UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

2008. június 19.
Abaliget, vasútállomás - Alsókövesd

Majdnem pontosan egy év telt el azóta, hogy befejeztük a mecseki kéktúránkat mire újra nekivágtam, most már a fiam nélkül, egyedül, a Dél-Dunántúli Kéktúrának. Mivel rend a lelke mindennek, úgy döntöttem, ott folytatom a túrát, ahol abbahagytuk egy évvel azelőtt: az abaligeti vasútállomáson.

Négy napot szántam a Zselic bejárására, így aztán egy csütörtök reggelen nekiindultam a túrának, Kelenföldön felszálltam a 07:37-kor Pécsre induló „kisgyorsra”, ami Pusztaszabolcsig gyorsvonatként ment, onnan viszont szinte minden állomáson és megállóhelyen megállt. Nem éppen gyorsan, de percnyi pontossággal fél tizenegyre már meg is érkeztem az abaligeti vasútállomásra.

Az abaligeti vasútállomáson
Az abaligeti vasútállomáson

Nem vesztegettem sokat az időt, hiszen még előttem állt az aznapra kitűzött teljes túraszakasz, letettem hát a hátizsákot az egyik pihenőpadra és bekopogtam az állomásfőnöki irodába, hogy pecsételtessek az igazolófüzetembe. Tavaly még a szokásos fémbélyegzővel vertek egy szinte olvashatatlan stemplit a füzetbe, most már szép, új MÁV-Startos bélyegzést kaptam. Olvasható rajta a dátum is, meg az állomásnév is. Remélem, végleg lejárt már az idejük a régi, olvashatatlan, de a füzetlapot szinte kilyukasztó fémbélyegzőknek!

Egy viszonylag csapadékos Medárd után éppen a túrám hetében tért vissza a szép idő, kedden-szerdán még gyenge frontok okoztak heves záporokat, zivatarokat Dél-Magyarországon, de csütörtök reggelre elvonultak a felhők, ragyogóan sütött a Nap a szikrázóan kék égből. Sokat hallottam a híres „zselici sárról” és bár a következő napokra száraz időt jósoltak a meteorológusok, azért egy kicsit tartottam a sártaposástól – mint később kiderült, okkal!

Pecsételés után gyorsan összekészülődtem és nekivágtam az aznapi körülbelül 18 kilométernek. Az állomás rövid bekötőútján gyorsan kiértem az országútra és balra, Hetvehely felé indultam el a szélén, követve a kék sáv jelzéseket. A térképem szerint alig 100 – 150 métert kellett haladnom rajta, és valóban, az út jobb oldalán elhagytam egy romos tanyaépület és a kerítése sarkában feltűntek a behívó jelzések.

A Hetvehely felé tartó országúton. A letérés jobbra lesz a kis áteresz után ez első fánál.
A Hetvehely felé tartó országúton. A letérés jobbra lesz a kis áteresz után ez első fánál.

Átvágtam az úton, közelebbről is megszemléltem a helyet, úgy tűnt, valóban arra indul tovább a kéktúra, a baj csak az volt, nem csak hogy ösvény, de még letaposott nyom sem indult arrafelé! Áttörtettem az útszéli árkon, aztán a kerítés mellett nekiindultam a dzsindzsásnak. Szó se róla, a kék sáv jelzések nagyon becsületesen fel voltak festve a fákra, csak éppen ösvény nem volt sehol! Úgy látszik, mostanában nem sokan kéktúráztak errefelé!

Ösvény nincs - jelzés van az előttem álló fa törzsén
Ösvény nincs - jelzés van az előttem álló fa törzsén

Ligetes mezőn kapaszkodtam egyre feljebb a kerítés mentén a domboldalon a sokszor méteres fűben, aztán az egyedülálló fákra festett jelzések egy erdő felé vezettek tovább. A fák közé belépve a jelek nagyjából tízlépésnyire voltak felfestve egymástól, és mivel errefelé sem volt semmiféle ösvény, jeltől jelig haladtam a növendék erdő karvastagságú fatörzsei között. Egy idő után a jelek kivezettek a fák közül, ismét a füves domboldalban kapaszkodtam tovább. Itt már kevesebb volt a magányos fa, jelek sem voltak sűrűn, de általában mindig szem előtt volt a következő, egy-egy fatörzsön, magasles oldalán. Errefelé már egy halvány, letaposott nyom is kezdett kibontakozni előttem, figyelmesen haladva követni is tudtam.

Egyre feljebb kapaszkodva aztán kinyílt a panoráma mögöttem, szép volt a kilátás visszafelé, dél felé pillantva az Abaliget feletti dombokra. Balra, nyugat felé tekintve egy szomszédos dombtetőn házcsoport tűnt fel, a térképem szerint a Szabadság-major épületei. Elértem az „igazi” erdőt, itt egy széles nyiladék bal oldalán vezettek egyre befelé a jelek, a nyiladék végén, messze előttem egy magaslesre volt volt festve az utolsó.

