UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE

2014. november 11.
Szálka - Szekszárd, vasútállomás

Ezen a napon is puszta megszokásból korán keltem, eléggé sokáig elszüttyögtem a reggelivel és a készülődéssel, hiszen nyolc óra előtt egyszerűen bolondság lett volna indulnom, hiszen csak tízkor nyitják ki a grábóci szerb ortodox kolostor kapuját a látogatók előtt. De hétre szinte mindennel elkészültem, így aztán bekapcsoltam a tévét és egy kereskedelmi kanálison megnéztem a reggeli híreket és az időjárás-jelentést. Németh Szilárd váltig állította, hogy országos napsütés várható szinte egész napra, és az ablakon kinézve úgy látszott, most be is jön az előrejelzése, hiszen híre-hamva nem volt a tegnap reggeli ködnek, már ragyogott a kora reggeli nap. Még megnéztem egy-két stúdióbeszélgetést, aztán háromnegyed nyolc után már nem bírtam magammal, összeszedtem a holmim, kitettem a szállás díját, a 3500 Forintot a konyhaasztalra, bezártam magam mögött a lakást és útnak indultam a Lizi vendégházból, a Petőfi Sándor utca 87.-ből.

Alig léptem ki a kapun, egy szép, szinte gyári állapotban lévő Simson motoron ülő idősebb úr állt meg mellettem és kedvesen érdeklődött, mennyiért szálltam meg a Lizi vendégházban, mivel ő is szállásadó a faluban. Szinte biztos, hogy ha nem ilyen motoron ült volna, akkor nagyon rövid választ kapott volna a kérdésére, de most becsületesen megfeleltem, mire csak annyit jegyzett meg, hogy ő olcsóbban beszámította volna, sőt, még saját készítésű borral is megkínált volna! Adott pár névjegyet is, ő a Várfy vendégházat vezeti a Kossuth Lajos utca 71/A alatt. És hogy teljes legyen a vendégházak elérhetősége, most még a két telefonszámot is megadom: Lizi vendégház: (30) 821 3834, Várfy vendégház: (30) 463 4892. Szálkán egyébként sokan foglalkoznak fizető vendéglátással, hiszen a horgásztó és a turizmus állandó vonzerőt jelent. A község honlapján sok vendégház címe és elérhetősége fel van sorolva. Persze pár percig még elbeszélgettünk, óhatatlanul a nagyon szép állapotú veterán motorkerékpárra terelődött a szó, amivel kapcsolatban megjegyezte, hogy gépésztechnikusként hobbiból újította fel az öreg NDK motorkerékpárt.

Néhány perc múlva továbbindultam, pontosabban folytattam a kapaszkodást kifelé a faluból, hiszen a Petőfi Sándor utca folyamatosan emelkedett már a faluközpont óta és a tegnapi nap délutánján már alaposan felkapaszkodtam rajta, miközben a szállásom felé sétáltam. Most visszapillantva a falura az utca felső végéről, ahol belefutott egy löszös „szurdikba”, csodálkozva láttam, hogy a lejjebb fekvő házak bizony belevesztek a ködtengerbe, csak a legfelső házak emelkedtek ki belőle. Az aszfaltozás véget ért és érdesített betonburkolatot kapott az út, ahogy belefutott a szurdikba – ahogy a helybeliek a kis szurdokokat nevezik.

Szálkai szállásom a Lizi vendégházban volt
Szálkai szállásom a Lizi vendégházban volt


A szálkai Petőfi Sándor utca kaptatója a vendégháztól nézve
A szálkai Petőfi Sándor utca kaptatója a vendégháztól nézve

A löszös talajban könnyen kialakulnak ezek a mélyutak, hiszen a szinte púderfinomságú port – ami kis vizet kapva már iszonyúan csúszós sárrá tud alakulni – csak a növényzet tudja megkötni, és bizony, ha a keréknyomokban kipusztul a talajt megfogó fű vagy gaz, akkor a talaj eróziója óhatatlanul megindul. Az út a folyamatos használat következtében állandóan mélyül, és persze sok év alatt több méter mélyre is be tud vágódni a környező talaj felszíne alá. Régebben, ha már túl mélyre süllyedt az út, akkor felhagytak a használatával és mellette tapostak ki új nyomokat, de mostanság már inkább lebetonozzák, lekövezik az alját, hogy a további eróziót megakadályozzák.

