A pünkösdi hétvégére tervezett négynapos túra sajnos elmaradt családi programok és a kedvezőtlen időjárás miatt, de a közmondás szerint, ami késik, nem múlik, így a következő hétvégén belevágtam a Dél-dunántúli Kéktúra következő szakaszába: a Zalakomár vasútállomástól Rádiháza vasúti megállóig a Kelet-Zalai-dombságon átvezető több mint 93 kilométer hosszú távba.

Szokás szerint most is Budapest-Kelenföldön szálltam vonatra, mégpedig a Nagykanizsára és csatolt kocsikkal Keszthelyre közlekedő, 07:20-kor induló gyorsra. Számítottam rá, hogy eléggé sokan akarnak majd utazni ezzel a vonattal, hiszen szép időt ígértek a hétvégére és ilyenkor nagy a balatoni forgalom is. Ahogy szoktam, most is mindenkit magam elé engedtem, utolsóként szálltam fel a vasúti kocsiba a hatalmas hátizsákommal, kezemben a sátorral.

Több éves tapasztalatom, hogy a hátizsákra egyébként keresztben felcsatolt sátrat a kezemben kell tartani, mert nem férek keresztül vele a szűk átjáró ajtókon, de most hozott össze először a szerencse a nemrégen Németországból beszerzett felújított kocsikkal, és örömmel jelenthetem, itt már a kissé keskenyebb polifoam tekercsem is elakadt az ajtókon!

A vonat sok balatoni vasútállomáson megállt, közben persze lassan ki is ürült és csak 10:48-ra érkezett meg Zalakomár vasútállomásra, vagyis oda, ahol márciusi túrámat befejeztem. Lekászálódtam a vonatról (kezemben a sátorral és a derékaljammal), aztán az állomásfőnöki irodába betérve pecsételést kértem az igazoló füzetem megfelelő kockája mellé, ugyanis a bekeretezett helyen már ott virított a korábbi túrán szerzett utolsó pecsét. Ezután még röviden elszöszmötöltem az állomásépület előtti pihenőpadokon, felcsatoltam a sátrat és a polifoam derékaljamat a hátizsákra, aztán nagyjából tizenegy órakor kaptam a hátamra a zsákom és indultam neki a túrának.

A vágányok mellett sétálva értem el a vasúti átjárót és tértem rá Zalakomár főutcájára. A település két falu összeolvadása folytán keletkezett, most Komárvároson vágtam keresztül a hosszú, egyenes Ady Endre utcán. A romatelep utolsó házai után elhagytam a település végét jelző táblát is, a falu keskeny, aszfaltos bekötő útján folytattam az utamat. Háromnegyed tizenkettő felé értem el a 7-es főutat, ezt keresztezve haladtam tovább. Feltűnt előttem a hosszú egyenes végén Galambok katolikus templomának tornya, aztán további félórás menettel értem el a faluközpontot.

A kéktúra itt jobbra, Zalakaros felé fordult az elágazásban, de én tettem egy rövid kitérőt innen a falu tájházához. Sajnos a kertkaput zárva találtam, így csak kívülről készíthettem néhány fényképet a takaros szalmatetős házacskáról és fészerről. Visszasétáltam az elágazásba, bekukkantottam egy percre a katolikus templomba, leültem egy kis pihenőre a parkban, aztán nekiindultam a Zalakaros felé vezető kilométereknek. Galambok határáig a forgalmas Ady Endre út járdáján poroszkáltam, ez a település vége után átalakult aszfaltos kerékpárúttá, ezen folytattam az utamat.

Negyven perc alatt tettem meg a két település központja közötti három kilométert, aztán Zalakaroson megálltam a gyógyfürdő első útba eső bejáratánál pecsételni az igazoló füzetembe. Miután az adminisztrációt elvégeztem, továbbsétáltam a járdán a forgalmas büfésorig, közben megcsodáltam az út mellett álló szállodák reprezentatív épületeit. A büfésoron leültem egy pizzéria teraszára és úriasan megebédeltem: magyaros pizzát ettem és ezt leöblítettem egy Borsodival. Kicsit még elüldögéltem a napernyős asztal mellett és csak negyed három felé vettem a hátamra újra a pakkot.

Egy-két percet visszafelé kellett mennem a főutcán, hogy visszatérjek a jelzésre, ami itt élesen a dombok felé fordult és kapaszkodni kezdett. Szinte palotának is beillő családi házak, panziók mellett másztam meg a keskeny, aszfaltos utcácskákon a domboldalt, aztán végre az utolsó házak után egy lezárt sorompót megkerülve véget ért az aszfaltozás és én beléptem az erdőbe.