Visszatekintve a mezőkről feltűnt mögöttem már a Mecsek vonulata is
Visszatekintve a mezőkről feltűnt mögöttem már a Mecsek vonulata is

A nyiladék végét elérve két út is indult az erdősarokról, de egyiken sem voltak jelek felfestve. Kellett egy-két perc, mire rájöttem, komolyan kell venni a magaslesre festett jobbra irányító jelzést, és át kell oldalazni az erdőbe mélyen benyúló, széles rét túlsó oldalára. Innen indult tovább a kéktúra egy elég sáros, dagonyás földúton.

Számítottam a sárra, hiszen mint már említettem, egy esős hét utáni első napsütéses napon indultam túrázni, előkaptam hát a zsákból a kamáslikat, és felhúztam őket a lábszáramra. Mint kiderült, ezek voltak a leghasznosabb segédeszközeim a következő egy-két napon! Elindultam hát, most már a sár elleni megfelelő védelemmel a keréknyomokon, amik később egy jól kijárt, de viszonylag sáros földútba torkollottak.

Mint később kiderült, a zselici túra a földutak túrája, így saccra az út kilenctized részét ezeken tettem meg, a maradék többségét pedig aszfalton. Ösvényes szakasz alig akadt, a legnagyobb talán ez, az Abaliget vasútállomás utáni lehetett.

Irtásfoltokon vágott át a földút, egy kopár kis dombot egy útelágazásból indulva jobbról kerültünk meg, aztán mezők és az erdő határán vezettek tovább a keréknyomok. Bal felé, a mezőkön keresztül nagyon szép kilátás nyílt a völgyben fekvő Karácsodfa községre. Egy kis kapaszkodó tetején, a törött Hódosi-kereszt mellett tartottam első nagyobb pihenőmet.

A Hódosi-kereszt
A Hódosi-kereszt

Kilátás a Hódosi-kereszttől Karácsodfára
Kilátás a Hódosi-kereszttől Karácsodfára

Innen továbbra is az erdőhatáron vezetett a földút, széles ívben megkerültük azt a völgyet, aminek az alján Karácsodfa feküdt. Egyre feljebb kapaszkodva persze egyre szebb kilátás nyílt újra dél felé, a távolban feltűntek a Mecsek csúcsai is.

Az erdőt elérve már tisztán kirajzolódik a látóhatáron a Mecsek vonulata
Az erdőt elérve már tisztán kirajzolódik a látóhatáron a Mecsek vonulata

Egy idő után ismét betért a földút az erdőbe, egy hosszabb szakaszon is árnyékban haladhattam. Az erdő nem volt teljesen zárt, sok helyen tisztásokat, irtásfoltokat érintett a földút, ahogy szépen lassan felkapaszkodtam a Hollófészek lapos tetejére. Ez a domb a Zselic legmagasabb pontja a 358 méteres magasságával.

Egy erdei útkereszteződésben derékszögben jobbra fordultam, aztán vagy egy kilométerrel arrébb ismét jobbra tértek a jelzések. Itt, az elágazásban táblák voltak elhelyezve, kíváncsian mentem oda hozzájuk elolvasni a szövegüket.

Mint kiderült, ezen a ponton kezdődött a Fekete István Emlékösvény, melynek táblái a Dél-Dunántúli Kéktúra útja mellett voltak elhelyezve a Hollófészek és Felsőkövesd között. Valóban, ezentúl sokszor összeakadtam az út szélén elhelyezett tájékoztató táblákkal, melyeken Fekete István regényeiből és leveleiből vett idézeteket lehetett olvasni. Azt én is csupán ezekről a tájékoztató táblákról tudtam meg, hogy a híres magyar író 1926 és 1929 között itt élt a környéken, gróf Majláth György uradalmában mint segédtiszt.

Az útelágazásból észak felé indultam tovább a jelzéseket követve, aztán nagyjából húsz perc alatt értem ahhoz a másik útelágazáshoz, ahol a kéktúra balra tért, de egyenesen továbbindulva az út Bakócára vezetett. A falu felé indultam, mert a korábban olvasott leírások alapján érdemesnek tűnt egy rövid kitérővel felkeresni. Egy idő után kék kereszt jelzések társultak mellém (pontosabban az út mellé), ennek a jelzésnek az volt az érdekessége, hogy a festett kereszt négy szára nem volt egyenlő hosszú, hanem a lefelé álló hosszabb volt. Pont úgy, mint a római katolikus kereszteké.

Még a Fekete István Emlékösvény eligazító tábláján olvastam, hogy kék kereszt jelzések mennek a Bakóca határában álló Útszéli kereszthez, de nem hittem volna, hogy TÉNYLEG ilyen kereszt alakú a turistajelzés is! A lejtőn hamar kiértem az erdőből és szép kilátás nyílt ettől kezdve a völgyben fekvő Bakócára. Elhaladtam az Útszéli kereszt mellett, aztán már gyorsan elértem a falut és rátértem a főutcára. A leírásokból tudtam, itt találhatom a Sáfrány Géza Fazekas Múzeumot a Rákóczi út 77-es szám alatt.