Egy balra ívelő kiflikanyarral értem fel a Szálka feletti dombhátra, a kis bekerített vízmű kerítése mellett kisétáltam a füves domboldal peremére, de letekintve a falu már beleveszett a ködtengerbe, csak a legfelső házak álltak ki belőle. Továbbindulva bekerített szőlőültetvények közé értem, a távolban felderengett a Mecsek sziluettje is. A szőlők után szántók következtek, itt a térképem szerint ki kellett volna térnem jobbra a kialakult szurdik melletti keréknyomokra, a jelzések is arra vezettek volna, viszont a mezőszéli utat egyszerűen beszántották, az arra vezető keréknyomok eltűntek az őszi mélyszántásban, a frissebb nyomok pedig bevezettek a löszös falak közé. Erre indultam én is tovább, bízva abban, hogy a mostani nyomok csak találkoznak majd valahol a régebben kijártakkal! Így is volt, jó kilométeres út végén érkeztek meg jobbról a keréknyomok, kíváncsiságból elindultam visszafelé rajtuk, de ebből az irányból is pár lépés után beszántották őket!

Nagyjából itt kezdődött az ereszkedés a dombhátról le Grábócra, természetesen itt is egy szurdikban. Néhány perc múlva meg is pillantottam magam előtt a szerb ortodox kolostor templomának tornyait, aztán pár perc múlva már a bezárt kapuban álltam. Persze a kapu még zárva volt, hiszen még csak háromnegyed kilenc felé járt az idő. Mivel volt még rengeteg időm a nyitásig, elmentem a helyi kis vegyesboltba bélyegezni, hiszen ez a falu is kéktúra pecsételőhely! Lesétálva a faluközpont buszfordulójába egy helyi fiatalember útmutatása szerint letérve a kék sáv jelzésekről – amik itt jobbra fordultak – egyenesen indultam tovább az utcán és talán kétszáz lépés után már el is értem a Mini ABC-t. Betérve elkértem a kéktúra bélyegzőt, ami a bátaapáti és mórágyi stemplikhez hasonlóan automata bélyegző volt, tehát nem volt szükséges a saját tintapárna használata. Egy kétliteres kristályvizes üveg tartalmát áttöltöttem a saját, visszaváltható, tehát gyakorlatilag törhetetlen kétliteres kólás palackomba, aztán vettem nasinak még egy nagy sajtos pogácsát, azt eszegetve indultam sétára a faluban.

A távolban megpillantottam a Mecsek gerincét
A távolban megpillantottam a Mecsek gerincét


Ereszkedés egy szurdikban Grábócra
Ereszkedés egy szurdikban Grábócra

Csak pár lépés volt a bolttól a falu öreg római katolikus temploma, és világháborús emlékműve. A templom mögött észrevettem a dombra futó kálváriát, itt is végigsétáltam a szépen felújított stációk között a még harmatos fűben. Tettem még egy nagy kőrt a faluban, aztán az önkormányzat épülete előtt elhaladva tértem vissza a buszforduló terecskéjére. Még ekkor is csak negyed tíz felé járt az idő, de mivel nem tudtam már mit megnézni, elindultam visszafelé, a kolostor irányába. Akármilyen lassan ballagtam is, fél tízkor már megérkeztem a kapujához és csodálkozva vettem észre, hogy mostanra már kinyitották! Láttam, hogy benn, a drótkerítésen belül két szerzetes a veteményeskertben dolgozik, odaköszöntem hát nekik és kérdeztem, hogy be lehet-e már menni? Az idősebb válaszolt tört magyarsággal, hogy persze, nyugodtan menjek csak be, de a templom még zárva van ilyenkor. Hát persze, hogy törve beszélnek magyarul – gondoltam –, hiszen ők biztosan szerbek lehetnek! Besétáltam hát a kolostor kertjébe és lemálháztam a pihenőpadoknál.

Csak a fényképezőgépemmel indultam tovább, lassan sétálva körbefényképeztem a gyönyörűen felújított templomot, a rendházat és megnéztem a kolostor kútházát is. Nagyjából tíz óra felé értem vissza a padon hagyott hátizsákomhoz, aztán a hátamra kapva visszasétáltam vele a templomhoz. Épp akkor lépett ki egy apáca a ház ajtaján és nyitotta ki egy kulccsal a templom oldalajtaját. Benn is készítettem pár képet a csodálatos ikonosztázról és a falfestményekről, és mivel nem kért semennyi pénzt a fényképezésért – csak a teljes körbevezetésért kellett volna fizetnem 300 Forintot – dobtam egy ezrest a templom adományokat gyűjtő dobozába. Negyed tizenegyre már végeztem is, is indultam kifelé a kolostorból.

