Nyugodt éjszaka után ébredtünk másnap reggel a volt Hársas kulcsosház feletti domboldalban. Még a sátorban fekve végighallgattam a hatórás híreket a kis walkman-unk rádióján (kazettát soha nem hozunk hozzá), a Kossuth Rádió sok napsütést és 34 Celsius fok körüli hőséget jósolt egész napra. Reggeli után sátort bontottunk, összemálháztunk és szokás szerint nyolc óra felé már indulásra készen álltunk.

Most tényleg egy rövid szöszmötölés után már fel is kaptuk a hátizsákokat, hiszen már korábban úgy döntöttünk, hogy Árpádtetőről egy rövid kitérőt teszünk Pécsre a fogyatkozó készleteinket feltöltendő. Újra leereszkedtünk tehát a völgybe és elhaladtunk a kulcsosház romjai mellett, aztán kicsit keveregtünk a nem teljesen egyértelmű jelek miatt ott, ahol a jelzés keresztezte az utunkat.

Azért csak megtaláltuk a továbbvezető utat, aztán kapaszkodni kezdtünk a Hármas-bükk oldalában, egy darabig a távvezeték nyomvonalát követve. Később egy nyiladékra fordultunk, de az emelkedő csak nem akart megenyhülni. Kemény hegymászás után értük el a lapos hegytetőt. Továbbra is az egyenes nyiladék keréknyomait követve haladtunk, egy rövid szakaszon tértünk csak le róla, amikor meg kellett kerülnünk egy keresztező, szurdokszerűen mély völgy fejezetét.

Hamarosan kiértünk két 120 kV-os távvezeték széles nyiladékába, itt dél felé indulva követtük a vezetékeket a közvetlenül az erdőszélen haladó keréknyomokon. Térképünk szerint körülbelül kétszáz méter után kellett kereszteznünk a nyiladékot, és valóban, néhány perc múlva elértünk egy útelágazást. Jelzést nem láttunk, de befordultunk és kereszteztük a távvezetékeket. Csak a túlsó erdőszélt elérve tűntek fel ismét a jelzések.

Ez a nyiladék már nem volt olyan tiszta, mint a korábbiak, sáros, mély, kanyargó keréknyomok vezettek a sokszor gazos erdőátvágásban. Elértük újra az erdőszélt, egy korábbi irtásfolt helyén növő fiatalost kerültünk meg jobb felé, aztán hamarosan megpillantottuk magunk előtt az Árpád-tetőre vezető keskeny aszfaltcsíkot. Ráfordultunk az útra és magasabb sebességi fokozatba kapcsolva gyorsan elértük a dombok között enyhén hullámvasutazó utunkon az Árpád-tető előtti masszív fémsorompót.

Innen az utunk egy rövid időre forgalmasabb lett – hiszen itt már közút volt – aztán egy balra ívelő kanyarjában letérve róla ismét erdei úton folytattuk az utunkat. Először még kopott aszfaltburkolat volt a talpunk alatt, de később már csak a nyomait lehetett felfedezni, a végén már azt sem. Tízperces séta végén bukkantunk ki az erdőből az Árpád-tető tisztására.

Kisebbfajta vidámparkba érkeztünk: mászókák, lovaglás, go-kart várta itt a gyerekeket. Keresztülsétáltunk a telepen, elhaladtunk az erdészet hivatala előtt és megpillantottuk magunk előtt a Pécsre vezető 66-os főutat. Kereszteztük a kétszer kétsávos aszfaltcsíkot és elballagtunk a talán százlépésnyire lévő buszmegállóig. Bíztam benne, hogy sűrün járnak erre buszok, és valóban: a menetrend szerint néhány perc múlva volt várható a következő.

Szerencsére a busz pontosan érkezett, így nem kellett sokáig várnunk a kopár buszmegállóban a már délelőtt is tűző napon. Felnyomakodtunk a poggyászunkkal és jegyet vettünk a pécsi buszpályaudvarig. Aztán körkérdést intéztem a busz utasai felé, van-e valahol az út mentén nagyobb élelmiszerbolt, vagy esetleg bevásárlóközpont. Azonnal jött több helyről is a válasz: még a központ előtt lesz egy nagy TESCO, ott megáll a busz is.

