam öltözni, vagyis eltenni a piszkos, tönkreizzadt ruhákat a hátizsák aljára és felvenni a „tisztaruhát”, amit pont az utazás céljaira tartalékolok egész úton a zsákomban! Persze késve értünk Zalaegerszegre, de ott megvárt minket a Bobára induló gyorsvonat, Bobán pedig a Szombathely-Budapest közötti gyors, mert ahhoz kellett hozzácsapni a mi vonatunk két kocsiját!

Tehát a gyorsvonat azért ért Kelenföldre negyedórás késéssel, mert valahol a távoli Zalában sebességkorlátozás miatt egy öt utast szállító helyi kávédaráló késett ugyanennyit! Furcsa ez a MÁV-logika, de nekem most nagyon kapóra jött! Jóval tíz óra után értem haza, a család már régen aludt. Megfürödtem, megettem a konyhaasztalon kinn hagyott vacsorát, aztán a zsákból ki sem pakolva lefeküdtem aludni.

Csak két hónappal később tértem vissza Rádiházára, hogy innen folytathassam az utam a Dél-dunántúli Kéktúrán. Már korábban elterveztem, hogy a Szentpéterfölde és Rádiháza közötti szakaszt ismét be fogom járni, most már a jelzéseket követve, ebben nagy segítségemre volt a MÁV, ugyanis a kora reggeli budapesti indulás ellenére a sok átszállás miatt csak tizenegy óra felé érkeztem meg a faluba. Ekkor már nem volt érdemes belevágni egy nagyobb túraszakaszba, de arra volt elég időm, hogy a Hotel Kabala turistaházában kényelmesen elköltött ebédet követően nekiinduljak ennek a kirándulásnak.

Másfél órás könnyű sétával értem át Rádiházáról Szentpéterföldére, közben megtaláltam azt a helyet is, ahol a korábbi túrán utat tévesztettem. Elballagtam egészen a faluközpontig, bíztam abban, hogy a kis kocsmát nyitva találom, de most zárva volt. Kicsit pihentem az épület árnyékában, aztán elindultam visszafelé.

A jelzéseket követve felkaptattam a faluvégi kis halomra, elhaladtam a marhatelep bekerített telke mellett aztán kiértem a mezőkre. A villa alakú útelágazásban most már rutinból tértem balra, utam ezután befordult a hegyhátak közötti hosszú kaszálóra. Újra elértem a fasor keresztezése után a balra nyíló, tölcsér alakban keskenyedő rétet, és itt jött a csavar: a DDK atlasz rossz helyen jelzi az erdőbe való betérést! A térkép szerint a beöblösödés után körülbelül kétszáz méterre van a letérés (ahol természetesen van letérő út is), a valóságban a háromszög alakú mező túlsó erdősarkán nyílik a fák között a kéktúra továbbvezető útjának szűk nyílása! Beérve a fák közé tűnik csak fel az első jelzés, a rétről semmi nem jelzi a letérési helyet!

Jól járható földúton másztam meg a Zsidó-hegyhát enyhe kaptatóját, közben háromfős vidám túracsapat jött velem szemben az úton. Köszöntünk egymásnak, örültem, hogy túrázókkal találkozom ezen a világtól elzárt, távoli helyen! De aztán újabb túrázók jöttek, fiatalok, idősebbek vegyesen, volt olyan, aki kocogott, mások csak gyalogoltak.

Ekkor már sejtettem, hogy valamilyen szervezett túráról van szó, de a választ csak Rádiházán kaptam meg. Közben az erdőből kiérve megérkeztem a Rádiháza feletti Tófeji-hegy szőlői, hétvégi házai közé, kacskaringósan vágott át közöttük a kéktúra jelzett útja. Egy útszéli kereszt után kezdett lejteni az út, aztán egy kisebb erdőfolt után megpillantottam magam előtt a rádiházi Kabala-ménes istállóit, kiszolgáló épületeit. Közöttük ereszkedtem egészen az apró falucskán átvágó országútig.

Megálltam pecsételésre a Csikós Csárdánál, ekkor láttam, hogy indulásom óta egy teljesítménytúra ellenőrző pont települt ki az épület elé. A pontőrök mondták aztán el, hogy ez a Rockenbauer 130 túra egyik pecsételő pontja, aki a teljes túrát teljesíti, az hatvan kilométer után ér ide, de itt is lehet kezdeni egy hetven kilométeres résztávot! Sokat nem akartam kérdezősködni, mert többen akartak még regisztráltatni a hetvenes távra, közben pedig egyre érkeztek a teljes túrát teljesíteni szándékozók is. Így aztán kértem egy pecsétet én is a kéktúra igazoló füzetembe a rádiházi kéktúra pecsét mellé, aztán elballagtam a szállásomra, a turistaházba.