A grábóci szerb ortodox kolostor és templom
A grábóci szerb ortodox kolostor és templom


A kolostorépület
A kolostorépület


Az ortodox templom a kútházzal
Az ortodox templom a kútházzal


A templom ikonosztáza
A templom ikonosztáza

Gyorsan végiggondoltam, hogy osszam be a következő órák menetét, hiszen alapvető célkitűzés volt a részemről, hogy naplementére már Szekszárdra érjek, ugyanis végig szeretném fényképezni a teljes túranapot! Úgy gondoltam, kicsit belehúzok a következő, nagyjából kétórás menetbe úgy, hogy fél egy felé már megérkezhessek a Sötét-völgy északi végére, a Játszótér tisztására. Mivel legalább kilenc kilométeres táv állt előttem, nem is sokat vesztegettem az időt, egy haladós tempót felvéve ismét átvágtam Grábócon, majd a Rákóczi útról az Új sorra fordulva és északkelet felé baktatva hamarosan magam mögött hagytam a falut. Elhaladva az utolsó tanya mellett kiértem a legelőkre, és egy mezei földúton, málén kérdőző tehenek csoportjai mellett elhaladva hamarosan elértem az erdőt. Az emelkedő még a mezőkön nagyon enyhén indított, de a fákat elérve egyre meredekebbre váltott, végül már szuszogtató kapaszkodó végén értem el az éles dombgerincet.

A földút a nyergen átbillenve egy néhány éves irtásfoltra futott ki, ezen keresztül kezdtem meg az ereszkedést pont olyan meredeken, mint ahogy megérkeztem a dombtetőre a túlsó oldalon. Jó tempóban tudtam haladni a Gyurkó-völgyben a füves keréknyomokon, egy balkanyar után fel is tűntek előttem az utamat keresztező völgy alján a Gábóci erdészház már hosszú évek óta magukra hagyott épületei. Leereszkedtem a földúton a völgy aljára, a házakhoz, itt az órámra pillantottam: tizenegy múlt pár perccel, alig egy óra alatt megtettem a négy kilométert a kolostortól indulva! Még öt kilométer volt előttem a Játszótérig!

Pásztorszobor Grábócon
Pásztorszobor Grábócon


Mezőkön keresztül az erdő felé
Mezőkön keresztül az erdő felé

Itt persze ismét kapaszkodó következett, fel a következő dombhátra. A völgy alján futó keréknyomokon a kék négyzet jelzés indult tovább, én pedig a kék sáv jelzéseket követve nekiveselkedtem újra a hegymenetnek! Elhaladtam egy még jó állapotban lévő, de erősen berácsozott vadászház előtt, aztán egy komoly kaptató végén értem el egy bekerített irtásfolt alsó szélét. A keréknyomok megkerülték a területet, és a kapaszkodás folytatódott a még távoli dombtető felé. Aztán az emelkedés egyre jobban megenyhült, ahogy közeledtem a gerinc felé, végül a keréknyomok belefutottak a gerincet követő jól kitaposott földútba, ahol a sárga jelzés haladt.

Ráfordultam erre a széles földútra, és talán öt-hatszáz lépést haladhattam rajta, amikor kék sáv jelzések lefordultak innen. Egy fura flikk-flakkal rátértem a földúttal párhuzamosan haladó keréknyomokra, aztán egy balkanyarral megkezdődött a lejtmenet, ami egészen a Fazekas-völgy aljáig, a Haramia-forrásig tartott. Pár percre megálltam forrásnál, a hátizsákom lerakva a földre arcot mostam és ittam a vizéből, aztán folytattam az utamat. Itt megint egy szép részére érkeztem a túrámnak: gyalogútra térve végigoldalaztam a Fazekas-völgy alján húzódó hosszú, füves rét felett a domboldalban. Árnyas bükkösben vezetett az ösvény, a fák lombjai itt is a vörös és a sárga legszebb árnyalataiban pompáztak. A gyorsan lombjukat vesztő akácosok és a barnuló tölgyesek után kész felüdülés volt a látvány, persze itt is rengeteget fényképeztem.

A lassan pusztuló Grábóci erdészház
A lassan pusztuló Grábóci erdészház


Gyalogúton a Fazekas-völgy oldalában
Gyalogúton a Fazekas-völgy oldalában

A gyalogút szelíden hullámvasutazott a dombok lábai felett, hol szinte leereszkedve a rétek szélére, hol pedig magasan föléjük kerülve. Tájékoztató táblák ismertették a környék látnivalóit, az itt élő növény- és állatfajokat. Egy erdei tornapálya állomásai is utamba estek, táblák mutatták be a végzendő gyakorlatokat. Kellemes erdőjárás volt az utamnak ez a része, azt pedig külön élveztem, hogy senkivel sem találkoztam errefelé. Enyém volt az egész erdő! A völgy felső részének a neve a Fazekas-völgy, innen lassan átértem a Sötét-völgybe, de a jellege továbbra sem változott, az utam éppúgy a dombok aljában, a rétek felett vezetett a bükkösben, mint korábban. A fák között egy pillanatra feltűnt a rét szélén álló erdészház épülete, aztán néhány perc múlva én is magam mögött hagytam az erdőt, mert a gyalogút kivezetett a völgy alján, a réteken futó földútra. Egy erdei makadámútra térve érkeztem meg a völgy alján csordogáló patak hídjához, a túlsó oldalán pedig feltűnt a Játszótér esővédő háza.