A kedves utasok pontosan megmondták, mikor kell leszállni a buszról. Leszállás után aztán átvágtunk egy buszvégállomás betonsíkságán és a bevásárlóközpont jókora autóparkolóján. Eltikkadva értük el a bejáratot és belépve megcsapott bennünket a légkondícionálás hűvös levegője. Egymásra néztünk Gáborral: nem kell elsietnünk a bevásárlást! Azért mégis gyorsan összepakoltuk a szükséges holmikat, a frissensültek pultjánál megvettem az ebédrevaló grillezett pulykacombokat és melleket is.

Kilépve ismét megcsapott bennünket a hőség, de a benti felfrissülés után valahogy ezt is jobban bírtuk. Még dél előtt visszatértünk az Árpád-tetőre és a buszmegállóból elsétáltunk a már délelőtt észrevett kis büfé napernyős asztalaihoz. Vettünk egy-egy jéghideg kólát és sört, aztán letelepedtünk és kényelmesen megebédeltünk. Pontosan délre fejeztük be az ebédet, pakoltunk el mindent a hátizsákokba és indultunk tovább az utunkra.

Ismét kereszteztük a főutat, aztán szerencsére szinte azonnal betértünk a fák közé. Árnyas erdőben, a Gilice-tető oldalában szintezett a kényelmesen járható ösvényünk, körülbelül negyedórás menettel értük el a Tripammer-fa kis tisztását. A hatalmas kocsányos tölgyfa Tripammer Károly emlékére lett ültetve, aki Pécs első erdőmestere volt. Életének ötvennégy éve alatt sokat tett a Mecsek erdőgazdálkodásának fejlesztéséért és a turistautak kiépítéséért. 1926-ban hunyt el.

Röviden megpihentünk a padokon, aztán indultunk tovább, hiszen ma még hosszú utat szerettünk volna bejárni. Hamarosan kereszteztünk egy kis erdei aszfaltutat, aztán a Letics (482 m) megmászása után megérkeztünk a Fehérkúti kulcsosházhoz. Ez is kéktúra pecsételőhely, a jó esetben nyalókákat rejtő kis fémdoboz a ház délnyugati falán található. Sajnos mi most üresen találtuk. Úgy néz ki, mostani túránkon többet kell egymást fényképeznünk az ellenőrzőpontok előtt, mint amennyi nyalókát be tudunk ragasztani az igazolófüzeteinkbe! Az Apátvarasd-telep és Kisújbánya után itt is csupán egymást tudtuk lefényképezni igazolás céljából a kulcsosház előtt!

A kulcsosház hivatalos neve a falán található kis tábla szerint Wolf József turistaház. Nevét a Pécsi Természetbarátok Turista Egyesületének jegyzőjéről, alelnökéről, későbbi elnökéről kapta, aki a két világháború között dolgozott az egyesületért.

A kulcsosház egyébként egy nagyon szép kis tisztáson áll, maga a ház is megfelelően karban van tartva, legalábbis kívülről így tűnt. Belülről nem tudtuk megnézni ugyanis, mert zárva volt. Azért hosszabban is megpihentünk a kulcsosház teraszának szélén üldögélve, mire a hőségben rábírtuk magunkat az indulásra. Mint később a rádióban hallgattam, ez a nap is rekordmeleget hozott, és bár a Nap nem ért minket az árnyas erdőben, de a hőség érezhető volt a fák között is.

A kulcsosház után egy rövidebb szakaszt még nyiladékokban futó keréknyomokon tettünk meg, aztán kiértünk ugyanarra a keskeny aszfaltútra, amit már kereszteztünk egyszer a Tripammer-fa után is. Itt egy kis erdei pihenő van, útszéli kőkereszttel és esővédő házikóval. Az árnyas padok letelepedésre csábítottak, de mi majdnem ellen tudtunk állni a kísértésnek! Elvégre menni is kell, nem sziesztázhatjuk végig az egész napot!

A tényleg csak rövid pihenő után néhány lépést még az úton tettünk meg, aztán földútra térve leereszkedtünk a Nagy-Mély-völgy itt még kevésbé mély fejezetébe. Innen felfelé indulva nem árt figyelni: a jelzés nem a földúton halad tovább, hanem jobbra éles szögben egy keskeny ösvényen kell innen felkapaszkodni egy névtelen 483 méter magas dombtetőre. Az ösvény egy hajdani irtásfolt helyén növő fiatalos oldalában emelkedett, aztán később kiértünk az igazi, kopár irtásfoltra is. A favágók nem sokkal előttünk dolgozhattak itt, még glédába rakott farakások mellett másztuk meg a kopasz domboldalt a tűző napsütésben.