Néhány száz méter után egy irtásfoltot értem el a keréknyomokon, itt a domb szélén kis házikó állt pihenőpadokkal. A domb pereméről lepillantva az irtáson keresztül a völgybe, észrevettem azt kis aszfaltutat, amin az utamat folytatnom kellett, azon túl pedig a következő dombon a fából épült kilátó tornyát. Egy kis ösvényen csak úgy toronyiránt leszaladtam az útig, aztán már azon ballagva értem el ismét az erdőt, ahol a jelzések újra feltűntek és egy ösvényen bevezettek az erdőbe.

Itt egy kicsit ismét letértem a kéktúra útjáról, hogy az aszfaltúton elballagjak a térképem által is jelzett, és az előző kis dombról már megpillantott kilátóig. Rövid kapaszkodással el is értem a tornyot és a tövében épült kis borozó kerthelységét. A hátizsákom a borozó személyzetére bíztam, és felkapaszkodtam a kilátóba.

Felérve nagyon meglepődtem, milyen szép panoráma nyílt a legfelső teraszról! Alattam terült el Zalakaros, a távolban jól látszott a Balaton víztükre, egészen messze pedig még a tanúhegyek közül a Szent György-hegy, a Gulács és a Badacsony is feltűnt! Sokáig elnézelődtem odafenn, még egy panorámaképet is készítettem, aztán lemásztam és beültem egy fröccsre a borozóba. Itt is kellemes volt elüldögélni, de négy óra előtt már fel kellett állnom, hiszen az aznapi túrám jó része még előttem állt!

A kis aszfaltúton visszaereszkedtem a völgybe, hogy a jelzésre ismét rátérve újra kapaszkodni kezdjek most már a Zalakarosi Parkerdő ösvényein. A meredekebb kaptatókon lépcsősorok voltak építve, lépten-nyomon erdei pihenők asztalai, padjai álltak az ösvény mellett. Kitűnően jelzett utakon ballagtam, amikor két fa között kifeszített piros-fehér szalagozás zárta el az utamat. Az ösvény mellett álló fán precíz magyar és német nyelvű tájékoztató szöveg, hogy hétfőtől péntekig reggel 06:30 és 15:00 között fadöntés miatt le van zárva a turistaút!

Mivel éppen szombat volt, megnyugodva bújtam át a szalagok alatt és indultam tovább az utamon. Egy darabon még az erdőben kanyargott a földút, aztán kiértem a Zalaújlak feletti mezők szélére. Egy kukoricáson keresztül ismét szép kilátás nyílt a tanúhegyekre, aztán egy távvezeték alatt áthaladva szőlők közé értem. Az erdőbe ismét visszatérve hamarosan útelágazásba érkeztem: balra Zalaújlak felé indult a jelzés, jobbra az Öröm-hegy felé fordult a jelzés útja.

Továbbindultam a kék jelzéseket követve és lassan, kapaszkodva értem el a Farkas-hegy gerincét, elhaladtam a Gesztenyeház tisztása mellett és félórás további úttal érkeztem meg a lapos gerincen hullámvasutazva az Öröm-hegy tetején álló Rockenbauer Pál kopjafához és a Szent Kristóf kápolnához. Megmondom őszintén, számomra egy kopjafa akkor szép, ha karcsú és magasabb nálam, ez pedig eléggé tömzsi volt és alig a mellemig ért! Készítettem róla, a kápolnáról és a mellettük álló kőkeresztről néhány felvételt, aztán az itt élesen balra, délnek forduló jelzésről letérve jobbra, észak felé indultam tovább a Kanizsai Postás SE kulcsosháza felé vezető jelzés földútján.

Néhány perces menettel értem el a ház bekerített füves kertjét. Nem láttam benn semmi mozgást, ezért kiakasztottam a kertkapu drótját, beléptem a kertbe és lemálháztam a pihenőpadoknál. Elüldögéltem itt pár percig, elgyönyörködtem a kilátásban, aztán a bélyegző, vagy a füzetbe ragasztható nyalókák keresésére indultam. A ház bejárata melletti ablakban tábla volt: Bélyegző az alsó házban.

Visszamentem a padokhoz, hogy elővegyem a zsákból az igazoló füzetem, amikor hátulról rám köszönt valaki. Megfordultam, Tomasics János volt az, a kulcsosház gondnoka. Elbeszélgettünk, lekísért a kert alsó részén álló másik épülethez, innen hozta elő a szabványos kéktúra pecsétet és a kulcsosház szép szögletes bélyegzőjét is. Természetesen e különlegesen nagy, egyedi bélyegzővel pecsételtem a füzetembe!

Aztán visszatértünk a felső házhoz, itt tovább beszélgettünk, aztán megvacsoráztunk. Egészen sötétedésig kinn üldögéltünk a padokon (egyetlen szúnyog sem volt, állítólag az északi domboldalon a szél elfújja őket), csak aztán tettük el magunkat másnapra. Itt nem vertem fel a sátramat, mert 500 Forintért kaptam szállást benn a házban egy kényelmes ágyon.