Fél egyre értem ide, éppen úgy, ahogy még Grábócon elterveztem. Elballagtam a réten keresztül az esővédő házig, és leültem az egyik pihenőpadjára. Elővettem a hátizsákomból az útra készített szendvicseket, és megettem az összeset, csak néhány Balaton-szeletet hagyva a további útra. Itt már éreztem, hogy négyre biztosan meg fogok érkezni Szekszárdra, tehát nem volt komolyabb okom a további sietségre, ezért csak háromnegyed egy felé indultam tovább az utamon. Visszatértem a kéktúra nyomvonalára és az erdőszélen futó keréknyomokon pár perc alatt elértem a Gyermektábor faházait. Itt egy útelágazásban délnek fordultam a kék sáv jelzéseket követve, hogy belekezdjek abba óriási vargabetűbe, ami körbevezetett a környező dombok gerincein, míg a kék kereszt jelzés, amit még a Gyermektábor mellett láttam, csak én közben haladtam vagy öt kilométert, míg a kék kereszt jelzés egyenesen indult tovább, hogy levágja ezt a vagy öt kilométeres, nagy „U” kanyart.

A Játszótér pihenőháza
A Játszótér pihenőháza

A dombtetőkre vezető kaptató keményen indított, és sokáig ki is tartott. Egy kis nyeregbe felérve már azt hittem, feljutottam a dombokra, de az emelkedő nem kegyelmezett: egy útelágazásban balra fordulva folytatódott, egészen addig, míg fel nem értem 280 méter fölé, a Húshagyó-domb tetejére. A térképet elnézve jó 170 métert kapaszkodtam idáig! De itt már kisimult az utam, a könnyen járható erdei földút már csak szelíden emelkedett, hullámvasutazott a lapos gerincen a tetők között. Balra pillantva a lassan lombjukat vesztő fák között feltűnt az a gerinc is, amin a térképem szerint majd visszafelé fogok haladni az „U” betű másik szárán. Egy erdei útkereszteződésben balra tértem, jobbról pedig a kék háromszög jelzés érkezett meg, hogy kék kereszt jelzésként induljon tovább egyenesen. Pár száz lépés után a Grábóci erdészháznál látott sárga sáv jelzés társult pár száz lépésnyi időre a kék sáv jelzésekhez, de ott, ahol én északnak fordultam, hogy az „U” betű keleti szárát is bejárjam, a sárga sáv délkelet felé indult tovább.

Lassan kiértem az Éles-hegyhát sok helyen tényleg nagyon keskeny gerincére, néha jól láttam a fák között, hogy a földút mindkét oldalán meredek lejtő kezdődik le a völgyekbe. Itt is tempósan lehetett haladni a csak alig-alig hullámvasutazó, löszös földúton, negyed három felé érve el a Szarvas-szurdik előtti útelágazást. Ide érkezett meg az a kék kereszt jelzés, amit még a Gyermektábor mellett láttam, csak én közben haladtam vagy öt kilométert, míg a kék kereszt jelzés egy alig másfél kilométeres úton eljutott ide. Itt letértem a jól kijárt földútról és gyalogösvényen indultam neki a Szarvas-szurdiknak. Az itteni út használatával már sok évvel ezelőtt felhagytak, a mély árokba lassan visszatelepült a növényzet, csak a vízmosásszerű alján vezet egy gyalogút. Kemény kapaszkodó vezetett fel a sokszor öt-hat méter magas löszfalak között a következő dombhátra, aztán egy éles bal kanyar után az emelkedés megenyhült, a löszfalak is egyre alacsonyabbak lettek mellettem.

A Szarvas-szurdikban 1.
A Szarvas-szurdikban 1.


A Szarvas-szurdikban 2.
A Szarvas-szurdikban 2.