Csak a tetőn értünk be ismét a fák közé, itt megálltunk egy kicsit pihenni, mert a hőségben már az orrunkon is folyt az izzadtság a hosszú való kapaszkodás miatt. Innen aztán már ismét árnyas erdei utakon ballaghattunk tovább. Az út a dombgerinceket követve kényelmes lejtéssel-emelkedéssel vezetett kelet-délkelet felé, aztán egy sekély völgyben elhaladtunk a Büdös-víz páfrányos pocsolyája mellett és rövid kapaszkodással értünk fel a földutak keresztezésében álló erdei kereszthez. Az egyszerű fakeresztet az 1928-ban itt elhunyt Unferdorben József favágó emlékére állították.

A kereszttől már néhány perces sétával elérhető a kis völgyben fekvő Büdös-kúti kulcsosház. Az utóbbi években szépen felújított kis ház a rét szélén áll a domboldalban, vízellátásáról több forrás is gondoskodik. Ottjártunkkor a Büdös-kút éppen nem adott vizet, de a tőle alig száz méterre lévő Feri-forrás igen. E felett a forrás felett található a Baranya-megyei természetjárók Panteonja: egy kőszikla oldalára kis fekete márványtáblákat helyeznek a nevekkel minden elhunyt tagjuk emlékére. Tizenhét nevet számoltunk össze a sziklán.

Feltöltöttük a kanisztereket a forrás tiszta, jéghideg vizével, aztán a keskeny völgyön keresztül visszatértünk a kulcsosház tisztására. Éppen lepakoltunk az árnyas pihenőpadokon, mikor újabb túristák érkeztek a tisztásra, a mienkéhez hasonló méretű hátibatyukkal. Egy fiatal pár volt az, Brigi és Norbi, akik hozzánk hasonlóan többnapos túrát tettek a Mecseken keresztül. Ők is leültek a padokhoz, és hosszabban is elbeszélgettünk. Mint kiderült, ők is itt szeretnének sátrat verni éjszakára, aztán másnap reggel Orfű felé folytatnák majd az útjukat.

Egymásra néztünk Gáborral. Már korábban is úgy terveztük, itt hagyjuk a málhánkat a tisztáson, és csak némi folyadékot magunkhoz véve teszünk egy kirándulást a Tubes csúcsára, de féltünk itt magára hagyni a poggyászunkat. Hát most kapóra jött nekünk a fiatal pár, akik már nem szándékoztak innen mozdulni a mai nap folyamán! Gondjaikra bíztuk hát a csomagjainkat és csak egy szatyorba tettünk be két liter vizet és némi, még Pécsen vásárolt nasi édességet.

Még a jelzésen kapaszkodtunk ki a völgyből, de aztán rátértünk az Orfűről jövő jelzés ösvényére, ami mindvégig enyhe emelkedéssel vezetett fel a csúcs alatti autóparkolóig, onnan pedig a jelzésen egy végső rohamal megmásztuk a 611 méter magas Tubest. A kulcsosháztól indulva alig háromnegyed óra alatt legyűrtük a körülbelül három kilométeres távot és fenn áltunk a hegytetőn, a kilátó tövében.

A fedett kilátó teraszáról aztán körpanorámaszerűen szinte az egész Mecsek belátható. Dél felé a Misina-tető és Pécs látképe uralja a tájat, kelet és nyugat felé tekintve pedig a Mecsek erdős hegyei-dombjai húzódnak. Nem bántuk meg ezt a kitérőt, és csak sajnálni tudjuk, hogy a Dél-Dunántúli Kéktúra nem mássza meg ezt a szép kilátást nyújtó hegycsúcsot! A messzelátóval elnézedődtünk jó darabig, én még panorámaképet is készítettem, sajnos nem teljeset, mert az alacsonyan járó Nap nyugat felől bevilágított már az objektívbe.

Visszafelé már alaposan szednünk kellett a lábunkat, hogy a leereszkedő alkonyat előtt visszérjünk a kulcsosházhoz. Fenn a dombtetőket még megvilágította a Nap, de a völgyben már félhomály volt, mire megérkeztünk. A fiatalok addigra már felállították a sátrukat és tüzet rakva a vacsorához készülődtek. Mi is felvertük hát magunk sátrát, utána pedig megettük a konzerv-vacsoránkat. Sokáig beszélgettünk ezután még a tábortűz parazsánál, és jó későn mentünk a sátrainkba lefeküdni.