Bakóca látképe a dombokról
Bakóca látképe a dombokról

Sajnos a múzeum zárva volt amikor megérkeztem, de a falra szerelt precíz tájékoztató tábla alapján ilyenkor a Polgármesteri Hivatalban kell érdeklődni hétköznap 14 óráig, egyéb időpontokban pedig Begovics Györgynénél a Rákóczi út 21. szám alatt. Mivel most az „egyéb időpont” volt érvényben (már elmúlt délután két óra, igaz nem sokkal), elindultam hát lefelé a falu főutcáján.

A központba érve felsétáltam a domboldalban álló templomhoz, aztán úgy gondoltam, egy füst alatt megnézem már a közelben lévő Majláth-kastélyt is. Így hát tovább kapaszkodtam a templom mellett a keskeny aszfaltúton, így értem a kastélypark kapujához. Elég nagy tábla hirdette itt, hogy magánterületre értem, de semmi nem tiltotta a belépést, így aztán továbbindultam.

A kastély előtti ki térre felérkezve hangosan köszöntem – nem vagyok egy besurranó típus – kisvártatva egy kopasz, nagyjából kétajtós ruhásszekrénnyi úr lépett ki a kastély egyik mellékbejáratán. Illendően köszöntem, előadtam a kívánságom, hogy szeretném egy kicsit kívülről megnézni a kastélyt, és talán még fényképezni is, de ezt az úr kategorikusan megtiltotta és felszólított a távozásra. Nem vagyok egy vitatkozó típus, meg itt nem is hazai pályán játszottam, így aztán visszafordultam.

Továbbsétáltam a főutcán és felkerestem a szinte a túlsó faluvégen lakó Begovicsnét, aki az első szóra abbahagyta a konyhai munkáját és kerékpárra ülve elsietett a múzeumot kinyitni. Én a motyómmal szerényebb tempóban indultam utána, és újból végigsétálva a falun meg is érkeztem néhány perc múlva a fazekas múzeumhoz.

Sáfrány Géza fazekasmester itt született és élt a faluban, az ő műveiből lett összeállítva a szerény kiállítás. Nekem nagyon tetszettek a kiállított mázas korsók és tányérok, bár állítólag a legszebbeket néhány évvel ezelőtt egy betörésél elvitték. Mivel a kis múzeumnak volt TKM-es pecsétje, nyomtam is egyet vele az igazolófüzetbe – igaz, hogy Bakóca nem DDK pecsételőhely, de ha már lúd, legyen kövér!

A Sáfrány Géza Fazekas Múzeumban
A Sáfrány Géza Fazekas Múzeumban

Elbúcsúztam a kedves „múzeumőrtől”, aki semmit sem volt hajlandó elfogadni tőlem a plusz munkájáért, sőt még ő nyomott a kezembe egy képeslapot a faluról, amin rajta volt a Majláth-kastély is! Ezután még bementem a csupán néhány háznyira lévő vegyesboltba venni valami nasit és megérdeklődni, van-e valamilyen hűtött sörük, mert a délutáni hőség eléggé elcsigázott már. Szerencsével jártam mindkét dologban, aztán egy hideg Pannon sörrel a kezemben még elbeszélgettem a helyiekkel, akik az utamról érdeklődtek.

Körülbelül tíz perc múlva kaptam fel a hátizsákot, aztán ismét nekiindultam az utamnak. Visszakapaszkodtam a földúton a dombok közé és ismét rátértem a kék sáv jelzések útjára. Nem volt eltervezve az éjjeli szállásom helye, bár a Google Earth légifelvételein több helyet is kinéztem magamnak, mint lehetséges táborhelyet.

Nem sokkal később az út ereszkedni kezdett Alsókövesd felé, itt nyílt a földútból jobbra visszafelé az a keréknyom, ami mellett egy kis füves tisztás nyílt – ez volt az első lehetséges helyszín. Száz lépés után elértem a helyet, meg is tetszett, aztán szép kilátás is nyílt innen a völgyben fekvő Szági-víztárolóra, így aztán döntöttem: itt maradok.

Mivel még magasan járt a Nap, nem vertem fel a sátrat, hiszen csak hápognék benne a hőségtől, inkább csak leterítettem a polifoam lapot a fűbe és leheveredve rá sziesztáztam egyet. A sátrat csak hét óra után ütöttem fel, megvacsoráztam, aztán eltettem magam másnapra.

Sátorozás Alsókövesd felett a domboldalban
Sátorozás Alsókövesd felett a domboldalban

Kilátás a táborhelyről a Szági-víztárolóra
Kilátás a táborhelyről a Szági-víztárolóra

-hörpölin-


UGRÁS AZ ELŐZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA

  View My Stats