Bekerített szőlők és az erdő széle között vezetett a gyalogút, ami a kerítésen nyíló kapu után keréknyomokká bővült. Ezen értem el az erdősarkon álló Bati keresztet. Röviden kifújtam magam, a hátizsákot le sem véve, aztán már egy keskeny aszfaltúton folytattam az utam. Pár száz lépés után az aszfalt elfogyott, lapos kődarabokkal burkolt út indult tovább a szőlők között. Lassan elértem a Szekszárd feletti tanyák, présházak, hétvégi telkek övezetét. Ekkor már háromnegyed három felé járt az idő, leültem hát az út szélén az árokpartra, és átöltöztem az úti ruhámba, hogy ezt ne a forgalmas állomáson kelljen megtennem. A kissé sáros nadrágomat és átizzadt pólómat a hátizsákba süllyesztve indultam tovább, és néhány perc múlva belekezdtem a városba levezető hosszú ereszkedésbe.

Jó tempóval értem el az első lakóházakat, aztán a Remete-kápolnát. Innen a falusias hangulatú Bethlen Gábor utcán, később a Bocskai utcán folytattam az utam, majd a Babits utcán, a költő szülőháza mellett elhaladva értem el a belvárost. Elballagtam a római katolikus templom mellett, átvágva a Béla téren megcsodáltam a volt vármegyeháza klasszicista épületét, aztán a sétálóutcán ereszkedtem le a Garai szoborhoz, ahol kereszteztem a város észak-déli főútját, a Széchenyi utcát. Ezután tértem rá arra a szép platános sétányra, amin aztán elballagtam egészen a vasútállomás előtti térig. Feltűnt előttem a buszállomás, én pedig a buszperonok által körülölelt kis parkban megkerestem a Rockenbauer Pál kopjafát, amit már láttam az autóbusz ablakából két nappal ezelőtt, vasárnap reggel is.

A Bati kereszt
A Bati kereszt


Kilátás Szekszárdra a dombokról
Kilátás Szekszárdra a dombokról

Egy pillanatra megérintettem a kopjafát, ebben a pillanatban ért véget a Dél-dunántúli Kéktúra útvonalán tett hosszú vándorlásom, amit még április elején kezdtem meg az Írott-kő csúcsán. Szokás szerint most sem sikerült meghatódnom, egyszerűen csak fáradságot éreztem, és némi megelégedettséget, hogy a végére értem ennek a hosszú útnak. Ekkor már négy óra felé járt az idő, a gyorsan leszakadó alkonyatban készítettem pár felvételt a kopjafáról és a vasútállomás pénztára felé vettem az irányt. Beüttettem az igazoló füzetembe az utolsó pecsétet, aztán megvettem a jegyemet a hazaútra. Mire mindent elpakoltam a hátizsákba, mondta be a hangosbeszélő, hogy megérkezett a Bajától Sárbogárdig közlekedő személyvonat. Kiszaladtam a peronra és felugrottam a kétkocsis Bzmot szerelvényre, ami pár perc múlva már indult is.

Fenn a vonaton vettem le az övemről a fényképezőgépem tokját, és csuktam össze a túrabotjaimat, aztán a gyorsan megérkező estében addig bámultam ki az ablakon, amíg az utolsó alkonyi fények is elenyésztek és csak a távoli települések fénypontjai ragyogtak be apró csillagokként a vonat ablakán. Rétszilason gyorsan váltva átszálltam a Pécsről Pusztaszabolcsig közlekedő személyvonatra, Pusztaszabolcson pedig rövid várakozás végén felszálltam Dunaújvárosból Budapestre induló személyre. 18:50-kor szálltam le a vonatról a budafoki állomáson, a buszmegállóban pedig elcsípve egy hazafelé tartó buszt negyedóra múlva már otthon is voltam.

Csak a holmim elpakolva kezdett tudatosulni bennem, hogy befejeztem a Rockenbauer Pál Dél-dunántúli Kéktúrát és jövő tavasszal a szekszárdi kopjafától továbbindulva már az Alföldi Kéktúrát fogom járni! Addig viszont jól jön egy pár hónapos erőgyűjtő felkészülés, mert most úgy tervezem, azt az útvonalat is végigjárom másfél túraszezon alatt, a sok év alatt már megszokott havi rendszerességű, három-ötnapos túráimmal!

Babits Mihály szülőháza
Babits Mihály szülőháza


A régi megyeháza épülete
A régi megyeháza épülete


A Dél-dunántúli Kéktúra útvonala a Rockenbauer Pál kopjafánál ér véget
A Dél-dunántúli Kéktúra útvonala a Rockenbauer Pál kopjafánál ér véget


-hörpölin-


UGRÁS A KÖVETKEZŐ TÚRÁRA FEL A TARTALOMJEGYZÉKRE


  View My Stats